Ha valaki a felcím után azt gondolná, hogy a Batthyány-Schmidt Margóval készült interjúnk kapcsán egy fajsúlyos, száraz anyaggal néz szembe, az téved! Margó elsődlegesen a Magyar Női Unió elnöke, mégis úgy helyes fogalmazni, hogy többek között, ugyanis mellette megannyi mással is foglalkozik. Szerteágazó tevékenységeinek bemutatása egy végtelen történet kezdetét is jelenthetné, azonban hogy mindenről essen szó, eddigi életútjának állomásaiból egy rendhagyó összeállítást készítettünk.
Batthyány-Schmidt Margóval otthonában beszélgettem. A budai polgári villa különleges aurája, tágas terei szimbolikusan is sejtetik, hogy itt fontos a társadalmi élet és a nyitottság. Szobáról szobára kísér bennünket a történelem a szó valós és átvitt értelmében is: ugyanis a kaputól Batthyány Ádám a kísérőnk, aki herceg boldog Batthyány-Strattmann Lászlónak, a szegények orvosának unokája. Szívélyessége mögött szinte tapinthatók az örökségként hozott nagyúri múlt nyomai. Ebbe az idillbe robban be Margó. Energikus személyiségével szinte azonnal életre kelti a házra jellemző magasztos áhítatot. Egy perc alatt annyi információval lát el, hogy máris szétzúzza a fejben már összerakott vázlatomat. De időm sincsen ezen gondolkozni, mert már a dolgozószoba irányába tartunk. Miközben mesél, úgy érzem, mindent egyszerre akar elmondani. A tárlatvezetés a ház mögötti kis teraszon ér véget, és kezdődhet a beszélgetés. Rögtön a legjobb és legemlékezetesebb időszakánál kezdi a történetét, ami az ország házából indult, huszonnégy éves korában. Mi azonban még korábbra tekintünk vissza történeti hűség kedvéért.
Barna András (B. A.): Mi előzte meg az említett nagyon szép és legemlékezetesebb időszakodat? Volt valamilyen indíttatásod a politikai pálya felé?
Batthyány-Schmidt Margó (B.-S. M.): Cseppet sem, sőt egyáltalán semmilyen szinten nem érdekelt a politika.
Matematikatanár szerettem volna lenni. Főiskolai szak viszont csak Egerben volt, én meg Budapesten akartam maradni. Így először tanító-, majd tanárképzőre jártam, ezek után jött a Külkereskedelmi Főiskolán a nemzetközi marketing szak. Később ehhez csatlakozott a szociológia és a mentálhigiéniés szakképesítés, jelenleg pedig biztonságpolitikát tanulok. Öt diplomát szereztem eddig, és most csinálom a hatodikat, emellett imádom a nyelveket is. Ellentétben a nagy átlaggal, én szerettem az orosz nyelvet is. Mára ezen kívül angolul, németül és egy kicsit olaszul is beszélek.
Az életem a tanári pályával indult. Ennek kapcsán ismerkedtem meg egy diákom édesapjával, akiknek a cégében később segédkeztem: eleinte az angolnyelv-tudásom révén tolmácsolási feladatokban, kapcsolattartásban volt szerepem, de később a külkereskedelmi tudásomat is hasznosítani tudtam.
Én tartottam a kapcsolatot egy indiai projektjük kapcsán az UNIDO-val (United Nations Industrial Development Organization – az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete), ami akkor is, ahogy ma is a fejletlenebb államokat segítette. Nagyon szép feladat és időszak volt.
B. A.: Hogy kerültél a parlamentbe?
B.-S. M.: Mindenféle áttételes kapcsolatoknak köszönhetően az Antall-kormány gazdaságpolitikai államtitkárságára kerültem, tulajdonképpen teljesen zöldfülűként. De továbbra sem érdekelt a politika, ha ez lenne a kérdés mögött.
Gazdasági kabineteket szerveztem. A további feladatom pedig az volt, hogy tartsam a kapcsolatot a hazánkba visszatelepült vagy visszatelepülni szándékozó üzletemberekkel, illetve az olyan családokkal, családok hozzátartozóival, akik egykor valamilyen politikai ok miatt hagyták el az országot. Antall József a történelemszeretete miatt is nagyon szívén viselte ezt a területet, a kormány támogatta ezt, és nem utolsósorban vissza is várták ezeket a családokat. Egyébként Ádámot is itt ismertem meg.
Mindeközben éltem az életem. Férjhez mentem, és megszületett az első gyermekem, Nathalie. A férjem, akit Budapesten ismertem meg, német orvostanhallgató volt, így később kiköltöztünk Németországba, majd egy rövid ideig Svájcban is éltünk, azonban engem a szívem hazahúzott. Ez nem tett jót a kapcsolatunknak, így nem sokkal később elváltunk.
B. A.: Mikor érintett meg a politika?
B.-S. M.: Huszonhét éves voltam, amikor nagyon presszionáltak erre. De mivel alig éltem Magyarországon, így továbbra sem akartam ezzel foglalkozni. Viszont azt kell mondanom, hogy huszonnégy évesen, amikor ott dolgoztam a parlamentben,minden pillanatát élveztem. Abban az időben mindenkin lehetett érezni egyfajta eufóriát, és a reményt, hogy itt most minden más lesz, jobb lesz. Szinte minden nap hozott valami megújulást. Jó volt ennek részese lenni.
A válás és a parlament után Ádámnak segédkeztem, de ez már egy egészen másféle tevékenység volt.
B. A.: Mivel foglalkoztál, foglalkoztatok?
B.-S. M.: Egy vadászházat üzemeltettünk, és vadásztattunk Zala megyében.
Én magam nem szeretem a fegyvereket, de a férfiak sokszor nem túl gondosak ebben a kérdésben, időnként rám maradt a fegyverek elrakása. Néha azt sem tudtam, melyiket hogyan kell megfogni. Ez számomra nem volt vállalható állapot, így letettem a vadászvizsgát is. Kiderült, hogy 90 százalékosan lövök, ezt persze nem övezte osztatlan öröm az erősebb nem körében. (Nevet.)
Ádámmal közös életünkből eközben két gyermek is született, Kata és Boldizsár. De az örömre jött az üröm: fiúnk megszületése után nem sokkal Ádám stroke-ot kapott, félig le is bénult. A helyzet gyökeresen megváltoztatta az életemet. Úgy vélem, ekkor – harminchárom évesen – acélosodtam meg igazán, hiszen egy csapásra mindent nekem kellett a kezembe vennem, én lettem a családfő a férfi és a nő. Sok embert az élet predesztinál arra, hogy megkeményedjen, engem ez a helyzet tett azzá. Ádám betegsége után nagyon nehéz időszak következett mindenféle szempontból.
B. A.: Prózai a kérdés: hogyan tudtál felállni ebből a helyzetből?
B.-S. M.: Át kellett rendeznem a gazdasági életünket. Épült ez a ház, közben ott volt a három kicsi gyerek és egy magatehetetlen férj. Nagyon lassan, lépésről lépésre haladtam, haladtunk előre. De itt is volt egy sor buktató, ami pont ilyenkor nem hiányzik az embernek. Itt kiemelném édesanyám bölcs mondatát „amikor valami rossz történik, mindig keresd meg benne a jót, abba kapaszkodj, és menj előre!”
B. A.: Térjünk vissza egy kicsit a kezdetekre és az Ádámmal történő megismerkedésedre. Nem volt benned egyfajta megilletődöttség vele szemben, egészen pontosan a történelmi származásával kapcsolatban?
B.-S. M.: Ez egy nagyon érdekes helyzet volt. Én egy polgári lány vagyok, így nem sűrűn találkoztam addig grófokkal. (Nevet.) A parlamenti munkám során viszont sokszor hozott össze a sors ilyen vagy ehhez hasonló társadalmi rétegből származó emberek leszármazottjaival.
Amikor Ádámmal megismerkedtem, akkor vitathatatlanul összeszorult egy kicsit a gyomrom, de tetszett, ő egy igazi sármőr és a végtelenségig úriember volt minden helyzetben. És azt is be kell vallanom, hogy amikor bemutatott a magyar arisztokráciának, egészen pontosan a történelmi családoknak, akkor ez a bizonyos gyomorszorító izgalom ugyanúgy jelentkezett bennem. Akadnak pozitív és negatív élmények is ezzel kapcsolatban, de nagyon érdekes ez a kettősség, hiszen én ez sem vagyok, az sem vagyok. Ha nagyon őszinte vagyok, akkor kilógok a nemességből, és nem azért, mert nem születtem annak, hanem azért, mert én alapvetően nem azért élek. És ez egy eredendő szemléletbéli különbség. Bárhogy is van, azt be kell látni, hogy ez a korszak már régen elmúlt, nem csak a világban, hanem Magyarországon is. A 21. századi nemesség személete sem az, ami régen volt. Ma már a nemességet nem megélni kell, hanem nemesként kell élni! Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ha már két grófgyermeknek vagyok az édesanyja, akkor ez a helyzet igenis feljogosít engem arra, hogy én ugyanolyan legyek, mint aki nemesnek született.
B. A.: És ha egy arisztokrata társaságba kapsz meghívást, akkor ott éreztetik veled, hogy nem közülük való vagy? Vagy nem éreztetik, de érzed?
B.-S. M.: Mindenhol vannak jó- és rosszakarók is. Én nem érzem, mert ha érezném, akkor komplexusaim lennének. De az is igaz, hogy ezért nekem nagyon sokat kellett dolgoznom magamon.
B. A.: Akkor ez nem egy alaptalan kérdés volt?
B.-S. M.: Nem. Az ember folyamatosan dolgozik önmagán. Én ma már túl vagyok ezen a kérdésen, és nekem semmilyen problémám nincs senkivel.
B. A.: Hogy egy kicsit hétköznapi legyek, rá kell kérdeznem: az említett társadalmi réteg manapság mennyire aktív, mennyire van jelen, mennyire hagyományápoló?
B.-S. M.: Aktívak és ápolják is a hagyományokat, ezzel nincsen gond szerintem. De azt azért tudni kell, hogy a mai világban ha valaki báró, gróf, herceg vagy akárki, de nincsen birtoka vagy vagyona, amit az őseitől örökölt, akkor abból nem tud megélni. Hozzá kell tennem, hogy persze a világon – nem csak idehaza – mindenhol vannak szerencsejátékosok, akik meglovagolják a származásukat. De ez így volt régen is. Csak a névből élni az amolyan „vak tyúk is talál szemet” helyzet, de hozzáteszem: mindig akad valaki, aki felkarolja az ilyeneket. De ezt én nem becsülöm semmire. Hiszen arról senki nem tehet, hogy hova születik, a szerencsén múlik. De hogy mit kezd azzal, ahová született, az megint egy másik kérdés. Én sokkal jobban szeretem azt, aki önerejéből jut feljebb, mint aki azt mondja, hogy származásom miatt nekem ez is jár, meg az is jár.
B. A.: Elkalandoztunk, de nem baj, ott tartottunk, hogy elindult egy új életed…
B.-S. M.: Továbbra sem politizáltam, de – nevezzük bárhogyan –, azt akartam, hogy a civil élet meghatározó női arca legyek. Ehhez viszont mindenképpen hozzásegített a Batthyány név is. Azt gondolom, hogy erre már régóta „nem” tudatosan készültem. Ennek folyományaként negyedmagammal megalapítottuk 2008-ban az Új Társadalom Szalont. Ez arról szólt, hogy minden hónapban találkoznak egymással az emberek, és akkor a társadalmi, gazdasági vagy kulturális elitből valaki előadást tart egy-egy témában, nagykövetek és természetesen borászok társaságában. Noha ez keresztény alapokon nyugvó kezdeményezésként indult, és anno a KDNP is részese volt az ügynek, ma már nincsenek velünk. Tulajdonképpen ezzel a szállal kezdődött el az életemnek egy másik része. Eközben a Vidékfejlesztési Minisztériumban dolgoztam, ahol nemzetközi kapcsolatokkal foglalkoztam.
Nagyon szerettem ezt csinálni, mert egyfajta küldetésnek tartom ma is hogy a magyar kincsekkel és a magyar értékek megőrzésével, megismertetésével foglalkozzam.
B. A.: Mit értesz magyar kincsek alatt?
B.-S. M.: A kincsek alatt általában a nagy többség a hungarikumokat érti, de én nem szeretem ezt a szót, mert manapság már túl sok dologra rámondják. Én azt gondolom, hogy a kincseink között pont úgy lehet egy étel, egy opera, vagy éppen a Kis virtuózok tehetségkutató műsor is. Ez utóbbinak egyébként kuratóriumi tagja is vagyok.
A minisztérium után az agrár kamarához kerültem, ahol hasonló dolgokkal foglalkoztam, nemzetközi feladatokkal és PR-ral, marketinggel. Az agrár vonalon keresztül kerültem kapcsolatba a Copa-Cogecával, ami az Európai Unió egyik legnagyobb gazdaszervezeteket magába tömörítő érdekképviselet, és az államok mezőgazdasági szereplőit tömöríti magába. Ennek a szervezetnek számos ágazata van, többek között a vidéki nők munkacsoportja is. Mivel már volt többévnyi tapasztalatom az agrárszektorban, és gazdálkodtunk is, így delegáltak ebbe a munkacsoportba, aminek később négy évig alelnöke voltam, most pedig elnökségi tagja vagyok. Nagyon szeretem ezt a tevékenységet csinálni, mert érzi az ember, hogy formálhatja a folyamatokat, amelyeknek aztán láthatóak az eredményei. Ennek hozományaként kezdtem el vidéki nőknek a társadalomban betöltött helyzetével foglalkozni, amihez azután idehaza olyan női szervezeteket kerestem, amelyekkel majd szakmai alapon együtt tudok működni. De kerültem a túlzottan feminista álláspontot képviselő egyleteket. Az életszerű vonalat kerestem, mivel ma már nem úgy épül fel a családmodell, hogy a férfi eltartja a családot. A nőknek is elég nagy szerepet kell vállalniuk.
Én nem azt akarom hirdetni, hogy a nő gyűrje maga alá a férfit, és legyen a nő a főnök a családban. Sokszor szembesülök azzal, hogyha valaki meglátja a névjegyemet és azt, hogy Magyar Női Unió, akkor igencsak megijednek, és ez nem jó! A Férfi és a Nő szövetségében hiszek!
Mivel nem találtam megfelelő szervezetet, úgy gondoltam, létrehozok egyet. Tizennegyedmagammal alapítottuk meg a Magyar Női Uniót (MNU-t). Azután szépen a semmiből elkezdtünk építkezni. A szervezetünknek a mai napig is az a célja, hogy a vidéki nőket erősítsük, akár képzésekkel, akár pályázati vagy tudásmegosztási lehetőségekkel.
Szoros együttműködésben dolgozunk az Agrárminisztériummal. A mostani konferenciánk témája a vidéki női innovatív vállalkozások, ahol már szlovák partnerekkel is együtt vagyunk, és bemutatunk olyan „nagyköveteket”, akik sikeres vidéki vállalkozók és nők.
B. A.: Mekkora a tagság?
B.-S. M.: Nem cél, hogy túlnőjük magunkat. Az információátadást, a támogatást fontosabbnak tartom. Ennek szellemében számos programot és évente három nagy konferenciát szervezünk: az egyiket március 8-án a FICSAK-kal a Parlament felsőházában, a másikat év közben, az Agrárminisztériummal közösen, a harmadikat pedig a vidéki nők nemzetközi napján, októberben. Az MNU-t szeretném nemzetközi vonalon is megerősíteni. Küldetésének számomra már van egy íve, hiszen az MNU alapjainak a letétele tulajdonképpen valahol már az EU-ban elkezdődött. Ma pedig már az ENSZ ECOSOC-ban ( az ENSZ Gazdasági és Szociális tanácsában ) speciális konzultatív státuszunk van. Ez szerintem egy civil szervezet életében a legnagyobb fokozat, amit nemzetközi szinten elérhet, és egyébként egy nagyon kemény munka gyümölcse.
B. A.: És mennyire széles az a kör, ahova elér az üzenetetek?
B.-S. M.: Akár Mari nénihez is eljutunk, de ehhez – és a tapasztalat is ezt mutatja – mindenképpen kell egy-egy helyi képviselő, aki hiteles az ott élő emberek szemében. Ez a titok. Budapestről nem lehet ilyen dolgokat nagy hatékonysággal koordinálni és építeni, mert kellő információk hiányában könnyen érdektelenségbe fordulhat a kezdeményezés.
B. A.: Az egész eddigi tevékenységedre mennyire hatott, egyáltalán hatott-e az, hogy egy Batthyány felesége vagy?
B.-S. M.: Ez egy nagyon érdekes dolog, azt hiszem, fel kellett nőni a feladatokhoz, akárcsak a Batthyány névhez is, amihez idő kellett. Nem attól lettem Batthyány, hogy az Ádám elvett feleségül, és gyerekeket szültem, hanem azért, mert már egy sor olyan dolgot tettem szinte önkéntelenül is, amit ők tennének most, persze a mai világ elvárásainak megfelelően.
Ma már azt mondom, hogy mindehhez kétségtelenül csatlakozhatott valami tudat alatti is. Egyszer kaptam egy névjegyet, aminek egyik oldalára azt írták, hogy özvegy Batthyány Lajosné gróf Zichy Antónia, a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyletének alelnöke, a másik oldalára pedig egy báli meghívó volt írva gyöngybetűkkel, azzal a megjegyzéssel, hogy kegyeibe ajánlom.
A lényege az egésznek, hogy a szabadságharc után az özvegyek, asszonyok szövetkeztek, és segítették az árvákat és az egyedül maradt családanyákat, továbbá népszerűsítették a magyar termékeket, „kincseket” a világ minden táján. Addig erről az egészről én sem tudtam, amíg ezt a kis kártyát meg nem kaptam. Ma úgy vélem, a történelem reprodukálja önmagát, mert tulajdonképpen valahol azt csinálom én is, mint amit Zichy Antónia egykor, így ez egyfajta történelmi párhuzammá is vált bennem, és kapocs lett a Batthyány névvel. A Batthyány családban fontosak az Asszonyok, meghatározóak voltak, vannak és lesznek.
Az a tervem, hogy létrehozok egy Zichy Antónia Intézetet, amelynek az lesz a feladata, hogy segítsen a nőknek a boldogulásban. Azt vallom, hogy amilyen a nő, olyan a család. Ha a nő testben, lélekben, szellemben egészséges, akkor a család is egészséges lesz, és a gyerekek is boldogan fognak felnőni.
B. A.: Nálad megvan ez a hármasság?
B.-S. M.: Szerintem igen, de hogy minden menjen, jól menjen, abba óriási energiákat is kell fektetni.
B. A.: A gyerekeidnél átjön az érzület, az a miliő, amiben ti éltek, beleértve ebbe a Batthyány nevet és az ezzel járó történelmi örökséget?
B.-S. M.: Szerintem igen. Ez azért egy nehéz kérdés, mert egy gyerek vagy akar hasonlítani a szüleihez, vagy nem. A lányaim, sőt az édesanyám is tagjai a Magyar Női Uniónak. Nati a nemzetközi kapcsolatok kiépítésében segédkezik. Kata lányom elég kritikusan állt a kezdetekben a témához, de ma már aktívan részt vesz a munkában. (Itt jegyezem meg, hogy a Zichy Antónia is átadta lányának a maga hagyatékát, de számomra ez is csak később derült ki.) Boldizsár fiam a Magyar Batthyány Alapítványban aktív, ez is áll hozzá közelebb, kutat, előadásokat tart. Ezt Ádám alapította 2016-ban, és a kuratórium tagjai vagyunk, illetve én még az elnöki tisztséget is ellátom. Küldetésünk az örökségünk kezelése, hogy a nevet és a hozzá kapcsolódó eszmét ne csak azáltal ismerjék az emberek, hogy van egy ilyen utca vagy metróállomás, hanem beszéljenek arról, hogy kik voltak a mi őseink. Több konferenciát is szerveztünk különböző témákban. Ilyenkor általában mindig valamilyen, a családhoz kötődő eseményt dolgozunk fel, ami aktualizálható. De például ez a terasz, ahol most ülünk, színpadként is funkcionál, ezt már az elejétől fogva így találtam ki. Amikor a házat terveztük, akkor már eleve abban a szellemben formálódott, hogy itt társasági eseményeket is lehessen tartani. Itt már volt színdarab-bemutató, Árva Bethlen Kata előadás, és idén is tervezünk egyet, ami Zichy Antónia életét mutatja majd be.
B. A.: A beszélgetésünket egészen reál oldalról indítottad, most pedig már minden a humán oldalról szól a szó valós és átvitt értelmében is.
B.-S. M.: A humán oldalt megkerülni sem lehetne ebben a helyzetben, annyira szerteágazó az, amibe nekem be kellett illeszkednem. Így amennyire a reál dolgok érdekeltek fiatalabb koromban, ma annyira lelkesen kutatom a történelmet. És mindig szembejön valami, amit újból ki kell bontani, és nem utolsósorban meg kell ismerni. Egyszer „elkeveredtem” Harkányba, amiről a Batthyányak vonatkozásában annyit tudtunk, hogy Batthyány Kázmér a várostól nem messze, a siklósi várban van eltemetve. De eközben kiderült, hogy az egész Harkányt a Batthyányak építették ki, amikor a Dráva lecsapolása napirendre került. Ugyanis rájöttek, hogy az ottani víz gyógyító hatású. Ezért építettek oda ülőkádas kórházat, és a szegényekre is külön gondoltak. Sajnos erről kevés helyen olvashatunk. Itt is feladatomnak érzem, hogy mutassunk rá a város és a Batthyány család közös történelmi múltjára. Egyben tegyük helyre azt a még ma is a köztudatban élő sztereotípiát, hogy az egykori nemesi osztály, az arisztokrácia csak kizsákmányolt, hiszen közben tették a dolgukat, felelősségteljesen gondoskodtak családokról, és a haza védelméért még az életüket is odadták. Ahogy a Batthyányak is tették, például Bicskén, Kisbéren, Ikerváron, Vas és Baranya megyében, hogy csak néhány helyszínt említsek.
Azt hiszem, hogy méltó zárógondolata lehetne ennek az egész beszélgetésnek az, hogy idén október 6-án lesz gróf Batthyány Lajos, Magyarország első miniszterelnöke halálának a 170. évfordulója, s ehhez kapcsolódóan rendezünk egy konferenciát „A Batthyányak a haza védelmében a 15. századtól az első világháborúig” címmel. Ehhez áttételesen kapcsolódik egy kis történelmi anekdota is, miszerint 1526-ban a mohácsi csatában I. Ferenc úgy menekítette meg a zászlót, hogy maga köré tekerte. Persze attól, hogy ő jól teljesített, még a csatát elvesztettük. Számomra azonban ennek is szimbolikus jelentősége van, amihez az inspirációt ismét Zichy Antónia adta, miszerint a férfiak menjenek a csatába, de a nő legyen az, aki megáldja a zászlót. Talán ezekből a családi történetekből született meg az az ötlet, hogy megpróbáljam a Zászlóanyaság fogalmát, mint a Nőt társadalmi munkájáért járó legmagasabb elismerést újból bevezetni és elfogadtatni.
