A Wilheim Gáborral készített interjúm közben jó néhányszor elfogott a déjà vu, ugyanis az volt az érzésem, hogy a fiatal közgazdász akár a dreheri dinasztia egyik modern kori reinkarnációja is lehetne. Talán nem is véletlen ez a megállapítás, hiszen a pályája – egy apró vargabetűtől eltekintve – a kezdetektől a söriparhoz, a Dreherhez köti, aminek egy további pozitív, hozzáadott értéke később a magánéletére is kihatással van. Gábornál egyértelműen bizonyságot nyer a szakmai elhivatottság és alázat, ami jótékony komfortzónába burkolja, de azért őt is ki lehetett billenteni.
Bő egy évvel ezelőtt jártunk a Dreher Sörgyáraknál, ahol akkoriban éppen hogy csak megszáradt a festék az újjászületett aula falain. A megújulás azóta is folytatódik: a sörmúzeum rekonstrukciója az utolsó etapjánál tart, és az utca – Dreher Antal előtt tisztelegve – új keresztlevelet kapott. A COVID-helyzet miatt az impozáns fogadótér ma békés arcát mutatja, szinte egy lélek sincs itt rajtam és a fotós kollégámon kívül. Ennek köszönhetően így nem volt nehéz ismeretlen ismerősként összefutni Gáborral, akivel gyakorlatilag egyszerre érkezünk az előtérbe. A pandémiás időszak különös köszöntési alternatíváját próbáljuk közös nevezőre hozni, ami mostanság minden egyes interjúm során rítusgyakorlattá vált. Van ebben valami jó is, hiszen az üdvözlés rendhagyó mivolta és esetlensége azonnal hangulatoldó hatású, ami szerintem most is jól jött. Bemutatkozásunk alkalmával a karizmát épp úgy felfedezni vélem rajta, mint a szerénységet. Kortalan személyiség; ha most lépett volna ki a diplomakiosztóról, azt is elhinném neki, de – mint később kiderül – már kétszeres apuka.
A szülői gének okán akár adott is lehetne, hogy a humán pálya felé vegye az irányt, azonban a számok és a mögöttük álló stratégiai lehetőségek jobban izgatták, ezért úgy döntött, hogy inkább a közgazdaság felé fordul.
A Dreher marketingigazgatójából nem igazán lehet felkészülni, ha talál is az ember valamit róla, a tanulmányain kívül csak annyit tudhat meg, hogy eddigi karrierje – egy rövid szünettel – a Drehertől Dreherig szól.
Barna András (B.A.): Hogy kerültél közel a marketingszakmához?
Wilheim Gábor (W.G.): Nem szülői ráhatás eredménye, az biztos, mert édesanyám jogász, édesapám pedig zenetörténész, s ez a két terület bizony jó messze esik a számoktól, de engem az érdekelt. Egészen pontosan valami olyan szakmát kerestem, ami ötvözi a stratégiai gondolkodást a kreativitással, ezért választottam a közgázt. Azt viszont pontosan tudtam, hogy nem akarok a klasszikus elméleti közgazdaságtan irányába mozdulni. Engem az érdekelt, hogy egy üzleti vagy stratégiai terv hogyan valósul meg, illetve ha megvalósul, akkor mi lesz a dolog eredménye.
B.A.: Volt valami külső inspiráció, ab ovo példakép?
W.G.: Nem, pusztán azt éreztem, hogy a marketing az a szakterület, amit ha jól csinálnak, akkor ez lehet a legnagyobb hatással egy vállalat jövőjére. Engem az motivált, hogy valami olyat tanuljak és csináljak később, aminek eredménye hatással van egy cég életére. Persze a marketing egy nagyon gyakorlatorientált szakma, amit nem lehet az egyetemen megtanulni, az igazi próbatétel az, amikor az ember belép a vállalat kapuján és csinálja.
B.A.: Nem számoltam utána, de nekem úgy tűnik, hogy viszonylag hamar „egymásra találtatok” a Dreherrel.
W.G.: Mint pályakezdő, természetesen számos helyre beadtam a pályázatomat, de nem tagadom, egy férfiember számára vonzó volt a söripar. Egyébként a második állásinterjúm volt a Dreher, és ennek eredményeként megkaptam egy kezdő piackutatói állást.
B.A.: Az élelmiszeripari irányultság tudatos volt?
W.G.: Nem is az élelmiszeripar, inkább az FMCG szektor (Fast-Moving Consumer Goods, azaz gyorsan forgó fogyasztási cikkek) vonzott, mert annak idején – kívülről így láttam, és belülről ma is így gondolom – ezt a szakmát ezen a területen lehet jól megtanulni. A sörnek pedig van egy külön varázsa, itt a piaci szerkezet is nagyon komplex.
Azt gondolom, hogyha visszakanyarodunk a marketing alapjait jelentő „4 P-hez” [termékpolitika (product), az árpolitika (price), az értékesítéspolitika (place) és a reklámpolitika (promotion)], akkor ezen a területen kell egy marketingesnek mindennel foglalkoznia. Úgy látom, hogy egy bank vagy telekommunikációs cég esetében ezek a kategóriák szépen lassan elválnak egymástól.
B.A.: Korábban beszélgettem valakivel, aki azt mondta, azért jó FMCG területen dolgozni, mert ott gyorsan kell stratégiai döntéseket hozni.
W.G.: Ez teljes mértékig így van, nem véletlen a mozaikszóban az F betű. A söriparban egyébként is kiélezett verseny van, ahol a három nagy versenyez az első helyért. Teszem hozzá, hogy mi elég jól állunk ebben küzdelemben. A sörpiac egy dinamikus piac, ami nagyon gyorsan változik, ahol nem lehet megtenni azt, hogy egy jó döntés gyümölcséből csemegézel három évig, és közben nem csinálsz semmit.
B.A.: Piackutatóként kerültél ide, majd mi volt a következő lépcsőfok?
W.G.: A piackutatáson szerencsém volt, mert az első két évben az volt a feladatom, hogy a versenytársakkal foglalkozzam, mind fogyasztói, mind pedig retail (kiskereskedelmi) oldalról, aminek köszönhetően szuper rálátást kaptam a piacról. A harmadik évben pedig egy nemzetközi projektcsapat tagjaként dolgoztam, ahol egy speciális szakterületet, a szegmentációt tanultam meg kívülről-belülről, ami tulajdonképpen később a legjobb ugródeszka lett. Ez a munka nemcsak azért volt jó, mert sok külföldi kollégával dolgozhattam együtt, hanem mert hirtelen azon kaptam magam, hogy junior piackutatóként igazgatósági prezentációkon veszek részt.
B.A.: Mi volt a következő lépcsőfok?
W.G.: Már a piackutatás utolsó évében tudtam, hogy szeretnék márkamarketingre átkerülni, amit jeleztem is annak idején a főnökömnek. Így, amikor befejeződött az utolsó projekt, akkor átkerültem a Dreher márkára, ahol tulajdonképpen megjártam a szamárlétra minden fokát. Először junior márkamenedzser, majd márkamenedzser lettem, legvégül pedig kaptam egy márkacsoportot, ahol a Dreher mellett a Pilsner Urquell és az akkor még általunk képviselt Miller márkáért feleltem, mely termékskála később kibővült az alkoholmentes portfolióval is.
B.A.: A piackutatásban és az elemzésben te hol találtad meg a sikerélményt?
W.G.: A sikerélmény véleményem szerint az, amikor találok benne valami olyan trendet, olyan piaci rezdülést, amit más nem vett észre, és ezután születik rá egy akcióterv. A piackutatás nem adathalászat, hanem egy tanácsadói szerep. A jó tanácsadó akkor örül, ha talál valamit, amiből épül egy javaslat, az megvalósul és az előreviszi a céget.
B.A.: Volt sarokpontja ennek az időszaknak, amire szívesen emlékszel vissza, mert egyfajta mérföldkőnek tekinted?
W.G.: A piackutatási korszakból a már korábban említett szegmentációs projektet emelném ki, aminek hatására elindult egy szemléletváltás a márkastratégiában. Ennek köszönhetően teljesen megváltozott bizonyos termékek célcsoportja, például a Dreher márkáé is, és ennek hatására más irányba indult el a kommunikáció is, más márkák esetében pedig megváltoztak a csatornafókuszok. Szóval ennek a kutatásnak az eredményeként nagyon sok minden beindult és nagyon sok minden beépült a mostani stratégiánkba, mely építkezés tulajdonképpen ma is tart. Én úgy gondolom, hogy ahol ma a Dreher márka tart és amilyen méretre nőtt, az valahol ebben gyökeredzik.
B.A.: Ha nem csak számszaki oldalról vizsgálódunk, hanem csak úgy általánosságban akkor mi vagy mik azok, amire szívesen visszaemlékszel?
Az „első” dreheres időszakom egy lélegzet visszafojtott pillanata mindenképpen az volt, amikor az első Dreherfeszt délutánján két órakor megnyitottuk a sörgyár kapuit és vártuk az első különbuszt, ami a vendégeket hozta. Teszem hozzá, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy lesznek-e emberek a buszon vagy sem. Sosem fogom elfelejteni, amikor begördült a busz, és tele volt emberekkel. Hatalmas megkönnyebbülést és óriási büszkeséget éreztem és érzek a mai napig is, ha erről beszélek.
B.A.: Ezek után jött egy szakmai pálfordulás, elhagytad a Drehert…
W.G.: Ennek összetett okai voltak. Egyfelől azt éreztem, hogy kell a környezetváltozás, másfelől pedig szerettem volna a Drehernél marketingigazgató lenni, és ezt nem is rejtettem véka alá. Visszatekintve és objektíven nézve a dolgokat, ma úgy gondolom, hogy talán akkor még nem voltam elég érett erre a pozícióra, és a vállalati környezetben sem volt meg erre lehetőség. Akkor talált meg a Pannontej, ami egy nagy, szerethető cég nagyon szerethető termékekkel, és akkor úgy gondoltam, hogy kipróbálom magam náluk, ahol marketingigazgató lettem.
B.A.: Közbevetőleg hadd kérdezzem meg, hogy milyen pozícióban voltál, amikor le- vagy elköszöntél?
W.G.: A Dreher teljes prémium portfóliójáért felelős marketingvezető voltam.
B.A.: Nyilván egy marketinges szemével talán a termék az termék, és csak másodlagosan érzelmi kérdés. Neked szükséged volt fejben egyfajta identitásváltásra a söripar után?
W.G.: Én tulajdonképpen már az első nap átálltam, noha az ottani kollégáim tettek róla, hogy soha ne felejtsem el, honnan jöttem, mert két évig csak „sörösnek” becéztek. (nevet) De a viccet félretéve azt kell mondjam, hogy egy nagyon szerethető kategóriában nagyon szerethető márkákhoz kerültem. Mindemellett nagyon izgalmas feladatokba is csöppentem a Pannontejnél abban az időben. Ezért én az összes energiámmal erre, ezekre fókuszáltam, nem pedig arra, hogy sör vagy „medvesajt”.
Az identitásváltás helyett inkább a motivációt emelném ki. Az én bölcsőm egy nagy magyar márkához, a Dreherhez kötött, és láttam, tudtam, hogy milyen egy nagy magyar márkánál dolgozni, mekkora kihívás és milyen megtiszteltetés. Természetesen egy óriási próbatétel is tovább vinni a hagyományokat. Ugyanezeket az értékeket tudta a „medvesajt” is.
B.A.: A miért mentél el vs. miért jöttél vissza kérdés következik. Szóval, ha ott is megtaláltad a helyed, miért jöttél vissza?
W.G.: Nyilván megdobbant a szívem, amikor tudomást szereztem arról, hogy Drehernél marketingvezetőt keresnek, hiszen én annak idején itt akartam marketingvezető lenni, és amikor a lehetőség hirtelen felmerült, akkor bizony nagyon elgondolkoztam. A Pannontejnél nagy sok szép dolgot vittünk véghez, de bármennyire is szerettem ott dolgozni, amikor belenéztem a tükörbe és megkérdeztem magamtól, mi legyen, százszor is arra jutottam, hogy mindig ezt akartam, tehát ezt most balgaság lenne nem megpróbálni. Volt bennem egy ki nem mondott hiányérzet, mivel a Drehernél nem értem el azt, amit mindig is szerettem volna.
B.A.: Visszahívtak vagy pályáztál?
W.G.: Én ezért megküzdöttem, és ugyanúgy végigmentem az interjúfolyamaton, mint bárki más, aki jelentkezett. Nem is lett volna jó, ha ez másként történik. A dreheres múltam ugyanannyira volt előny, mint amennyire hátrány is, hiszen egy teljesen új menedzsment keresett marketingvezetőt. Muszáj megjegyeznem, hogy amikor Békefi Gáborral megvolt az első interjúm, akkor azt éreztem, hogy vezérigazgatóval ilyen jót még nem beszélgettem marketingszakmai kérdésekről, amiből egyértelműen azt lehetett azt leszűrni, hogy itt más szelek fognak fújni, ami plusz motivációt adott.
B.A.: Mi volt az a szembetűnő különbség, amit éreztél? Ezt csak azért kérdezem, hiszen te megtapasztalhattad az előző vezetés stratégiáját is.
W.G.: Azt láttam, hogy a kettő között ég és föld a különbség, és hogy a marketing fókuszba fog kerülni, amihez egy másfajta portfólió-stratégia is társul majd, amiben én nagyon izgalmas kihívást láttam. De – túl ezen – nagyon örültem annak is, hogy amit én a termékcsoportról gondolok, az nem állt messze attól, amit a vezérigazgatónk gondolt.
B.A.: Te mit gondolsz a portfólióról?
W.G.: Mi nagyon szerencsések vagyunk, mert nagyon jó mixünk van. Nagyon erős a magyar termékpalettánk, illetve a nemzetközi márkáknak is nagyon jó a reputációja, arról nem beszélve, hogy ez utóbbiból számos kategóriateremtő is. A széles portfólió sajátja, hogy „sok eszközön lehet játszani”, tehát nem csak egy vagy két márkát kell menedzselni, hanem sokkal többet, amiben minden egyes brand ugyanolyan fontos. Nyilván minden esetben más-más marketingeszközzel kell dolgozni, de ez adja meg a munka változatosságát.
B.A.: Az alatt a két év alatt, amíg nem tartottad az ujjad a söripar ütőerén, szakmai szemmel történt vagy érezhető volt valamilyen változás?
W.G.: Nem lettem immunis a területtel kapcsolatban, hűtőben is mindig volt Dreher, de nyilván a szakmai koncentráció klasszikus értelemben nem volt annyira aktív részemről. Az viszont így is érezhető volt, hogy elindult egyfajta pezsgés az iparágon belül, mert az látszott kívülről is, hogy mindenki rálépett a gázpedálra a termékfejlesztés terén, illetve az is, hogy a söripar elindult a premizáció irányába.
B.A.: Mennyi idő válaszolni egy piaci kihívásra egy másik termékkel?
W.G.: Ez elég sok mindentől függ, mert a lehetőségeket befolyásolják a gyártási képességek. Ha ez utóbbiak adottak, akkor viszonylag gyorsan lehet reflektálni. Amikor bevezettük az első felső erjesztésű sörünket, a Pale Ale-t, annak közel egyéves előkészülete volt, hiszen ebben az esetben a gyártási képességet is fejleszteni kellett.
B.A.: Ha elmész a boltba, mit nézel meg először egy sörön?
W.G.: Először mindenképpen azt, hogy a Dreher termékek megfelelően vannak-e kihelyezve, ha éppen el van fordítva valamelyik doboz, akkor visszafordítom, de ez biztos, hogy szakmai ártalom. (nevet) Mint minden fogyasztó, én is megnézem, hogy van-e valami újdonság, amit esetleg valamiért még nem láttam, és mint minden fogyasztó, utána megnézem az árat. De szerintem ami a szemet vonzza, az a jó dizájn. Ha az nem jó, akkor nincs esély labdába rúgni, bármilyen jó is legyen a termék.
B.A.: Ha már az árak és a premizálási folyamat is szóba került, hogyan néz ki a piaci megoszlás az árak tekintetében?
W.G.: Az elmúlt két-három év folyamataiból kitűnik, hogy a prémium sörök felé való eltolódás egy tendenciózus irány, amit az is igazol, hogy ez a piac 10–13 százalékkal növekszik évente. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a középkategória fogyasztói egyik napról a másikra a szuperprémium termékeket fognak vásárolnak, de ez már jóval több mint figyelemre méltó tény, még akkor is, ha ma a forgalom jelentős részét a középkategóriás sörök jelentik.
B.A.: Véleményed szerint árban hol van a középkategória lélektani határa?
W.G.: 220–230 forintos dobozonkénti árszint az, ami szerintem a plafont jelentheti ebben a szegmensben.
B.A.: Jó néhány éve az alkoholmentes sörök nagyon relevánsan megjelennek a sörgyártó cégek kínálatában, ez még az átlagfogyasztónak is feltűnhet, merre tart ez a kategória.
W.G.: A nulla százalékos sörök, ezen belül is az ízesített változatok már a prémiumszegmens dinamikáján is túlmutat és növekedésük jóval meghaladja a tíz százalékot, és ennek az emelkedése egész biztosan nem fog megállni. Az ízesített alkoholmentes sörök nem csak új célcsoportot, például a hölgyeket tudja megszólítani, hanem más, nem alkoholos kategóriától is hozhat el fogyasztókat, ugyanis ez egy új alternatívát tud nyújtani mondjuk egy szénsavas üdítővel szemben.
B.A.: Mi a titka az alkoholmentes söröknek?
W.G.: Alapvetően ezeknek a termékeknek nagyon jó íze van, nagyon jó frissítők. A sör és a különböző üdítőkomponensek jó mixe egyedi ízvilágot ad, talán éppen ezért lehet jó ízkombókat összeállítani. Mindenhol van egy kategóriakapitány: ahogy a versenytársaknál, úgy ez nálunk is a citromos íz, de emellett minden évben jönnek új ízvariációk. Idén a meggy-szeder a debütáló, tavaly a gránátalmás volt, amitől ugyan egy kicsit tartottunk, de másodikként teljesített az alkoholmentes portfólióban.
B.A.: Ha már itt tartunk: amikor mondjuk megálmodsz egy ízt, akkor azt be tudod dobni a „fejlesztési köztudatba”?
W.G.: Persze, egyébként is a marketingre mindig azt szokták mondani, félig tudomány, félig művészet, ezért amikor azon gondolkozunk, hogy milyen ízekkel jöjjünk elő az alkoholmentes portfóliónkba, akkor például az ilyen ötletek is bekerülnek az ötletbörzébe. Az is igaz, hogy a nap végére az elemzések és lehetőségek hatására jellemzően mindig letisztulnak ezek a dolgok. Egyes lehetőségek elvetésre kerülnek, a többi talonba kerül, hiszen egyetlen jó ötletet sem dobunk ki.
B.A.: Amikor előálltok egy ízkombóval, akkor a sörfőző mester nem ráncolja a homlokát?
W.G.: Dehogyisnem! (mosolyog) Ennek ellenére az innováció szerintem valahogy így működik. Először álmodjunk nagyot, és a valós fogyasztói igényekre hozzunk javaslatot. Szerencsés esetben ezt a javaslatot meg is tudjuk valósítani, mert rendelkezésre állnak a technológiai lehetőségek.
B.A.: Térjünk egy kicsit vissza hozzád. Talán banális a kérdés, de megérte visszajönni?
W.G.: Ó, abszolút! És nem is annyira banális a kérdés, ugyanis a régiós HR igazgató – akivel egyébként csak nagyon ritkán találkozom –, egyszer sem hagyná ki, hogy megkérdezze tőlem: ugye jó döntés volt?! (nevet) De komolyra fordítva: tényleg nagyon megérte, viszont pontosítanék: én ide nem visszajöttem, hanem egy új céghez jöttem, ahol történetesen nagyon sok kollégát ismerek, és ismerem a piacot is. De én őszintén és nagyon következetesen törekedtem arra, hogy már az önmagamnak felállított új szemlélet mentén dolgozzak. Mondhatni: ezzel kelek, ezzel fekszem, mert e mentén szeretnék haladni. Szerencsém van, mert nagyon sokat sikerült fordítanunk a portfólión.
B.A.: Ez kicsit azt sugallja számomra, mintha egy kicsit munkamániás lennél, jól érzékelem?
W.G.: Remélem, csak csírájában, mert régebben valóban az voltam. Ma már alaposan be tudom határolni ezt a dolgot, a lányaim születése pedig egyértelműen jó irányba terelt ebben a kérdésben. Ha pedig előfordulna, hogy végképp rám tör az unalom, akkor sem a gépemet nyitom ki, hanem vagy sütök valamit, vagy skandináv krimiket olvasok. (nevet)
B.A.: A beszélgetésünk elején elmondtad, hogy miért ezt a pályát választottad. Ma mit szeretsz a marketingben?
W.G.: Az alaptézis nem változott. Én továbbra is a szakma azon részét élvezem, amikor problémákon kell gondolkozni, és utána meg lehet találni rájuk a megoldást. A megoldás megvalósítása már kevésbé hoz lázba, tehát ha látom, hogy megoldódott, vagy megoldódni látszik, akkor már keresem is az új problémát. (nevet)
B.A.: Annyiszor szóba került már a stratégiai gondolkodás, hogy muszáj megkérdeznem: sakkozol?
W.G.: Nem, viszont az elmúlt tizenvalahány évben rendszeresen játszottam egy stratégiai focimenedzser játékkal, mondhatni a hobbim volt – egészen addig, amíg a gyerekek át nem vették az uralmat az életem fölött. (nevet)
B.A.: Nem közvetlenül, de veled kapcsolatban az egyetlen puskám egy kis brossúra volt, ami átfogó képet adott a Dreher 165 éves történetéről. A könyv vége tele volt minisztorival, amelyek közül számos szól arról, hogy itt családok dolgoztak egész életükben. Amióta beszélgetünk, néha elkap a déjà vu, mintha te is ennek az egykori dinasztiának lennél tagja. Mégis övön aluli lesz a kérdés: innen fogsz nyugdíjba menni?
W.G.: Ez valóban gonosz kérdés! (nevet) Azt gondolom, hogy itt nagyon jól és otthon érzem magam, de nem tartom valószínűnek, hogy innen mennék nyugdíjba. De hogy őszinte legyek, ilyen értelemben azon sem gondolkozom, hogy mi lesz holnapután. Alapvetően a marketing nem egy nyugdíjas szakma, egy adott helyen pedig pláne nem, de ma, még két és fél év után azt gondolom, hogy ami engem illet, van még ebben kifutás bőven. Másfelől nagyon szeretem a sörpiacot, imádok benne dolgozni, és itt a marketing mellett rengeteg más lehetőség is van. Ha egyszer lejár itt a szavatosságom – persze ezt nem én szeretném megmondani, de azt sem, hogy más mondja meg –, akkor sem jelenti azt, hogy a söripar az egyetlen lehetőség.
B.A.: A marketingről sok, a vezetői oldalról viszont kevésbé esett szó, az imént pedig a szavatosságod is szóba került, arról nem is beszélve, hogy a siker másik kulcsa, a régi idők focijának egy míves mondata alapján is az, hogy: “Kell egy csapat!” Milyen a te szakmai hátországod?
W.G.: Azt gondolom, hogy egy vezetőnek olyan csapatot kell építenie, hogy ha ő adott esetben elmegy, akkor sem a csapat, a cég pedig pláne ne vegye észre. Én szeretek döntési szabadságot adni a kollégáimnak, és nagyon szeretem látni azt, amikor a munkatársaim élnek is ezzel a lehetőséggel. Szerintem a vezetői lét nagyon fontos lépése úgy megbízni a kollégákban, hogy ő ezután ezt felhatalmazásnak élje meg és döntsön, pontosabban tudjon dönteni egy, a területét érintő kérdésben. Ez egy lényeges szempont. Nagyon fontos, hogy egy vegyes és diverzifikált csapat dolgozik velem, és annak örülnék nagyon, ha ez a csapat – akkor is, ha én már valamiért nem lennék itt – összetételében ugyanilyen változatos lenne, és éreznék a kollégák ennek az óriási előnyét.
Ám ha már szóba került a kiskönyv és a történetek, felveszem a kesztyűt, merthogy ezek a kis sztoriknak az egyikében én is szerepelek.
Melyik voltam én? (nevet)
B.A.: Megfogtál, de mentségemre legyen szólva, a történetek név nélküliek.
W.G.: A feleségemet itt ismertem meg, tehát a dinasztia kérdése akár még egy lebegtetett dolog is lehet. (nevet)
B.A. Meg sem kérdezem, hogy mi a közös témátok…
W.G.: Ha a munkára gondolsz, akkor arról egészen biztosan nem beszélgetünk. Bár más csapatban, de hat évet dolgoztunk egymás mellett, így mind a ketten tudjuk, ez hova vezetne (nevet).