HIRDETÉS
Kifordított paloták: a gépészet diadala
HIRDETÉS
Egy maroknyi fiatal brit tervező évtizedekkel ezelőtt úgy döntött, hogy a falak mögé száműzött unalmas valóságot büszkén a napvilágra hozza. Ahelyett, hogy elegáns kőburkolatokkal rejtették volna el a kábeleket és a légtechnikai csöveket, inkább magát a szerkezetet tették meg főszereplővé.
A párizsi Centre Pompidou átadásakor a járókelők finoman szólva is sokkot kaptak. A hatemeletes épület külsejét színes, ipari vezetékek hálózták be, mintha egy finomítót dobtak volna le a francia főváros közepére. Rogers és Piano terve viszont zseniális volt. Azzal, hogy a lifteket, a lépcsőket és a teljes gépészetet az utcára tolták, a belső tér teljesen felszabadult. Olyan rugalmas, hatalmas csarnokokat kaptak, amelyeket bármilyen művészeti kiállításhoz akadálytalanul tudtak alakítani.

A high-tech építészet – amelyet gyakran strukturális expresszionizmusnak is hívnak – tulajdonképpen a funkcionalitás tiszta ünnepe. A mozgalom atyjai, Norman Foster, Richard Rogers és a Hopkins házaspár persze sokat merítettek az ipari forradalom viktoriánus acélszerkezeteiből is. A hongkongi HSBC székház felépítésekor Foster egy komplett külső vázra függesztette fel a szintcsoportokat. Az eredmény? Hatalmas, oszlopok nélküli kereskedőterek, amiket a bankárok azonnal imádtak. Ez volt akkoriban a világ legdrágább épülete, ráadásul az addig radikálisnak tartott építészek és a konzervatív pénzemberek meglepően jó partnerei lettek egymásnak.

A stílusirányzat egyébként gyorsan továbbfejlődött. Az irodai terek ma már elképzelhetetlenek lennének az itt lefektetett alapelvek nélkül. A teljesen nyitott, teherhordó falaktól mentes szintek adják a mai luxus-székházak és tech-kampuszok gerincét.

Egy épület belső szerveinek megmutatása a kortárs design egyik legértékesebb védjegyévé érett. A hideg, ipari fém és az átlátszó üveg találkozása a városi tájban ma már a tech-milliárdosok kedvenc közege. A nyers őszinteség lett az új luxus.

További pillanatok az ikonokból

