MiFérfiak.hu

A 112 perces portré

Ha azzal a felütéssel kezdem, hogy Győrfi Pált aligha kell bemutatnom, akkor ezzel a belépőmmel megtestesítek minden közhelyet. Pedig ami tény, az tény, Győrfi Pál országszerte jól ismert személyiség. Ugyan soha nem az élet napos oldaláról nyilatkozik, mégis groteszk módon ennek a hétköznapi borúval átszőtt szóvivői pályájának köszönheti népszerűségét. Lehengerlő személyiség, bohém örökifjú, reneszánsz ember, akit eddig minden egyes regnáló rendszer a magáénak érzett. Sok minden más mellett ezekről is szó esik a beszélgetésben.

Győrfi Pál

Győrfi Pállal nem könnyű időpontot egyeztetni, hetekre előre be van táblázva. Az első fordulóban az asszisztensétől én is csak fél órát kapok, de távolabbra tekintve a naptárában szerencsére az időtartam is nő, így hetekkel később már egy óránk van beszélgetni, de ahogy haladunk a történetben, túlnyúlunk a hatvan percen is. Kérdésként sem merül fel, hogy hol legyen a helyszín, az Országos Mentőszolgálat Markó utcai központjában találkozunk.
Belvárosi gyerekként anno én is számtalanszor elmentem már az épület előtt, de soha nem volt ingerenciám beljebb menni, amolyan rossz ómenként tekintettem a kétszárnyú kovácsoltvas kapu mögé. Ellentétben Palival, aki már kissrácként itt múlatta az idejét a mentősofőrök társaságában. Korábbi viszolygásom ellenére most mégis egyfajta múltidéző romantikával léptem be az épületbe. Pali irodája az épület második emeletén található, még valahol ügyet intéz érkezésünk pillanatában, így van időnk körbenézni. Az irodája sarkában lévő kis komódon milliónyi ereklye, kupa, emléklap és kitüntetés tölti be a teret, aminek kétségtelenül legértékesebb darabja a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje.


Palit a hangja előzi meg. Már alapjáraton is olyan erős az orgánuma, hogy szinte lecsap a helyiségre, amikor belép, kezet fogunk, majd üdvözlését megtoldja egy harsány nevetéssel is.

Ugyanezzel a lendülettel karon fog minket, a fotós kollégámmal egy tisztes vargabetűt írunk le az épületben, néhány fénykép erejéig itt-ott megállunk, majd visszatérünk a tárgyalóba, ahol elkezdjük kibontani a történetét, amit természetesen a legevidensebb kérdéssel kezdünk:

Barna András (B. A.): Hogy lettél mentős?

Győrfi Pál (Gy. P.): A legkorábbi emlékeim három-négy éves koromra nyúlnak vissza. A Szent István körúton laktunk, közel a Markó utcai mentőállomáshoz. A dédnagymamám a barátnőivel sokszor a Vígszínházzal szemben, a Sziget cukrászda teraszán üldögélt, ahova engem is levittek. A nénik koszorújában akkor szinte mindig visszatérő kérdés volt, hogy: „na, Palkóka, mi szeretnél lenni?” Mindig azt vágtam rá, hogy orvos leszek. Noha ebben volt némi gyerekes vágy is, de az kétségtelen, hogy már igen fiatalon bennem volt egyfajta másokon segíteni vágyás, így aztán ennek volt igazságalapja is. Később, amikor elkezdtem az általános iskolát, akkor már napi szinten jártam el a mentőállomás mellett, ahova bepillantva mindig lenyűgözött a fehér Nysa mentőautók végtelen sora. Ez annyira megtetszett nekem, hogy később már kifejezetten kértem a szüleimet, hogy hozzanak el engem ide, hadd nézzem meg közelebbről is ezeket az autókat. Ez indított el az úton, és ezt követően már sokszor egyedül is eljöttem ide, beszélgettem a mentőautó-sofőrökkel, még egy autogramfüzetem is volt tőlük, annyira felnéztem rájuk. Hamarosan igen otthonosan mozogtam itt, és engem is nagyon sokan ismertek már.

B. A.: Egyébként a családban volt valaki, aki az említetteken felül adhatott neked valamilyen inspirációt?

Gy. P.: Nem, egyáltalán nem. Ez a vonzalom az évek során alakult ki, és lett egyre erősebb és erősebb bennem. Így később nem volt mit csodálkozni azon az elhatározásomon, hogy mentőorvos akarok lenni. Nagyon sokáig vitt a lendület, és ráadásul kitűnő tanuló is voltam. A lelkesedés egészen a középiskola harmadik-negyedik osztályáig ki is tartott. Aztán mintha felkapcsoltak volna egy villanyt, megláttam az élet szórakoztatóbb oldalát is, elkezdtem csajozni és zenélni. Ez utóbbi odáig fajult, hogy még egy zenekart is alapítottunk Madártej névvel. (Nevet.) A kissé bohémabb és rendszertelen élet persze azonnal rányomta a bélyegét a tanulmányi eredményeimre, aminek köszönhetően lőttek az orvosi egyetemnek. Ez azonban egyáltalán nem keserített el, mert tudtam, hogy így legalább érettségi után azonnal jöhetek mentőzni.

B. A.: Képesítés nélkül is?

Gy.P.: Igen, képesítés nélkül is felvettek mentőápolónak, de alá kellett írni egy papírt, hogy a szakiskolát menetközben elvégzem. Elkezdtem megmászni a szamárlétrát. Először az általános ápolói sulit végeztem el, ez két év volt, utána még egy év a mentő szakápolói képesítés megszerzése. Amikor ezzel végeztem, munka mellett jelentkeztem a mentőtiszti főiskolára. A diploma megszerzése után értem el oda mentős viszonylatban, hogy nagyjából azt csinálhattam, mint egy mentőorvos, azaz infúziót köthettem be, gyógyszert adhattam, újraéleszthettem stb.

B. A.: Számodra ennek a szakmának miben rejlik a szépsége, a kihívása? Hogy meg tudsz oldani egy krízist, ab ovo vissza tudsz hozni valakit a visszahozhatatlanból, vagy más a motiváció?

Gy. P.: Az elején nem csak az a klasszikus küldetéstudat bennem, amire esetleg te is gondolsz. Nálam nagyon sok elemből tevődött össze az a vonzalom, amit a mentők iránt éreztem. Nem tagadom, a külsőségek is nagyon imponáltak, hiszen mind a mai napig ennek a hivatásnak van egy nagyon különleges imázsa. A másik nagyon fontos dolog – ahogy korábban is említettem – a segítőkész énem. Harmadrészt ennek a szakmának semmivel össze nem hasonlítható a változatossága, mivel nincsen két egyforma eset, ami sok esetben ráadásul óriási téttel is párosul. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen életvitel sokakat egy pillanat alatt taccsra tenne, de én szerettem.
Persze fiatalon ennek a pályának is megvolt a napos oldala, ha érted, mire gondolok. (Mosolyog.) Bárhova is mentem, hölgyek egész koszorúja vett körül, aminek egyik következményeként megismertem az első gyermekem édesanyját is. (Nevet.) Nem túlzás azt állítani, hogy a mentőknél volt a második otthonom, és nem mellesleg itt telt a fiatal korom kalandokkal teli időszaka. Ha összeszámolom, közben 25 év kivonuló mentőzés alatt sok tízezer embernek segíthettem.

B. A.: A második etapot honnan számítod?

Gy. P.: Eljött az idő, amikor elkezdtem másfelé is érdeklődni. Elhívtak, elmentem oktatni, leginkább egészségügyi szakközépiskolákba alapdolgokat, elsősegélynyújtást, újraélesztést, később sok minden mást is. Ez az egész spontán csöppent bele az életembe, de olyannyira kiteljesedett, hogy a végére teljesen polihisztorrá váltam bizonyos tekintetben, és nem utolsósorban szinten tartotta a tudásomat is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban az időben még jóval lazább szabályrendszer mentén lehetett ezt csinálni. A helyzet új kapukat nyitott meg számomra, aminek köszönhetően a mentőszolgálatnál elkezdtem szakértői munkákat is végezni, és egyre többet oktattam is. Ennek hatására az arányok megváltoztak a napi tevékenységemben, aminek így a fele a mentőzés, fele pedig az oktatás lett. Jól éreztem magam ebben a helyzetben, egészen egy fáradt reggel hajnaláig.

B. A.: Ez egy mesébe illő gondolatlezárás. Mi nyitotta fel a szemed?

Gy. P.: Két jól öltözött, öltönyös krapek, akik elviharzottak mellettem egy 24 órás szolgálat után. Kiderült, hogy ők orvoslátogatók, akkor úgy mondtuk volna, hogy gyógyszerügynökök. A sors iróniája, hogy egy doktornő még aznap megemlítette, hogy egy gyógyszercégnél pont egy ilyen munkatársat keresnek. Összecsaptam a tenyerem, és azt mondtam magamban, hogy nézzünk meg ezt a másik világot is, és viszonylag gyorsan elszegődtem ebbe az iparágba. Egy egészen más világba csöppentem. Számomra ez teljesen ismeretlen kereskedelmi tevékenység volt, amihez, valljuk be, lövésem nem volt még akkor. Ettől függetlenül nagyon gyorsan megszerettem. Ha jól visszagondolok erre az időszakra, akkor ennek is volt némi gyermekkori gyökere. Vicces vagy sem, de nekem otthon volt egy berendezett kis boltom a szobámban, ami tele volt mindenféle portékával, matchboxokkal vagy olyan játékokkal, amikkel már kevesebbet játszottam. Ha jött valaki hozzánk vendégségbe, az anélkül nem mehetett el, hogy ne vegyen tőlem valamit. (Nevet.)


De visszatérve: a gyógyszercégnél először orvos-, illetve patikalátogató lettem. Titokban pedig mentőztem tovább, mert nem akartam otthagyni, elengedni ezt a dolgot később sem. Mindeközben, egészen pontosan még a mentőszolgálatnál elkezdtem egy másoddiplomás képzést a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen a pszichológia–mentálhigiéné szakon, amit viszont már a gyógyszercég égisze alatt fejeztem be. Hogy teljes legyen a kép, és hogy végképp le tudjam kötni a még megmaradt összes szabadidőmet, elkezdtem egy barátommal cégeknél tréningeket tartani, elsősorban marketingkommunikáció és értékesítés témában. (Nevet.)

B. A. Egy gondolat erejéig tegyük tisztába ezt a holdudvart! Hogy léptél át a gyógyszertárlátogatói munkakörből a marketing területére?

Gy. P.: Mondhatni, hogy először csak a fél lábamat tettem be ezen az ajtón, később pedig már teljes egészében a cég Medical Marketing csapatánál dolgoztam, ahol elsősorban a nem vényköteles gyógyszerek marketingjével foglalkoztunk. Tulajdonképpen ennek pozitív hozadéka lett, hogy később elkezdtem PR-ral is foglalkozni, és mindezt azért tudtam megtenni, mert a cég beiskolázott egy ilyen suliba. Így lett meg a harmadik diplomám.

B. A.: Lassan közeledünk a mai állapothoz, hogy kerültél vissza a mentőszolgálathoz?

Gy. P.: Ahogy korábban is említettem, a mentőket nem tudtam otthagyni, de nemcsak mentőztem, hanem eljártam mindenféle szakmai konferenciákra is, ahol egyszer a mentőszolgálat akkori főigazgatója, Gőbl Gábor megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e visszamenni.

Ő igazi tudományos emberként nem szeretett és nem akart a médiával foglalkozni. Ez a 2000-es évek elején történt, amikor szinte napról napra egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a sajtó részéről a mentőszolgálat és tevékenysége iránt. Tehát az biztos volt, hogy ezen a területen lépni kellett.

Nagyon nehéz döntés előtt álltam, hiszen ott kellett hagynom egy másik világot, ahol nemcsak felfelé ívelt a karrierem, hanem tegyük hozzá, sokkal jobban is kerestem. Ennek ellenére nem tudtam nemet mondani. Már csak azért sem, mert úgy éreztem, hogy a mentőzés iránti szerelemnek egy nagyon fontos gyümölcse érett be. Kicsit nosztalgikus erre visszaemlékezni, hiszen tényleg mindennek a legalján kezdtem. Egykor mentőápolóként indultam el ezen a pályán, kezdőként hetekig csak felmosóronggyal a kezemben jártam, és takarítottam az esetkocsikat. És akkor jó néhány évvel később pedig ott álltam a főigazgató előtt, aki azt kérte, hogy legyek én az, aki „a külvilág előtt” képviseli a céget. Ez egy olyan visszautasíthatatlan ajánlat volt, egy olyan eufórikus érzés, amire nem lehetett nemet mondani. Egy kérésem volt: hogy ne csak szóvivő, hanem kommunikációs vezető legyek. Ugyanis én nemcsak egy nyilatkozó ember szerettem volna lenni, hanem egyrészt azt szerettem volna, ha van lehetőségem beleszólni bizonyos kommunikációs döntésekbe is. Másrészt és nem utolsósorban fel akartam építeni egy rendszert, amin belül megszervezünk egy sor dolgot, a belső kommunikációtól kezdve a rendezvényszervezésig mindent.

B. A.: Ezek szerint korábban semmiféle ilyen tevékenység nem folyt a cégnél, gyakorlatilag a nulláról kellett kezdeni mindent?

Gy. P.: Igen, legalábbis intézményesen pontosan így történt. Egyébként ehhez az építkezési folyamathoz volt némi szamárvezetőm, mivel a PR-es diplomamunkaként a mentőszolgálat kommunikációs stratégiáját írtam meg. Ezt tulajdonképpen csak meg kellett később valósítani, illetve végre kellett hajtani. Nyilván nem volt ilyen egyszerű, hiszen sokfelől ellenállás mutatkozott, belülről is, kívülről is, de aztán kisimultak a dolgok.


Mintha ma lenne, úgy emlékszem az indulás első időszakára. Ott ültem a Róbert Károly úton – akkor még ott volt a bázisom – az irodában, teljesen egyedül, és a kutya nem szólt hozzám, szinte azt sem tudták, hogy egyáltalán vagyok, létezem. Aztán a portás odakapcsolt egy újságírót, aki egy baleset után érdeklődött – emlékszem, interjú közben iszonyatosan izgultam. Másnap reggel rohantam az újságoshoz, azonnal vettem hét példányt a lapból, mert a cikk aljára oda volt írva: nyilatkozta Győrfi Pál, a mentők szóvivője. (Nevet.) Az újságos meg is kérdezte: miért kell ennyi? Mondtam, jön a hétvége, legyen mit olvasni. (Nevet.) Miközben nyilván azért kellett, hogy szétszórjam a rokoni körben. Később is előfordultak vicces helyzetek, de ez vele járt, szóval valahogy így kezdődött 18 évvel ezelőtt.

B. A.: Elég gyorsan berobbantál a köztudatba, ha jól emlékszem.

Gy. P.: Végül is igen, amihez hozzájárult az is, hogy néha olyan dolgokkal és egészségügyi kérdésekkel is megkerestek, amelyek egyáltalán nem kapcsolódtak a mentőszolgálathoz. Négy-öt évvel később pedig felfedezett magának a bulvár is. Talán érzékelhető, hogy a mentők iráni elkötelezettség mellett van bennem némi exhibicionizmus is, így én nem láttam semmi kivetnivalót abban, ha egy másik oldalamat is látják. Egyébként én a mai napig szeretem és jólesik, ha érdeklődnek irántam, vagy interjút akarnak velem készíteni. Van, akit ez az életvitel taszít, de én úgy gondolom, hogy aki szóvivőnek áll, az inkább a szereplősebb fajta. Mostanság néha el szoktam azon gondolkozni, hogy mi lesz velem, ha ez már nem lesz? Azt hiszem, nagyon fog hiányozni, de remélhetőleg ezen még korai aggódnom. (Nevet.)

B. A.: Eltelt 18 év, a kommunikáció is rengeteget változott, de úgy tűnik, rendíthetetlen vagy. Milyen volt ezt a fejlődést belülről megélned?

Gy. P.: A nagy szóvivői generációból, amelyet Garamvölgyi, Dobson, Orodán vagy Sípos Jenő fémjelzett, csak én maradtam meg az eredeti pályán. Ahogy te is mondtad, a mi szakmánk és a kommunikáció is sokat változott. Büszkeséggel tölt el, hogy ezt az iszonyú tempót sikerült követni. Az utóbbi években a mentőszolgálat fejlődése látványosan felgyorsult, és közben az én csapatom is bővült, már öten dolgoznak velem a kommunikációs csoportban.

Nálunk nem úgy van, mint a rendőrségnél vagy a tűzoltóságnál, ahol minden megyében van külön kommunikációs ember, nálunk ez központosított. Igaz, hogy most már a régiókban van egy-egy kolléga, aki ha nem is főállásban, de segít nekünk ebben a dologban.

A legnagyobb változás a hőskor napi televíziós bejelentkezéseihez képest talán az, hogy át tudtunk állni online kommunikációra. Ma a médiával történő párbeszédünk 90 százalékban így történik. Szerencsénkre van egy nagyon modern szemléletű főnökünk – Dr. Csató Gábor főigazgató -, aki a szolgálat első digitális bennszülött vezetője. És mint ilyen fiatal bennszülött, nagyon otthonosan mozog a mai világban, és emiatt nagyon magasak az elvárásai is, így elég aktívan fókuszálunk erre a területre. Ma 120 ezres stabil követői táborunk van a Facebookon, tavaly megnyertük egy kis kampányunkkal az Internet Hungary fődíját, idén pedig az ezüst Prizma Kreatív kommunikációs díjat. Ezek klassz eredmények, amikre büszkék lehetünk. Mindannyiunk számára nagyon fontos tény, hogy ebben a közösségi médiás, applikációs világban is ott tudunk lenni, ráadásul példamutatóan.

B. A.: Nem vitatkozva, inkább csak érdeklődve kérdezem, hogy kinek jut eszébe a mentőszolgálatot bekövetni mondjuk a Facebookon? Látni ennek valami okát, indíttatását?

Gy. P.: A közösségi platformok kiválóan alkalmasak a bizalomépítésre és egyfajta edukációra is, ami adott esetben életet is menthet, hiszen segíthet egy betegség felismerésében, azonnali reakciókra sarkallhat stb. Továbbá hozzájárul a mentőszolgálat pozitív megítéléséhez is, ami szintén életet menthet adott esetben, hiszen az emberek nem hezitálnak, hanem fel merik venni a telefont. A jó reputáció és a bizalom később azt is eredményezheti, hogy a pályaválasztás előtt álló fiatalok elhivatottságot éreznek majd a szakma iránt, és mondjuk a banki szféra helyett mentőtisztnek tanulnak. De pozitív hatással lehet a kollégáinkra is, hiszen megerősítést kapnak, így még büszkébbek a munkájukra, és nem mennek el mondjuk tízezerrel többért akárhova dolgozni, hanem inkább itt lesznek, maradnak hétköznapi hősök.


A közösségi média segítségével a társadalom egészéhez nem, de egy jelentős részéhez ezeken a felületeken mindenképpen el tudunk jutni. Ezt remekül igazolja az is, hogy volt olyan aktivitásunk, ami 1,5-2 milliós nézettséget produkált, és ezt egy kereskedelmi televízió is megirigyelheti. Jóllehet ez a kommunikációnknak csak egyetlen pillére, viszont a közvélemény-kutatások azt igazolják, hogy jó úton járunk, mivel nagymértékben nőtt a mentők iránti bizalom.

B. A. Említetted, hogy felfedezett magának a bulvársajtó, ami tulajdonképpen a hétköznapi arcodat mutatta vagy mutatja meg. Függetlenül a szereplési vágyadtól, ez a fajta exponálás dilemmát okozott neked, vagy sem?

Gy. P.: Úgy voltam vele, hogy nem baj az, ha az emberek látják, hogy az egyenruha mögött is csak egy ember áll, aki ugyanúgy szembenéz problémákkal, mint bárki más. Ugyanúgy van családja, gyerekei stb. Ez akár még a mentőszolgálat iránti bizalmat is erősítheti, persze ha nem rontom el. (Nevet.) De jól érzed, ez tényleg mindig egy nagy dilemma, ahol a kérdés az, hogy ez hogyan hat vagy hathat majd a szolgálat megítélésére. Ugyanis egy táncos műsorban történő szereplés után is oda kell állni az esti híradóban egy balesetről nyilatkozni.

B. A. Személy szerint a te hitelességedet ez erősíti?

Gy. P.: Azt nem tudom, legfeljebb csak azt, hogy eddig nem gyengítette. Összeségében mindenki pozitívan nyilatkozott eddig. Egyébként, ha elmegyek vásárolni a piacra, akkor ott rendkívül gyors és tiszta visszajelzéseket kapok. (Nevet.) Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy ilyenkor az egészségügy összes problémáját a fejemre zúdítják.

B. A.: Bírod az ilyen jellegű gyűrődést?

Gy. P.: Nincsen vele bajom. Azt gondolom, hogy aki ilyen szerepet vállal, annak tudnia kell, hogy ennek a dolognak van egy jó és egy kevésbé jó oldala. Néha vannak megható, megtisztelő helyzetek, néha meg vannak nyűgös momentumok. Most a szelfizés a nagy őrület. Sokszor nehézen végigmenni egy rendezvényen úgy, hogy közben ne állítsanak meg vagy tízen azért, hogy közös képet készíts velük.

B. A.: Amikor egy balesetről nyilatkozol – az évektől és a rutintól elvonatkoztatva –, megvisel, megérint egy ilyen helyzet, vagy tényként kezeled, és így nem bánt.

Gy. P.: Szerencsére jók az ilyen irányú adottságaim, és ennek már korábban is nagy hasznát vettem a mentőzésben, hiszen „nem haltam meg a beteggel együtt”, ha lehet így fogalmaznom. Néha ez könnyen megy, néha kevésbé. Ugyanígy vagyok akkor is, amikor nyilatkozni kell. Vannak esetek, amiktől sikerül távol tartanom magamat, viszont vannak, amik betalálnak. Például a gyerekekkel történő dolgok megérintenek. Nekem is van a nagy mellett még három kicsi, nehéz elvonatkoztatni. De az élet szörnyű dolgokat produkál, amit ugyan mentősként megszoktam, de most is látom ezeket. Segít, hogy az elmúlt 35 évben kialakultak bennem a feldolgozási módszerek, pajzsok.

B. A.: És amikor este hazamész, akkor lehúzod a redőnyt, vagy jobban fogalmazva: le tudod húzni? A párod ilyen tekintetben egy jó gyóntató?

Gy. P.: Hááát, ez egy nehéz kérdés. Nekem nyilván könnyebb, ha elmondhatom, mert engem is nyomaszt. De mindig alaposan mérlegelem, hogy mit osztok meg. Ha olyan történik, ami a gyerekeimet is érintheti, mert mondjuk egy kisfiút elütött egy autó, mert kilépett a busz elől, akkor ezt elmondom, mert reménykedem, hogy tanulságként szolgál. A feleségemnek is elmondok dolgokat, hogyha olyanok. Sokszor nagyon nem is tudok mit tenni, mert ezeket megkapom értesítésként a telefonomra, és akkor meg szoktam mutatni neki. Szerencsémre már némileg hozzászokott ehhez. Egyébként az első randinknak is egy vészhelyzet lett a belépője, hiszen a gyertyafényes vacsora helyett egy balesethez kellett sietnünk.


Azt gondolom, hogy a családnak ennek a munkának a járulékos körülményeit kell jobban tolerálnia, hiszen itt a hét minden napján készenlétben kell lenni. Jóllehet ez már az utóbbi időben sokat változott, de azért ez egy folyamatos szolgálat. Ahhoz, hogy mi egy hétig pihenni tudjunk, nagyon messze el kell utaznunk, és ezt jellemzően így is szoktuk csinálni.

B. A.: Sok szó esett a hitelességről, a bizalomról, és a szóvivők nagy generációját is megemlítettük. Te kormányokon átívelően stabil pont maradtál a mentőszolgálat életében. Talán övön aluli a kérdés, de érdekel a válasz: soha nem rezgett a léc?

Gy. P.: Ha megpróbálom kívülről nézni ezt a dolgot, akkor két nagyon fontos tényező van szerintem, ami miatt ilyen hosszú ideje tudom csinálni ezt a munkát, hivatást. Miközben azonnal folytatom a választ, meg kell jegyeznem, hogy teljesen igazad van abban, hogy nemcsak szakmailag változott a világ, hanem a honi közélet is többször átrendeződött. Ha jól számolom, az ötödik kormányzati ciklust éljük, és a mostani, a kommunikációs célokat mindenben támogató főigazgató a nyolcadik vezetőm. A megmaradás okait nehéz elemezni, de úgy vélem, óriási előny a számomra, hogy én a szakmából jöttem. A beszélgetésünkben pedig azt is elárultam, hogy már gyerekfejjel itt voltam, és emiatt talán nem véletlen, hogy jobban kötődöm a mentőszolgálathoz, a szakmához, mint adott esetben egy aktuális menedzsmenthez. Akármennyire is furcsán hangzik, hogy bár a mindenkori kormányzat a fenntartó, de a mentőszolgálat a lényegét tekintve politikamentes szervezet. Legyen bármilyen a pártpolitikai irány, az életmentés egy sérthetetlen dolog, aminek mindig és minden körülmények között mennie és működnie kell. A magam részéről a személyiségemmel talán ezt a megbízhatóságot testesítem meg már hosszú évek óta.

B. A.: Minden más esetben kézenfekvő lenne egy jövőbe tekintő kérdés. Neked fel lehet tenni egy ilyet?

Gy. P.: Már bő egy órája beszélgetünk, és ugyan szó nem esett róla, de azért a sorok között érezhetően és minden kétséget kizáróan bizonyosságot nyert, hogy én ezt a munkát imádom. Az évek alatt megtaláltak komoly kísértések, ajánlatok, de én maradtam, mert nagyon szeretem ezt csinálni. Inkább olyan szempontból elgondolkodtató a családot is érintő jövőképem, hogy nekem egyáltalán nincsen úgynevezett „B” tervem. Szóval, ha valamiért mennem kellene, akkor vakarhatnám a fejem, és bosszankodhatnék azon, hogy mondjuk miért nincsen még három lakásom, amit sebtében kiadhatnék. (Nevet.) Következésképpen egy „B” verzión talán majd elgondolkozom, de még nagyon sokáig az „A”-ra szeretnék koncentrálni.

Exit mobile version