fbpx
Magyarország első bulvármentes online férfimagazinja

Jokerkör

0

Michelisz Norbertet talán már azoknak sem kell bemutatni, akik nem tartják az ujjukat az autósport ütőerén. A mára „mindenki Norbijává” vált fiatal autóversenyző sportkarrierje egy népmesei motívummal élve a legkisebb fiú története is lehetne, amihez a szorgalom és a tehetség mellett egy nagyon fontos hozzáadott érték is társult: a családi háttér és kohézió. A történet nem rendhagyó, de mindenképpen példaértékű, és kétségkívül olyan lendületet adott Norbi életútjához, ami a kis Pécs melletti faluból egészen a profi autósport élvonalába repítette.

Michelisz Norbert

Messze a versenypályák gumival megkent aszfaltcsíkjától, a Klebelsberg-kastély kertjében beszélgetünk Michelisz Norbival. Visszatérő interjúhelyszínünk ez a hely, hiszen a park amolyan nyugalom szigetének számít.
Norbi pontosan érkezik. Mosollyal az arcán száll ki, ami végig megmarad a délelőtti diskurzusunk folyamán. Nem véletlen a jókedve: az előző nap jött haza a portugál versenyről, és bár jutott neki hideg is, meleg is, összességében a második helyen áll a szezon közepén. Azonban ez a jelen. Norbi története távolabbról, egy Pécs melletti ezerfős kisfaluból indul, Hímesházáról, ahol viszont paradox módon nem a vidék, hanem az autószerelő műhely illata a meghatározó momentum az életében. Mint a későbbiekben kiderül, örök szkeptikussággal a lelkében nyolcévesen határozza el, hogy ő is autóversenyző lesz, vagy legalábbis szeretne az lenni. Úgy tűnik, életében ez a soha el nem múló dilemma kimondva-kimondatlanul máig megmaradt, miközben ennek árnyékában sikert sikerre halmozott az elmúlt években. Ma a túrautó-bajnokság toppilótáinak elitjéhez tartozik. Az egykori gyermeki hezitálás azonban időnként előkanyarodik a mondatai közül. Talán ezért érzem azt egész beszélgetésünk alatt, hogy még mindig meg kell csípnie magát ahhoz, hogy elhiggye: ez a sztori tényleg az ő élete.

Michelisz Norbert

Michelisz Norbert

Barna András (B. A.): Hogy őszinte legyek, nehéz eredetinek maradni a kérdésfeltevésben, hiszen számomra – és felteszem, mások számára is – mindig az a legizgalmasabb, hogyan találja ki valaki, hogy ő autóversenyző lesz. És hogy ebből hogyan lesz egy életre szóló eltökéltség?

Michelisz Norbert (M. N.): Hímesháza, ahol születtem, egy kis falu. A nagybátyám a közvetlen szomszédságunkban lakott, úgyhogy én már néhány évesen átjártam hozzájuk. A nagybátyám autószerelő volt, de versenyzett is több szakágban és az országos bajnokságokban. Azt már a szüleimtől tudom, hogy amikor elegük volt belőlem, átvittek hozzájuk, beültettek egy javításra váró autóba, és én szépen elbrümmögtem néhány órát a kormánykerék mögött. (Nevet.) Ennek fényében nyugodtan állíthatom, hogy az autók iránti szeretet már nagyon korán megvolt.

B. A.: Az autóversenyzés szeretete ezek szerint a rokoni oldalról jött?

M. N.: Kétségtelenül nagy hatással volt rám, de maga a versenyzés iránti szeretet egy kicsivel később alakult ki, amikor már fel tudtam mérni a különbséget autó és autó között. Értelemszerűen nekem a nagybátyám autója volt az etalon és a legjobb. Hétévesen kísérhettem el őt először autóversenyre, egy magyar bajnoki ralikrosszfutamra. Erre a napra kristálytisztán emlékszem, és ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy autóversenyző szeretnék lenni.

B. A.: Ez ilyen fiatalon mennyire volt tudatos?

M. N.: Amennyire egy hétéves gyerek ezt komolyan ki tudja jelenteni, de az viszont tény, hogy ennek hatására próbáltam ez irányban jobban tájékozott lenni. Mondjuk azt már a fiatal korom ellenére is fel tudtam mérni, hogy mik a lehetőségeim. Ehhez persze nem kellett messze mennem, csak át szomszédba, ahol ez kérdés időnként generált problémákat.
Mindenesetre a folytatás az lett, hogy nagybátyám épített egy vaskeretes autót, amit én és az unokaöcsém használtunk a nyári szünetekben. A gokart technikája egy Simson motor és egy kis Polski váltójának kombójából állt össze, és elég jól lehetett vele hasítani. Hozzáteszem, hogy fegyelmező eszköz is volt, ugyanis ha jó jegyet hoztam, akkor használhattam minden sebességi fokozatot, ha pedig rosszat, akkor visszavettek a teljesítményéből. (Nevet.) Három-négy évig tudtam használni, aztán kinőttem, de az autóvezetés alapjait ezen keresztül tanultam meg.

Michelisz Norbert

B. A.: A szüleid mivel foglalkoznak?

M. N.: Az édesanyám tanítónő, az édesapám agrármérnök végzettségű és mezőgazdasági vállalkozó. Mind a ketten a mai napig aktívak.

B. A.: Amikor a továbbtanulás szóba került, akkor nem gondoltál arra, hogy ilyen benzingőzös gyerekkor után valamilyen szakirányba fordulj?

M. N.: Engem ennek az egésznek a versenyzési oldala érdekelt, nem akartam mélyebben beleásni magam a dologba. Az informatika és a nyelvek jobban érdekeltek. Tizennégy évesen lett először asztali számítógépem. Nyilván tanulási célzattal, de aztán ez szépen eltolódott a játék irányába. (Nevet.) Itt jegyzem meg, hogy az unokaöcsémnél korábban már sokat játszottunk, úgyhogy a számítógép iránti vágy már korábban is bennem volt.
Amikor pedig már lett internet-hozzáférésem is, akkor felfedeztem, hogy sokkal jobb csatlakozni másokhoz, többen játszani és versenyezni egymással.

Michelisz Norbert

B. A.: Wéber Gáborral így ismerkedtél meg a világhálón keresztül?

M. N.: Igen. Az én első jegyzett versenyem egy magyar bajnokság volt, és tulajdonképpen innentől kezdtem el jobban figyelni a dolgokra. Aztán láttam a Gábort meghívott szakértőként a Forma–1-es közvetítésekben, ahol az volt a neve alá kiírva, hogy szimulátor-világbajnok. Na, felcsillant a szemem, és akkor elkezdtem utánamenni annak, hogyan lehetnék én is világbajnok. (Nevet.) Szóval nagyjából a Gábor útját próbáltam lekövetni.

B. A.: Egymás ellen is játszottatok?

M.N.: Amikor én komolyabban elkezdtem szimulátorozni, akkor ő már nem volt aktív. Néhány futamra még ugyan benevezett, de már nem vette olyan komolyan a dolgot. De mostanság, amikor úgy adódik, versenyzünk egymás ellen. De ez már csak a szórakozás része.

B. A.: Ezek szerint te is a profik alaposságával csináltad, ahogy ő?

Michelisz NorbertM. N.: Igen, abszolút. Ugyanis a 2000-es évek elején már olyan szintet képviselt a nemzetközi elit, akikkel szemben nem lehetett úgy felvenni a versenyt, ha az ember nem tudta finomra hangolni az autót. Én is rengeteg időt töltöttem nemcsak a pályabegyakorlásokkal, hanem az autóbeállításokkal is. Ez alatt a három-négy év alatt rengeteget megtanultam arról, hogy egy versenyautót hogyan kell beállítani ahhoz, hogy leginkább passzoljon a vezetési stílusomhoz. Fontos, hogy az ember értse az összefüggéseket műszaki és járműdinamikai szempontból, ehhez pedig rengeteg háttéranyagot kell elolvasni.
Azt azért gyorsan hozzá kell tennem, hogy a virtuális világban autót beállítani nehezebb, mint a való életben, hiszen az ember nem érzi, csak látja azt, ami történik. El lehet menni egy bizonyos szintig, de a valós életben ez azért más.

B. A.: Folytassuk a kronológiát. A gimnázium után merre vetted az irányt?

M. N.: A középiskolában már nagyjából tudtam, hogy belőlem már nem lehet autóversenyző. Követtem az autósportokat, és láttam, ahhoz, hogy valaki nemzetközi szinten sikeres legyen, mondjuk, egy formaautóban, ahhoz 5-6-7 évesen már gokartba kell ülni.
16-17 évesen már láttam a határaimat ebben a kérdésben, így tulajdonképpen maradt a szimulátorozás, ami a versenyzési vágyaim egyfajta beteljesülését is jelentette. Egyébként titkon azt gondoltam, hogy majd külföldi nyelvterületen informatikusként fogok dolgozni, ott jó sok pénzt keresek, és ebből fogok versenyezni. (Mosolyog) Bármennyire is naivan hangzik, ennek a gondolatnak a hatására kezdtem mérnökinformatikusnak tanulni.
A szimulátoros és virtuális versenyeredményeimre később aztán a Wéber Gabi áttételes és hathatós közreműködésének is köszönhetően felfigyeltek rám, így jutottam el a Zengő Motorsporthoz.

B. A.: Akkor nem is indult el a mérnökinformatikus karriered?

M. N.: Alapvetően nem. 2005-ben, a diploma megszerzése után szinte közvetlenül jött a megkeresés a Zengő Motorsporttól, hogy menjek ki a Hungaroringre egy tesztnapra. Életemben ekkor voltam először itt és igazi versenyautóban is akkor ültem először. Ez annyira jól sikerült, hogy „elkezdtek rajtam gondolkozni”.

Michelisz Norbert

B. A.: Ha jól érzékelem, akkor itt jelentkezett egyfajta paradox állapot. Miszerint volt egy korábbi dilemma, hogy „egy én nem lehetek már autóversenyző”, de a jó sors mégis csak adott egy lehetőséget, pontosabban reményt. Mi járt ekkor a fejedben?

M. N.: A szüleimmel leültünk ezt megbeszélni. Végül is az tény volt, hogy a semmiből kerültem ebbe a helyzetbe, amihez anyagi oldalról nekem, nekünk is bele kellett tenni az első évet, a költségek másik részét pedig a csapat állta. Így teljesítettem a 2006-os évet.

B. A.: Lehetőség ide vagy oda, a legtöbb szülő, amikor leül egy ilyet megbeszélni, akkor feltehetőleg az az első mondata, hogy „édes fiam…”.

M. N.: Hát ez így van, nagyon nálunk sem volt másként. Viszont a szüleim azt is látták, hogy ez már egy valós lehetőség, és azt is, hogy én ezt mennyire szeretném, akartak segíteni. De az egész csak úgy tudott működni, ha innentől teljesen őszintén mindent megbeszéltünk. Viszont az nem működött, hogy csak ez legyen az egyetlen csapásirány az életemben, hiszen azt mindannyian tudtuk, hogy ez a szerencsés lehetőség egy nagyon vékony jég, ami bármikor beszakadhat. Noha összesen hét versenyhétvégéről volt szó, ennek ellenére nem lehetett volna összeegyeztetni semmilyen nyolcórás informatikai állással. Így az volt a feltételük, pontosabban a köztes megoldást az jelentette, hogy végezzek el egy második iskolát, amiben szintén segítenek. Így kezdtem el 2006-ban Pécsett a közgazdasági egyetemet.

Michelisz Norbert

B. A.: Ha jól tudom, van egy testvéred. Nem okozott ez feszültséget köztetek?

M. N.: Igen, egy nővérem van. A szüleim ezt nagyon jól csinálták, de azt is tudatosították bennem, hogy a versenyzésemre fordított összeget mindig duplán számoljam. Ma szülőként már én is jobban átérzem ennek a súlyát. Szerencsére a nővérem is átérzete a lehetőség súlyát így emiatt soha nem volt feszültség kettőnk között.

B. A.: Hogy alakultak a további évek?

M. N.: 2006-ban sikerült magyar bajnokságot nyerni, ami újabb dilemmát hozott. A családban úgy láttuk, hogy ebben a bajnokságban nem érdemes lehúzni még egy évet. A siker ellenére még mindig ott mocorgott bennem kérdés, hogy érdemes-e ezt az utat folytatnom, és autóversenyzői álmokat dédelgetni, vagy sem. Megint leültünk ezt családilag megbeszélni, aminek az lett az eredménye, hogy további erőfeszítéseket vállalva 2007-ben egy szintet feljebb léptem.

Michelisz NorbertB. A.: Ebben a helyzetben mit gondoltál magadban, elhitted már, hogy a 16 éves dilemmáid ellenére az álmaid valóra válnak, és autóversenyző leszel?

M. N.: A lehetőséget és a finanszírozási oldalt párhuzamosan kellett nézni, és fel tudtam mérni, hogy ez mekkora anyagi kockázat. Másfelől ott volt az a tény is, hogy az addig rendben van, hogy itthon megnyertem a bajnokságot, de hogy ez nemzetközi szinten mennyire lesz elég, vagy elég lesz-e ahhoz, hogy bekerüljek a profik közé, nem lehetett megjósolni. A lamentálásnak tehát nem volt vége.
Van példa arra, hogy egy honi bajnokság megnyerése nem elégséges a nemzetközi szinthez, és akkor mindenképpen szembe kell nézni azzal, hogy megragad az ember.
A kérdésre a választ ismét egy otthoni egyeztetés után hoztuk meg, aminek köszönhetően ismét egy szinttel feljebb léptem, léphettem. Persze ez megint több pénzbe is került.

B. A.: Most már sokadszorra kerül képbe a család, kicsit már olyan, mintha egy familiáris menedzsmentről lenne szó az esetetekben.

M. N.: A szüleimnek nagyon hálás vagyok, ugyanis ők mindig megpróbálták ezt úgy kezelni vagy láttatni velem, mintha ez számukra nem lenne olyan nagy teher akkoriban, mint amilyen volt valójában. Mindezt azért, hogy én ne érezzem túlságosan nagy nyomásként, hogy ilyen áldozatot vállalnak. Karrieroldalról talán kívülről túl automatikusnak látszik a fejlődésem a kívülálló számára, de a valóság az, hogy rengeteg ilyen és ehhez hasonló kérdést kellett megoldanunk.
A legnehezebb évünk a 2008-as volt, hiszen 2007-ben ismét megnyertem a bajnokságot. A korábbi logika mentén haladva most tehát annak kellett következnie, hogy lépjünk újból tovább, amiben már nemzetközi szereplés is benne volt. Így lett! A SEAT-tal történő versenyzés viszont már az előzőekhez képest egy jóval nagyobb ugrás jelentett. Pont emiatt a financiális oldal kevésnek bizonyult, mind a csapat részéről, mind pedig családi oldalon. Ráadásul, ekkor már édesapám is nyakig volt a dologban, mert úgy gondolta, hogy belőlem mégiscsak lehet autóversenyző. Ki sem merem mondani, hogy milyen óriási kockázatot vállalt emiatt akkor.

Michelisz Norbert

B. A.: Akkor most újfent megkérdezem, hogy akkor mit gondoltál magadról e tekintetben, édesapád mellett te is elhitted már magadról?

M. N.: Abszolút értékben nem, viszont az is tény, hogy már haladtunk egy úton, és hittük, reméltük, hogy ebből lehet valami. Egyébként pont a SEAT-os időszakban éreztem azt – amikor már volt hazai és nemzetközi tapasztalatom is –, hogy a pályán sok esetben én vagyok már a referencia.
Jóllehet 2008-ban nem nyertem bajnokságot, de hat versenyből volt négy pole pozícióm. Ha csak a sebességet nézem, akkor már éreztem, hogy a mezőny egyik, ha nem a legjobb versenyzője vagyok. Az autóversenyzőnek pedig az az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy gyors.

Michelisz Norbert

B. A.: Mi vágta át a gordiuszi csomót?

M. N.: A helyzet azért volt furán kettős, mert miközben láttuk, hogy van keresnivalónk a nemzetközi mezőnyben is, a csapatkassza – a családi oldalról nem is beszélve – teljesen kimerült, ami előrevetítette, hogy az előrelépés nem sikerülhet másként, csak külső segítséggel. És akkor, mint a mesében, egyszer csak a semmiből becsöngetett a Dension Audio System ügyvezetője azzal, hogy támogatná a csapatot. Ez óriási szerencse volt, aminek köszönhetően elindulhattunk, és egy sikeres évet zárhattunk 2009-ben. Továbbá ennek hála, még egy szinttel feljebb tudtunk lépni, és elindulhattunk a rákövetkező évben a túrautó-világbajnokságban, ami szintén álomszerűen ért véget egy világbajnoki futamgyőzelemmel.
Viszont a túraautó-világbajnokság már egy olyan nagyságrend volt, ahol már megint mindenki a határait feszegette. Egy szezon 150-200 milliós költségvetése kiürítette a zsebeket.Michelisz Norbert

B. A.: Ez az állandó harc, küzdés kihat a teljesítményre?

M. N.: Az elmúlt tíz évben folyamatosan anyagi nyomás alatt versenyeztem. Tizenhat éves korom óta ezt az egész folyamatot a reális pesszimizmus szemüvegén keresztül néztem, és így is voltam részese a dolognak.
Sokszor mindenki erején felül tette hozzá a maga részét, de mindig született valami megoldás a helyzetemre. És egyszer csak jött egy gyári szerződés 2015-ben. Meg kell jegyeznem a tisztesség kedvéért, hogy ez az említett és nem részletezett sok segítség tette lehetővé azt, hogy tulajdonképpen folyamatosan versenyezni tudjak.
Amikor jött a gyári szerződés, akkor ismét egy érzelmileg nehéz helyzet állt elő, amikor az ember az addigi karrierjét teszi mérlegre.

B. A.: Ez egy amolyan erkölcsi konfrontáció volt?

M. N.: Valójában igen. Mindenki szeretne szakmailag tovább fejlődni, és nem mellesleg nyerni. Az ember ezt az egészet azért csinálja, hogy világbajnok legyen, vagy minimum ennek a közelébe kerüljön. Viszont abban a helyzetben, olyan anyagi lehetőségek közepette, amiben voltam, tisztán látszott, hogy ez egy nem megvalósítható álom. És akkor azt a konklúziót vontam le, hogy saját magamnak tartozom annyival, nem beszélve a szüleim áldozatvallásáról, hogy megválaszoljam az eddig még mindig csak lebegtetett kérdést: hogy el tudok-e jutni a kitűzött út végéig, vagy sem.

B. A.: Jöttek a hondás évek, ami az én olvasatomban egy kicsit felemásan hatott, de lehet, hogy rosszul érzem.

M. N.: 2017 volt az utolsó évem a Hondával, amikor egy hajszállal maradtam le a világbajnoki címről. Nehéz év volt, mert jött az utolsó verseny, amikor egy technikai probléma miatt az utolsó pillanatban csúsztam le a vb-dobogó legfelső fokáról, másrészt pedig év közben is volt egy hátráltató momentum: egy szabályértelmezési vita miatt kizártak minket egy versenyhétvégről. Ha azt veszem, hogy mindezek összességével is megnyertem volna a világbajnoki címet, akkor nagyon nincsen miről beszélni. Az adódott helyzet viszont igencsak megrázott, és azt gondoltam, hogy szakmailag nagyon mélyponton vagyok annak ellenére, hogy ebben az évben – ha lehet így mondani – mindent beleadtam minden tekintetben. Megszületett a kislányom, megalapítottuk a csapatomat, és mindemellett otthonról is olyan szintű és minőségű támogatást kaptam a feleségemtől, hogy erről csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. És mégis úgy gondoltam akkor, hogy ez valahol mégsem lett elég. Mindezek összessége miatt úgy véltem, hogy ahhoz, hogy újból motivációt kapjak, közeget kell váltanom.

Michelisz Norbert

B. A.: Ha valaki nem tudja rólad, hogy autóversenyző vagy, akkor az első pillantásra azt gondolná, hogy te egy olyan aranyos, jó gyerek vagy, akiről az ember nehezen tudná elképzelni, hogy a földhöz csapja a sisakját. Mennyire vagy harcos alkat?

M. N.: Sokan mondják, hogy ilyen vagyok, de mégis azt mondom, hogy ezt a dolgot is több oldalról kell megvizsgálni. Ahhoz, hogy futamokat, ab ovo világbajnoki címet nyerjek, kis túlzással mindenre képes vagyok, és ennek érdekében nagyon sok áldozatot is hoztam már, legyen szó versenypályáról vagy magánéletről. Ezt egyébként kívülről nem is nagyon látják az emberek. Ahhoz, hogy közép- vagy hosszú távon célokat érjek el, rövid távon sok mindent le kellett nyelni, amit szerintem nem biztos, hogy mindenki meg tudna tenni. Feltehetőleg ez egyfajta, a gének hozta örökség is a részemről. Viszont az is igaz, hogy soha nem szúrnék hátba senkit, és soha nem lépném át a sportszerűség határait sem. Tudom, hogy néha el kell menni a falig, akár a versenypályán is, és keménynek kell lenni, és ki kell lökni másokat. De ha választhatok, akkor legkevésbé sem ezt az utat választom.

B. A.: Lelkis pasi vagy?

Michelisz NorbertM. N.: Azt gondolom, hogy inkább voltam. Egy elmélkedő, gondolkodó embernek tartom magam.

B. A.: Ez a tulajdonságod akár a versenypályára is levetülhet?

M. N.: Korábban azt válaszoltam volna, hogy mindenképpen, hozzátéve azt, hogy egy adott korszakban vastagon benne voltak a körülmények is. Talán ismétlem önmagam, de ha valaki most visszaolvas, akkor láthatja, hogy messze nem volt klasszikusokat idéző az én szakmai fejlődésem. Egy filmen nem sírom el magam, de egyébként egy lelkizős, megfontolt, a helyzeteket minden oldalról megközelítő embernek vallom magam.
Ez a pálya mindenféle szempontból megedzi az embert. A pályafutásom első nyolc-tíz éve úgy telt el, hogy sok esetben egy hajszálon múlt, hogy a karrierlehetőség megmarad vagy elúszik. 2006-ban, 2007-ben vagy 2008-ban sokszor ezt nem is tudtam véka alá rejteni. Az akkori dolgok, helyzetek nagy hatással voltak rám, és talán ennek köszönhetően lettem mára olyan ember, amilyen vagyok.

B. A.: Az általad említett közegváltás azt jelentette, hogy márkát váltottál és átültél a Hyundaiba. Mennyiben lett más a helyzet?

Michelisz NorbertM. N.: Abszolút értékben nincs nagy különbség a filozófiák között. A profiélet velejárója, hogy egyéb más elfoglaltságod is van. Egy évben ez körülbelül 80-90 nap elfoglaltsággal jár, ami egyeztetéseket, teszteket, versenyeket vagy a pályán kívüli teendőket jelent.

B. A.: Egy ilyen nagy proficsapatnál lehet családias közegről beszélni, vagy ez a kis csapatok sajátja?

M. N.: Ilyen értelemben szerintem nincs különbség kis vagy proficsapat között. Sőt esetemben ez sokkal jobb lett, mint arra én korábban számítottam. A Hyundai-csapatnál ez talán hatványozottabban is igaz. A márka nagyon tudatosan és hatékonyan építi a motorsportos vonalát és ennek kapcsán az arculatát is. Van egy látens párhuzam is kettőnk között a közös útkeresésben, mindannyian a legversenyképesebb autót szeretnénk. Ennek köszönhetően azonos szempontok és célok mentén haladunk, amihez minden megvan egy helyen, a megfelelő emberek, a megfelelő versenyautó és a megfelelő hozzáállás is. Valószínűleg ennek az egységes gondolkodásmódnak is köszönhető, hogy a pályán kívül is tartjuk a kapcsolatot egymással. Talán furcsa, de ez a plusz sokat jelenthet egy versenyhelyzetben adódó probléma gyors megoldásában, ami nem elhanyagolható egy ilyen szoros bajnokságban. Összességében minden túlzás nélkül állíthatom, hogy abszolút ki tudok teljesedni a márkában. Ez pedig mostanra már túlmutat egy puszta sportszakmai kapcsolaton, némi képzavarral élve határokon átívelő hiszen a Hyundai magyarországi képviseletével is szorosan együttműködöm. Ennek a kapcsolatnak pedig nemcsak optikai megnyilvánulásai vannak.

Michelisz Norbert

Tehát a közös munka nem merül ki csak abban, hogy a jóvoltukból a magánéletben is egy Hyundait használhatok, hanem abban is kiteljesedik, hogy számos közös projektben is gondolkozunk. Ez pedig mindkettőnk számára további hozzáadott értéket jelent és nem mellesleg erősíti a márka reputációját is.

B. A.: A versenyzői pályafutásod mellett már új utak is megjelentek az életedben. Megalapítottad a saját csapatodat, az M1RA-t, és úgy tudom, a szimulátoros vonalat sem engedted el. Már a távolabbi jövőt tervezed, amikor egy lépéssel önmagad előtt jársz?

Michelisz NorbertM. N.: Ezt a dolgot jól érzed. A logika a dolgok mögött az, hogy amikor azon gondolkozom, hogy hol szeretnék majd a jövőben tevékenykedni, akkor azt a választ adom, hogy a motorsportban. Ehhez értek, ezt tanultam meg, és nem mellesleg nagyon szeretem is. Viszont ebben a sportban számomra állandóan napirenden lévő kérdés, hogy meddig tudok ilyen szinten versenyezni. Ugyanis ez nemcsak rajtam múlik, hiszen beleszaladhatok két rossz évbe, ami után nem szerződtet majd gyártó. Ráadásul egyre több fiatal tehetség fedezi fel magának a túraautó-bajnokságot, előbb-utóbb olyan gyári ülésekre pályázva, mint amilyenben most én ülök. Szóval, ha innen nézzük a dolgot, akkor továbbra is vékony jégen táncolok.

B. A.: Ha summáznod kellene a jövőképedet, akkor mit mondanál?

M. N.: Egy biztos: a legfontosabb cél, hogy a bajnokságot megnyerjem. Olyan hosszú utat tettem már meg, és olyan sokszor voltam már a közelében, hogy ezt a dolgot biztosan nem tudom most elengedni.
A versenycsapatommal kettős célunk van: egyfelől teret adni tehetséges versenyzőknek, másfelől pedig teret adni olyan fiatal mérnököknek, aki ebben a sportban szeretnének majd tevékenykedni. De a csapat megalapítása egyfajta befektetést is jelent a számomra.

Michelisz NorbertB. A.: Egy láthatatlan margóként az egész beszélgetésünket végigkísérte az, hogy mennyire nehéz volt az idáig vezető út. Most, hogy megalapítottad a saját csapatodat, azt kérdezem, ennek megvan-e már a financiális háttere, és a neved hoz-e támogatásra is váltható hozzáadott értéket?

M. N.: A kérdés jó. Abban a bajnokságban, ahol most a M1RA csapat versenyez, ott az éves költségvetés 80-100 millió forint között van. Az én nevem ennek a költségnek egy kis részére elég csak. A többit a versenyzőknek kell előteremteniük. Visszakanyarodva a pályafutásom elejére: hiába vagyok ma sokkal ismertebb, ezzel egyenesen arányban nem lett több nagyságrendileg a támogatásból befolyó pénz. Az viszont biztos, hogy szeretnék tenni valamit, hogy a tehetséges fiatalok ne találkozzanak olyan mértékű nehézségekkel, mint én.

Michelisz Norbert

B. A.: Függetlenül a tavalyi vagy az idei év eredményétől, hogy érzed, a csúcson vagy?

M. N.: Úgy érzem, hogy igen. Jól érzem magam, magabiztos vagyok, és szerintem jó korban is járok. Viszont már elég idős és tapasztalt ahhoz, hogy jó következtetéseket tudjak levonni. A mezőny átlagéletkorát tekintve az átlag alatt vagyok, ami egyben azt is előrevetíti, hogy az elkövetkezendő három-öt évben nagy esélyem van jó eredményeket elérni.

Megosztás

Szóljon hozzá

FIGYELMEZTETÉS! Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek a kiskorúakra káros hatással lehetnek!
Kipróbáltuk a flotta autók emblematikus modelljét a Ford Mondeot. Nézd meg mit tud a megújult csapatjátékos!

» Megnézem «