Amikor egy jó történetről ír az ember, akkor elég nehéz megállni, hogy ne sodorják el a saját kliséi, amiben jellemző módon a rendhagyó mivolt és a szuperlatívuszok kéz a kézben járnak. A legek e kedves halmozása mindig kijár egy sikersztorinak, mert annak minden epizódjában szinte tapintható a küzdés maga. Dr. Kardos Máriának, a Goodwill Pharma társtulajdonosának pályafutása is ilyen: a nulláról indul, ami az örökös tanulás mellett később kiteljesedik egy holtomiglan-holtodiglan kapcsolatban, melynek máig tartó kohéziója lett a siker, egészen pontosan a sikerük alapja.
Dr. Kardos Máriával a Goodwill Pharma szegedi központjában találkozunk. A gyógyszercég épületei már méreteik révén is családias hangulatról árulkodnak. A telep rendezett hangulatát egy kis halastó teszi tökéletessé, de a „gyógyszergyári birtokon” van egy kis konyhakert is, ami túl a biotermesztés haszonélvezeti részén, terápiás és csapatépítő funkcióval is bír.
Jó vendéglátók módjára szinte mindenki velünk foglalkozik, amikor fotós kollégámmal megérkezünk. Kedvesen betessékelnek egy nagy tárgyalóba, néhány percet várnunk kell még. Nem ülünk le, hanem gyógyszertörténeti időutazásba kezdünk, amelyben megannyi Szent-Györgyi Albert-kép a kalauzunk – nem véletlenül. A doktornő a Nobel-díjas professzor legnagyobb tisztelői közé tartozik.
Időközben a doktornő is megérkezik, zöld ruhában, tökéletes frizurával – igazi üzletasszony. Arcán vidámság és örök mosoly. Elég nehéz elképzelni összeráncolt homlokkal, de ahogy mondja: „beleáll a dolgokba, ha kell, fontos, hogy mindig tiszta víz legyen a pohárban”.
Egy ideig engedünk a hivatali stílusnak, majd dobva a protokollt közvetlenebb hangvételre váltunk, ami önkéntelenül historikus lavinák sorozatát indítja el. A történet fő ága egy pillanat alatt ezernyi oldalhajtással ágazik el, mert Marcsi olyan sokoldalú, hogy konklúzióként csak azt vonhatom le magamban: ennyiféle dologra csak egy nő képes odafigyelni.
Diskurzusunkat egy félpillanat erejéig dr. Jójárt Ferenc, Marcsi férje is „meglátogatja”. Egy pillanat alatt kedves helyzet alakul ki, ami spontán jött családi idillt teremt. Élek a gyanúperrel, hogy a doktor úr nem egy halaszthatatlan dolog miatt, hanem sokkal inkább a családfői gondoskodás miatt kukkantott be.
Barna András (B. A.): Kezdjük mindennek a gyökerétől: hogyan és miért lettél orvos?
Dr. Kardos Mária (Dr. K. M.): A történetnek párhuzamosan akár több kezdőpontja is lehet. Egyrészt nagyon nehéz és szerény körülmények között nőttem fel, a kitörés vágya már önmagában is motivált, de mindig is úgy képzeltem el, hogy én valami szépet, valami jót, valami nagyszerűt csinálok majd később az életemben.
Másrészt nagyon sokszor betegeskedtem, emiatt sokat vittek orvoshoz. Biztosan befolyásolt ez is, mert nagyon sokszor játszottam „orvososdit”, állandóan a babáimat gyógyítgattam. Harmadrészt – már a gimnáziumi évek alatt – egy osztálytársam édesapja volt rám nagy hatással, aki szintén orvos volt, jó és szerény, ami nagyon inspirálólag hatott.
Mindezek ellenére hezitáltam a gimnázium után. Az emberekért való tenni akarás két irányt is előrevetített: egyfelől a jogi, másfelől pedig az orvosi vonalat. Mivel a természettudományok jobban mentek és jobban is érdekeltek, ezért az orvosi egyetemet választottam. A tanulmányaim végén több szakirány szóba került, és végül a szemészi vonalat választottam, mert úgy gondoltam, hogy ez később család mellett jobban menedzselhető.
A szemészet mellett pályáztam az orr-fül-gégészetre és a bőrgyógyászatra is. Azt viszont tudtam, hogy a belgyógyászat nem nekem való. Ezt a területet bizonyos fokig lelki kérdésként is kezeltem, mert itt rengeteg problémával találkozik az ember, amit – ha ezt az utat választom – a magam részéről biztosan megéltem volna valamilyen szinten. Ez a fajta érzékenység egyébként a mai napig jellemző rám, ami motiválóerő is, ugyanis addig nem nyugszom, amíg a pácienseim végig nem járják a kivizsgálások rögös útját. Ugyanis laikusként az emberek nem tudják, viszont orvosként tisztában vagyok vele, hogy egy kis probléma hova vezethet mondjuk tíz év múlva. Halálosan tud bosszantani, ha valaki homokba dugja a fejét a saját egészségével kapcsolatban. Ezért aztán, ha tudom, akkor noszogatok mindenkit.
Az egyetem után négy évre a hódmezővásárhelyi kórház szemészeti osztályára kerültem, itt készültem fel a szakvizsgámra. Igen kemény időszakot éltem, éltünk meg, ugyanis időközben férjhez mentem, és megszületett az első lányunk. Ráadásul a férjem is ekkor szakvizsgázott, úgyhogy együtt bújtuk a könyveket.
B. A.: Hogy ismerkedtetek meg? Egyetemi szerelem?
Dr. K. M.: Inkább azt mondanám, hogy ott fordult a kapcsolatunk a célegyenesébe, de már a gimnáziumba is együtt jártunk, igaz, akkor még csak az osztály volt közös. (Nevet.) Az egyetem befejezése után házasodtunk össze. Én utána, ahogy mondtam is, Hódmezővásárhelyre kerültem, később a Feri is itt lett orr-fül-gégész, de ő még néhány vargabetűt leírt, mivel több szakirányban is elindult. Ugyan csak egy emelet választott el minket, de hol ő ügyelt, hol én.
B. A.: Erre szokták mondani, hogy ez a hosszú házasság titka.
Dr. K. M.: Kétségtelenül van igazság a dologban. (Nevet.) De tulajdonképpen amíg meg nem született az első gyerekünk, addig ezt szerencsére elég rugalmasan tudtuk kezelni.
B. A.: Akkor ez egy idilli állapotnak is nevezhető időszak volt?
Dr. K. M.: Kettőnk szempontjából igen, ami a tágabb közérzetet illeti, úgy nem. A szakvizsga és az első csemete után dolgos hétköznapok következtek. Mondhatom, hogy amit itt ezen az osztályon el lehetett érni, azt elértem. Új technikákat és új műtéti megoldásokat hoztam be, amit sok esetben elég nehéz volt elfogadtatni az intézmény erősen hierarchikus rendszerében. Ez pedig később rányomta a bélyegét a hangulatomra, és persze a szemészeti osztályéra is. A második kislányom megszületése utáni időszakban némileg fellélegezhettem. A szülési szabadságom harmadik-negyedik hónapjában – talán Magyarországon elsőként – Szegeden nyílt egy olyan privát klinika, ahol már lézeres műtéteket is végeztek. Megkerestek, és én igent mondtam. Itt rugalmas volt az időbeosztás, ami ugyan nem jelentett napi szintű elfoglaltságot, de az édesanyám segítsége nélkül még így is nehezen boldogultam volna. Ő igazi tyúkanyó volt, aki nemcsak összetartotta a családot, hanem folyamatosan haladt a korral is, nagyszerű asszony volt. A magánklinikai praxis időszaka arra mindenképpen jó volt, hogy eldöntsem, hogy Hódmezővásárhelyre már nem akarok visszamenni. Olyannyira nem, hogy az enyémhez hasonló okok miatt a férjem is úgy döntött, hogy otthagyja a kórházat, az ő számára a menekülési utat a gyógyszeripar jelentette.
B. A.: Jól érzem, hogy ez elkövetkezendő időszak az újratervezés időszaka lett?
Dr. K. M.: Igen, és erre egy picit bővebben is kitérnék, hiszen ez a megváltozott helyzet a saját pályafutásomra is erősen kihatott.
Egy kérdésben eltökéltük magunkat: hogy mindenféle akkori és mostani tendenciával ellentétben mi itt akarunk maradni Szegeden. Ide kötött minket minden, nem akartunk elmenni. A férjem elhelyezkedett egy gyógyszeripari cégnél, amely pár év után egy másik vállalattal fúzióra lépett. Új vállalati struktúra jött, aminek hatására a szegedi munkahelye és beosztása megszűnt. Munkát kellett keresnie, de sajnos a szóba jöhető új státuszok mind Budapest-központúak voltak.
Igen kemény időszak következett. Mintha csak ma lenne, úgy emlékszem erre. Hat hétig szinte megállás nélkül operáltam, a férjem pedig munkát keresett. Én lettem egy rövid ideig a családfenntartó.
Helyzetünk konszolidációját Feri egy korábbi munkahelyi kapcsolata alapozta meg. Egy volt kollégája bemutatott és ajánlott neki egy olyan terméket, amivel úgy gondolták, érdemes lenne idehaza is elindulni. Ez egy speciális infúzió volt, amit kórházak számára kellett értékesíteni. Tulajdonképpen ez lett az ő első gyógyszeripari vállalkozása, ami ugyan egy svéd–magyar vegyesvállalkozás formájában működött, de olyan kicsi volt, hogy a mi kisszobánk volt az irodája. Rögös volt az út, de mondhatom, hogy ebből a kisszobából és egy öreg íróasztal mellől nőtt ki aztán minden.
B. A.: Ha jól értem a végszóból, akkor a Goodwill Pharma is ebből a kisszobából indult?
Dr. K. M.: Igen. Feri, mintha csak megérezte volna az idők szelét, a vegyesvállalat mellé megalapította a Goodwill Pharmát, ami egy ideig mondhatni alapjáraton ketyegett, szűk tevékenységi körrel. Az első időszakban leginkább gyógyszeripari állásközvetítéssel foglalkozott.
B. A.: Mi indokolta egy önálló vállalkozás létrehozását?
Dr. K. M.: A férjem mindenféleképpen portfóliót akart bővíteni. Több dologgal akart foglalkozni elsősorban azért, hogy ne csak egy lábon álljunk. Hozzáteszem, hogy ebben az időszakban még más volt a gyógyszeripari helyzet. Nem volt ennyire túlszabályozott, mint ma, és kevesebb piaci szereplő vett benne részt. Mi tulajdonképpen együtt nőttünk fel ezzel piaccal, és ennek köszönhetően jól tudtuk követni az igényeket is, ami aztán a Goodwill Pharma tevékenységi körének bővülését is magával hozta, hiszen mi mindig azt nyújtottuk, amire éppen szükség volt.
Összességében már a kezdetek kezdetén megfogalmaztuk a hitvallásunkat és a célt, amit el szerettünk volna érni. Ez pedig nem szólt másról, mint arról, hogy bármit is csinálunk, azt csináljuk úgy, hogy ezzel a magyar gyógyszeripart vagy magyar egészségügyet tudjuk támogatni, azaz tudjunk nagyban gyógyítani. Szóval az álom az bennünk volt.
B. A.: Tényleg álomszerű, de akkoriban lehetett azt hinni, hogy ez majd tud működni?
Dr. K. M.: Hogy ekkoriban beleláttuk-e a mai valóságot, azt nem állítom, viszont az akkoriban rendelkezésünkre álló lehetőségekből láttuk a kivezető utakat.
Nem kell orvosnak lenni ahhoz, hogy lássuk, hogy mennyire felhalmozódtak az adminisztrációs feladatok. Ma már szinte teljesen megszűnt a papíralap, sokszor az orvos fel sem néz a komputeréből. Nyilván mindennek megvan az oka, de én sokszor úgy érzem, hogy eltávolodtunk attól, ami személyessé tette a gyógyítást.
B. A.: Ezt az előremutató gondolkodást jó néven vették a szűkebb és tágabb kórházi környezetben?
Dr. K. M.: Nem. A kórházi pályafutásom alatt én is számtalanszor szembesültem olyan helyzetekkel, amelyek gátat szabtak a fejlődésnek, és amelyben a hierarchikus viszonyok árnyoldala mellett tetten lehetett érni a szakmai féltékenységet is. Azt éreztem, hogy egy-egy dolog megvalósítása kapcsán nem partnerként tekintenek rám, hanem riválisként. Tulajdonképpen ekkor és emiatt döntöttem el, hogy akkor itt elég volt.
B. A.: Elindult a Goodwill Pharma…
Dr. K. M.: Igen, ahol én tulajdonképpen már a kezdetek kezdetén felvettem az örökös tanácsadói státuszt, és ezt a beosztásomat a mai napig is tartom. (Nevet.) Szóval az elején a munkaközvetítés mellett marketingtevékenységgel is foglalkoztunk, projekteket vezényeltünk le. Később viszont szembesülnünk kellett azzal, hogy amikor már egy program jól teljesített, akkor arról azt gondolta a megbízó, hogy ezt már önállóan is folytatni tudja, és mi kikerültünk a képből. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekből levont konklúziók vitték a Goodwillt abba az irányba, hogy saját termékekkel kezdjünk el foglalkozni. Felépítettünk az első saleses csapatunkat, mellé megcsináltuk a marketinget, később pedig ezt a kettőt összekapcsoltuk, és ezután kezdtünk el saját gyógyszerfájlokat vásárolni.
B. A.: Szerintem ma alapvetően elég éles kontúrral el lehet választani azokat, akik azt mondják, hogy jó házastárssal, családtaggal együtt dolgozni, ab ovo együtt vállalkozni, és vannak, akik ezt zsigerből elutasítják. Erről neked mi a véleményed? Végül is elég kardinális döntéseket hoztatok a jövőtökre nézve. És úgy mellesleg elég nehéz elképzelni, hogy egy nézetkülönbség után egymásnak háttal alszotok el.
Dr. K. M.: Értem a kérdést! (Nevet.) Szerintem túl régen, pontosabban elég régen együtt vagyunk már ahhoz, hogy ilyenkor a konfliktusok kezelésére alkalmas mechanizmusok működésbe lépjenek. Itt azért hadd jegyezzem meg, hogy anélkül, hogy a férjemnek bármilyen sejtése lett volna arról, hogy ilyen kérdések is szóba kerülnek, azt mondta, hogy mindenképpen mondjam el, hogy minden héten el akarok válni. (Nevet.)
De a viccet félretéve, nyugodtan mondhatom, hogy a férjem egy ötletgyáros. Szerintem több emberöltőnyi teendőt kitenne, ha mindent meg akarnánk valósítani, ami már megszületett a fejében. De az is nyilvánvaló, hogy az ötlet az csak 10 százalék, utána még 90 százalék „izzadságos” időszak következik, amíg abból valami lesz is. Nekem általában az ötletek operatív és a szinten tartó részében van vagy volt feladatom, amibe rengeteg energiát fektetek a mai napig is. Az évek során a munkamegosztás kimondva-kimondatlanul ennek megfelelően alakult ki, feltehetően azért, mert így tudunk jól együttműködni. Olyan soha nem fordult elő, hogy este – ahogy mondtad – egy vitás kérdés miatt egymásnak háttal feküdjünk le. Egyébként a haragtartás általában sem igaz rám. Kifejezetten rosszul érzem magam egy ilyen rendezetlen helyzetben. Azt vallom, hogy minél jobban aszalunk egy problémát, annál mélyebb a karc.
B. A.: Egyébként konfliktuskerülő vagy?
Dr. K. M.: Nem, azt azért nem gondolnám. Ha kell, beleállok a dolgokba, inkább a szókimondás a rám jellemző tulajdonság, ami nem feltétlenül jó dolog, úgyhogy erre tudatosan figyelek, és a coachképzésen tanultakat is alkalmazom.
B. A.: Téged mindenki Marcsinak szólít, ez egy kívülállónak feltűnik. Ez alaphelyzet, és csak én érzem túlzott közvetlenségnek?
Dr. K. M.: Szerintem nem kell ebbe többet gondolni, mint ami. Már csak azért sem, mert például ha felveszünk egy új kollégát, akkor három mondat biztosan elhangzik az első napján. Az egyik az: „Mostantól egy csapat vagyunk, engem Marcsinak szólítanak, és kérlek, hogy mostantól tegeződjünk.” A másik: „az ajtóm mindig nyitva áll”, a harmadik pedig az, hogy: „nem szeretem a mellébeszélést”. Ez utóbbi kettővel, ha mindenki jól áll hozzá, kitűnően működhet a rendszer. Ez talán egy második válasz arra is, hogy miként kerülhetők el a kényelmetlen helyzetek, ha pedig mégis előfordul ilyen, akkor azt jobb megbeszélni. Őszinteség nélkül nem működnek a dolgok.
Egyébként ha látom, hogy nem a „megszokott a hangulat” valakinél, és záros határidőn belül nem változik az állapot, akkor magam hívom be az irodámba, ahol rendszerint előjönnek, kiderülnek a problémák. Szokták is mondani házon belül, hogy a szobámban a kanapé a sírók kanapéja. (Nevet.) Viszont egy biztos: ami ott elhangzik, az ott is marad.
Úgy vélem, hogy ezeket a dolgokat elég jól tudom kezelni, és kell is, hiszen ekkora létszámnál – most több mint százan vagyunk – már sajnos elég nehéz kivédeni az elszigetelődést, ami nem feltétlenül csak helyi probléma, hanem megfigyelhető tendencia a világban is.
B. A.: Említetted, hogy a férjed egy ötletgyáros. Milyen nálatok egy vasárnapi ebéd? El tudjátok költeni ötletelések vagy Goodwill Pharma nélkül? Ki tudtok innen kapcsolni?
Dr. K. M.: Hát elég nehezen. Azt szoktuk mondani: egy szív, egy dobbanás vagyunk. A Goodwill Pharma a harmadik gyerekünk, és emiatt nem tudunk úgy létezni, hogy nem gondolunk rá. Akkor tudok csak, ha elmegyünk nyaralni, vagy beülünk egy színházba. Persze próbálunk kitalálni mindenféle szabályokat. (Nevet.) Például megbeszéltük, hogy este tíz után nem beszélünk gyógyszeriparról. De az az igazság, hogy ha mind a ketten benne vagyunk egy pozitív spirálban, akkor senkinek nem tűnik fel, hogy már rég elmúlt tíz óra. De ez fordítva is igaz, ha valamelyikünknek rossz napja volt, akkor kevésbé fogékony arra, hogy még otthon is ezzel foglalkozzon. Egyet viszont betartunk, közvetlenül a lefekvés előtt biztos nem kerül szóba egy ötlet sem.
Ferinek reggel jönnek az ötletei, én meg éjjel ébredek fel, és jegyzetelek. Ma már ritkábban, de régebben, ha készültem valamire vagy írtam egy beszédet, és éjjel egy jó gondolatra ébredtem, azt azonnal leírtam, mert reggelre elfelejtettem. Szóval egy notesz és egy toll mindig van az éjjeliszekrényemen.
B. A.: A gyerekeitek hogy viselik az „állandó” ötletelés légkörét?
Dr. K. M.: Nyilván megkaptuk mi is, hogy mindig csak a cégről beszélünk. Voltak próbálkozásaink, hogy ezt megoldjuk, jobban mondva tereljük egy kicsit őket. Olvastunk ehhez kapcsolódó irodalmat is, amit próbáltunk átültetni a hétköznapokba, némileg tanító jelleggel is, de kevés sikerrel. Ennek fényében ma már azt vallom, hogy erre a helyzetre, annak megértésére a gyerekeinknek igazából meg kellett érniük. És arra is, hogy mindennek ára van, amire nagyjából most jön rá mindkettőjük.
B. A.: Ők egyébként vitték tovább az orvoslást?
Dr. K. M.: Részben. A nagylányom jogászként tanácsadó a cégnél, közben készül a szakvizsgájára, a kisebbik viszont az orvosira jár.
B. A.: Csak azért kérdeztem, mert nem olyan régen valaki azt mondta nekem, hogy manapság a családi vállalkozások esetében nagy probléma az utódlás kérdése, mert sok esetben a gyerekek nem akarják folytatni a dolgot. Foglalkoztatok ti már ezzel a kérdéssel vagy gondolattal?
Dr. K. M.: Részben egyet is érthetek ezzel, de szerencsére vannak ellenpéldák. Azt kell mondanom, hogy a lányaink, ha régebben ellen is álltak ennek, ma már egyértelműen kinyíltak. Látják benne a lehetőséget, a szárnyalást. Ami probléma a kérdéskörben, az az, hogy idehaza erre nincsenek referenciák, hiszen tulajdonképpen ők lesznek az első második generációsok, ellentétben a fejlett nyugati államokkal, ahol már vannak dinasztiális példák.
Azt is figyelembe kell venni, hogy ők is dédelgetnek álmokat, és nem biztos, hogy pontosan a mi álmainkat álmodják tovább. Ezt nem is kérhetjük tőlük. A másik nagy probléma ennél a generációnál a motiváció, míg nálunk a kitörési vágy egy nagyon erős hajtóerőt adott. A mai fiataljainak többségéből ez a láz hiányzik vagy közönyösségbe fordul, és a végén az a kérdés jelenik meg: „hogy minek csináljam?”
B. A.: Elkalandoztunk ugyan, de ettől függetlenül szerintem jól érzékelhető a cég fejlődése. Ez, hogyan mutatkozott meg portfólióban az idők során az induláshoz képest?
Dr. K. M.: A portfóliófejlesztésünknek az volt az alapja, hogy olyan termékekkel lépjünk piacra, amelyek a cég fejlődését biztosítani tudják. Ugyanis álló helyzet nincsen, vagy csak pillanatnyi ideig. Valami vagy felfelé megy, vagy lefelé. Ahhoz, hogy stabilan növekedni tudjunk, saját brandnév alatt hoztuk be a termékeinket, amelyek jellemzően bérgyártásban készültek, és egy részük még a mai napig is így készül. Ezek mellé csatlakoztak be később az egyéb speciális gyógyászati célra szánt tápszerek és táplálékkiegészítők, ahova odatartozik a C-vitamin is.
A vállalat fejlődésére még egy mondat erejéig visszautalva, becsempésznék egy kis jövőképet is. Úgy gondoljuk, hogy a cég lendületben tartásának csak egy motívuma az átgondolt portfólió kialakítás. Ahhoz, hogy a növekedés folyamatos tudjon maradni a gazdasági és pénzügyi oldalt is erősítenünk kell. Éppen ezért – nem előre szaladva az időben – tervezzük, hogy néhány éven belül tőzsdére visszük céget, ami egyfelől elkerülhetetlen egy bizonyos cégnagyság fölött, másfelől egy ilyen finanszírozási lehetőség felgyorsíthatja a fejlődésünket.
B. A.: Szóba került a C-vitamin, úgy sejtem nem véletlenül. Honnan ered a rajongásod Szent-Györgyi Albert iránt?
Dr. K. M.: Számos olyan ember van, író, tudós, akinek ha olvasod a munkáit, akkor azt érzed, magukkal ragadnak, és azonnal te is csinálni akarod, olyan hatással van rád. Szent-Györgyi Albert egy ilyen ember volt, akinek én rengeteg munkáját olvastam, de nemcsak az írásai, hanem a személyisége is ilyen volt: rendkívüli és szuggesztív.
Egyszer a barátaimtól kaptam a Szent-Györgyi örökségből egy kéziratot. Korábban ki volt függesztve az étkezőnk falára, ma már az irodám falát dísziti. Ránézve sokszor beszélgettünk arról a férjemmel, hogy vajon aki ma bemegy a patikába C-vitamint venni, az tudja-e, hogy ez Szent-Györgyi Albert munkásságának köszönhető. Igaz, hogy sok mindent elneveztek róla, viszont mégis méltatlanul keveset kerül szóba. Így lett bennünk egyre erősebb az a tulajdonképpen triviális gondolat, hogy a C-vitaminunkat Szent-Györgyi Albertnek nevezzük.
B. A.: A Szent-Györgyi Albert özvegyével történő megismerkedésetek túlmutat a protokolláris kapcsolat szintjén, hiszen született egy alapítvány is.
Dr. K. M: A férjem vette fel a professzor özvegyével a kapcsolatot, akihez később ki is utazott, majd ő viszonozta a látogatást, és eljött hozzánk. Egy nagyon kedves törékeny nő, akire ma már egyfajta családtagként is tekintünk. A C-vitaminunk egyértelműen Szent-Györgyi Albert előtt tiszteleg. A nevét viselő alapítvány gondolatát pedig az alapfilozófiánknak is tekinthető jobbítás, tenni akarás hívta életre, és ami nem mellesleg Szent-Györgyi professzor szellemiségét fémjelzi.
Azzal, hogy egy csomó orvos kiment külföldre dolgozni, megváltoztatta a hazai körülményeket is. Nem csak a magyar betegeknek kerültek nehezebb helyzetbe, hanem az orvoslás körülményei és az orvostársadalom megbecsülése is átalakult. Ez magával hozta, hogy megnövekedtek a bosszantó szituációk beteg és orvos között, és teljesen mindegy, hogy melyik fél részről nem olyan a hozzáállás, ami elvárható volna. Ilyenkor már a dolgok mélyebben gyökereznek, ami nem jó.
Mi azt tettük ezzel az alapítvánnyal, amit az erőforrásaink engedtek. Azért hoztuk létre a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjat, mert szerintünk az erkölcsi elismerés nagyon fontos dolog, és talán előbbre való, mint az anyagiak. Azt gondoljuk, ha valaki itthon tud vagy próbál valamit fejleszteni, vagy itthon akar tanítani, azt meg kell becsülni, mint ahogy azt is, aki emberként szól a beteghez. Mert manapság ez is egyre ritkább, mint ahogy az is, hogy egy orvos végigkíséri a páciense sorsát az elejétől a végéig, és nem csak betegséget kezel.
Azt gondolom, hogy az orvos-beteg kapcsolat az az utóbbi évek alatt igencsak „összekutyulódott”. De, hiszem, hogy azok a fiatal orvosok, akik azért lettek azok, mert gyógyítani akarnak, és él bennük egy belső motiváció, hogy másokon segítsenek, azokat soha nem darálja be majd a rendszer. Mert ők mindig fognak magukra figyelni. Szerencsére rengeteg ilyen kollégát ismerek, és azt is mondhatom, hogy akik idáig alapítványi díjat vittek haza, ők mind ilyen orvosok. Ezt a hivatást csak úgy lehet szerintem jól csinálni, ha valaki a szívével is lát.
A díj egyébként abban segít, hogy aki megkapja, annak adjon egy plusz lendületet, adjon nekik egy „igen, én azok közé tartozom” csoportérzést. És amikor az orvosszakma negatív oldaláról vagy tapasztalatairól beszélnek, akkor a jó orvosnak legyen egy olyan tudata, hogy én nem ilyen vagyok, és nem is vagyok egyedül.
B. A.: Hogyan nevezik a díjra az orvosokat?
Dr. K. M.: Tulajdonképpen történetekkel lehet javaslatokat tenni, ami egyfajta egyediséget is ad a dolognak, hiszen a háttér megismerése fontos része a folyamatnak. Nagyszerű és megindító történeteket ismerünk meg.
B. A.: A díj még fiatal, hiszen 2017-ben adták át először. Van már valamilyen respektje a szakmán belül?
Dr. K. M.: A második évben már jól érzékelhető visszajelzéseket kaptunk.
B. A.: Sok esett szó már a munkáról. Amikor megbeszélitek, hogy nem dolgoztok, akkor hogyan pihentek?
Dr. K. M.: A napi kikapcsolódást a kerékpározás jelenti, de azért ez is hordoz magával „veszélyeket”, hiszen lehet közben beszélgetni. (Nevet.) De rendszeresen járunk edzeni is, mert valahol az adrenalint el kell égetni. De engem a kert is tökéletesen kikapcsol, nemcsak itthon, hanem bent a cégnél is. Ott tizenhat ágyásban vannak zöldségeink, gyümölcseink. Adott esetben a napközbeni feszültség levezetésre is kiválóan alkalmas. Nemegyszer megyek ki gyomlálni, ha van olyan, ami miatt felhúzom magam. De olyan is előfordul, hogy kiviszem magammal az egész irodát, és közösen gyomlálunk, amolyan biotréningként. (Nevet.)
De itt szeretném megjegyezni, hogy – ma divatos szóval élve – fontos az úgynevezett „énidő” is. Ezért, amikor a heti vagy havi beosztásomat állítom össze a naptáramban, akkor ott én szerepelek az első helyen. Mert csak akkor tudok 100 százalékosan teljesíteni a munkában, a családban anyaként és feleségként, ha egészséges vagyok. És van még egy nagyon lényeges momentum, ami az ember tágabb környezetét jelenti, hiszen valahol vagy családtag vagyok, vagy barátnő. Jó az, ha valakinek elpufoghatom magam, ha olyan a helyzet. (Nevet.)
Visszatérve a kérdésre: arra már rájöttünk, hogy a teljes kikapcsolódást az jelenti, ha elutazunk. Erre az itthoni karnyújtásnyi közelség nem alkalmas, mert állandóan kényszerhelyzetben érzem magam.
B. A.: A nagyban gyógyítani és a jobbítás, azaz a Goodwill Pharma jövőképe ma hova mutat?
Dr. K. M.: Tulajdonképpen az alapítványunk létrehozása egy fontos karitatív állomása a cégnek, de mi korábban is aktív tagjai voltunk a környezetünknek. A férjem Rotary-tag, amin keresztül támogatunk rászoruló családokat. Kapcsolatban állunk klinikával is, amelyet szintén segítünk anyagilag, hogy jobb ellátási körülményeket tudjanak biztosítani. Emellett számos mentorprogramunk is fut, ahol tehetséges diákokat támogatunk. Továbbá első szponzorai voltunk a tollaslabdacsapatnak és névadói vagyunk a jégkorongcsapatunknak is.
B. A.: Azzal, hogy rajtad keresztül egy kicsit jobban megismerhettem a céget, az az érzésem, hogy – kis túlzással – a tevékenységetek mintha a karitatív munkátok egyfajta speciális eszköze lenne, szűkebb és tágabb értelemben is.
Dr. K. M.: Mi azok közé a vállalkozók közé tartozunk, akik nem szerettek volna elmenni sem az országból, sem pedig Szegedről. Éppen ezért azt szeretnénk, hogy ha mások is megtalálnák itt a boldogulásukat. Ha valakinek vannak ötletei, vagy álmodik egy nagyot, attól még nem kell elmenni, hanem hinni kell abban, hogy a munkájukkal itt is tudják szolgálni a gyökereiket. Az, hogy mi aktívan részt veszünk Szeged életében, nyilván a lokálpatriotizmusunkból is eredeztethető. A támogatásaink és a karitatív tevékenységeink pedig túlmutatnak azok anyagi vonzatán, hiszen a jelenlét bizalmat épít, és példaként is szolgálhat, ami megerősíti azt, hogy itt is, ebben a kisvárosban is lehet jó állást találni és karriert építeni.