Kezdőlap Magazin 2019 „A Geszti-mese”

„A Geszti-mese”

179
0

Geszti Péter nem az egyalkalmas interjúalanyok közé tartozik, ugyanis annyiféle dolog kapcsolódik már a nevéhez, hogy őszintén szólva minden egyes téma „kibeszélése” már önmagában is megérne egy misét. Őt hallgatva az embernek folyamatosan azon jár az esze, hogy lehet ennyiféle és fajta dolgot egyszerre csinálni, ráadásul mindezt profi módon. Péter szerint ez csak kívülről tűnhet bonyolultnak, az ő fejében eredendően mindig egy és ugyanaz a szoftver dolgozik, ez viszont számos hardverrel kompatibilis. Ennek fényében más nem is következhet, csak egy rendhagyó „programelemzés”.

A Geszti-Mese

Keresve sem találhattunk volna tökéletesebb díszletet az interjúhoz, mint a Pannónia Filmstúdió. A magyar filmgyártás és szinkron egykori legendás bázisa ma reneszánszát éli, és továbbra is folytatja hathatós tevékenységét. Persze Péter számára a miliőnek dupla varázsa van, hiszen egykor innen indult el az ő története is, ma pedig – néhány évtizeddel később – itt lett a cégének főhadiszállása. A visszatérést a sors kedves gesztusaként aposztrofálja, ami – bár csak érintőlegesen kerül szóba – valahol keretbe is foglalja karrierjét.
A felújított épületek egyikében található a Grund Kommunikációs és Kreatív Ügynökség. Családi cég, Péter a feleségével együtt alapította, így a váll a vállhoz már a munkában is kiteljesedik. A helyzetről szó esik beszélgetésünk során, de erről majd a később…

A Geszti-Mese
Az emeleti iroda lépcsőfordulójában a cég logója üdvözli az embert. Nem kell csalódnunk, az embléma sokatmondóságában szinte mindent kifejez, ami „Geszti”. Néhány perccel korábban érkezem, így van időm körbenézni. Már az első pillantásra látszik, hogy az enteriőrt nagy gondossággal tervezték. A tér átlátható, mégis megtartja a munkához szükséges szeparációt, és nem utolsósorban színeiben elegánsan bohém is. Később megtudom, hogy kialakításakor fontos szempontnak tartották, hogy inkább az otthonosság, mint az irodai jelleg érvényesüljön.
Péter az egyik kislányával érkezik, aki – mint kiderül – ma a rajztábort cserélte le Apára. Az üdvözlés után szinte azonnal szívélyessé válik a nexus, amiben egyszerre érhető tetten a nyilatkozók rutinja és a rá jellemző kötetlenség. A tárgyalóban ülünk le, ami most egy rövid időre félredobja eredeti funkcióját, és képzeletbeli restartot vesz az időben. „Rapülünk.”

Barna András (B. A.): Megfogadtam, hogy nem fogom a beszélgetésünket Mézga Aladárral kezdeni, mert mindenki ezzel kezdi…

Geszti Péter (G. P.): Végül is az a kályha, nem? (Nevet.)

B. A.: Csak azért sem! Volt Mézga Aladár előtt is élet, nem? (Nevetek.) Kezdjük egy gondolattal távolabbról, mondjuk azzal: hogyan kerültél képbe mint szinkronhang és mint gyerekszínész?

G. P.: Az édesapám annak idején a Magyar Televízió szórakoztatóosztályán dolgozott szerkesztőként. Olyan műsorok készítésében vett rész, mint például a Kicsoda-Micsoda, később pedig reklámkészítéssel is foglalkozott. Az éra jellemzően kötött munkarendjétől eltérően az ő állása sokkal szabadabb, lazább volt. Ennek köszönhetően nagyon sokszor elvitt magával dolgozni. Pont úgy mentem vele, ahogy most a kislányom jött velem.
Történt egyszer – olyan hat-hét éves lehettem –, hogy bevitt a Magyar Rádióba, ahol a Vasárnapi reklámturmix – istenem, mik nem voltak (mosolyog) – felvételét készítették. Kiderült, hogy az egyik gyerekszereplő megbetegedett, és emiatt nem tudták volna folytatni a felvételt. Ekkor az egyik kollégája azt mondta, hogy itt van a folyosón egy kisfiú, aki tologatja a matchboxait, próbáljuk ki. Így kezdődött a pályám, ami tényleg csak a puszta véletlen műve volt. Egyébként sem édesapám, sem pedig az édesanyám nem presszionált arra, hogy én gyerekszínész legyek. Viszont ennek köszönhetően, no meg annak is, hogy más kisebb feladatokat jól meg tudtam oldani, látótérbe kerültem, és később már rendszeresen hívtak.

A Geszti-Mese

B. A.: Ezek szerint akkor eredendően nem voltál egy exhibicionista alkat?

G. P.: Nem, egyáltalán nem. Bár az édesanyámtól örökölt génjeim adhatnának erre okot. (Nevet.) Legendák keringenek arról, hogy kiskoromban hogyan tartottam szóval egy nagyobb felnőtt társaságot. Feltehetőleg be kellett hoznom a lemaradásomat, mert csak háromévesen kezdtem el beszélni. (Nevet.)

B. A.: Édesanyádat viszonylag szélesebb körben ismerik az egykori Sláger rádiós bejelentkezései révén. Édesapádról viszont keveset lehet tudni.

G. P.: A szüleim 1980-ban elváltak, rá hét évre pedig meghalt az édesapám, így sajnos az ezt követő harminckét évemet nem kísérhette végig. Hiányát óriási űrként éltem meg érzelmileg és intellektuálisan is.

B. A.: Ennyire mély volt a viszonyotok?

G. P.: A fiúk sokszor megkapják, hogy inkább anyásak, nálunk ez nem így volt, én rettentően apás voltam. Az édesapámmal nagyon különleges, szoros, mondhatni baráti viszonyunk volt. Amikor meghalt, akkor én nagyon a pályám elején jártam, talán az Első Emelet harmadik nagylemezének dalait írtam. Remélhetőleg ekkor azt már láthatta, érezhette, hogy lehet belőlem valaki, de sajnos a későbbi sikereimnek már nem lehetett tanúja. De az még szomorúbb, hogy nem ismerhette meg a lányunokáit, akik minden bizonnyal nagyon boldoggá tették volna, no meg hát engem is az, hogy ő láthatja őket.

B. A.: Ebben a dologban egyetértünk. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert élvezhetem, megélhetem a több generáció kohézióját és örömét…

G. P.: Igen ez nagy szerencse, és a legjobb felállás, amit el lehet képzelni. Az ember nagyon sok mindent nem tud megmagyarázni és megérteni sem. Nem tudjuk megérteni a végtelen tér fogalmát az űrben. Nem tudjuk megérteni az idő véget nem érő fogalmát sem. Nem tudjuk megérteni pontosan, hogyan keletkeztünk, és hogy mi fog velünk történni a halálunk után. Ezért az marad átélhető, ami az emberi agy mértékegységeivel felfogható. Ebben segít egy szép és furcsa dimenzió, ami nem más, mint a szeretet. Ha egy család jól működik, akkor ez generációról generációra átadható. Úgy vélem, hogy génjeid megismétlődése és megújítása a szerelmed által csodás dolog, és ennek édes következményeként látni önmagad folytatását, az egyetlen dolog, ami az embert meg tudja nyugtatni saját jelentéktelenségét és múlékonyságát illetően. A lányaim érkezése engem nagyon megnyugtatott, mert megértettem, hogy csak általuk nyerhetem el a “halhatatlanságomat”, és nem feltétlenül a műveim alapján, mint ahogy ezt sokáig gondoltam.

A Geszti-Mese

B. A.: A családalapítás kérdésben viszonylag későn határoztad el magad. Mi volt ennek az oka?

G. P.: Igen, nálam valóban nagyon kitolódott ez az egész. Ennek két alapvető oka volt. Egyfelől azért, mert nagyon rákoncentráltam a karrieremre. Úgy gondoltam, hogy addig, amíg nagyon aktív vagyok és ambiciózus, addig szeretnék egy csomó mindent létrehozni az életemben. Másfelől azt láttam a szövegíró társaimnál – akik már családban éltek –, hogy rengeteg energiájukba kerül a mindenkori tökéletes teljesítés otthon is és a munkában is. Nekem velük szemben volt egy hosszabb kifutásom, és hogy őszinte legyek, ekkortájt még nem is akartam elköteleződni.

B. A.: Ma hogy érzed, jól döntöttél, hogy vártál?

G. P.: Ebben a korban apává lenni – ha az emberben van tudatosság meg képesség arra, hogy az életnek az érzelmi dimenzióit kibontsa, megélje – egy fantasztikus érzés. Azért, mert jobban tudod értékelni azokat a pillanatokat, amiket a gyerekeiddel történő együttlét kis csodákként megteremt nap mint nap, óráról órára. Dalszövegíróként érzelmekből tudok csak építkezni. Akinek az érzelmi élete üres vagy sivár, az nem tud dalokat írni. A gyerekeim születése teljesen más módon tölt fel érzelmileg, és innen mindig van mit “kivenni”.

B. A.: Az érzelmek látens módon becsempészték a sorok közé a „múzsa”-kérdést is. Hogy jönnek nálad a szövegötletek? Nyilván tehetséges vagy, de amikor azt mondják: Péter, kellene nekem egy dalszöveg, az már egy másik aspektus.

G. P.: Alapvetően egy jó zene kell hozzá. Ha nem jó a zene, akkor nem lesz jó a dalszöveg. Sokszor előfordul, hogy megkeresnek más előadók zenékkel. Ha nem jó a dal, akkor visszaadom. Ehhez persze az is szükségeltetik, hogy az adott eladóval működjön például egyfajta „ízlésbéli kémia” is.
Az alkotófázisban egyébként alapvetően nem rímpárokat gyűjtök, mert az általában nagyon hamar jön, hanem inkább gondolatokat. Nagyon sokat és kitartóan olvasok, elsősorban szépirodalmat.

A Geszti-Mese

B. A.: A stílus és a szókincs miatt?

G. P.: Egyszer Vámos Miklós mondta nekem, hogy azért jó olvasni, mert az ember annyi életet élhet meg, ahány könyvet elolvas. Nagy igazság. Az olvasás segít, hogy el tudjam hagyni a saját kliséimet. Mert valljuk be, mindenki egyfajta zárt világban él, te is, én is, mindenki. A regények megnyitják a világot érzelmileg és intellektuálisan is. Mindegyik regény olyan, mint egy utazás, és ezek nagyon inspirálóak számomra, mint ahogy egy színház, egy mozi, vagy nem utolsósorban egy jó beszélgetés is értelmes emberekkel. Részemről ezek tudatos merítkezések.
Egyébként pedig sok mindent felírok a laptopomba, hogyha eszembe jut valamiről valami, vagy akár idézeteket is beírok. Ezek, ha úgy tetszik, ötletmorzsák, de soha nem használok semmit egy az egyben, hanem átalakítom egy másik állapotba. Amikor kapok egy dalt, akkor annak a zenei szöveteire koncentrálok. Bizonyos értelemben engem könnyű azonosítani, mert ahogy sokan mondják: „a Geszti az ilyen rímes dolgokat ír…” Igen, én nagyon kigyúrom, kidolgozom formailag a dalszövegeimet, hogy a rímpárok erőteljesek legyenek. De mondjuk, ha valaki veszi a fáradságot – ami nem jellemző –, és visszanézni az elmúlt öt-tíz évem dalszövegeit, azokban nemcsak verbális akrobatikát lát, hanem tele vannak érzelemmel, és nehézsúlyú gondolatokkal, csak azért nem tűnnek fel, mert gyakran könnyed a zene, amire ráírom őket. Technikailag egyébként a refréneket próbálom megírni először.

B. A.: Amikor a zeneszerző zenét szerez, akkor nyilván hatnak rá bizonyos hangulatok, vagy inspirálja valami, ahogy téged is. Ezt ő elmondja neked?

G. P.: Ez a legritkább esetben fordul elő. Ha dalokat írok, mondjuk popzenére, akkor ez soha nem szokott előfordulni. Dés Lacinak írtam nemrég egy dalt, az a címe, hogy: Túlélem. Arról szól, hogy mi, akik dalokat írunk, igazából már a dalainkban élünk, bármit is tesz velünk a jelen közélete vagy éppen közélettelensége. Mi a dalaink hangjegyeibe és gondolataiba költöztünk, és addig élünk, amíg ezeket a dalokat éneklik, hallgatják. Amikor Laci odaadta nekem ezt a dalt, én ezt hallottam ki belőle. Egyébként foglalkoztatott is ez a téma, és tulajdonképpen kapóra jött ez a zene, amire rá lehetett illeszteni. De, ha mondjuk, odaadnál nekem most egy balladát, akkor egészen biztos, hogy találnék két-három olyan feljegyzett szemelvényt a számítógépemben, ami kapcsolódhatna egy ilyen zenéhez.

A Geszti-Mese

B. A.: A saját dalaid megírásában vagy feldolgozások esetében hogyan működik a tematika?

G. P.: Ritkán fordul elő – talán tízből egyszer –, hogy feldolgozást csinálok, de akkor is olyan zenét választok, amihez valamilyen szinten közöm van. Azért, mert valamiért szeretem, és ezért bemászott a lelkembe. Az alkotó típusú ember leginkább álmodozni szeret, hogy fel tud építeni egy konstrukciót, legyen az egy dal, egy kampány, fesztivál vagy bármi, ami majd foglalkoztatni fogja az embereket. Az én főfoglalkozásom az, hogy szeretek hatással lenni másokra azon keresztül, amiket létrehozok. És mindegy, hogy mi a műfaj egy bizonyos körön belül. Az, hogy most dalt írok, fesztivált rakok össze, kampányt tervezek, vagy inspirációs előadást tartok, az teljesen mindegy – alapvetően ugyanazon képességeimből és szándékaimból fakadnak. Van három-négy olyan adottságom, amiket viszonylag jól megtanultam kezelni. És ezekből nemcsak egy, hanem többféle szakmai irány építhető ki. Ha úgy tetszik, van egy szoftver a fejemben, ami nemcsak egy hardveren futtatható, hanem sokfélén. Ezért vagyok benne egyszerre a kommunikációs bizniszben, a médiában, vagy működök dalszövegíróként, és rappelek a színpadon is. De igazából ez mind ugyanaz a tevékenység.

B. A.: Az utolsó mondatod tökéletes ahhoz, hogy a beszélgetésünket egy picit visszarántsuk az idővonalra. Mézga Aladártól indultunk, majd jöttek tévés munkák. Eredendően pedig történelem–magyar szakon végeztél, aztán némileg rendhagyó módon – legalábbis számomra – nem a katedrán, hanem egy reklámügynökségnél kötöttél ki.

G. P.: Azt hiszem, Elvis Presley mondta azt, hogy az ambíció egy nyolchengeres motor az emberben – ha van! Egyébként szerintem mindenkiben van, de én úgy látom, hogy az embereket az első bukásaik megbéklyózzák, és e miatt ezeket az ambíciókat aztán lezárják magukban.

A Geszti-Mese
Az én életem szerencsésen alakult, ez nálam pont fordítva történt. A pici kezdeti sikerekre – lásd: gyerekszínészet – elkezdett ráépülni valamiféle hasonló vágy, és kezdett tudatosulni bennem, hogy én a médiában szeretnék dolgozni. Ugyan elmentem az ELTE-re, de azt már tudtam, hogy tévés riporter szeretnék lenni, interjúkat szeretnék készíteni, és főleg a kulturális élettel szeretnék foglalkozni. Egy ideig ebbe az irányba haladt a pályám, hiszen rádiós és tévés műsorvezető lettem, amit aztán tíz éven keresztül csináltam is.
Később – nevezhetjük véletlennek, de inkább szükségszerűség volt –, amikor 25 éves koromban „becsapott” az akkori rendszerváltás, pontosan tudtam, hogy szinte „bármire jó lesz vagy lehet” a történelem–magyar szakos diplomám. És ebben nem a diploma volt a lényeg, hanem az, hogy a tudásomat szinkronba tudtam hozni az ambícióimmal és a képességeimmel. Ezért tudtam sikeresen elindulni dolgokban. De ezt csak utólag tudom így viszonylag pontosan definiálni, akkor ez nem volt ilyen tudatos, inkább megérzésekből állt a mozgásom.
Nagyon sok függ attól, és iszonyú fontos, hogy milyen célt választunk ki magunknak. Az ember fiatalon ezt nem tudatosan csinálja – eltekintve egy-két zseniális embertől, akik igen –, hanem viszi a lendülete, aminek a végén van egy cél, ami érdekli, izgatja, szórakoztatja. Ez sok minden lehet, nálam például a hírnév, az önkifejezés, az anyagi boldogulás. Ezt az eddigi pályafutásom mind a mai napig megadja nekem.
A reklám, amikor elkezdtük csinálni a nyolcvanas évek végén – tegyük hozzá: félig-meddig hályogkovácsként –, akkor úgy tűnt, hogy pontosan olyan önkifejezés, mint egy Első Emelet-dalt megírni.
Még a stáb sem változott (nevet), mert ugyanazzal a Berkes Gabival csináltuk együtt, akivel még gyerekszínészként ismerkedtünk meg. Később ő lett az Első Emelet billentyűse, én meg a zenekar dalszövegírója. Délelőtt a szolnoki papírgyárnak készítettünk egy kis reklámdalt, délután pedig az Emeletnek.
Később én ezt a két dolgot ketté tudtam választani, hiszen mind a kettőnek más a célja. A reklám csak eladni akar, ezért mozgósít mindenféle hatásvadász elemet, amiért te majd meg akarsz venni valamit. Ez a munka egyszerre igényel inspirációt és kreativitást, de igazából egyfajta profi fegyelmet is, amivel megtanulod, hogyan tudj egy cél érdekében alárendelődni. A dalszövegírás ennek az ellentéte: szabadság és önkifejezés, nem mellesleg egy jó buli is.

B. A.: Ha már itt tartunk: a zene hogyan csöppent bele az életedbe? Játszottál valamilyen hangszeren?

G. P.: Én úgy lettem zenész, hogy nem lettem zenész. Mintha ma lenne, amikor innen ötutcányira harmadik osztályosként mentem szolfézsórára egy baromi gusztustalan orosz xilofonnal a hónom alatt. Az egész helyzet a „madzagos klampírral” borzasztó volt, demoralizált, aminek a hatására viszonylag rövid úton feladtam a dolgot. (Nevet.) Viszont rengeteg zenét hallgattam. Édesanyám külkereskedő volt, és néha hozott haza nyugat-európai lemezeket. Megvolt az összes ABBA, hogy csak egyet említsek. Anyám imádta, amikor hallgatta, föl-alá táncikált a lakásban. (Nevet.) De voltak musicallemezeink is. Például megkaptuk a Hegedűs a háztetőn eredeti, első kiadású lemezét, amit szénné hallgattam, a Hairrel együtt. Szóval nálam máshonnan eredeztethető a zene szeretete.
Arról te nem tehetsz, hogy milyen családba születsz, de a család meghatározhatja az ember kulturális alapjait.

A Geszti-Mese

B. A.: Ezek kétségtelenül nem mozarti alapok. Az Első Emeletben is úgynevezett háttérmunkás voltál?

G. P.: Igen. De közben elvégeztem az ELTE-t, tévéztem, rádióztam. Ekkor indult be a Magyar Rádió kereskedelmi tagozataként a Danubius rádió is, ahol slágerlistát vezettem, és utána jött a Rapülők, ami vízválasztó volt, és új szintre lökte fel a karrieremet.

B. A.: Hogy történt ez a robbanás?

G. P.: Mindig kétféle aspektus van: egy személyes vetület és egy történelmi környezet. A személyes ambícióm egyre nőtt, mert azt láttam, hogy a tévés műsorvezetés megy, a rádiós műsorvezetés megy. A rádióban kialakítottam egy rám jellemző műsorvezetési hangnemet, amit részben az MTV Europe műsorvezetőitől lestem el. Egy Ray Cokes nevezetű fickó stílusa nagy hatással volt rám, csakúgy, mint a nyugat felszabadult populáris kultúrája is.
Ekkor már nyolc éve írtam dalszövegeket, egyfajta rutinnal tehát már fel voltam vértezve, és rögtönözni is jól tudtam. Sokszor előfordult, a rádiós élő adásban hogy amikor láttam a következő zeneszámot, írtam rá gyorsan egy három-négy soros rapet. Kiszámoltam, hogy hány taktus van addig, amíg az énekes nem szólal meg, és addig én az elejére rárappeltem. Ez különleges dolognak számított akkor, mert senki nem csinálta. Így kezdett bemászni a fejembe a Rapülők alapjának is számítható gondolat, hozzátéve azt, hogy ez idő tájt lett divatos a hiphop zene is.

A Geszti-Mese
A rendszerváltás óriási, vidám káoszában pedig azt éreztem, hogy itt most mindent ki lehet próbálni. Aztán úgy alakult, hogy a Rapülők másik két tagjával – akik az Első Emeletben is benne voltak – újra egymásra találtunk. Elkezdtem rapes dalszöveget írni. De egyáltalán nem az volt a cél, hogy én rappeljek. Sokkal inkább az, hogy ezzel megkeresünk fiatal srácokat, akik meg majd mennek a dalainkkal fellépni. Mi pedig úgy csináljuk szabadon, mint a korabeli popvilág leghíresebb szerzőtriója a Stock – Aitken- Waterman hármas, csak hátradőlünk, és várjuk a busás jogdíjat. (Nevet.) Azonban a keresésünk nem járt sikerrel. Két hónap után is csak egy helyben topogtunk. Egy nap aztán felvetődött, hogy ha már úgyis én mondtam fel a demo felvételekre a szöveget, akkor mi lenne, ha ez így maradna? Én persze jól betojtam, mert ez a helyzet mégis nagyon más, de egyben izgatott is.

A Geszti-Mese
A történet része, hogy Szentmihályi Gábor, alias Michel, a dobosunk, rendre járta a kiadókat, de szinte mindenkiről lepattant. Volt, aki az ő karrierjét féltette. Volt, aki nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy magyarul nem lehet rappelni, mert nem alkalmas rá a nyelv. Jöttek a szellemesebbnél szellemesebb indoklású kikosarazások. Végül is a Magneoton lecsapott rá.
Volt egy másik nagyon figyelemfelkeltő dolog is, mégpedig az a szakmai kör, ami Berkes Gabi stúdiójában is megfordult. Novai Gábor, a Hungária tagja és igazi sikerkovács volt, meghallgatta néhány dalunkat, és azt mondta, hogyha ez nem jön be, akkor semmi. A sok pozitív visszacsatolásnak az lett az eredménye, hogy azt mondtuk, hogy akkor megpróbáljuk, lesz, ami lesz alapon.
Azt kell mondanom, hogy járvány szerűen terjedtünk, és két éven keresztül a Rapülők mindent lesodort maga elől Magyarországon. De ebben – és ez nagyon fontos – benne volt annak a korszaknak a hihetetlen energiája. Az, hogy szabadok lettünk, hogy végre vehettél például egy új nyugati autót, hogy hirtelen több rádiós és televíziós csatorna született. A popzene pedig, úgy tűnt, fontosabb lett, mint korábban. Szóval kinyílt a világ.

B. A.: Miért lett vége a Rapülőknek?

G. P.: Miért lett vége? Visszatekintve láttuk, hogy az Első Emelet életciklusa és a karrierjének íve hogyan alakul, és úgy gondoltuk, hogy nem kellene megvárni, míg ugyanez történik velünk is. Másfelől biztosak voltunk abban, hogy másban is ugyanilyen sikereket tudunk elérni, és emiatt nem akartuk, hogy egy megunt, közhelyes zenekarrá váljunk. Velünk két év alatt olyan dolgok történtek meg, amilyeneket csak nagyon kevés zenekar mondhat el magáról. Olyan eszelős sikerünk volt, hogy tudtuk, ez nem tartható fenn, és ha nem váltunk, akkor bele fogunk kopni ebbe, amit viszont nem akartunk megvárni.

B. A.: Hallgatva téged, és látva azt a tudatosságot, ahogy a karrieredet építed, elmondható, hogy te projektekben gondolkozol? Legyen szó zenekarokról vagy bármi másról?

G. P.: Szerintem ez nem feltétlenül így van. Az mondjuk egy más kérdés, hogyha például a Rapülők és Jazz + Az-sztorit összeolvasod, akkor az biztosan kiad egy motívumot, amire rá lehet fogni, hogy biztosan így lett kitalálva. Ugyanakkor viszont volt még egy sor más dolog is az életemben, amiben ugyanúgy nem voltam tudatos, viszont rengeteget merítettem és tanultam is belőlük. És valóban, a későbbi életemben projekt szerűen gondolkoztam dolgokról. Erre leginkább a reklámszakma tanított meg.

A Geszti-Mese

B. A.: Ha már szóba került, akkor lépjünk át egy következő időszámításba, amit a Jazz + Az fémjelzett.

G. P.: A Jazz + Az születését egy rendkívül prózai dolog inspirálta, mégpedig az, hogy én Dés Lászlóval akartam együtt dolgozni. Ez volt az ambícióm. Imádtam a zenéjét, ma is imádom. Együtt akartam állni ezzel az emberrel a színpadon. Sokszor gondoltam arra, hogy ott fúj majd mellettem, ami örömmel és büszkeséggel tölt el.
Másfelől és nem mellékesen közrejátszott az a tény is, hogy a Rapülők négyszer töltötte meg az Arénát, és ekkor megkérdeztem magamtól: hova lehet tovább fejlődni még innen ebben az országban? De nem is a matek a lényeg.
Dés megjelenése az életemben egy teljesen új dimenziót hozott, teljesen más ízlésvilággal
A Dzsungel könyve kapcsán kerültünk össze, engem választott dalszövegírónak. Együtt dolgozva, beszélgetve rengeteget tanultam tőle. Magamra ismertem sok mindenben, változtatott rajtam tudatosságban, művészi hozzáállásban, tudatosságban, önérzetben. Ebből gyökeredzett aztán az ambíció, hogy én ezzel a pasival szeretnék egy zenekart is csinálni.
Később nagyon megkedveltük egymást, és a Jazz + Az így lett végül is egy közös elhatározás.
Jó, de hogy lehetne ez a dolog még érdekesebb? Mindig azon jár az eszem, hogyan lehetne még érdekesebb valami. Csináltunk egy zenés filmet, a Kalózokat, ami különleges bevezetése lett a Jazz + Az-nak. Talán némileg fordítva gondolkozom, de nekem nem elsősorban az a fontos, hogy sokan megvegyék, hanem hogy érdekeljen, mert ha nincs így, akkor egy szempillantás alatt megunom. Egy ilyen típusú embernek, mint amilyen én vagyok, ez egyfelől előnye, másfelől pedig hátránya.

B. A.: Miért hagytátok abba?

G.P.: A Jazz + Az nem azért oszlott fel, mert korábban ezt eldöntöttük, hanem mert így alakult. És bánom is, hogy így alakult. Somló Tomi a búcsúkoncert után bejött az öltözőbe, és azt mondta: nagy kár, hogy abbahagyjátok, mert úgy dőlt le a zene és az energia a színpadról, mint az LGT-nek a fénykorában.
Az együttesben az emberi viszonyok váltak bonyolulttá, hiszen három generáció dolgozott együtt. A szétválásunk miértjében megint csak beigazolódott, hogy nem a projektszerűség és a haszon mozgatta dolgokat. Egyébiránt a Jazz + Azban „nagyon nagy pálya volt még”. Az ok leginkább az volt, hogy nem akartuk rosszul érezni magunkat abban, amit csináltunk, inkább abbahagytuk. Viszont így a későbbiekben tudtunk és tudunk együtt dolgozni.

A Geszti-Mese

B. A. Kapcsolódjunk egy kicsit a közeljövőhöz! Januárban koncertje lesz a Jazz+ Aznak. A Rapülők újkori sikere adta meg ehhez a lökést?

G .P.: Sokkal prózaibb indokoknak köszönhető az újbóli összeállásunk, aminek van egy vicces oldala is. A lányok minden karácsonykor küldenek egy fényképet magukról, mert ők összejárnak, a legutóbbi alá azt írták: mi ugyanúgy nézünk ki, mit régen, és készen állunk. (Nevet.) De komolyra fordítva a szót: szerintem igazából most van az, amikor úgy mindenki egyszerre akarja ezt a dolgot.
Persze ebben benne van az az önös rész is, hogy ez megint egy új kihívás. Ugyanis én nagyon szeretek foglalatoskodni olyan produkciókkal, ahol még magasabb szintre lehet emelni a minőséget. A Jazz + Az pedig pont ilyen. Nekem fut Best of Geszti címen egy koncertsorozatom – egy évben van 25-30 fellépésem –, tehát én zenélek folyamatosan, de ez más. Az Arénában fellépni az egy ünnep, ahol minden eltér a többi helyszíntől. Eredendően más a miliő, és mások az anyagi lehetőségek is. Ott az a kérdés, hogy milyen show-t tudsz csinálni, engem ez a része érdekel, no meg az, hogy ezt összerakjam. Az is nagyon fontos, hogy ma már meg tudom élni azt a pillanatot, amikor a közönséggel lezajlik az úgynevezett energiacsere, ami robosztus és máshol át nem élhető érzés.

B. A.: Hogy bírod szusszal?

G. P.: Úgy, hogy az öltönyömben hordom az oxigénsátrat. (Nevet.) Készülni kell rá mindenképpen, fizikailag is, de azzal, hogy most többet játszom, sokkal könnyebb. A zene, ahogy mindenki mást, konzervál lelkileg, hangulatilag, abszolút pozitívvá teszi az embert, amitől pedig még tovább élsz.

B. A.: Szinte minden egyes válaszod konklúziójában ilyen-olyan módon megjelennek az érzelmek – mint bizonyos értelemben vett látens döntéshozó –, viszont eddig nemigen kerültek szóba az anyagiak. Noha elmondásod szerint nem vagy klasszikus üzletember, viszont jellemzően a dolgok kevésbé az érzelmi oldaluktól indulnak, sokkal inkább a költségoldaltól, amit aztán gyúrnak. Ez számomra egy érdekes paradoxon.

G. P.: Nyilván ez a kérdés nem kerülhető meg soha. Minden projektben, amit csinálok, rendszerint magam mellé veszek valakit, aki a financiális oldallal küzd. Minden komoly sikerem létrejöttében így történt. Például a Nemzeti Vágtánál dr. Tamás István segített – aki az IBS-nek (International Business School) a tulajdonosa. De említhetném a mostani helyzetet is, a Grund ügynökséget, ahol Edit, a feleségem viszi az üzleti oldalt, mert őt ez nagyon érdekli, szívesen küzd vele. Engem az érdekel, hogy “tartalmat” állítsak elő, a kreatív részt irányítsam. Szerintem nagy adomány, ha az érzelmekkel tudsz játszani, és az cél, hogy az emberek boldogabban menjenek haza a koncertem után, mint ahogy előtte odajöttek.
Nyilván nem lehet és nem is akarom elbagatellizálni a dolgot, de ennek ellenére mégis azt szoktam mondani, hogy mi nem gazdagok akarunk lenni, hanem boldogok.

A Geszti-Mese

B. A.: Szóba került a Nemzeti Vágta, de még emellett ott van az ARC kiállítás is. Egy külső szemlélő számára ezek teljesen testidegen vállalkozásoknak tűnhetnek.

G. P.: Pedig nem azok, azért nem, mert a Nemzeti Vágta egyfelől egy országimázsünnep akart lenni, azaz a lokálpatrióták versenybe oltott fesztiválja…

B. A.: Ne felejtsd szavad, de mindenképpen közbe kell vetnem: hogy találtad ki ezt az egész dolgot? Oké, ma már közhelyszerű, hogy merjünk nagyot álmodni, de ez már szerintem ezen is túlmutat. A legtöbbünknél egy ilyen ötlet már a kimondása előtt elvetélne.

G. P.: Indítsuk távolabbról! 2006-ban végigutaztuk Edittel Dél-Amerikát. Ezen az úton rengeteg inspiráció ért. Azt láttam, hogy a braziloknál, az argentinoknál óriási erő a nemzeti kultúra, zene, bor, karnevál stb. Azon tűnődtem, hogy lehet az, hogy ezek a népek a saját nemzeti kultúrájukat sikeressé, nemzetközileg sikeressé tudják, tudták tenni, mi több, egy óriási kulturális bizniszt csinálnak ebből. Tételesen tovább gondolkoztam. Németországban sört főznek, Velencében karnevál van, Pamplonában bikafuttatás. Ezeket nagyon sokan tudják anélkül, hogy ott jártak volna. Ez pedig azt jelenti, hogy egy kulturális egyedi tartalmat „felnövesztenek nagyra” – ez a logikája az egésznek. Elkezdtem azon agyalni, hogy ezt hogyan, mi módon lehetne itthon megvalósítani. Később jártam az olaszországi Sienában a Palión, a városka főterén tartott lovasversenyen. Ekkor csaptam a homlokomra: hiszen a lovas nemzet mi vagyunk, még a nemzet főterén is lovon ülnek a vezéreink, úgyhogy azt gondoltam, ezen a vonalon kell elindulni.
Az ötlet magával hozott egy sor kérdést. Például olyanokat, hogy miként lehetne ezt úgy megcsinálni, hogy nagyságrendjében a Szigethez nőjön fel, és a tömegek számára átélhetővé, élményszerűvé váljon, hogy nekünk ilyen típusú hagyományaink vannak. A másik megoldandó feladat az lett, hogy ehhez milyen módon tudjuk megnyerni a médiát. Tehát ezt úgy kell összerakni, hogy a piac résztvevői támogatni akarják.
Egyébként később az egyik kulcselemnek bizonyult, hogy elmentem egy ismeretlen emberrel ebédelni. Ő volt a már említett dr. Tamás István, aki meg akart osztani velem egy ötletet. Később ő lett a Vágta üzleti és pénzügyi atyja, aki aztán értelmezte, üzletileg felépítette, amit én megálmodtam, és márkaként felépítettem. Nélküle ez az egész nem jöhetett volna létre.

A Geszti-Mese

B. A.: Aztán ennek az egésznek – legalábbis ami te érintettségedet illeti – huszárosan hirtelen vége szakadt.

G. P.: Fogalmazzunk úgy, hogy a történelem megoldotta a tulajdonlás kérdését.

B. A.: Annyi szó esett az érzelmekről. Ezt hogy élted meg? Vagy mondhatjuk úgy, hogy addigra kivetted belőle azt a sikerélménytöltetet, amit ez számodra hozott?

G. P.: Jól látod, ez egy nagyon fontos megállapítása a dolognak. De azt ne felejtsük el, hogy ez a vállalkozás először megbukott. Mindenki ellene volt, aki csak lehetett, ezzel szemben a rákövetkező évben sikerült megcsinálni újból. Rohadtul jól működött, és aki korábban ellene volt, az szinte mind a dolog mellé állt hirtelen.
Ebből a megállapításból is némileg kiviláglik, hogy az egészet egy nagyon ellenséges társadalmi és politikai környezetben kellett végigvinni. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a lovaskultúrához, a vidéki élethez kapcsolódó dimenzióban az én személyem teljesen hiteltelen volt. Sokan úgy néztek rám, hogy ez a pasi, aki még pár évvel ezelőtt női övekkel a nyakában, aranysapkával a fején rövidnadrágban ugrált és rappelt a színpadon, mit akar itt? Miért ő akar létrehozni egy országimázs-fesztivált?
Persze ha le tudtam ülni valakivel húsz percre beszélgetni, akkor megértették. Megértették a céljaimat, azt, hogy én csak tiszta eszközökkel dolgozom, és azt is, hogy mögé tettem egy csomó tudást. A know how mögött minden részletet precízen kidolgoztunk. Például hogy milyenek legyenek a ruhák, hogy azok egyszerre utaljanak hadtörténeti hagyományokra, viseletekre, de egyben biztonságtechnikai szempontból is megfeleljenek.. Semmi nem volt véletlen, és semmi olyan nem volt, ami mögé nem tettem volna valóságot. Ha nem így teszek, akkor az egész sztori hiteltelen és gagyi lett volna, és megbukik az egész.
Visszatérve, ma úgy gondolom, hogy én másfelé vittem volna a Nemzeti Vágta történetét; ami nyit a külföld felé, és óriási nemzetközi fesztivállá növi ki magát. Ha ez megvalósult volna, akkor milliónyi oldalhajtását lehetett volna még kiaknázni.

B. A.: ARC. Ez az ötlet hogy jött?

G. P.: Nagy beszélgetések gyümölcse az ARC. Fatér Barna grafikus kollégámmal és Bakos Gábor képzőművésszel találtuk ki ezt az egészet. Az ARC küldetése az lett volna, hogy a reklámbiznisz tolakodó felületét, az óriásplakátot egy barátságosabb formában használjuk fel, és tegyünk fel rá olyan tartalmakat, amelyek a street art körében mozognak. Tehát az ARC anno egyáltalán nem volt olyan átpolitizált, mint ma, és ahogy említettem, nem is ezért hoztuk létre. A cél az volt, hogy a reklámszakma megmutathassa a kreativitását. Érdekes azonban, hogy pont ez a szegmens mutatott érdektelenséget a dolog iránt. Leginkább a képalkotók platformja lett, akik viszont nem a reklámot, sokkal inkább a saját ötleteiket, gondolataikat hozták el. Innentől kezdve az ARC teljesen új küldetést kapott, mint amilyent eredendően szántunk neki. Tehát a szakmai küldetés mivoltja elsorvadt ugyan, viszont egy fontosabb célt fogalmazott meg: a szabad, civil véleményalkotás fóruma lett, szellemes, humoros, ironikus, bátor és szókimondó. Ha végignézzük az ARC elmúlt tizenkilenc évének plakátjait, akkor tökéletesen látjuk, hogy ezzel az országgal mi történt.

B. A.: Micimackó után szabadon: az ARC fölött nincsenek kis fekete felhők?

G. P.: Az első tíz évben voltak piaci szponzoraink, viszont ahogy elkezdett keményedni a politikai közeg, úgy fogytak el mellőlünk a támogatók. Ma már helyszínt is egyre nehezebben találunk hozzá, ami egyfajta válasz is lehet a kérdésre, és a költségvetése is iszonyú nehezen jön össze. Véleményem szerint az ARC egyfajta gőzkieresztő szelepként is működik a társadalom számára, ezt minden rezsim tudhatja.

A Geszti-Mese

B. A.: Ne hagyjuk szó nélkül, hogy a BÚÉK társproducerei voltatok a feleségeddel.

G. P.: Ez a pályám egyik új vonala, amibe mondhatni, hogy jól belenyúltunk a feleségemmel, mert a film sikeres lett, hiszen 280 ezren nézték meg. Imádtam csinálni. Engem itt is az érdekelt, hogy ezerféle hatáselemet tudok mozgatni. Ha nekidurálnám magam, talán filmet is rendezhetnék, de nem akarok, viszont rájöttem – elég későn –, hogy annyi mindenről van tudásom, ami kellhet a filmcsináláshoz, hogy ez is nekem való feladat. Össze tudom fésülni az alkotó emberek szempontjait a marketinggel. Ezt viszonylag kevesen tudják. Végül is produceri munka volt összehozni egy Rapülők- vagy egy Jazz + Az-koncertet az Arénában, nem beszélve a Nemzeti Vágtáról. Ugyanis egyik sem szól másról, mint arról, hogy egy víziónak megteremted az úgynevezett születési feltételeit. Finanszírozást keresel, stábot építesz, tartalmat kreálsz, és marketinget csinálsz hozzá, ez mind a producer feladata. Tegyük hozzá, hogy Amerikában még pénzt is a piacról kell szerezned.

B. A.: A feleségeddel együtt dolgoztok, erről már esett szó. Közösen csináljátok az ügynökséget és a BÚÉK is egy közös projekt volt. Milyen a közös munka?

G. P.: A kívülállók jellemzően szkeptikusak, ugyanis ez a legtöbb pár esetében nem megy. Nálunk ez a dolog pont az ellenkező előjellel működik. A gyerekek születése után Edit sokáig otthon maradt, és jogos igényként merült fel a részéről, hogy újból visszakerüljön a normális kerékvágásba. Voltak elképzelései, azonban az otthon eltöltött idő miatt kiesett a piacról, ami nem segítette a megoldást. Aztán egy nap egymásra néztünk, és azt mondtuk, hogy akkor csináljunk együtt valamit. Bizonyos tekintetben amúgy is újból akartam gombolni a kabátom, ez a helyzet pedig jó apropója lett annak, hogy a korábbi cégemből átlépjek egy újba, amit közösen viszünk. Ennek az új helyzetnek egyébként számos előnye van. Egyfelől többet látjuk egymást, én pedig a gyerekeimet is, mert Edit menedzseri és szervezői képességének köszönhetően olyan élet alakult ki, amelyben az iroda lett a közös lokáció. Minden itt a Grundon történik, ha úgy tetszik. A zenekari ügyeimet, az előadásaimat, az ügynökségi munkát mind ide szervezzük, és itt is értékesítünk. Ettől sokkal szervezettebb az életem, amiben nem az a cél, hogy még többet dolgozzak, hanem csak annyit, amennyit kell, és utána mihamarabb húzzunk haza a kislányainkhoz. Ez szerencsés összeállás lett közöttünk, amiben én felelek a tartalmakért, Edit pedig a bizniszért, a helyzet tehát tiszta, és ebben a kontextusban elfogadjuk egymás döntéseit. Természetesen vannak vitáink, de meggyőződésem, hogy az ilyenfajta viták nem koptatják el az együttélést.

A Geszti-Mese

B. A.: Azon túl, hogy készülsz a Jazz + Az koncertjére, mik a terveid, esetleg gondolkozol valami nagyobb volumenű dolgon?

G. P.: Jó pár ötlet és elképzelés vár megvalósításra. Pillanatnyilag két musicalen is dolgozom, előkészületben van egy másik filmünk is, és természetesen toljuk az ügynökségi munkát. Ami a kérdés második részét illeti, úgy gondolom, hogy ma nem nyílik olyan pálya, és nincs meg az a fajta környezeti, gazdasági kultúrális nyitottság, ami kedvezne egy nagyobb projekt megvalósításához. Viszont hadd utaljak vissza ennek apropóján a Rapülők esetére, amit anno azzal a hittel hagytunk abba, hogy másban is tudunk majd ugyanilyen sikeresek lenni. Ez azóta többször is bebizonyosodott. Talán Gárdos Péter rendező barátom fogalmazta meg legjobban a helyzetet, ami akár ars poeticaként is felfogható. Mi olyan típusú emberek vagyunk, mint az eötvösi bohóctréfa, hogy “mindig van másik”. Ha valaki elveszi tőlünk az egyik trombitát, akkor valahol mindig találunk egy másikat, amit fújni tudunk. És ez már így is marad.