A sötét oldal platformjáról, a darknetről, annak létrejöttéről viszonylag keveset tud a mindennapok számítógépes felhasználója. A média legutóbb talán az ISIS kapcsán kapta fel a világháló legsötétebb bugyrát, amiről pedig ki gondolná, hogy egykoron egy jó ügyért hozták létre. A téma jobb megismeréséhez Péter-Kovács Zoltán és Keleti Arthur kiberbiztonsági szakértők lesznek a segítségemre, s diskurzusunkból egyértelműen kiderül, hogy az igazság mindig odaát van, csak az a kérdés, hogy melyik oldalon állunk.
Már a Pók hálójában* című cikk írása közben elhatároztam, hogy a Keleti Arthurral történő beszélgetésemnek lesz folytatása. A kiberbiztonsági szakértővel, jövőkutatóval készült interjú során ugyanis olyan holdudvari témák is szóba kerültek, amik aztán kimaradtak az anyagból, de azóta is ott motoszkáltak a fejemben, arra inspirálva, hogy visszatérjek hozzá. A darknet témájának kibontáshoz Arthur kollégája, Péter-Kovács Zoltán lett a virtuális idegenvezetőm.
Zolival most találkoztam először, és visszaemlékezve ma azt mondhatnám, igen nehezen tudnám őt laptop nélkül elképzelni, mintha a modern kori dresszkódjának elengedhetetlen kellékévé vált volna az eszköz. Az ehhez társuló hihetetlen lendület és lelkesedés, ahogy a szakmájáról beszél, kétséget kizáróan igazolja, hogy jól ráhibázott, amikor pályát választott. Ahogy Arthurnak, neki is egy Commodore 64 jelentette egykor a belépőszintet, ez a gép hozta el az örök szerelem kezdetét. Már gyerekkorában informatikai szakkörökbe járt, majd a középiskolában programozást tanult, később a műszaki főiskolán is erre vette az irányt, és informatikus mérnökként végzett. Tizenöt év programozói munka után úgy érezte, minden sort kiírt magából, újabb kihívást keresett. Egy nagy telekommunikációs cégnél IT-biztonsági tanácsadó lett, s innentől a pályája egy új fordulatot vesz, ahogy később meséli: úgy érzi, ezzel a szakmán belül is megérkezett.
Barna András (B. A.): Kezdjük egy kicsit távolabbról. Miért fordultál a kiberbiztonság irányába?
Péter-Kovács Zoltán (P. K. Z.): A téma mindig is érdekelt, de azt hiszem, a legmaradandóbb nyomokat az első munkahelyemen hagyta bennem, ahol rengeteget tanultam erről, ami, ma már tudom, nagyon jól megágyazott annak, amit most csinálok. A terület alaposabb megismerésének vágya egyébként már programozóként is ott motoszkált bennem, ezért el is végeztem egy etikus hacker-tréninget. Ennek ellenére akkor még nem éreztem ennek a súlyát, és a hétköznapi életben sem volt ennek a területnek akkora a hype-ja, mint például ma.
B. A.: A főiskolán nem lehetett akkor ilyen irányban szakosodni?
P. K. Z.: Az én időben is számos szak volt már, de külön a biztonsági terület felé nem lehetett irányulni, ellentétben a jelennel. Ma már nagy sok jó lehetőség kínálkozik, sőt a kiberbiztonságon belül is lehet specializálódni. Ennek köszönhetően az utóbbi időkben nagyon sok jó szakember került erre a pályára. Mindenképpen meg kell említenem a Műszaki Egyetem csapatát, a CrySyS Labot, akik méltán világhírűek. Ők kiváló szakembereket, kutatókat nevelnek, akik nemcsak rendszeresen nyernek meg hackerversenyeket, hanem olyan dolgokat is felfedeznek, amire aztán az egész világ hivatkozik. És ha már erre kanyarodott a történet, mindenképpen meg kell említenem a Stuxnet-sztorit, ami arról szól, hogy miként tett tönkre szoftveresen egy USA–izraeli kooperáció iráni urándúsító centrifugákat. Erről egy könyv is készült, amiben a CrySyS Labot is szerepel, akik szintén részt vettek egy az üggyel kapcsolatos eset felderítésében.
Tehát ma már számos lehetőség közül lehet választani, és magam is rájöttem, hogy a minősítés rengeteget nyom a latban, így a mostani munkakörömben szereztem két szakmai minősítést – az egyik az etikus hacker- is, és most dolgozom a harmadikon.
Egyébként az emberek nagy többségét hajtja a kíváncsiság: szétszedni, „meghackelni” valamit, megnézni, milyen belülről, mondhatni alapvető emberi tulajdonság. A számítógépes műfajban sincsen ez másként. Eddig jellemzően negatív reputáció övezte a hackeri tevékenységet, de az utóbbi időben azonban ezeket a dolgokat elkezdték jó irányba terelni. Ennek a szakmának az emblematikus eseményei a különböző versenyek. Ezek a megmérettetések kontrollált körülmények között zajlanak, ahol az a cél, hogy ezek az etikus hackerek, kutatók egy rendszer hibáját vagy hibáit felfedezzék. Egyébként a való életben az ilyen típusú kutatómunkákat egyes cégek nagyon komoly összegekkel támogatják. Ma egy új sérülékenységi faktor felderítésének az ára tíz- és százezer dollár között mozog.
B. A.: Aki etikus hacker, az korábban hacker volt egyébként?
P. K. Z.: Az biztos, hogy mindkét oldal közös nevezője a kíváncsiság, ami kettéválasztja a kettőt egymástól, az az attitűd. Régebben, amikor még nem állt ennyire középpontban az IT-biztonság, nem volt dedikált képzés, karrier út, akkor volt jellemző az, hogy a rablóból lett a legjobb pandúr.
Tehát a mezsgye, ami elválasztja a jót a rossztól, az vékony, de nagyon komoly kontúr. Ha például az előbb említett sérülékenységgel akarnál üzletelni a feketepiacon, akkor azért egészen biztosan sokkal több pénzt lehetne kapni, mint a legális piacon. Csakhogy – szerencsére – az emberek többségében létezik egy morális korlát, mert attól, hogy megtalálta a tűt a szénakazalban, még nem biztos, hogy bűnözni is akar.
Egyébként ennek a dolognak van egy kommunikációs vetülete is, ugyanis sokféle reakció létezik arra vonatkozólag, amikor egy szoftvergyártót szembesítenek az általa fejlesztett termék hibájával vagy hibáival. Vannak, akik rálegyintenek, vannak, akik erőből akarnak válaszolni és megoldani egy ilyen problémát. Egyik sem jó út, ahogy az sem, hogy elodázzuk a kérdést, hiszen attól a probléma még létezik.
A hackeri szakmára ráfűzve pedig azt is fontos megjegyezni, hogy jellemzően és nagy többségében nem regionális, hanem globális problémáról, támadásról van szó vagy kell beszélni, hiszen mi idehaza ugyanazt a kommunikációs csatornát – az internetet -használjuk, mint mondjuk Amerikában. A kibertámadások száma az elmúlt évtizedben megsokszorozódott. Manapság nem telik el úgy nap, hogy ne olvashatnánk kisebb vagy nagyobb horderejű incidensekről. Számomra egyébként a vízválasztót a 2017. május 12-én történt esemény – a WannaCry világméretű hackertámadás/fertőzés – jelentette, aminek hatásaként például brit kórházakból műtétre előkészített betegeket küldtek haza a számítógépes rendszerek leállása miatt. A helyzetet egy mára már etikussá vált brit hacker oldotta meg, aki óriási szerencsével megtalálta a vírus úgynevezett “kikapcsoló gombját”, és így sikerült leállítania a támadást.
B. A.: Hogy egy ilyen hibát észrevegyen valaki, ahhoz tudás kell, vagy piszok nagy mázli?
P. K. Z.: Nagyon sok tudás és „beleölt óra” kell hozzá, de benne van a mázlifaktor is. Azt is mondhatjuk, hogy jó játékos mellé pártol a szerencse.
B. A.: Hadd legyek egy kicsit bulváros a kérdésemmel. Egy ilyen felfedezés felér egy lottóötössel, és óriási pénzt lehet vele szakítani?
P. K. Z.: Nem, viszont szakmai berkekben nagy hírnevet lehet szerezni, amit persze pénzre is lehet váltani.
B. A.: Ma a koronavírus-helyzet miatt bizonyos értelemben az internethasználat egy új dimenzióba lépett, hiszen rengetegen dolgoznak otthonról. A rendszerhasználat tehát kitágult, akik eddig csak szórványosan használták, ma azok is érzik ennek a kommunikációs csatornának a hasznát. Viszont azt feltehetően kevesen tudják, hogy van egy árnyékos oldal is, ahol olyan dolgokhoz és információkhoz is hozzá lehet jutni, amikhez az úgynevezett „hagyományos” neten nem. Ha jól tudom, ez a platform egykor egy jó ügyként indult, csak később borult be fölötte a digitális tér. Honnan indul a darknet története?
P. K. Z.: A sötét oldal hajnalát egy 1971-es eset jelentette, és egyébként semmilyen mostani technológiához nem volt köthető, tulajdonképpen nem volt más, mint két diák marihuánatranszportjának fedett kommunikációs csatornája. Bár ennek semmi köze nincs a mai értelemben vett darknethez, mégis sokan ehhez kötik a sötét oldal megszületését. Amire te a kérdésedben céloztál, az a TOR hálózat megszületése volt.
B. A.: Tulajdonképpen mi az a TOR hálózat, és kik hozták létre?
P. K. Z.: Az amerikai haditengerészet fejlesztette ki, eredetileg: anonimizált adatforgalom lebonyolítására, de lehetőséget biztosít a másik oldal védelmére – anonim tartalomszolgáltatásra – is Gyakorlatilag ez utóbbiak a rejtett, a normál web felől láthatatlan site-ok. A névtelenségre azért volt szükség, mert bizonyos országokban és helyzetekben sajnos vannak olyanok, akik nem tudták vagy tudják kockázat nélkül, „sima” internetes forgalomban eljuttatni az információikat egyik pontból a másikba, vagy hozzájutni egy egyébként szabadon elérhető tartalomhoz – például cenzúra miatt.
B. A.: Hogyan épül fel a rendszer a rendszerben?
P. K. Z.: A TOR hálózat csak egy része a keresők által fel nem térképezett, úgynevezett DEEP web-nek. Ez úgy kell elképzelni, hogy van a „nagy”, keresők által indexelt web, és ez “alatt” van az említett, arányaiban sokkal nagyobb és „nem kereshető rész”, a DEEP web. Ezen a felületen klasszikus módon nem lehet keresni, mert belépés szükséges hozzá, vagy egyéb olyan interakció, amit nem tud megtenni helyettünk a kereső (pl zárt fórumok, közösségi site-ok egy része, etc). Ennek következményeként tehát kell hozzá egy azonosítás, és csak ez után biztosít tartalmat.
A TOR hálózat viszont már technológiában is különbözik – egyszerűen fogalmazva eggyel bonyolultabb – a fentebb említett zárt helyektől, épp ezért csak speciális, erre szánt böngészővel érhető el.
A DEEP web tehát egy óriási információtenger, aminek viszont csak egy pici részét képezik az anonimizált hálózatok, mint a már említett TOR.
B. A.: Röviden össze tudnád foglalni, hogyan kell elképzelnünk ennek a működését?
P. K. Z.: Alapesetben, ha az ember meg akar nézni bármilyen oldalt, és ezt böngészőn keresztül teszi, akkor bizonyos gépeken, szervereken – ha pedig mobilról, akkor még gsm tornyokon is – keresztül megy az adatforgalom, míg eljut a keresett felületig. Ezen az elérési láncon a rendszert üzemeltető szolgáltató bizonyos helyeken – de szinte bárhol – a forgalom egy részébe bele tud nézni. Azért csak egy bizonyos részébe, mert a „https” titkosításnak köszönhetően ez egyre kevesebb pont. Az viszont egészen biztos, hogy a végcél oldalt látni fogja, hiszen a keresés ennek beütésével indult.
Ha ezt a böngészést egy olyan országban csinálod, ahol a diktatórikus rendszer miatt bizonyos oldalak látogatása tiltott, akkor ott olyan keresési módszerre van szükséged, ahol egyetlen ponton sem vagy lekövethető, és az meg pláne nem derül ki, hogy milyen oldalt nézel. Erre jó a TOR hálózat. A TOR által alkalmazott technológia lehetővé teszi, hogy már az induló gép IP-címe – ahonnan elindították a keresést – se legyen lekövethető. Az itt használt technológia lényege, hogy az adat egymással kommunikáló gépeken – úgynevezett node-okon – keresztül jut el a forrástól a címzettig, de ezek kvázi „egymásról nem tudnak”. Mindig csak két szomszédos node kommunikál egymással, tehát a harmadik már nem tudja, hogy a sorban melyik volt az első, de az első sem tud arról, hogy melyik a harmadik. Így akár Norvégiában is lehet az a node , amelyik a keresés végén meg fogja neked nyitni a céloldalt, aminek aztán a tartalmát ugyanezen a vonalon küldi vissza hozzád.
B. A. Mit fog látni ebből a szolgáltató?
P. K. Z.: Legfeljebb csak annyit fog látni, hogy egy „zanzásított valamit” elküldtél mondjuk egy kaliforniai, vagy akár egy uruguayi IP-címre, ahonnan aztán ez a dolog elment Új-Zélandra. Azonban a többszörös titkosításnak köszönhetően a tartalomból semmit nem fog látni, a csatorna láncszemeiből is legfeljebb csak egy vagy két elemet, de nagy eséllyel már ezeket sem. Így biztosított a felhasználó anonimitása.
B. A.: Ez idáig nem tűnik túlzottan sötét dolognak.
P. K. Z.: Alapvetően a TOR egy jó koncepció, és jó ügyet is szolgál, amit kétségtelenül fel lehet használni rossz dolgokra is. Eddig arról beszéltem, hogyan lehet nyílt hálózati tartalmat, mondjuk az miferfiak.hu-t megnyitni, vagy az oldalára posztolni úgy, hogy az lekövethetően ne a te privát címedről történjen. Tehát ez még nem a darknet, hanem a TOR hálózat alkalmazása, de itt már felmerül a kérdés, hogy akkor hol kezdődik a sötét net.
B. A.: Hol kezdődik?
P. K. Z.: Véleményem szerint a darknet határa ott kezdődik, amikor ezen a technológián olyan szervert, oldalt üzemeltetsz, ami kívülről már nem elérhető, tehát nem a miferfiak.hu-ról beszélünk, hanem olyanokról, amelyek már CSAK a TOR hálózaton keresztül elérhető szerverek, oldalak.
B. A.: Bárki tud csatlakozni a TOR hálózathoz?
P. K. Z.: Igen, ám ehhez telepíteni kell a szoftvert. De azt azért ne képzeljük, hogy ezek után miénk a világ, mivel egészen más címek vannak, – számok, betűk látszólag értelmetlen sora ezeket például egy nagyközönség által használt hagyományos böngésző nem is tudja értelmezni, csak a TOR hálózaté. Egyébként ezt a hálózatot önkéntes alapon tartják fent és működtetik, hiszen rengeteg gépen kell futniuk a szoftvereknek ahhoz, hogy jól és hatékonyan működjön. A rendszer kilépőpontjait – ahol a forgalom elhagyja a TOR hálózatát – illetve a közvetítő állomásokat is fent kell tartani, valamint vannak egyéb feladatokat ellátó egyéb szerverek is. De visszatérve a kérdéshez: akkor válik a platform sötét oldallá, amikor valami illegális dologra használják, akár szolgáltatásról, akár termékek értékesítéséről van szó.
B. A.: A darknetet sok misztikum övezi, nyilván azért, mert a legtöbb ember csak hallott róla. Te hogy jellemeznéd?
P. K. Z.: A darknet – akár csak a “sima” – egy állandóan mozgásban lévő felület, de sokkal dinamikusabban változik, mint a hagyományos net. Hónapról hónapra módosul, és amilyen gyorsan születnek oldalak, olyan gyorsan el is tűnnek. Tulajdonképpen a méretét is elég nehéz megbecsülni, de az biztos, hogy sokkal kisebb, mint az általunk használt „rendes net”. Ma már kevesebb, de fénykorában úgy 100-110 ezer úgynevezett „onionoldal” volt megtalálható rajta. Bizonyos fokú hanyatlását annak köszönhette, hogy túl sokan kezdték el rossz dolgokra használni. Olyan komolyan rászabadultak a bűnözők, hogy a jó ügyet szolgáló tevékenységek kis túlzással kiszorultak. Ez odáig fajult, hogy szinte csak illegális pornót, kábítószert, fegyvert, hamis hivatali okmányokat lehetett találni. Kifejezetten ilyen termékek értékesítésére szakosodott webshopok is létrejöttek.
Aztán a darknet tevékenysége egy idő után olyan „hangos lett”, hogy 2016 környékén több ország rendvédelmi szakemberei elkezdtek beszivárogni. Ma már ott tartunk, hogy ha itt drog eladásra kerül, akkor azt jó eséllyel FBI-ügynökök árulják a beépített DEA-ügynököknek. Szóval elég jól átitatta a rendvédelem a darknetet, ezért aztán a bűnözők egy jó része „le is lépett” a TOR hálózatról. De mint korábban is említettem, nemcsak a TOR az egyetlen anonimizált hálózat, léteznek más technológiák is, mint például. a FREENET vagy a ZERONET.
Egyébként bűnözői környezet magával hozta a csalókat és a szélhámosokat is. Ha valaki drogot árul, az ötvenszázalékos eséllyel csaló, ha fegyvert árul, akkor kilencven százalék, hogy csaló, ha pedig bérgyilkos-szolgáltatást, akkor kilencvenkilenc százalék.
Ezt utóbbihoz hadd fűzzek egy érdekes történetet. Egy bérgyilkos-szolgáltatást áruló, jó katonai rezümével rendelkező urat megkeresett egy újságíró. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kiderüljön, a hirdetés feladója egy csaló, azonban jó kapcsolat alakult ki közöttük, aminek érdekes konzekvenciái lettek, és amiből egyértelműen kiderült: nem az az érdekes, hogy ki nyújt ilyen szolgáltatást, hanem az, hogy ki rendeli meg – ezekből egyébként meglepően sok van. Ez már érdekesebb fordulata a történetnek, amiből az is világossá vált, hogy bizony előfordultak olyan esetek, amikor a célszemély egy bizonyos idő után valóban meghalt – rejtélyes körülmények közt.
B. A.: Ha lehet így aposztrofálni, akkor a darknet bulvárosabb részéről beszélgettünk idáig, de van egy harmadik oldal is, ahol egészen más szabályok az iránymutatók.
P. K. Z.: Igen, és ezek a sérülékenységgel kapcsolatos dolgok, nagyon leegyszerűsítve azt mondanám: kiberfegyverek, amiket szintén előszeretettel árulnak ezen a piacon. Még a terület szakemberei számára is nehéz a bejutás az ilyen „shopokba”, ugyanis ezek mindegyike zártkörű. És bármennyire is elismert az ember ezen a területen, nem tud bejutni, vagy csak nagyon kemény feltételek mellett. Ezekbe a zárt klubokba csak beajánlás útján kerülhet be valaki, ami piszok nehéz. Ide a belépőjegy minimum egy értékelhető adathalmaz, amihez enyhén szólva nem legális úton lehet hozzájutni. De ez esetben sem állhatsz elő egy általuk értékelhetetlen hozománnyal, mert egyszerűen kinevetnek. Szóval a bizalomhoz alaposan be kell sároznod a kezed.
Ebből is érzékelhető, hogy maga a kiberbűnözés ma már rendkívüli, szinte nagyvállalati szintű szervezettségű jelenség.
B. A.: Az átlagembert hogyan érintheti meg ez a világ?
P. K. Z.: Egyfelől akkor, amikor belemerészkedik ezen a platformon mondjuk egy próbavásárlásba. Másfelől akkor, ha a különböző adatait árusítgatják, vagy ne adj’ isten a teljes profilját, ami annyira teljes, hogy az alapján felépíthetik a személyiségét. És nem azért, mert kifejezetten a te személyed érdekli őket, hanem azért, mert jól jön az értékesítési csomagjukban 4-500 felhasználói profil, amihez könnyebb lopott identitásokat bevonni, mint mondjuk legyártani. A legkelendőbb dolgok persze a bankkártyaadatok, a belépési név-jelszó kombinációk. Ezeket azért lopják el, mert tömegesen kereskednek vele.
Egyébként ma nincsen ember, aki megtudná mondani, hogy milyen mértékű illegális tevékenység zajlik a mélyben. A különbség ma a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest annyi, hogy a rendvédelem oldalán is óriási fejlődés következett be így, ha sok esetben lépéshátránnyal is, de kordában tudják tartani ezeket a tevékenységeket.
Teszem hozzá, hogy a bűnözés, és leginkább a fehérgalléros bűnözés, teljes mértékben átköltözött a kibertérbe, és ez a tendencia csak erősödni fog. Azt is látni kell, hogy a fizikai javainkat egyre inkább átkonvertáljuk a digitális javakra. Jóllehet egy ilyen karanténhelyzetben, amilyenben most mi vagyunk, a magántulajdon jobban felértékelődik, de alapvetően a legtöbb dolgot már nem fizikailag csináljuk, hanem a virtuális térben. Ma nagyon sok tartalom is virtuálisan keletkezik, és ezek a virtuális tartalmak tulajdonképpen soha nem is hagyják el ezt a környezetet.
A digitális térben tehát növekszik a virtuális javak ára, ezért ez a jövőben egyre inkább célpont lesz, amit ráadásul egyre könnyebb lesz megszerezni a rendszereink bonyolultsága miatt. Éppen ezért fokoznunk kell a rendvédelem, illetve védelmi logika jelenlétét ezekben a rendszerekben. És meg kell értetni az emberekkel, hogy a kibertérben ugyanúgy védekezniük kell, mint a valódi életben. Tehát ahogy bezárjuk a lakásunk vagy a kocsink ajtaját, ezt ugyanúgy meg kell tennünk az adatainkkal a virtuális világban is.
B. A.: Zoli, Arthurtól is megkérdeztem korábban, hogy mennyire paranoiás. Te mennyire vagy az?
P. K. Z.: Azt gondolom, hogy kellően, és bár most nincsen, de a gépemen általában le van ragasztva a kamera. (Mosolyog.) Abból indulok ki, hogy valószínűleg én sem vagyok kivétel, az én gépemet is fel tudják törni. Egyébként magamévá tettem a klasszikus mondást: Attól, hogy paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem figyelnek. (Nevet.)
De paranoia ide vagy oda, biztonsági szempontból és nagy általánosságban ma azt látom, hogy az embereket nehéz meggyőzni a kiberbiztonság szükségességéről, mert nem is értik teljesen, hogy miről van szó. Mindeközben a szoftverek egyre bonyolultabbak lesznek, amibe napi szinten toljuk be rendszeresen az adatainkat, ergo, ezáltal növekszik a kitettség, ezért aztán ez a bűnözőknek kiváló hely.
B. A.: Szerinted hova tart vagy hova tarthat a sötét oldal?
P. K. Z.: Véleményem szerint a legkétségbeejtőbb az, hogy a kiberfegyvernek számító dolgok is megjelennek a darkneten a bűnözői körök a kezeiben. Ez azért is aggasztó, mert ezeket a tényleg kiberfegyvernek minősülő rendszereket egyes titkosszolgálatok, illetve a szárnyaik alatt működő cégek, csoportok fejlesztenek ki. Ilyen volt a beszélgetésünk elején említett WannaCry is, ami az amerikai NSA által fejlesztett kiberfegyver volt, amit aztán hackerek elloptak, majd kiszivárogtattak, Ha ennek példáján keresztül továbbgörgetem a dolgot, és mondjuk áramszolgáltatás áll le, – mint ahogy ez Ukrajnában kétszer is előfordult, mind a kétszer karácsonykor – akkor ebben a hétköznapi emberek sokkal jobban érintettek lesznek, mint mondjuk akkor, ha tudják, hogy kamubérgyilkosok és -fegyverkereskedők garázdálkodnak az internet egy sötét szegletében. És még egy dolog: a kiberbűnözői oldalon olyan szintű a gátlástalanság, hogy most, amikor az egész világon tombol a covid, több kórházat is megtámadtak zsarolóvírussal. A hozzánk legközelebbi ilyen eset a brnói kórház volt, amelyet szintén ért ilyen támadás, ami egyébként ugyanolyan tesztközpont, mint nálunk a Szent László Kórház. Náluk egyik napról a másikra nem fértek hozzá a teszteredményekhez.
B. A.: Hogyan oldódott meg a dolog?
P. K. Z.: Azt nem tudni, hogy fizettek-e vagy sem, de egy biztos: két napra rá megoldódott a helyzet, viszont azóta is hallgatnak a hogyanról.
B. A.: Idehaza történt már hasonló?
P. K. Z.: Két esetről tudunk, de arról, hogyan oldódott meg, nincsenek információink.
B. A.: Hogyan summáznád a helyzetet?
P. K. Z.: Azt azért látni kell, hogy ma nagyságrendekkel több a célpont, mint néhány évvel ezelőtt. Ma szinte mindenki a számítógépén vagy a telefonján lóg, tehát az egyes ember napi szinten belefuthat olyan zsarolóvírusokba, kamu- és rosszindulatú applikációkba, amelyek “túszul ejtik” az adataikat – fotókat, videókat, adatbázisokat – amit aztán csak valamilyen fizetség ellenében kapnak vissza. De az talán még aggasztóbb a jövőre nézve, hogy a kritikus infrastruktúrák – áram, víz, közlekedés, de ma már nyugodtan ide sorolhatjuk az internetet is, főleg a jelenlegi helyzetben – elleni támadások kivétel nélkül mindannyiunk életét érintené. Ezek elkövetői lehetnek akár bűnözői körök, akár politikailag ellenérdekelt felek. És hogy ez mennyire nem hipotézis, azt jól példázza, hogy ilyen esetekből már ma is össze lehet szedni egy szép nagy kupacot.
