Az álmodozó viking

Bizonyos fokig plagizálok a címmel, mert egy Izrael Norbert által írt – némi képzavarral élve – jelenkori memoárból ollóztam össze. Ez a picit szentimentalizmussal is átitatott két szó mögé bújtatott egyfajta hitvallás nemcsak Norbi nagy ívet befutó életújtáját jellemzi jól, hanem tökéletesen demonstrálja a személyiségét is. Számos interjúalanyom történetét megismerve éreztem már, hogy legalább két ember életét élik egyszerre. Norbi esetében ez a szám egészen biztosan több, mint kettő. Mintha mondjuk öt az egyben élet lenne az övé, amiben az oldalhajtások etapokká ötvöződtek az évek alatt, és ami a tanári diplomától indul, majd látszólag testidegen fordulatok mentén halad, végül a tiny-house típusú lakókocsik gyártásában csúcsosodik ki.

Vendéglátóm bázisa a Népszigeten található. Az egykori hajójavító üzem öntödéjének cégérén 2017 óta az ATNO Forge mindenféle motoralkatrészből összehegesztett felirata köszön vissza az emberre. Az ATNO mozaikszó – tudom meg később –, amit a két alapító, Jeli Attila és Izrael Norbert keresztneveinek kezdőbetűiből kreáltak a tulajdonosai. A motoros klubműhelyként definiált „szerelde” rendhagyó közösségi térré vált az elmúlt évek alatt, és az egyik legszürreálisabb hely, ahol valaha megfordultam, ennek okán szinte bármit beleképzelhetünk a funkcióit illetően. Úgy tűnik, hogy ezzel így voltak a megálmodói is. „A tiéd itt a tér” érzetemet nemcsak a romkocsmákra hajazó udvari berendezés, a szélvitorlából készített napvitorla és a söntéspult erősíti meg, hanem az a „Kolbásztöltés november 27-én” című programplakát is, ami a műhelyajtóra van kiragasztva. Ezek után mondhatnám azt is: hogy bent már nem fogok semmin csodálkozni, de mégis – ugyanis a műhelyajtó mellett egy újabb söntés fogad, amiben látszólag minden szükséges vendéglátóipari kellék megtalálható. Úgy tűnik, hogy ezen a valóságon túli helyen különös szimbiózisban él együtt a villáskulcs és a sörcsap. De hogy soha ne felejtsük el, hol is vagyunk valójában, hangulati elemként nem Damoklesz kardja, hanem egy benzines aggregát lóg a fejünk felett.

A kis csarnok hatalmas belmagasságát egy az oldalfalakon körbefutó galéria osztja ketté, rajtuk megannyi motorkeréképár. A vasparipák innen néznek farkasszemet az egykori öntöde fehérre meszelt, hatalmas kéményével, mely szinte a műhely mértani közepén fut fel a plafonig és még azon is túl. Árnyékában egy ízeire szedett terepjáró vár jobb sorsra. Elég nehéz elképzelni, hogy itt esküvőket és céges rendezvényeket is tartanak, pedig de – mondja Norbi –, igaz, akkor teljesen ki van pucolva a hely, csak a karzaton lévő motorok az esemény szemtanúi.

Szóval van bőven látnivaló azon az alig húsz méteren, amíg a műhely bejáratától eljutunk a kijáratáig. Kilépve a vasajtóval határolt egyik álomvilágból rögtön átlépünk egy másikba, ugyanis a műhely mögött áll Norbert egyik tiny-house lakókocsija. Éppen menetkész a guruló garzon, este már mások lakják – mondja Norbi –, de már most is a nyugalom szigete, itt beszélgetünk.

Barna András (B. A.).: Elmélyedve kicsit az életed történetében, azt gondoltam magamban, hogy az rengetegféle dolog, amivel eddig foglalkoztál, összegyúrva jelenik meg ebben a lakókocsiban.

Izrael Norbert (I. N.): Ezt én sem tudtam volna jobban megfogalmazni, ugyanis valahol valamiképpen mindig minden ebbe az irányba mutatott.

B. A.: Azért ezt magyarázd meg, légy szíves! Ugyanis az épületgépészet, az ipari alpinizmus, a mezővédő erdősávok telepítésének a jó értelemben vett végterméke hogyan lehet egy rendhagyó lakókocsi?

I. N.: Mindenképpen indítsuk távolabbról! Szobon születtem, és bár ma már városi rangra emelték a települést, én mindig falusi gyereknek tartottam magam. Gyerekkoromban rengeteget sportoltam, eleinte a foci volt a sláger, később leragadtam hat évre a kick-boxnál, majd jött a kosárlabda, amit a kadett válogatottságig vittem. Az általános iskola után a Boronkay György műszaki szakközépiskolába jártam, ami egy országosan is jó hírű intézmény volt, és itt ismerkedtem meg a gépészettel. Őszintén mondhatom, hogy az ott megszerzett tudásomból merítem még ma is a legtöbbet. Édesapám 1999-ben meghalt, már csak emiatt is korán el kellett kezdenem dolgozni. Szóval már a középiskolai éveim alatt is melóztam nyaranként, épületgépészeti szigetelésekkel foglalkoztam. Később ez egyfajta vállalkozássá fejlődött, és ugyan már régóta felhagytam vele, néha még előfordulnak ezzel kapcsolatos megkeresések. A középiskola után Szegedre kerültem földrajz–testnevelés szakra.

B. A.: Ha ennyire bejött a neked a gépész vonal, akkor miért váltottál a sportra?

I. N.: Mert az még jobban érdekelt, és azt hittem, hogy a főiskolán jobban támogatják a sportot. De tévedtem, ugyanis rövid idő alatt kiderült, hogy itt nem sportolókat, hanem testnevelőket, pedagógusokat akarnak nevelni. Ennek köszönhetően a főiskola mellett tovább vittem a gépészeti munkáimat, amiben már egy sor ipari alpinista technológia is megjelent.

B. A.: Állj! Hogyan lettél ipari alpinista?

I. N.: Úgy, hogy a szakközépiskolai éveim alatt nagyon sokféle sportot kipróbáltam. Az akkori osztályfőnökömmel rengeteget jártunk az Alpokba és a Tátrába túrázni, és hát Szob környékén is vannak hegyek, szóval olykor hegyet is másztunk. Amikor lekerültem Szegedre, ott választani kellett egy sportot, és miután ez tetszett, én a falmászást választottam. Ez annyira bejött, hogy egy évvel később levizsgáztam, megcsináltam a saját cégemet, és az algyői Mol alvállalkozói lettünk, ami aztán magával hozta a többi megbízást. Ez a dolog egy picit rá is nyomta a bélyegét a főiskolai éveimre, mivel annyi munkánk volt, hogy alig tudtam összeegyeztetni a két dolgot. Így aztán négy helyett hat évembe került a diploma megszerzése. Majd időközben jött egy újabb váltás.

B. A.: Mi volt ez a pálfordulás?

I. N.: Már korábban is megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék valami mást is csinálni. Úgy adódott, hogy Szegeden betértünk egy használtruha-boltba, ahol szóba elegyedtem a tulajdonossal. Tetszett a dolog, és pár hét múlva megnyitottam az első üzletemet Háda-partnerként, pár év múlva pedig már tíz boltom volt, ebből kettő Szlovákiában.

B. A.: Műszaki beállítottságú emberként, ipari alpinista vállalkozóként át tudtad adni magadat ennek a tevékenységnek? Hiszen ezek a területek olyan messze vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

I. N.: Igazad is van, meg nem is. Szeretek öltözködni, amit bevallhatóan egyfelől tekinthetünk a hiúság megnyilvánulásának is. De ha átnézek pusztán a tevékenységi körön, akkor elmondhatom, hogy bármivel is foglalkoztam eddigi életem során, abba mindig beleástam magam. Amikor ipari alpinista lettem, akkor ez kevés volt számomra, megszereztem az oktatói minősítést is. Amikor elkezdtük a használtruha-kereskedelemet, akkor beiratkoztam a BGF (Budapesti Gazdasági Főiskola) külkereskedelmi közgazdász tanári szakára, hogy megtanuljam, hogyan működik ez az iparág mikro- és makrokörnyezetben, amikor elindítottuk a motorosklubot, akkor a TF-en (Testnevelési Főiskola, később Egyetem) megszereztem a sportmotoredzői végzettséget, amikor jöttek a lakatosmunkák, akkor kitanultam a hegesztőszakmát, a tiny-house-ok gyártásával egy időben pedig megszereztem a túlméretes járművek vontatásához szükséges jogosítványt. Szóval az a fontos ebben az egészben, hogy bármit is csináltam, vagy bármibe is belekezdtem, ahhoz mindig hozzátanultam.

B. A.: A vikingek harcossága megkérdőjelezhetetlenül ott van a habitusodban és a túlélő képességedben, de mégsem érzek benned teljes felhőtlenséget.

I. N.: Valószínűleg ez az elmúlt időszak hatása. Hosszú és lassú folyamatot éltünk meg a pandémia alatt, és hogy mennyire vagyunk túl ezen, az ma még nem megmondható. A társam, Attila, akivel letettük ennek a rendhagyó klubnak az alapjait, kevesebb lábon állt, mint én, és ezért más utat választott. A pandémia nagyon ránk számolt 2020-ban, és ma már bevallhatom, hogy számomra is nagyon rezgett a léc. A lakóautók reneszánszának hullámára felülve létrehoztam egy úgynevezett „when kibucot”, egy alkotóműhelyt, ahol ki-ki maga építheti be, alakíthatja ki a saját lakóautóját. Most éppen három csapat dolgozik a saját projektjén, számukra nemcsak a hely és a szükséges szerszámok biztosítottak, hanem igény esetén a szakmai útmutatás is. A when kibucnak tulajdonképpen közösségépítő szerepe van, de ez a filozófia már a motoros klubműhely esetében is megvolt, hiszen ott is közösséget hoztunk létre. Örömmel mondatom, hogy ez is lassan újraéled.

B. A.: Ha már a kibuc szóba került, akkor nem tudok elmenni a vezetékneved mellett, hiszen egyáltalán nem szokványos.

I. N.: Ezt többen is megjegyezték már, de összeségében sem az országhoz, sem a valláshoz nincsen közöm. Az biztos, hogy héber eredetű keresztnév. Idehaza nem sokan vagyunk Izraelek, talán százharmincan, de semmilyen rokonság nem igazolható a nevek viselői között. Viszont gyorsan megjegyzi mindenki. (Nevet.)

B. A.: Ott tartottunk, hogy when kibuc, motorosklub, rendezvények. Ezek mind a te vállalkozásaid?

I. N.: Igen, de mindegyiknek van egy felelőse, hiszen én ennyi mindent nem tudnék lekezelni.

B. A.: Aligha képzelhető el, hogy ebben a kis műhelyben, amit láttunk, épülne fel egy tiny-house. Azokat hol gyártjátok?

I. N.: Noha mögöttünk van egy kétezerötszáz négyzetméteres csarnok, az alkalmatlan erre, ezért a gyártás szinte teljes egészét levittük vidékre, ahol van egy jól fűthető csarnokunk, aminek van akkora ajtaja, amin kifér a lakókocsi. Egyébként itt nemcsak gyártunk, hanem megfelelők a körülmények ahhoz is, hogy például a faanyagainkat is tárolni tudjuk.

B. A.: Mielőtt túlzottan belemennénk a részletekbe: honnan jött a tiny-house-ok gyártásának gondolata?

I. N.: Az ötlet nagyon régi, még főiskolás koromból datálódik, és az oka több mint prózai. Ugyanis utáltunk hazamenni a hétvégi bulik után, mivel olyankor valakinek mindig az önmegtartóztatást kellett gyakorolnia, ami azért nem volt az igazi. Ezért aztán vettünk egy kombiautót, és abban aludtunk egy-egy átmulatott éjszaka után, hogy ne kelljen senkinek vezetnie, majd 2005-ben megvettem az első lakóautómat, aztán az évek során ezeket cserélgettem.

Nem olyan régen az élethelyzetem megváltozott. Válaszút elé kerültem, és mivel korábbi életem során már felépítettem három családi házat, nagyon nem volt kedvem egy negyediknek is nekiállni. Nemcsak a lendület kopott ki belőlem, hanem megcsömörlöttem az építőipartól is, amiben húsz évig tevékenykedtem. Ezek összességének köszönhetően sokáig lakóautóban éltem – amit magam ízlésére alakítottam át – és szinte triviális lett a gondolat, hogy ha már volt ebben némi tapasztalatom, akko miért ne építsek tiny-house-t is. Egyébként ezekre a típusokra az interneten találtam rá, és gyakorlatilag azonnal magába szippantott a dolog.

B. A.: Nagyon nem kell kutakodni a világhálón, ha az ember ilyen lakókocsiban gondolkozik.

I. N.: Nagyon nagy kultuszuk van a tiny-house-oknak, de az igazi paradicsom az Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon található. Bár már Európában is utat tört magának, de még egyáltalán nem bír olyan súllyal, mint az említett területeken. Összességében sok tényező vezetett odáig, hogy emellett tettem le a voksomat, amiben kétségtelenül nagy hatással volt rám az is, hogy az öcsém, amikor Írországban élt, akkor egy lakókocsihoz nagyon hasonló, úgynevezett mobile home-ban lakott évekig. A tiny-house ötlete nem az enyém, de nagyon sokat kellett azon dolgozni, hogy ez Magyarországon jogilag is megállja a helyét.

B. A.: Egyébként van olyan kategória, amibe ez besorolható?

I. N.: Erre nincsen jó és egyértelmű válasz, éppen ezért ennek további taglalása parttalan beszélgetéshez vezetne. Számomra az volt a fontos a saját tiny-house tervezésekor, hogy gyártástechnológiailag beleférjek a 3,5 tonnába. Három és fél évbe került, mire mindent kifejlesztettünk ennek megfelelően, és innentől kezdve már sorozatban tudjuk készíteni őket.

B. A.: Nem olyan régen beszélgettem egy lakóautó-értékesítéssel és bérbeadással foglalkozó cég képviselőjével, aki elmondta, hogy a többszörösére nőtt a lakóautók iránti igény a pandémia alatt. Nálatok is tapasztalható volt ez a „pozitív covidhatás”?

I. N.: Érdeklődés szintjén mindenképpen megtapasztaltunk egy nagy robbanást, hiszen megnőtt az igény a szeparációs elvonulásra. Éppen ezért mi a tiny-house-ra ráhúztunk egy turisztikai vállalkozást is, hiszen ezekben a lakókocsikban a „semmi közepén” is komfortos életet lehet élni. A helyzetet az árnyalja, hogy a vírushelyzet miatt az alapanyagok beszerzése sokkal nehézkesebb és drágább lett, így mi is lassabban tudjuk elkészíteni őket.

B. A.: Ha valaki elvonulós, nomád életre vágyik, akkor feltehetően az első gondolata egy lakókocsi vagy egy lakóautó lesz. Mikor választ valaki a sémától eltérően olyan megoldást, mint a tiny house?

I. N.: Az elmúlt hat hónapban hétszáz árajánlatot küldtünk ki, ami óriási szám. A megnövekedett igényt nemcsak a korábban elmondott szeperációs megoldás lehetősége indukálta, hanem az is, hogy a tiny-house-ban az otthon kínálta komfort köszön vissza. Nagyon leegyszerűsítve: ebben a lakókocsiban semmi nem olyan, mint egy „hagyományos” lakókocsiban, ezért azoknak is jó megoldás lehet, akik alternatív lakhatási megoldást keresnek. Ráadásul ezt akár egy mezőgazdasági telekre is ki lehet húzni, mivel semmilyen közműbekötést nem igényel. A lakóautókkal – amik állati jók és szépek – szemben itt mi huszonhat négyzetméteres életteret tudunk nyújtani, de ez lehet harminckilenc, vagy többet is egymásba kapcsolva még nagyobb, akár ötvennégy négyzetméter is. Az ténykérdés, hogy idehaza, de akár Európában is ez egy nagyon új alternatíva. Bár a megítélésük alapján egyre nagyobb teret hódítanak, az biztos, hogy néhány évnek még el kell telnie ahhoz, hogy a tiny-house-ok a helyükre kerüljenek.

B. A.: Van arra vonatkozólag valamilyen adat, hogy kik, milyen réteg érdeklődik a tiny-house-ok iránt?

I. N.: Statisztika nem készült, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy megkeresések egy jó része a szállásadók közül érkezik, vagy egy olyan rétegből kerül ki, akinek anyagilag van annyi mozgástere, hogy a saját felhasználáson túl szállásértékesítésben is gondolkozzon. Egyébként mi is azért hoztuk létre a Pop.Holiday turisztikai vállalkozásunkat, hogy ez a cég szállásadóként üzemeltesse majd a lakókocsikat.

B. A.: A Cápák között üzleti showműsorban is szerepeltél, ahol két Cápával Lakatos Istvánnal és Balogh Petyával is egymás tenyerébe csaptatok. Ma hol tart ez a kapcsolat a két üzletemberrel?

I. N.: István társtulajdonos a Pop.Holiday Kft.-ben. Nagyon jó, ám rendhagyó a kapcsolatunk, mind üzleti, mind pedig emberi oldalról. Ő egy klasszikus értékek mentén gondolkozó, megfontolt üzletember, aki teret ad a megérzéseinek. Esetünkben sem kockázati befektető, hanem egy olyan üzlettárs, aki hiszi, hogy ez egy jó dolog. Ezért is nagyon szeretek vele együtt dolgozni.

Balogh Petya örök vidám személyiség, aki az indíttatásánál fogva is nagyon otthonosan mozog a social média világában, azonban egyelőre abban maradtunk, hogy ennek jelentős aktivizálása az együttműködésünk egy következő lépése lehet.

B. A.: A műsor az egymásra találás mellett mennyit tolt a szekereden?

I. N.: Az biztos, hogy egy alapos ritmusváltást eredményezett, úgyhogy csak mostanra sikerült utolérni magunkat. Rengeteg átcsoportosítást igényelt, hiszen az általam elképzelt lineáris fejlődés helyett szinte egyik napról a másikra csúcsra járattuk magunkat, amit viszont a gyártási kapacitás nem tudott követni. Óriási marketingértéket adott, hiszen nemcsak elképesztő ismertséget szerzett a tiny-house-nak, hanem a hitelességünket is nagyon megerősítette.

B. A.: Abban a memoárban, amire a beszélgetésünk elején utaltam, a végszó az, hogy ezzel a vállalkozással megérkeztél. Megérkeztél?

I. N.: Meg, abszolút meg.

B. A.: És hova szeretnéd, hogy kifusson ez az egész?

I. N.: Nem akarok Európa legnagyobb tiny-house-gyártója lenni. Akkor leszek elégedett, ha azt mondják majd: a pop-tiny-house az igen, az jó, az minőség! Van példa előttem: egy francia cég, az ő szintjükre szeretnék felnőni, és egy évben mondjuk tizenöt és harminc közötti gyártást elérni. És persze ezekből a lakókocsikból minél többet a turizmusba szeretnék integrálni.

B. A.: A beszélgetésünk egy jó része alatt munkásruhában ültél. Számodra mindig fontos lesz az, hogy tevőlegesen is részt vegyél ebben a folyamatban?

I. N.: Nem feltétlenül, de a gyártásfejlesztésben mindig ott akarok lenni. Ha én lefekszem, akkor is gondolkozom, és ha valami eszembe jut, azonnal le is rajzolom.

B. A.: A beszélgetésünk egy pontján megemlítetted, hogy megváltozott az élethelyzeted. Ez alatt azt kell érteni, hogy a magánéleted rovására ment a vállalkozásod?

I. N.: Nem gondolnám, hogy ez a legfőbb ok, sokkal inkább az, hogy nagyon fiatalon kezdtem az életemet nemcsak munka-, hanem magánéleti szempontból is. Rengeteget változtam, változtunk az elmúlt húsz év alatt, és talán ez a legfőbb oka annak, hogy ma már más utakon járunk. Szerencsére ezt a legnagyobb békességben tettük meg a volt párommal, és ennek köszönhetően közösen neveljük a fiamat, aki maholnap már tizennyolc éves.

B. A.: Akkor a személyében akár meg is oldódik a távoli utódlás kérdése?

I. N.: Az az igazság, hogy a mai fiatalságot elég nehéz megszólítani a kétkezi dolgokkal. Talán nem kell mondanom, hogy például számomra a telefon az egy eszköz a munkában, nem pedig egy csatorna a világ felé. De a benzingőz őt is megérintette rendesen, és talán ennek is tulajdonítható, hogy sokat van itt velem, és nagyon sok mindenben segít is. Ő a bolhapiacunk felelőse, ha lehet ezt így mondanom. Ugyanakkor azt is látom, hogy inkább a rendezvényes oldal fekszik neki jobban, ám ez még az évek során bármerre alakulhat.

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert