Magyarország első bulvármentes online férfimagazinja

“Zé-generáció”

0

FördősZé néhány évvel ezelőtt az RTL Klub Konyhafőnök című műsorában robbant be a köztudatba. A produkcióba szinte a semmiből belépő Zé laza, természetes stílusával, sajátos gesztikulációjához társuló retorikájával gyorsan sokak kedvencévé vált.A népszerű műsor sikert hozott a számára, aminek köszönhetően új időszámítás kezdődött az életében. Mi több,a Szárnyas ízvadász egykori gasztrobloggerének ma már a tévézés mellett a Street Kitchen konyhájában is mindene meg van ahhoz, ami a siker ízéhez kell.

"Zé-generáció"

Egykor talán jobb időket is látott budai szocreál irodaház legfelső szintjén található Fördős Zé és a Street Kitchen főhadiszállása.Az 21. századnak még nem sikerült teljesen száműznie az egykori éra hangulatát az épületből, a tipikus lépcsőházban a műköves lépcsőn valamikor cseresznyeszínben debütáló lambéria kísér a negyedik emeletig, ahol viszont egy teljesen új dimenzió fogad. Némi képzavarral élve: csendesen nyüzsgő irodába lépek, innen kísérnek át az alkotói részbe. A két blokkot összekötő tetőtéri terület nyáridőben zöld teraszként szolgál, látens penthouse jelleget kölcsönözve ennek az egész résznek.
A kreatív blokk több stúdiókonyhából áll, itt készülnek az oldal videói. Mi az egyik használaton kívüliben beszélgetünk. Zét nem is kell leírni, pont olyan, ahogy azt a tévében megszokhattuk. Laza, közvetlen és allűröktől mentes.

Barna András (B.A.): Egyszer, amikor Litkey Farkassal beszélgettem, akkor ő azt mondta: nekik olyan volt a vitorlás hajó kisgyerekként, mint a járóka. Nálad hasonló volt a konyha?

"Zé-generáció"Fördős Zé (F.Z.): Majdnem. A nagymamám és az édesapám is vendéglátós volt, a Fehérvári úton közösen vitték az Alba Regia éttermet. Négy-ötéves koromban kerültem be először a konyhába, és akkor csodálkoztam rá erre a világra. Úgyhogy ilyenformán én is beleszülettem ebbe a helyzetbe.
Egyébként mi világéletünkben a vendéglátásból vagy vendéglátáshoz köthető dologból éltünk, hol jobban, hol rosszabbul. Az alapokat tehát már elég korán intenzíven megkaptam, viszont a szüleim soha nem mondták, hogy legyek vendéglátós. Sőt, éppen az ellenkezőjét mondták: nagy szívás ez a szakma, és csináljak bármi mást, ami jobban érdekel. Ezzel szemben engem tényleg elkezdett érdekelni ez a terület, ami hatott a pályaválasztásomra.

B.A.: Akkor ennek megfelelően indultál?

F.Z.: Az igazsághoz tartozik, hogy annyira mégsem voltam eltökélt, hogy mondjuk a Gundelbe menjek szakácstanulónak. Idegenforgalmi szakközépiskolába iratkoztam be, ami egy arany középutat jelentett, hiszen ez mégis csak ott van a vendéglátás holdudvarában.
A középiskolai végzettségem szerint egyébként idegenvezető vagyok német nyelven, de soha az életben nem vezettem idegeneket. (Nevet.) Az iskolában azért már volt főzés, szálloda és külföldi gyakorlat is, ami nagyon tetszett.
A szakközépiskola után jött a vendéglátóipari főiskola, ahol vendéglátó-szálloda szakra kerültem. Itt már tantárgy volt az ételkészítés.

B.A.: A főzés, az ételkészítés az iskolán kívül is érdekelt, bújtad a szakácskönyveket?

F.Z.: Az az igazság, hogy amíg a szüleimmel éltem, nagyon el voltam kényeztetve ilyen téren. Egyrészt az édesanyám egy nagyon jó szakács, bár neki nem ez a szakmája, de igazi „klasszik háziasszony”. Másrészt a család másik vonalából fakadóan annyi kaja és sokféle étel volt a környezetemben, hogy nem volt arra szükségem, hogy elkezdjek mondjuk főzögetni. És valljuk be, ez engem akkor még ilyen mélységekig nem is érdekelt. Szóval inkább Kispál-koncertre jártam vagy csajoztam. (Nevet.)
Számomra az első fordulópontot az jelentette, amikor halasztottam egy évet a főiskolán. Huszonkét évesen a barátnőmmel kimentünk Ausztráliába. Három hónapos kalandtúrának indult, nyolc lett belőle, ami úgy nézett ki, hogy dolgoztunk, pénzt gyűjtöttünk, és utaztunk. Sokszor vendéglátóhelyeken vállaltam munkát, de az áttörést az jelentette, amikor otthon is elkezdtem főzni. Ennek legfőképp az volt az oka, hogy az akkori csajom vega volt, és az ő kajái igen messze álltak az én otthoni ízvilágomtól. Amikor bármiben megakadtam, ment a távolsági hívás anyunak, hogy mondja el, hogyan kell megtölteni egy csirkecombot, vagy mitől lesz olyan a krumplifőzelék, mint az övé. A főztjeim már kint is sikert arattak, de amikor hazajöttem, akkor kezdtem el ezzel a dologgal jobban foglalkozni.

"Zé-generáció"

B.A.: Ez miben nyilvánult meg?

F.Z.: Ausztrália után elköltöztem otthonról. Elkezdtem begyűjteni a visszajelzéseket. Amikor bulit tartottam, akkor nálam a chips mellett mindig volt rendes kaja is. Ezt a szerepet pedig később elkezdtem élvezni. Arról nem beszélve, hogy a lányoknak is imponál, ha egy pasi tud főzni. Én soha nem gondoltam azt, hogy az a menő csávó, aki nem tud megcsinálni egy rántottát sem. Pont ellenkezőleg: azt gondoltam, hogy az menő, akihez ha eljön egy lány, akkor olyan vacsorát csinál, hogy az elájul. Egyre fontosabb lett számomra ez a vonal.
Amikor befejeztem a főiskolát, szinte belerohantam a vendéglátásba, és elkezdtem az apámmal együtt dolgozni. Volt egy cateringcégünk, ezt csináltuk közösen.

B.A.: A beszélgetésünk visszatérő motívuma a család. Az öcséd veled együtt dolgozik, és ha jól tudom, az édesapád is. Ennyire erős a kohézió köztetek?

F.Z.: Én azt látom, hogy a vendéglátás köti össze ezt a családot. Kívülről talán túl idillinek is tűnhet ez a kép, és ezt érzékelheted te is. De ha megfigyeled, akkor a család mindig a kaján keresztül jelenik meg a könyvben, a magazinban, a munkában is.
Ez egy nagyon fontos dolog, ám csak később tudatosult bennem. De többen is felhívták rá a figyelmemet: „hé, haver mindig a nagymamádra, az apádra vagy az anyádra hivatkozol, amikor a kaja szóba kerül”.

B.A.: Ott tartottunk, hogy a főiskola után az édesapáddal dolgoztatok. Ha, jól tudom, akkor itt beütött egy nagyon komoly krach.

F.Z.: Olyannyira, hogy a cég teljesen összeomlott. Mi nem voltunk felkészülve arra a gazdasági helyzetre, amit a válság idézett elő.
Persze utólag látom a problémáinkat. A cégünk csak egy növekedési pályán tudott helytállni. Amíg fejlődött a gazdaság, és rendezvényekből is egyre több és nagyobb és látványosabb kellett, addig nekünk is nagyon jól ment. De abban a pillanatban, amikor visszaesés történt, előjöttek azok a problémák, amiket mi már nem tudtunk menedzselni létszámban, gazdaságosságban.

"Zé-generáció"
Ez egy nagyon fontos mérföldkő az életünkben, hiszen iszonyatosan meggyötört minket egzisztenciálisan. Amúgy sem voltunk módos család. Sokakban benne él az a sztereotípia, hogy aki vendéglátózik, az biztos gazdag is, de nálunk ez a vagyonfelhalmozás nem nagyon akart összejönni. Az pedig,ami volt,egy pillanat alatt eltűnt:a lakás, a kocsi,minden. Olyan egzisztenciális válságba kerültünk, hogy a szüleimnek és nekem a lakbérfizetés is iszonyú nyomasztó teherré vált. Már hó közepén attól rettegtem, hogy mit fogok csinálni, hogy ki tudjam fizetni. Három-négy nagyon kemény évet éltünk meg így.

B.A.: Mit csináltál ez idő alatt?

F.Z.: Elmentem dolgozni, ahogy az öcsém is. Én egy rendezvényszervező cégnél helyezkedtem el, ami amúgy egy korrekt hely volt, de innen egyről a kettőre nem lehetett lépni, csak vegetálni. Eközben egyfolytában azon gondolkoztunk, hogyan tovább. Úgy gondoltuk, hogy az mégsem lehet, hogy az évek alatt felhalmozott tudás, tapasztalat és érték csak úgy kifolyjon az életünkből. Mindeközben a környezetünkben mindenki azt mondta, hogy amit csinálunk vagy csináltunk, az tök jó volt.

"Zé-generáció"

B.A.: Ekkor indult a bloggerkorszak?

F.Z.: Igen. Az öcsémmel kitaláltuk, hogy főzős videókat fogunk készíteni. Én szeretek dumálni, főzni, tehát miért ne fogjunk bele egy ilyenbe. Azt gondoltuk, hogy csinálunk pár ilyen videót„aztán meg majd jól felfedeznek minket”. Ma már, pár év távlatábólez az egész elég szürreálisnak tűnik. Ráadásul akkoriban ez a fajta bloggerkedés még szinte egyáltalán nem is létezett.

B.A.: Valamiféle koncepció mentén haladtatok, vagy ösztönösen ráéreztetek a dolgokra?

"Zé-generáció"F.Z.: Volt koncepció. Azt találtuk ki, hogy én leszek a szárnyas ízvadász, aki siklóernyővel elrepül, majd leszáll, és főz valamit. Szóval igen extrém volt az egész. Egyébként nagy szívás ez a siklóernyős főzés. Senkinek nem ajánlom az ilyen videók készítését. (Nevet.) Tulajdonképpen meg sem fordult a fejemben, hogy rám bárki is kíváncsi lesz majd csak azért, mert főzök és dumálok, ezért találtuk ki a repülős koncepciót. Aztán tök hamar kiderült, hogy a „net” vágyik arra, hogy legyen egy csávó, aki főz. De ezt mi még akkor nem tudtuk. Abban reménykedtünk, hogy előbb-utóbb egy tévé fel fog fedezni, és ők majd csinálnak velem egy tízrészes, országjárós repülős sorozatot, amiért én fogok kapni kétmillió forintot, és tök jó, hogy megint lesz lóvénk. (Nevet.)
Ehhez képest az Index keresett meg minket, hogy gyártsunk ehhez hasonló tartalmakat. Mi viszonylag egysíkúan láttuk ebben az üzletet, mivel nem gondoltuk, hogy ezt így rögtön el lehet adni egy szponzornak. Mint ahogy azt sem, hogy ebben a pénz direkt módon úgy tud megjelenni, hogy közben nem kell minket felfedezni.
Fel sem merült bennünk az, hogy teljesen szabadúszó, független arcokként tudunk ily módon pénzt keresni. Mi csak abban gondolkoztunk, hogy majd jön egy nagy médiavállalat, és…

B.A.: …rögtön a csúcsra repít benneteket?

F.Z.:…még csak nem is erről volt szó, hanem arról, hogy azt gondoltuk,egyszerűen másképp lehetetlen előrelépni. Csak ebben az egy aspektusban szőttük az álmainkat, amiben például visszatérő elemként megjelent mondjuk a TV Paprika, akik bíztunk benne, hogy majd azt mondják,” jaj, de helyes srác vagy, Zé, pont egy ilyen embert keresünk a Bede Robi mellé új arcnak.” És akkor felvesznek engem, és tévés szakács lehetek. Szóval azt gondoltuk, hogy csak így működhet ez a világ. Akkoriban Magyarországon nem vagy nem nagyon volt arra példa, hogy valaki önkényesen,webalapon „sztárt csináljon magából”. Persze az országos ismertséghez kellett az RTL Klub is.
Szóval a vállalkozás az Indexnek köszönhetően felpörgött és elindult, az öcsémmel, és az apámmal, aki úgymond logisztikai támogatóként segített minket. Arra viszonylag hamar rájöttünk, hogy nagy stáb ugyan nem kell, de ketten azért kevesek vagyunk, hiszen valakinek elő kell készítenie az alapanyagokat, az asztalt stb. Szóval háromfős stábbá váltunk.

B.A.: Ha most visszagondolsz, szerinted miben volt az egykori videó varázsa?

F.Z.: A varázsa az volt, amit tulajdonképpen a mai napig is csinálunk:tök őszinte, nincs főnök benne, vagy produceri tudatosság, nincsen megfelelési kényszer. Ám ugyanúgy megvan benne az a spontaneitás, ami akkor volt bennünk, amikor – mert más esélyünk nem is volt – elkezdtük ezt az egészet. És persze kellett a kétségbeesett csávók hozzá nem értése is, akik viszont lelkesen csinálják, amit kell.
Úgy gondolom, hogyha minket szakmailag elkezdtek volna instruálni, és megmondták volna, hogy mit hogyan csináljunk, akkor ma sehol nem lennénk.

"Zé-generáció"

B.A.: Exhibicionista alkat vagy?

F.Z.: Egyáltalán nem. Utáltam minden olyan dolgot, ahol nekem meg kellett szólalni. Ha az iskolában szavalóverseny volt, akkor inkább azt mondtam, hogy náthás vagyok, hogy ne legyek ott, amikor kiosztják a verseket. Szóval totálisan nem szerettem szerepelni. Soha az életben nem jutott eszembe, hogy egyszer valami olyan dolgot fogok csinálni, ahol szerepelnem kell vagy beszélnem kell az emberekhez.

B.A.: Ha már itt tartunk – és nem akarok egyből a Konyhafőnökre ugrani –, neked van egy speciális retorikád, használsz egyfajta szlenget, ami nem feltétlenül megszokott a képernyőn. Szerinted ez mennyit adott hozzá a sikeredhez?

F.Z.: Ha a kezdeteket nézem, akkoriban, amikor az öcsémmel és az apámmal készítettük a videóinkat,mindössze hárman voltunk, nem éreztem feszélyezve magam. Ezért pontosan úgy beszéltem ezeken a videókon, mint egyébként bármikor. Ez végül is nagy mázli, hogy nem akartam mást, mint ami vagyok.
Tulajdonképpen időrendben el is érünk az RTL-hez. Az ottani szakemberek, mondhatni,szkennelik a világot, és figyelik, hogy hol bukkan föl valaki, aki egy kicsit is más, és használható a tévében. Ők nyilván ezt is észrevették bennem, és megkerestek. Amikor felhívtak, akkor azt mondták, tetszik, amit csinálsz, üljünk le és beszélgessünk. Valójában a Street Kitchent akarták magazinműsorként a képernyőre, de aztán behívtak egy Konyhafőnök castingra és megkaptam ezt a műsort is.

"Zé-generáció"B.A.: Ez már más magasság volt a korábbiakhoz képest. Mennyire akartak „megcsinálni”?

F.Z.: A mi kis videóink után bemenni egy olyan stúdióba, ahol nyolcvan ember nyüzsög, az tényleg egy más szint. A stábbal közölték, hogy én vagyok az az ember, aki vinni fogja majd a műsort. Ekkor viszont már leülhetett volna velem egy profi csapat, akik megmondják, hogyan kell beszélni, de semmi olyat nem akartak rám erőltetni, ami nem én vagyok. Elküldhettek volna logopédushoz is, mert tudom, hogy van egy kis beszédhibám. De például erre is azt mondták, hogy egyáltalán nem akarják ezt. Legyek olyan, amilyen vagyok.
Az egyetlen tanácsuk az volt – és ezt ma is visszahallom magamban –, hogy élvezzem ezt a szitut, mert ha ebben én jól érzem magam,hogy én vagyok az a csávó, aki megmondja egy kajáról, hogy jó vagy nem jó, akkor én jó leszek ebben. Szóval semmi olyan instrukciót nem kaptam, ami bármiben is befolyásolta volna a személyiségemet. Ezt a tanácsukat pedig igyekszem a mai napig is megfogadni.

B.A.: Mennyire élvezet, és mennyire munka?

F.Z.: Ez kőkemény meló. Gondold csak el, hogy az a másfélórás adás, amit te látsz, jóval több órányi történetet dolgoz fel. Neked a műsor első öt percében is ugyanazt a kiegyensúlyozottságot és lelkiállapotot kell tükröznöd, mint mondjuk a harmincötödikben, függetlenül attól, hogy azt reggel rögzítették-e, vagy pedig az ebéd utáni kómás hangulatban. Ehhez kell rutin, mert ha nem teljesítesz egyenletesen, akkor az azonnal leugrik a képernyőről. Az pedig nagyon ciki lenne.

B.A.: Kicsit költői a kérdés:mit adott neked a Konyhafőnök?

F.Z.: Elsősorban ismertséget, az ismertségnek köszönhetően pedig olyan sikereket, amilyeneket amúgy nehéz lenne elérni. Megadta azt a hajtóanyagot a Street Kitchen-es projektünkhöz, ami ahhoz kellett, hogy mára tényezővé váljunk gasztromagazinok és a témaspecifikus weboldalak piacán. Ahhoz, hogy a Street Kitchen ekkorát tudjon ugrani, mindenképpen kellett az én tévés ismertségem. Tehát ha az RTL Klub és a Konyhafőnök, Konyhafőnök VIP szóba kerül, akkor azt a hatalmas tolóerőt látom, amit adott.
Ezek mellett mindenképpen furcsa volt megélni, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg a média valós erejét. Két Konyhafőnök és egy Celeb vagyok… után egy egész ország megismert. Ez azért döbbenetes.

"Zé-generáció"

B.A.: Hogy tudtad kezelni? A kezdetek mélypontja után a hirtelen jött siker eufóriája akár negatív irányba is befolyásolhatja az embert.

F.Z.: Egyfelől szerencse, hogy elég öregen és elég sok kudarc után kerültem be a show-bizniszbe. Másfelől kétségtelen, hogy van igazság abban, amit mondasz. Viszont úgy gondolom, hogy amilyen nagy amplitúdóval lendültem negatív irányba a bukásnál, most ugyanekkorával lendültem át a siker oldalára. Úgy vélem, a kettő eredője most középen áll. Rohadt jól érzem magam! Pont a múlt miatt úgy tekintek az életre, hogy látom a mintázatát ennek a dolognak. Láttam a családom vergődését, és most látom a felemelkedését. Megéltem a magam bukását, bénázását, és most megélem a népszerűséget. Nem vádolom magam, amiért korábban „elcsesztem” egy-két dolgot, de nem is istenítem magam a sikereim miatt. Azt gondolom, hogy nagy mázlista vagyok, hogy megéltem, megélhettem végletes dolgokat, talán egy kicsit végletesebbeket is, mint mondjuk egy átlagember. Ezeket én élményként élem meg, és tökre várom, hogy mi fog még történni. Persze nyilván nem szeretnék negatív irányban visszalendülni.

"Zé-generáció"

B.A.: Most egy hullám tetején vagy, ami a saját vállalkozásodra, a tévéskarrieredre is jó hatással van. Volt kitekintésed más műsorok irányába is. Ez egy másfajta útkeresés?

F.Z.: Két műsorról beszélünk, az egyik a Celeb vagyok, ments ki innen!,a másik a Farm. A Celeb vagyok…egyfelől egy kaland volt, ami rögtön a Konyhafőnök után került adásba, ami sok minden más mellett az ismertségemre is jó hatással volt.A csatorna tudatos lépése volt, hogy ott is megmutattak. A Farm egy teljesen más típusú kitekintést jelentett.

B.A.: Kipróbálnád magad más jellegű műsorokban is műsorvezetőként?

F.Z.: Igen. Ha felhívna valaki az RTL-től, és azt mondaná: hé, haver, lenne egy műsor, amiben nem kell főzni, de rád gondoltunk, akkor most látatlanban azt mondanám, hogy ott leszek. Egyszerűen azért, mert imádom csinálni. Imádom a profizmust, az arcokat,azt, ahogy kitalálnak egy műsort. És persze szeretem azt a szerepet, amelyben nekem dolgom van. Szóval vállalom, hogy ez engem izgat, és nem azért, hogy még ismertebb és még népszerűbb legyek, hanem azért, mert ez számomra egy poén. Rájöttem arra, hogyha forog a kamera, akkor jól érzem magam.

"Zé-generáció"B.A.: A felfelé ívelő karrier adta élvezeti érték mellett nem elhanyagolható az egzisztenciális oldal sem. Ez korábban többször is előkerült a beszélgetés folyamán. Mennyire simultak ki a múlt hullámai?

F.Z.: Azt a fajta anyagi biztonságot, amit én korábban iszonyatosan hiányoltam a családom és a magam életéből, sikerült megteremtenem. Így tudok egy olyan hétköznapi, de magabiztos életet élni, amelyben nem fenyeget az, hogy létfenntartási problémáim legyenek.
Egyébként meg nem a saját vagyon felhalmozása a cél. A tevékenységeinkből befolyó pénzt visszaforgatjuk a Street Kitchenbe. Felszerelést veszünk, konyhát építünk, emberekkel dolgozunk együtt, hogy aztán kiadjuk a könyveinket, magazinjainkat. A legfőbb küldetésünk a Street Kitchen, az, hogy egy szemmel jól látható médium legyen a piacon. Pont ezért a családi egzisztencia – tök őszintén mondom – nagyon háttérbe van szorítva. Tízéves autóm van, az öcsémnek is hasonló.
És, ha már korábban egy kérdésedben felmerült a hullám, akkor igen, tudom, hogy egy hullám tetején állok. Tudjuk – és én is tudom –, hogy a hullámok egyszer csak kifutnak a partra, és egyáltalán nem biztos, hogy a következőre fel tudsz kapaszkodni. Szóval ezt a hullámot, amin vagyok, azt lovagolom, élvezem, és tudomásul veszem, hogy addig tart, ameddig tart.

B.A.: Sárközi Ákostól is megkérdeztem, most tőled is: szerinted miért főz az egész világ?

F.Z.: Ezt többen is kérdezték már. Szerintem több szakember véleményét is meg kellene hallgatni ahhoz, hogy megfejtsük annak az okát, hogy az emberek miért vonzódnak ennyire a gasztronómiához. Egy világtrendről beszélünk, nem lokális kérdésről. Pontosabban a fejlett világ trendjéről. A világ e szerencsésebbik oldala valóban rá van kattanva egy menő kávéra vagy egy menő kajára, amit kiposztolhat. Egy átlagember a jövedelme jelentős részét simán elkölti, ha a gasztronómiában élvezkedhet. Ez szerintem nem baj, mert ez egy élményforrás. A tévéműsorok, a web, a közösségi oldalak, a Facebook, az Instagram megmutatták, hogy a kajában van valami olyan izgalom, amit naponta többször átélhetsz. Ami egyfelől kulturális dolog és szenvedély is tud lenni. Izgatja az érzékeidet, időtöltés, program, akár elmész egy étterembe, akár otthon főzöl. Ez egy olyan sokrétű dolog – ha nem csak a táplálkozási oldalát nézzük–, ami izgatja az embereket. És ehhez már tényleg csak kis médiatámogatás kellett. Főleg a közösségi média, ahol meg tudod mutatni, hogy mit eszel éppen. Szerintem meglepődnénk, ha kiderülne, hogy egy nap hány ételfotó kerül föl ezekre az oldalakra.

B.A.: Ti legfőképp egy házias vonalat visztek, ez egy otthonról hozott becsípődés, vagy más az oka?

F.Z.: Engem mindig is ez érdekelt. Amikor mi a vendéglátással foglalkoztunk, akkor ez az ízvilág mindig jelen volt. Az otthoni repertoár egy jelentős része megjelenik a videóinkban, még akkor is, ha éppen nem tűzzük rá azt a címkét, hogy anyukám legjobb valamije… Szóval ez a „családi style” először azért jelent meg nálunk, mert ebben hiszünk, meg ezt tudjuk.Később pedig azért,mert rájöttünk, hogy ez nagyon tetszik az embereknek. Ez ma már egy tudatos szerkesztési vonal.

"Zé-generáció"

B.A.: Ezek az ételek, csúnya szóval élve, újra vannak gondolva?

F.Z.: A legritkábban fordul elő ilyen. Például nemrégen ment ki egy Krumplifőzelék fasírttal című videóm, ami teljesen úgy készült el, mint ahogy anyu szokta csinálni, és egyik eleme sem volt újragondolva. Az emberek ezeket tökre szeretik, mégpedig azért, mert szükségük van a krumplifőzelék receptjére. És azért van szükségük a receptre, mert elköltöztek már otthonról, és nem hozták el az anyukájuk receptjét. Meg egyébként is arra vágynak aznap este, hogy krumplifőzeléket csinálhassanak, és ehhez azonnali megoldást keresnek.

B.A.: A hétköznapokban is ezt a házias vonalat viszed, vagy vállalkozó szellemű vagy? Van kedvenc?

F.Z.: Nekem az otthoni főzésem is az, amit a Street Kitchenben is látni lehet. Én egy az egyben azt csinálom, ha magamnak vagy valakinek főzök. Emellett persze járok étterembe, de nem túl sokat. Viszont sokat utazom, ott mindig nyitott szemmel járok, és megpróbálok ellopni egy-két jó ötletet. De nem vagyok az a klasszikus gourmet, aki állandóan ott van az újonnan nyíló éttermeknél, és kritizálja, hogy ezt vagy azt hogyan kellett vagy lehetett volna jobban megcsinálni.
Voltam az Ákosnál is többször a Borkonyhában, és nagyon élveztem minden alkalommal, mint ahogy más ilyen helyeket is nagyon szeretek. De látom azt is, hogy mennyire durva meló van e mögött. Ebben a világban viszont én ugyanolyan vendég vagyok, mint bárki más. Nyilván van róla véleményem, és adott esetben kritikát is tudok róla mondani, lásd Konyhafőnök, de nem ezért vagyok ott.

"Zé-generáció"B.A.: Hogy egy étel mennyire ízlik vagy nem, az egy szubjektív dolog, de hogyan lehet középen maradni a véleményalkotásnál?

F.Z.: A világon nagyon sok mindent szubjektív alapon ítélünk meg. Az emberek szubjektív alapon ítélnek meg egy festményt is, ezért lesz az egyik hússzor drágább, mint egy másik. Szubjektíven ítéljük meg, hogy ki volt az év zenei előadója. Valójában az összes érzékelésünk is szubjektív, mint minden, amit befogadunk. Éppen ezért szerintem egyáltalán nem furcsa, hogyha az érzékszerveinkre hagyatkozva merünk meghozni egy döntést. A kérdés valójában az, hogy neked van-e arra felhatalmazásod, hogy ezt megmond. A Konyhafőnök-zsűri egyébként meg azért élvezhető, mert én ugyanúgy nézem, megszagolom, megkóstolom, mint akár te vagy bárki más, csak nekem megmondták, hogy amit én mondok, az úgy is van. Tehát ebben a helyzetben annyiban különbözünk az átlagembertől, hogy mi erre kaptunk felhatalmazást. De nyilván a zsűrit úgy választják ki erre a feladatra, hogy olyan emberek legyenek benne, akik sokszor kóstoltak, akiket nem lehet félrevezetni, akik pontosan tudják, hogy egy alapanyagnak milyen a jó állapota és milyen a rossz. A végén úgy is az van, hogy adott három ember, aki megkapta a felhatalmazást az ítélethozatalra. Ha eltérően ítélnek meg valamit, akkor a végén egymás között „lemeccselik”, hogy kinek legyen igaza.

B.A.: Mennyire látsz előre, vagy mi a jövő?

F.Z.: Jelen pillanatban tök jó irányba mutatnak és mennek dolgok, a Street Kitchen nagyon jól halad a maga útján. Ha azt kérdezed, hogy az elkövetkezendő öt évre mi a tervem, akkor azt mondom: szeretném megcsinálni azt, hogy a Street Kitchent ne lehessen megkerülni, az ott legyen a magyar gasztronómiai életben, könyvkiadásban, magazinokban, tévéműsorgyártásban, és természetesen az online világban is.

Megosztás

Szóljon hozzá

FIGYELMEZTETÉS! Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek a kiskorúakra káros hatással lehetnek!
Kipróbáltuk a flotta autók emblematikus modelljét a Ford Mondeot. Nézd meg mit tud a megújult csapatjátékos!

» Megnézem «