Nem ritka, hogy egy márka születésének hátterében valami elképesztő sztori áll. Az Evolvens Budapest óra története sem áll messze attól, hogy gyorsan városi legendává váljon. Ugyanis születését az a prózai dolog előzte meg, hogy létrehozója, Mezei István nem talált kedvére való időmérőt, így gondolt egy nagyot, és készített egyet. Mára az Evolvens Budapest a legdinamikusabban fejlődő kisszériás óramanufaktúra Magyarországon.
Egy budapesti irodaház ötödik emeletén található az Evolvens bemutatóterme és összeszerelő műhelye, mely az ajtó mögött egy igazi kézműhelyes hangulatot idéz.
Három fő a minimális team – derül ki később –,de „bruttóban” sincsenek többen ötnél. Alkotói csend vesz körül mindent. István fogad minket. A harmincas évei közepén járó fiatalember pont olyan, mint bárki más a „térről”, nem mondaná meg róla senki, hogy a magyar óragyártás reneszánszembere. Amíg elhelyezkedünk, addig a háttérben levő üveges vitrinből előkerülnek az Evolvens kollekció jeles darabjai, amelyek nemcsak hangulati elemként, hanem díszletként is társulnak a beszélgetésünkhöz.
Barna András (B.A.): Mi vagy a végzettséged szerint?
Mezei István (M.I.): Hivatalosan képzőművész. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen végeztem intermédia szakon. Elméletileg intermédia-művész vagyok.
B.A.: Mit csinál egy intermédia-művész?
M.I.: Tulajdonképpen mindent és semmit. Én ma már közelebb érzem magam a gépészethez, mint a képzőművészeti tevékenységekhez. Inkább tartom magam formatervezőnek, mint képzőművésznek. De azt gondolom, hogy a képzőművészetben tanult, az onnan hozott hozzáállás a művészetekhez nagyon fontos hozadéka volt a későbbi életemnek.
B.A.: Hogy alakult ki a művészeti irány az életedben? Gyerekkorodban jól rajzoltál, ilyenre kell gondolni?
M.I.: Én filmezéssel foglalkoztam, illetve foglalkozom tulajdonképpen most is, bár kétségtelen, hogy most az óra a prioritás. Az egyetemre is filmmel felvételiztem. Kisjátékfilmeket készítettünk.
B.A.: Ez a vonal már középiskolában is megvolt?
M.I.: Már előbb is. Általános iskolában is készítettem filmeket, apám VHS kamerájával.
B.A.: Milyen témájú filmeket készítettél?
M.I.: Nagyon sokfélét, tulajdonképpen a látványos akciójelenetektől kezdve az absztraktig, mindent. A diplomamunkám is egy film volt, ebben inkább az animációra és a vizuális effektekre helyeződött a hangsúly.
B.A.: Hogy integrálódott ebbe a gépészeti vonal? Valljuk be, ez a kettő azért nagyon messze áll egymástól.
M.I.: A filmezéshez nagyon sok eszközt magunknak kellett legyártanunk, például slidert, darut stb. Ebből adódott, hogy amire szükség volt, azt én „barkácsoltam” össze. Eredendően a filmezéssel az volt a gondom, hogy számomra nem adott egy megfogható valamit. Persze nagy katarzis megcsinálni egy jó effektet,és nagyon jó agytorna is. De az idők folyamán rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel megépíteni azt a kamerastabilizátort, amivel a filmet készítjük, mint magát a filmet elkészíteni. A filmkészítés és az eszközök legyártása tökéletesen kiegészítette egymást. Mindezt teljesen autodidakta módon tanultam, mindenféle háttérképzettség nélkül.
B.A.: Egyetem alatt, után, közben?
M.I.: Folyamatos vívódást okozott, hogy az egyetem alatt mivel is foglalkozzam, mi az, ami engem a leginkább érdekel,miközben rengeteg dologba vágtam bele.Grafikai munkáim voltak, weboldalt terveztem, reklámfilmeket készítettem. Az egyetem után alapítottam egy céget, és kamerastabilizátorok tervezésével és fejlesztésével kezdtem el foglalkozni, és tulajdonképpen foglalkozom a mai napig is, hiszen ez a tevékenység továbbra is megvan a portfóliómban.
B.A.: Hogy jutunk el a filmezéstől és a kamerastabilizátortól az órákig?
M.I: Az órakészítésének mint alapötletnek semmi köze nem volt ezekhez a tevékenységekhez. Azt gondolom, hogy egy igény szülte a dolgot. Tulajdonképpen a saját igényem. Órát akartam venni, de amit kinéztem, azt nagyon drágának találtam. 2011-ben ezért elhatároztam, hogy csinálok egy órát. A kamerastabilizátoros időszak tapasztalatai alapján azonban már a kezdet-kezdetén sem az önös érdek dominált, hanem az volt a cél, hogy egy márkát hozzak létre. Szóval, ha már fejlesztünk, akkor már ne csak egy óra legyen, amit én hordok, hanem fejlődjön termékké.
Amikor ezt az egészet elkezdtem, akkor adott volt egy technológiai közeg, amit akkor ismertem. Ebből indultam el, és ezt fejlesztem tovább a mai napig is,hozzátéve azt, hogy az indulás darabkáinak egy része ma is megtalálható az óráinkban.
B.A.: Szerintem egy a tízmillióhoz közelít azok aránya, akik azért kezdenek el órát készíteni, fejleszteni, gyártani, mert éppen nem találtak kedvükre valót.
M.I.: Az alkotás szabadsága számomra nagyon fontos. A valamit megtervezni, létrehozni, megépíteni, megérinteni dolog folyamatosan jelen volt ebben az elhatározásban. De ez a filozófia minden tevékenységünkben tetten érhető, hiszen a kamerastabilizátor mellett fejlesztettünk már kerékpárt és hidraulikus letalpalórendszert műholdas közvetítőkocsihoz is, és még egy sor más dolgot is.Most például egy kondigép-termékcsaládot.
Valahol egyébként össze tudom kapcsolni a filmezést és az órakészítést, átvitt értelemben mindenképp. Ugyanis ha most abba gondolok bele, hogy kinek jutna ma eszébe kamerastabilizátort fejleszteni Magyarországon, azt legalább ugyanolyan hülye ötletnek gondolnám, mint órát készíteni. (Nevet.)
B.A.: Hát nem vagyunk egy óragyártó nemzet, az biztos…
M.I.: Hát nem, ez így van. (Nevet.) De talán az tetszett meg ezekben a projektekben, hogy egyrészt nem feltétlenül egy klasszikus kereskedelmi, hanem egy fejlesztési tevékenységről beszélünk. Az órakészítésben még az is nagyon tetszik, hogy lehet olyat csinálni, amiben van valami újdonságtartalom, azaz lehet hova fejleszteni. Az összes eddigi projektemben is az volt az izgalmas, hogy el tudtam indulni egy olyan vonalon, amin senki más nem indult el. Legalábbis idehaza.
B.A.: Az nagyjából könnyen elfogadható, hogy a kamerastabilizátor-fejlesztés egy speciális terület, arról nem is beszélve, hogy ugyanolyan speciális a vásárlói rétege is. Ugyanez az óragyártásról nem mondható el, hiszen szinte vég nélküli a kínálat ezen a piacon. Nem vékony jég ez?
M.I.: Én azt láttam, hogy ezzel a két üzletággal kevesen foglalkoznak itthon. Már csak ebből az aspektusból is izgalmas dolog volt. Ma azt gondolom erről, hogy szinte mindegy, mibe fog bele az ember, ha abba kellő energiát és időt belefektet. Még talán az sem baj – talán jobb is –, ha egy telített piacra lép ki valaki egy ötlettel, mert ez azt jelenti, hogy van a termékre igény. Csak jobban kell csinálni, mint a többieknek.
B.A.: Nem vagyok az órapiac nagyon nagy szakértője, de azt gondolom, hogy a manufakturális termékeknek mindig egy másfajta respektje van, mint a tömeggyártásnak.
M.I.: Órát készíteni Magyarországon nem tűnik racionális döntésnek, ez kétségtelen. Befektetői szemmel meg pláne nem az. Nem is ez motivált, ha ez motivált volna, ma sehol nem tartanánk. Sokszor feltettem a kérdést magamban, hogy miért nincsen idehaza óragyártás, annak ellenére és elfogadva azt, hogy tényleg kis piac vagyunk. Hozzáteszem: van magyar óramárka, a Becsei Áronéké, viszont ők egy egészen más magasságban honolnak.
Az órák szériagyártásában is van egy magyar cég, az Astron, de ők is más üzletpolitika mentén haladnak, illetve van egy olyan cég, amelyik zsebórákat alakít és épít karórába.
Egyébként később rájöttem, hogy azért nincsen idehaza óragyártás, mert az ehhez szükséges technológiák borzasztóan nehezen elérhetőek. És nagyon nehezen lehet koordinálni azokat az alkalmazott technikákat, amelyekkel egy órát össze lehet rakni.
Svájcban, ahol egy iparág épült ki erre, feltehetően két nap alatt hozzá lehet férni ezekhez a technológiákhoz. Mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy viszonylag gyorsan lehet olyan céget is találni, amelyik személyre szabottan készít neked egy órát.
Ilyen lehetőségek nincsenek idehaza. Az a technológia, ami az Evolvensnél jelen van, nagyon sok helyről lett összegyűjtve.
B.A.: Nálatok hogyan áll össze egy óra?
M.I.: Mindenképpen kell, hogy legyen egy incepció, egy alapötlet. Ez akármilyen lehet, és akkor ennek mentén elindul egy ötletelés. A military óra például úgy született, hogy eljött hozzám egy katona, aki az egységének akart egy órát. Kiválasztott egy modellt nálunk. (Egyébként nekem is régóta volt egy olyan vágyam, hogy egy olyan órát készítsek, ami csak a funkcióra koncentrál.) Jelen esetben az volt a koncepció, hogy nagyon strapabíró legyen, és minden egyes eleme csak a célt szolgálja, ne a dizájnt. Tulajdonképpen később ez a katona lett az óránk konzulense, és vele együtt alakítottuk ki azt a tudást és funkciót, amit egy ilyen órának tudnia kell.
Az összes többi modellünknek is megvan a maga története. Ezeknél jellemzően olyan technikai megoldásokat építettünk be, amelyeket még nem alkalmaztunk korábban, és ezek egyedivé teszik az adott szériát.
Ami viszont a további lehetőségeket jelenti, arra jó példa a Weiler Péter képzőművésszel közös projektünk. Ő egy kiállításához akart terveztetni, készíttetni egy órát, amihez kitalált egy saját koncepciót. Aztán néhány konzultáció után megszületett a végleges megoldás. Ez számunkra is egy új irányt mutatott, hiszen korábban ilyen még nem volt. De most a Pécsi Tudományegyetemnek is tervezünk egy olyan órát, ami az ő elképzelésüket tükrözi, de illeszkedik a mi portfóliónkba is
B.A.: Kicsit az az érzésem, hogy mintha a termékeiteket ki sem kéne vinni az üzletekbe. Hogyan történik az értékesítés?
M.I.: Egyelőre itt történik nálunk, ebben a kis bemutatóteremben. A mi óráink 180–220 ezer forintos árszintet képviselnek, ami tapasztalatunk szerint egyfajta belépőár az órapiacra. A honi piacot tekintve ez nem egy eltúlzott összeg viszont egy nagyon széles réteg számára ez már drága árfekvésnek számít. Az Evolvens nem az az óra, amit valaki az interneten megvesz. Itt már meg kell mutatni személyesen a kiválasztott modellt. A vásárlók kilencvenkilenc százaléka eljön hozzánk, megnézi, és csak utána rendeli meg. Szóval mindenképpen kézbe kell fognia, és a maga valójában látnia kell, mielőtt dönt. Ez eddig jól működött, csak van egy nagy hátránya: el kell ide jönni, és ez macerás, hiszen van, akiktől nagyon messze vagyunk. Tehát ez előbb-utóbb nem lesz elég.
B.A.: A piac hogyan fogadta azt, hogy ez egy magyar óra?
M.I.: Bizonyos fokig féltem attól, hogy mit fognak hozzá szólni az emberek, de meglepő módon nagyon kedvező visszajelzések érkeztek.
B.A.: Én nem csodálkozom ezen, hiszen egy unikális termékről van szó.
M.I.: A legelső óránkat, pontosabban az első kettőt, ami már széria volt, 2016 szeptemberében egy órabörzén adtuk el. Ez egy nagy hurráérzéssel töltött el, mert ekkor bizonyosodott be egyfelől az, hogy ezt el lehet adni, másrészről az, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Akik ide eljönnek hozzánk, azok nagy része azt mondja, hogy: hú, de jó, hogy valaki Magyarországon elkezdett foglalkozni ezzel,merthogy eddig ilyen nem volt, igény pedig lenne rá. Én úgy látom – legalábbis egyelőre –, hogy ez nem egy ultrabombaüzlet, ami százmilliókat fog hozni. De tény, hogy létezik egy piaci rés és kívánalom ma idehaza, amit még nem elégítettek ki. Hogy Magyarországon ma valamilyen szinten már létezik széria-óragyártás, azt az igény hozta ki, ami ha nem is volt a felszínen, de az órakedvelőknél a hiányérzet már megfogalmazódott.
B.A.: Szerinted az Evolvens órát ugyanazzal nem titkolt lelkesedéssel veszi fel vagy hordja valaki, mint mondjuk egy Omegát vagy TAG Heuert?
M.I.: Nem rangsorolva vagy minősítve, de előfordult egy igényesebb társaságban, hogy nagyobb érdeklődés övezte az Evolvens órát, mint mondjuk egy több millió forintot érő Schaffhausent. Természetesen nem összehasonlítható a kettő, sem árban, sem pedig minőségben, de magyar berkeken belül nagyon sokan hallottak már róla, és egy kicsit, ahogy te is korábban említetted, unikális. Ez egy nagyon pozitív üzenet.
A mi vásárlóink egyébként pont abból rétegből kerülnek ki, akiknek van már, mondjuk, egy másfélmilliós Omega Seamastere-ük. Tehát nekünk őket kell megcéloznunk, feléjük kell kommunikálnunk, mert nyitottak rá, és nem utolsósorban meg is tehetik, hogy ilyen órát vásároljanak.
Az Evolvens óra nem tartozik a drága órák közé, sőt! Ugyanakkor sokkal nagyobb kockázat megvenni, mint, mondjuk, ugyanennyi pénzért egy Tissotot, egy Beringet vagy egy alsó kategóriás Longinest. Ugyanis ezekkel nem kockáztat az ember, hiszen évtizedes vagy százados minőség áll mögöttük, ellentétben az Evolvens-el, ami még egy ismeretlen márka. Ezért az a tapasztalatunk, hogy ma még azok vásárolják a mi óráinkat, akik számára ez nem jelent kockázatot.
B.A.: Mindezt megértve, te most hova pozicionálod a márkátokat?
M.I.: Nagyon nagy dilemma, hogy az Evolvens nemzetközi szinten érvényesülhet-e. Ez még egy nyitott kérdés. El lehet-e adni egy magyar órát azért, mert magyar? Ebben nem nagyon hiszek. Idehaza tuti, de külföldön egyáltalán nem biztos. A másik nagy kérdés, hogy tudja-e azt a minőséget, amit a nemzetközi szint elvár. Szóval van min lamentálni. Egyelőre az a feladat, hogy egy magasabb kategóriába lépjünk, ehhez el kell mennünk a teljesen svájci szerkezetek irányába. Van egyébként már ilyen óránk. Tehát a cél mindenképpen egy magasabb presztízs megszerzése árban, amit ma egy Hamilton vagy egy Longines képvisel a piacon. Egy svájci szerkezettel, egy teljesen rozsdamenetes, automata, zafírüveges óra reálisan egy-két éven belül 300-400 ezer forintos árszintet is elérhet. Az Evolvens egyébként talán már ár-minőség szempontjából most is tudná ezt, de ennek ellenére úgy érzem, hogy nem tartunk még ott, hogy ezt meglépjük.
B.A.: Egyébként rentábilis a tevékenység?
M.I.: Igen, mára önfenntartóvá vált. De a siker, az üzleti siker az még nagyon messze van. Nagyon meg kell dolgozni mindenegyes üzletért.
B.A.: Egyébként a név honnan jött?
M.I.: Az Evolvens egy mechanikai szakkifejezés, magyar szó egyébként. A fogaskerék egy fogának az ívét hívják evolvensnek. Nekem nagyon tetszik, mert benne van az „evo” szó, ami angolul is jól hangzik, az meg, hogy köze van a fogaskerékhez, plusz jópofa, hiszen az órákban van egy jópár ilyen alkatrész.
B.A.: Egy modellből hány darab készül? Vagy csak megrendelésre gyártotok?
M.I.: Jelenleg szinte minden modellünkből száz darab készül. Limitált verzióban, és sorszámozott minden egyes darab. De nem sorszám szerint adjuk, hanem lehet sorszámot választani, természetesen addig, amíg erre van lehetőség. Ha kifut a száz darab, akkor azt a modellünket nem gyártjuk tovább.
B.A.: Szegről-végről érintettük az értékesítést, jól érzem, hogy akkor ez a koncepciótokban a jövőben lépésváltást jelent?
M.I: A 2019-es év leginkább a viszonteladói hálózat fejlesztéséről fog szólni. Országszerte keresünk partnereket ezzel kapcsolatban. Ennek fényében igyekszünk a közeljövőben kommunikálni. Nagyon fontosnak tartom, hogy elinduljunk egy olyan úton, ami talán az első lépés afelé, hogy az Evolvens bárhol a világon elérhető legyen.
B.A.: Hogy vásárolnak ma az emberek órát? Halandó fejjel azt gondolnám, hogy valahogy úgy, hogy a külső megfog, a belső megtart alapon. Ezt összevetem az árral, és a végén kijön egy summa, ami alapján meghozom majd a döntést.
M.I.: Ez egy furcsa, de nagyon érdekes kérdés. Én nem egészen így látom, igaz, valamikor hasonlóan gondoltam én is. Nyilván kell, hogy egy óra vonzó legyen, de általában az embernek sok óra tetszik, éppen ezért kell egy másik dimenziónak is lennie, amit számításba vesz. Például az ár-értékarány, értékállóság. Például egy svájci szerkezetű óra értékállósága sokkal jobb, mint egy japán óráé. Ez az idők folyamán alakult így ki. És van még egy nagyon fontos dolog: az órának üzenete legyen.
Azt gondolom, hogy az Evolvensnek olyan szintre kell pozicionálnia magát, ami nem mindenki számára elérhető, de kellően sokan tudnak róla, hogy mondjon valamit a viselőjéről.
De ha a vásárlás lélektanát nézem, akkor azt mondhatom, hogy ma sokkal nehezebb eladni egy 140 ezer forintos órát, mint mondjuk egy 200 ezres vagy a fölötti árfekvésűt. Ugyanis az a vásárlóközönség, amelyik 140 ezer forintos órát vesz, az „lentről” jön fölfelé, és ez számára nagy kockázat. A 200 ezer forintos lélektani határ fölötti vásárló pedig nem is „gondolkozik” a döntésen. Aki „föntről” jön lefelé, annak a 140 ezer forintos óra ára kevés, nagyon olcsónak tartja. Ezért gondolom azt, hogy a prémiumpiac az mindig stabil.
B.A.: Tudjuk, hogy egy órának van üzenete. Te is az előbb említetted már egy mondat erejéig. A gyártó oldaláról hogyan látod ezt a némileg költői kérdést?
M.I.: Mindannyian tudjuk, ahogy az árnak is, ennek is van egy lélektana. Nézzük meg a Rolexet, ami egy nagyon érdekes jelenség az órapiacon. És most tegyük félre az ízlésbeli faktorokat, ugyanis akár tetszik nekünk, akár nem, a Rolex adja el a legtöbb órát a világon. Mert akinek van pénze, az először egy Rolexet vesz. Utána jöhet minden más, amit tulajdonképpen szeretne. Ez egy olyan státusszimbólum, ami pontosan jelöli, hogy adott esetben ki milyen egzisztenciális szinten él. Másodsorban azt is szimbolizálja, hogy a viselője megfelelően óramániás is, és nyitott arra, hogy valami más órát is vegyen. A mimikrobrand kategóriánk azért jó, mert a világon sokan nyitottak arra, hogy valami olyat vegyenek föl, ami nem köszön vissza minden sarkon, és ezt szeretik az emberek.
B.A.: Vannak trendek az óragyártásban, vagy csak szép és jó órák, illetve nekünk tetsző órák?
M.I.: Vannak trendek. Ezek most leginkább a minél nagyobb órákról szólnak, illetve nagyon jönnek az okosórák is. Nálunk is képben van egy ilyen fejlesztés, de erről még nagyon korai lenne beszélni.
B.A. Én nem hinném, hogy valaki az okosórában menne az operába.
M.I.: Nem is erre gondolok. Egyébként az automata órák a reneszánszukat élik, talán azért is, mert mindent egybevetve ma már másodlagos, hogy mi van a csuklódon, hiszen gyakorlatilag mindenhol van már óra, ahol meg tudod nézni, mennyi az idő.
Az óra megmaradt egy olyan tárgynak az ember kezén, ami róla hordoz egy kis üzenetet. Én hiszek abban, és el tudom képzelni, hogy az életben vannak olyan szituációk, ahol egész egyszerűen egy magas szintű tárgyalásra nem mész el egy replikában, mert nem kötsz majd üzletet.
