Az út a fontos, nem a cél

Az Ők a nők rovatunkban dr. Fábián Ágnes a vendégünk, aki immáron nyolc éve a Henkel Magyarország Kft. ügyvezetője. A cégvezető 2014-ben az év menedzsere lett, a Forbes Magazin értékelése szerint ő Magyarország harmadik legbefolyásosabb üzletasszonya, hogy csak néhányat említsünk az elismeréseiből. Emblematikus és hiteles személyiség. Nem véletlen, hogy a média amolyan 21. századi szüfrazsettként szívesen interjúvolja, ha a nők, a vezető nők társadalmi megítélése kerül szóba, de ez a történet nemcsak erről szól.

„Az út a fontos, nem a cél.” Úgy éreztem, hogy ez a mondás látens módon végigkísérte beszélgetésünket, ugyanis mindig tetten érhető volt benne egyfajta véget nem érő folyamatosság. Találkozásunk után azt gondolom, hogy akár az ars poeticájának is beillene ez az idézet.
Amikor belép az irodába, egy pillanatra azt gondolom, határozott, energikus kisugárzása egy lépéssel megelőzi őt, s megérzésemet alátámasztja, hogy spontán szerepet cserélünk egy pillanatra, és ő kérdez először. Fábián Ágnes pontosan úgy néz ki, ahogyan az ember elképzel egy üzletasszonyt. Elegáns, megjelenése tökéletes harmóniát sugároz, minden részlet stimmel. Mosolygós szeme közvetlenséget sugároz, az ember úgy érzi, mintha évek óta ismerné.
Történetében akár népmesei motívumokat is fellelhetünk, ha végigtekintünk a karrierjén. A szülői támogatás, a nyelvek szeretete, szorgalma és kitartása biztos alapokat jelentenek számára. A közgazdász-, majd egy jogi másoddiploma, továbbá a doktori cím megszerzése közben és után több kozmetikai cégnél is dolgozik. A gazdaság liberalizálódása viszont számos új lehetőséget kínál. Egy fejvadászcég révén kerül kapcsolatba a ragasztókat gyártó és forgalmazó Loctite-tal, amit később megvásárol a Henkel – ahogy ő mondja –, vele együtt. Ennek huszonkét éve. A cég számos területét és pozícióját megjárva nyolc évvel ezelőtt lépett a magyar leányvállalat élére.

Hivatása mellé több funkciót is vállal, miközben feleség és anya. Beszélgetésünkben a sikere útját boncolgatjuk, amelyben szinte kötelező elemként természetesen szó esik a női vezetők társadalmi helyzetéről, és nem mellesleg persze a családról is, melynek bázisa talán az egyik legtöbbet adó muníció Ágnes karrierjében.

B. A.: A legbanálisabb kérdéssel kezdek: hogy kezdődött?

Fábián Ágnes (F. Á.): Legtöbbször azt szokták tőlem megkérdezni, hogyan lesz valakiből felső vezető, no de arra nem lehet készülni, hogy valaki egy vállalat első embere legyen. Egyvalamire viszont igen: hogy legyen meg az a tudásbázisa, az alapja arra, ami majd adott esetben feljogosítja, hogy komoly szakmai pályát futhasson be. Közgazdász végzettségű vagyok, az egyetem elvégzése után külkereskedelmi területen kezdtem el dolgozni. Olyan helyet kerestem, ahol lehet nyelveket használni és utazni, ez utóbbi fontos szempont volt, mert szerettem volna minél több országot megismerni. Mivel napi szinten foglalkoztam vevőkapcsolatokkal és értékesítési szerződésekkel, ezért úgy gondoltam, jó lenne, ha értenék egy kicsit a szerződések hátteréhez is. Úgy döntöttem, hogy elindulok jogi irányba is. Beiratkoztam az ELTE szakokleveles képzésére, ahol megszereztem a másoddiplomám.

B. A.: Szeretett tanulni, vagy csak a cél szentesítette az eszközt?

F. Á.: Én alapvetően egy szorgalmas ember vagyok, de csak úgy tudok valamit csinálni, ha szeretem is azt, amit csinálok. A tanulással is így voltam, bizonyos tantárgyakat nagyon szerettem, és voltak olyanok, amelyeket nem, de ezeket az úgynevezett kötelező köröket is teljesítenem kellett, és mindentől függetlenül ezekben is szerettem bizonyítani. Összességében számomra a tanulás is a bizonyításról szólt, és az nagyon fontos, hogy mindig csak magamnak akartam bizonyítani.
A tanulás mellett ott van egy másik nagyon fontos tényező is, amit alapértékemnek tekintek: a szüleimtől hozott tisztességes, becsületes helytállás. Ez bennem van, én így indultam el otthonról.

B. A.: Elárulná, hogy mivel foglalkoztak a szülei?

F. Á: Az édesanyám szakácsnő, az édesapám gépkocsivezető volt. Én lettem az első értelmiségi a családban. Ami számomra nagyon fontos volt ebben a dologban – és ezt egy kicsit felemásan tudom csak megfogalmazni –, az az, hogy ők nem azt akarták, hogy én valósítsam meg az ő álmaikat, hanem azt kívánták, hogy nekem sikerüljön, ami nekik nem adatott meg.
Hadd mondjam el az egyik legkedvesebb emlékemet erről az időszakról. Én még abban az érában jártam iskolába, amikor az orosz nyelv kötelező tantárgy volt. Mivel imádtam a nyelveket, ezért úgy álltam hozzá, hogy ha most oroszul kell tanulnom, akkor oroszul tanulok – egyébként sikeresen le is tettem a felsőfokú nyelvvizsgát belőle. Aztán az általános iskolában elindult egy némettanfolyam is. Mivel a szüleim látták, hogy megy a nyelvtanulás, arra ösztökéltek, hogy kezdjem el ezt is tanulni. Később ugyan megszűnt az iskolában ez a képzés, de a tanárnő, aki szintén úgy látta, hogy van érzékem a dologhoz, azt mondta, hogy szívesen foglalkozna velem. És akkor a szüleim felfogadták mellém. El sem tudom mondani, milyen boldog voltam, hogy hozzám a lakótelepre egy magántanár jár. Ez számomra egy nagyon nagy értéket jelentett.

B. A.: Eltérítettem egy kicsit a történetétől, ott tartottunk, hogy ELTE, másoddiploma…

F. Á.: Az ELTE-n írt szakdolgozatom jól sikerült, és az opponensem azt mondta, hogy nagyon jó a téma, amit elkezdtem feszegetni – egyébként a szellemi javak vállalati értékeléséről szólt. Azt javasolta, hogy ezt tovább kellene írni egy doktorinak. Így visszakopogtam a közgazdasági egyetemre, ahol azt mondták, ez „jó lesz”, és így megcsináltam. A teljességhez hozzátartozik, hogy ez egy kisdoktori cím volt, de abban az időben ez volt a rend.
Van abban valami sorsszerűség, hogy életem első főnöke nő volt. Vele a mai napig is tartom a kapcsolatot, mentoromnak tekintem emberileg, szakmailag és nőként is. Nem mellesleg jó volt egy női vezető példáját látnom. Szóval ő mondta, hogy ez mind jó és szép, amit idáig letettem az asztalra, de meg kellene tanulnom angolul is. És akkor megtanultam angolul az orosz és a német nyelv mellé.

B. A.: Ki volt ez a hölgy?

F. Á.: Dr. Kocsis Beatrix, aki abban az időben a BIOGAL Gyógyszergyár Helia-D-export irodáját vezette. Nála írtam a szakdolgozatomat is, és mindemellett még nagyon sok mindent köszönhetek neki. Ezt ő nem így értékeli, sokkal inkább a tehetségemet dicséri. De én vallom, hogy nem mindegy, hogy az ember milyen értékrendet lát, és milyen segítséget kap a szárnypróbálgatásainál.

B. A.: Milyen évet írtunk ekkor?

F. Á.: A kilencvenes évek legelejéről beszélünk, akkor jöttek be a multivállalatok. És még egy fontos dolog történt ekkoriban: megszületett az első gyermekem.

B. A.: A Helia után milyen állomások következtek?

F. Á.: A Helia kapcsán kerültem kapcsolatba egy amerikai kozmetikai céggel, a Maybelline-nel, amelyet később megvásárolt a L’Oréal. Itt lettem stratégiai tanácsadó, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy én voltam a szemük-fülük itt Kelet-Európában. Ez egy nagyon érdekes, önálló munka volt, nagyjából minden hozzám tartozott: kiskereskedelem, disztribúció stb. Ez néhány évig tartott. A Maybelline után még volt egy kis kozmetikai kitekintésem egy másik vállalatnál, szintén értékesítési területen. És utána jött a Loctite, ami furcsa váltás volt a kozmetikai ipar után.

B. A.: Hogy került képbe a Loctite?

F. Á.: Ahogy korábban is már beszéltünk róla érintőlegesen, a gazdasági nyitás hatására elindultak idehaza a fejvadászcégek is. Egy pályázat kapcsán keresett meg az egyik, és így kerültem a Loctite lakossági ragasztástechnológia divízióvezetői székébe. A pillanatragasztó egy ismert lakossági terméke volt a cégnek, s ennek az értékesítését kaptam feladatként. 1997-ben megvette a Henkel a Loctite-ot, és így kerültem bele anno ebbe a csapatba. Azt szoktam viccesen mondani, hogy a Loctite-tal együtt megvettek engem is.

B. A.: Mielőtt folytatnák a témát, hadd kérdezzem meg: ön szerint mindegy, hogy mi a termék?

F. Á.: Ahogy a német mondja: „Ja, nein. – Igenis, meg nem is.” Be kell vallanom, hogy amikor beültem a sok kozmetikai cég után egy olyan irodába, ahol csak ragasztó és hasonló kemikália volt a szekrényben, bizony én is felettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek itt. Minden nagyon furcsa volt, és kerestem magamat ebben a helyzetben.

B. A.: Nyilván fontos, hogy az ember higgyen a termékben. De hogyan alakul ki a lojalitás?

F. Á.: A cégkultúra ebben sokat segített. A lojalitás pedig úgy alakul ki, hogy a terméknek jónak kell lennie. Ma már azt mondom – húszéves saleses múlttal a hátam mögött –, hogy teljesen mindegy, milyen termék van a listámon, a lényeg, hogy jó legyen. Higgyem el azt, hogy én csak jó terméket vagyok képes hitelesen eladni. És tudni kell azt is, hogy én vagyok a legjobb a piacon, de legalábbis a legjobbak között vagyok.

B. A.: Ma, valljuk be, nem szokványos, hogy az emberek hosszú éveket töltenek el egy cégnél. Az én tapasztalatom szerint a mai generációk nagy része viszonylag gyorsan tud vagy akar váltani. Ön huszonkét éve van a Henkelnél – jellemző ez a cégre, hogy stabil munkatársakra épít?

F. Á.: Egy összetett dologról beszélünk. Egyfelől ez egy generációs kérdés. Abban biztos vagyok, hogy a mi korosztályunk sokkal hűségesebb, ami nem feltétlenül jó vagy rossz. Mi türelmesebbek vagyunk, hajlandóak vagyunk egy kicsit többet várni egy jó lehetőségre. Én huszonkét éve dolgozom a Henkelnél, ami hosszú idő, de nem a kényelem tartott itt, hanem az, hogy én itt rengeteg munkakört kipróbálhattam. Ebből a több mint két évtizedből kilenc évet dolgoztam Bécsben regionális munkában, voltam értékesítési felelős helyi csapatban, üzletág-igazgató, most pedig ügyvezető igazgató vagyok. A huszon-egynéhány év alatt annyi területen fordultam meg, mintha négy-öt cégnél dolgoztam volna, de mindig új feladatokat kaptam. Az a nagy szerencsém, hogy én ezt egy cégen belül meg tudtam tenni, és nem kellett munkahelyről munkahelyre vándorolnom.

B. A.: A Henkelre jellemző a stabil munkatársi gárda?

F. Á.: Azt mondom, hogy igen, jellemző, nagyon nagy tapasztalatú és hosszú henkeles múltra visszatekintő kollégáink dolgoznak szerte a világban. De itt sorakozik mellettünk már az új generáció is. Ezzel kapcsolatban az az érdekes, és ez talán már mond valamit, hogy akik itt vannak fiatalok, ők is egy kicsit tovább maradnak, és egy kicsit stabilabbak. Jól érzik magukat a Henkelnél. Én ezenfelül azt látom, hogy a munka világában jó dolog egy „henkelest” elcsábítani, mert a cég neve jó ajánlólevélnek számít.

B. A.: Ön a női felső vezetők emblematikus alakja, s amikor a médiában ez a téma kerül szóba, akkor szinte biztos, hogy a három megkérdezett interjúalany egyike Fábián Ágnes. Ez a figyelem minek köszönhető?

F. Á.: Én nagyon büszke vagyok rá, hogy ezekben a beszélgetésekben rendre részt veszek, és kíváncsiak a véleményemre. Hogy miért én? Talán azért, mert hiteles vagyok. A hitelességem részben azon alapul, hogy már nagyon régóta töltök be vezetői pozíciót. Másfelől pedig láttatom, hogy én egy nagyvállalatnak vagyok az első számú vezetője, amit egyébként alázattal fogadok és feladatként élek meg. Ez pedig azt jelenti, hogy látványosan deklarálom a vállalatom kiállását ezért az ügyért, és ezt meg is tudom mutatni a magyar gazdasági életben vagy a következő generációnak. Nagyon sok szövetségben aktívan részt veszek, szívesen megjelenek kamarai rendezvényeken, ahol erről van szó, előadok a témában, találkozom fiatalokkal, beszélgetek velük.

B. A.: Ön szerint kell erről beszélni?

F. Á.: Igen, kell róla beszélni, mert bár sokan vagyunk, mégsem vagyunk elegen, és nem vagyunk ott eléggé a lehetőségeknél. Azt szoktam mondani, hogy nekünk, nőknek is bele kell állnunk ebbe a helyzetbe. Ugyanis az egy döntési kérdés, hogy most továbbmegyek-e egy úton, vagy nem. Láttatom-e magam, megteszek-e mindent azért, hogy feljebb jussak a ranglétrán, vagy nem. Tehát azért kell róla beszélni, mert kell a jó példa, hogy megy, sikerül, és nem kell közben olyan döntéseket hozni, amelyek megalkuvással járnak.

Én nőként vagyok vezető, nem kell férfiruhába bújnom. Az értékeim miatt lettem vezető, és nem azért, mert nő vagyok. De ez egyben hozzáadott értéket is jelent, pluszt ad a mi vállalati filozófiánknak. Az az én feladatom, hogy ennek utat és teret adjak, és ezzel támogassam a cégünket.
És ezt az egészet azért kell láttatni, hogy ezt jó sokan felismerjék – vállalatok, kultúrák, nők, fiatalok. Lássák azt, hogy ez működik, és hogy emiatt nem kell lemondani semmiről, sem családról, sem pedig gyerekről.

B. A.: A karrier felé vezető út kitol bizonyos határokat a gyerekvállalás, a családalapítás terén. A nők számára nyilvánvalóan fontos ez a szempont. Ön hogyan látja ezt a kérdést?

F. Á.: A kitolódás kétségtelenül létezik. Az, hogy gyerek szülessen egy családban vagy párkapcsolatban, egy közös döntés, de gyereket szülni csak egy nő tud. Szokták tőlem kérdezni, hogy mikor szülessen a gyerek. Azt gondolom, hogy ezt a családi elhatározást a nő karrierpályájának íve befolyásolja. Véleményem szerint akkor kell erre vállalkozni, amikor már valami picit letett a nő az asztalra, mégpedig azért, hogy legyen egy alap, amire ő a szülés után visszaérkezik. Valami, amit már adott esetben láttak belőle, és tudják, hogy neki vissza kell jönnie a csapatba.
Tulajdonképpen ez történt velem is, nekem két gyerekem van, az egyik 24, a másik 9 éves, tehát van közöttük 15 év. Ez a tény jól alátámasztja az említett kitolódást. Ha az ember elindul egy karrierúton, ahogy ez nálam is történt, nemzetközi karrier stb., akkor mérlegelni kell, hogy tartsak-e még egy szünetet, akarom vagy nem. De ezt vagy ezeket a döntéseket bele kell tudni helyezni egy életpályába.

B. A.: Ön pályája ebben az értelemben mennyire volt tervezett?

F. Á.: Azt előre kell bocsátanom, hogy nem nagyon szeretem a gyermekvállaláshoz kapcsolódó társadalmi konvenciókat, ahol bizonyos elvárt modelleknek kell megfelelni. Ez nem én vagyok!
Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy nekem egy gyerekem lesz. Ám amikor jön egy helyzet, történik valami, és az ember elért már valahová, akkor megvan vagy meglesz az a szabadsága, hogy újból végiggondolja a korábbi elveit. Én is így tettem! Életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy megszületett a második gyermekünk. Mindeközben ki tudtam teljesedni és semmiről sem kellett lemondanom.

B. A.: Az egyik régi mondás szerint minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. Önöknél ez hogy működik? Fordítva?

F. Á.: Én inkább úgy mondanám, hogy minden sikeres ember mögött – és kihangsúlyoznám, hogy ember – egy támogató család áll. Az már önmagában egy siker. A mondás szerint két dudás sem fér meg egy csárdában, tehát ha a családban az egyik fél nem tud kicsit hátralépni, amikor a másiknak jobban oda kell tennie magát, akkor a kapcsolat nem tud, illetve nem fog jól működni. Az én esetemben a siker az, hogy van egy nagyon támogató családom, férjem. Ő nagyon büszke rám, és a legnagyobb támaszom abban, hogy a munkámat a legnagyobb biztonságban és szeretetben, jó háttérrel tudjam végezni, és ezáltal a szakmai boldogságomat is megtaláljam. A sikeres emberek mögött sikeres emberek állnak. Hogy mit jelent a siker, az már egy másik kérdés. Nekem az, hogy ehhez minden segítséget megkapok tőlük.

B. A.: Ezek szerint nem volt soha semmilyen rivalizálás önök között?

F. Á.: Nem, de ehhez kell egy olyan férj, mint amilyen nekem van. Szerintem e tekintetben ő nagyon ritka személyiség. Amikor a lehetőségek nekem megadattak, akkor minden egyes alkalommal mellém állt és támogatott. Nekünk így alakult az életünk, és ebben találtuk meg azt a harmóniát, amiben mi együtt vagyunk.
Én egyáltalán nem vagyok egy férfias nő. Imádok sütni-főzni, kertészkedni, vásárolok, szóval teljes mértékig háziasszony vagyok otthon. Cserélem a díszletet otthon, mert imádom a lakberendezést. A férjem például nem megy el vásárolni, mert utálja, nem bírja. A férfi-nő kapcsolat, szerep nagyon jól működik kettőnk között.

B. A.: Ennyi minden mellett be lehet osztani úgy az időt, hogy mindenre jusson?

F. Á.: Nem, nem, nem. Régebben voltak dilemmáim ezzel kapcsolatban, hiszen mindig a legjobban akartam teljesíteni. Belém lett kódolva az otthonról hozott tisztességes és a tökéletes helytállás, százszázalékos akarok lenni a munkában, és százszázalékos akarok lenni otthon is. De be kellett látnom, hogy ez nem megy, mert ilyen nincsen. Szóval tilitolizni kell az arányokkal, látni kell a prioritásokat, hogy éppen melyik oldalra kell több energiát fektetni, mert a helyzet úgy kívánja. Szóval tudni kell, hogy mikor kell nekem az esti mesét mondani: nagyjából mindig (nevet), és azt is, hogy mikor tudok egy esti programra elmenni. És én azért nagyon gyakran képviselem a vállalatomat az irodán túli időben is, tehát adott esetben nem könnyű megtalálni az egyensúlyt.

B. A.: Ön szerint látszik egy cégen, hogy annak nő vagy férfi a vezetője?

F. Á.: Igen, látszik! Ez egyébként nagyon érdekes, belép hozzánk valaki a házba, találkozik velem, és akkor szokták mondani, hogy „engem látnak a részletekben”. Látják, hogy szép virág van a recepción, vagy hátul a kertünkben mindig feltűnik valami kellemes dekoráció, most éppen egy őszi. De vannak mindenféle programjaink is. Szóval a miliőben ott rejlik ez a dolog.
A kollégáim büszkék, és ez nagyon jólesik nekem. Ott van a falon annak a 2015-ös Forbes Magazinnak a címlapja, amelyben az ötven legbefolyásosabb nőt mutatták be. De nem én kereteztem be, és nem én tettem oda, hanem a kollégáim, és ez nekem egy óriási elismerés és visszajelzés a részükről. Számomra itt van egy komoly interakció. Ügyelek a részletekre, az apróságokra, másként tudok szólni… egyébként meg szigorú vagyok szerintem.

B.A.: Igen, ezt érezni lehet…

F. Á.: A kollégáim is érzik. Viszont az a típusú vezető vagyok, aki beleáll a dolgokba, mert ez vagy az nem az én problémám vagy a te problémád, hanem minden a mi problémánk. Az ő problémájuk az én problémám is. Egyébként összességében ez szerintem nem férfi-női vezetéshez kapcsolódó dolog, hanem attól függ, hogy ki milyen attitűddel irányít egy csapatot.

B. A.: Merre van tovább az ön karrierjében… tervez?

F. Á.: Azt, hogy mi lenne nekem jó, és még…

B. A.: …azt nem lehet elmondani?

F. Á.: Ennél sokkal érdekesebb a dolog. Ugyanis azt, hogy nekem még mit kellene csinálnom, a férjem találta ki. És ebben a momentumban nem az a lényeg, hogy mi maga a dolog, amiben nekem még ki kellene teljesednem, hanem az, hogy ő gondolkozik bennem. És ez fantasztikusan jó érzés.
De ami a konkrétumokat illeti, imádom a munkámat, imádom a Henkelt, mert rengeteg lehetőséget kapok. És abban is nagy szabadságot élvezek – merthogy az értékrendemet abszolút elismeri a regionális vezetés –, hogy mit hogyan mutatok meg a vállalatomból a magyar gazdasági életben, milyen a kommunikáció, hova pozicionálom én a teljes csapattal együtt ezt a céget. Ezek összessége pedig egy óriási kihívás, és nagyon nagy lehetőség nekem. Ebbe nagyon sok mindent lehet beletenni, és én még nagyon sok mindent bele tudok és bele is szeretnék tenni. Ez egy folyamata a „mit lehet még” gondolatnak, aminek a megvalósítása csak tőlem függ, és emiatt nem lehet ennek a mondatnak végén pont, csak pont, pont, pont.(…)