Amikor a medence kilép a medréből – A teheráni Mian Villa anatómiája

Egy úszómedence alapesetben nem más, mint egy hatalmas lyuk. Az ember ás egy gödröt, kibéleli, kicsempézi, és kész. De mi történik akkor, ha valaki fogja ezt a berögzült koncepciót, és a feje tetejére állítja? A válasz az iráni fővárosban, Teheránban található, és finoman szólva is újraírja a játékszabályokat.

Az Adel Mehrad építész által megálmodott Mian Villa homlokegyenest szembemegy a hagyományokkal: nem a földbe süllyed, hanem a felszínen ül.

A dizájn első pillantásra olyan, mintha egyetlen halvány szalagot fektettek volna a pázsitra. Az egyik végén öt-hat sekély lépcsőfokkal ereszkedik alá, mintha csak egy nyitott könyv lapjainak szélei lennének egymásra rakva. Innen egy teljesen lapos, nyitott teraszként fut tovább, majd egy lágy félfordulattal megcsavarodik, és önmaga fölé hajolva tetővé alakul. E kecses gyűrődés alatt egy alacsony, sötét, üvegezett tér bújik meg, amit a felette lévő sík szinte teljesen elrejt a kíváncsi szemek elől.

Maga a víz egy teljesen más tengelyen metszi a teret. Egy hosszú, fodrozódó téglalap, amelyet vékony perem szegélyez, egyenesen a fűre fektetve. A két „szalag” végül egy szöget bezárva találkozik, és az egész kompozíció sokkal inkább hasonlít egy hatalmas pipára (vagy egy angol „check mark”-ra), mintsem egy hagyományos épületre.

Ami igazán megfogja az embert ebben a projektben, az az, hogy szinte semmiféle ásást, durva földmunkát nem feltételez. Semmi sincs eltemetve. A talaj megőrzi eredeti szintjét, a kompozíció pedig úgy pihen rajta, mintha csak finoman letették volna, nem pedig beépítették. Ha az arányokon csak néhány fokot változtatnánk, simán elmehetne egy köztéri szobornak is egy park közepén. Az anyaghasználat pedig felteszi az i-re a pontot: a beton minden felületen ugyanazt a krétásfehér árnyalatot hozza, így a csavarodás egyetlen folyamatos mozdulatnak tűnik, nem pedig egy terasszal találkozó különálló tetőnek. Ha a gyümölcsös felől nézzük, a fákon átszűrődő alacsony napfény pettyes árnyékokat vet a síkra, ami így szinte vetítővászonná válik.

Ha egy kicsit mélyebbre ásunk a neten a Mian Villa kapcsán, hamar kiderül, hogy Adel Mehrad koncepciója a „jelenlét és a hiány” közötti tér játékára épül. Az építészetre itt nem puszta szerkezetként, hanem egy olyan eszközként tekint, amely feltárja a hely valódi minőségét, és hagyja, hogy maga a táj, a természet váljon az élmény főszereplőjévé. Persze, ahogy az egy ilyen formabontó alkotásnál lenni szokott, a projekt rendesen felkavarta az állóvizet a nemzetközi online térben is.

Az építészeti fórumokon és a közösségi médiában parázs viták alakultak ki az építmény láttán. Sokan az iráni kortárs építészet lenyűgöző mesterműveként ünneplik, amely zseniálisan keretezi a környezetet, míg a szkeptikusabbak szerint inkább egy félig kinyitott szardíniás dobozra, vagy egy makacsul visszahajló matricára emlékeztet. Felmerül a kérdés: mennyire élhető ez a tér a mindennapokban? Mivel a belső üvegezett rész meglehetősen apró, a Mian Villa sokkal inkább tűnik egy meditációs pavilonnak, egy elvonulós, természetet megfigyelő pontnak, mintsem egy klasszikus értelemben vett lakóháznak. Az ugyan lehet, hogy a Mian Villa bizonyos szempontból talán a hagyományos funkcióját vesztett alkotás de valószínűleg ebben rejlik a varázsa.

Mindent egybevetve ez egy viszonylag kis ötlet, amit viszont hihetetlen meggyőződéssel és profizmussal hajtottak végre. A recept végül is pofonegyszerű: fogd a kert két leglaposabb dolgát, egy medencét és egy teraszt, és engedd meg az egyiknek, hogy felálljon.