Egy húsvéti ötlet, ami túlélt egy félszázadot

David Latimer 1960-ban ültetett egy pletykát (Tradescantia) egy tízgallonos üvegballonba, amit 1972-ben öntözött meg utoljára, majd végleg lezárta. A növény azóta is, több mint fél évszázada teljesen elzártan, önfenntartó ökoszisztémaként él és zöldell. Míg a világ körülötte háborúkkal, technológiai forradalmakkal és évtizedek változásaival volt elfoglalva, egy Surrey-i ablakpárkányon, egy porlepte üvegballon mélyén megállt – pontosabban a maga tökéletes körforgásába zárkózott – az idő.

A történet 1960 húsvétvasárnapján kezdődött. David Latimer, a brit botanika szerelmese egy tízgallonos (nagyjából 38 literes) üveg demizson aljára némi virágföldet szórt, majd egy kis vizet és egy pletyka (Tradescantia) hajtást eresztett a mélyébe. A növény elhelyezése nem igényelt bonyolult orvosi beavatkozást, csupán egy drótot és némi türelmet: Latimer óvatosan leengedte a palántát a szűk üvegnyakon keresztül, majd a nyílást egy zsírozott parafa dugóval zárta le.

A flakon az ablak közelébe került, ahol épp annyi szórt napfényt kapott, ami a fotoszintézishez elengedhetetlen. A következő tizenkét évben a növény csendben tette a dolgát. Latimer egyetlen alkalommal, 1972-ben nyitotta ki az üveg száját, hogy adjon neki egy utolsó, szűkös korty vizet – aztán a dugót végleg visszaszorította.

Azóta a demizson érintetlen. A növény pedig nemhogy elszáradt volna, de virágzik és zöldell, beborítva a palack belső falát.

A palackba zárt természet szimfóniája

A kérdés adja magát: hogyan képes egy élőlény évtizedeken át friss levegő, tápanyag-utánpótlás és locsolás nélkül életben maradni? A válasz a természet tökéletes, lezárt körforgásában rejlik, amely mintaszerűen modellezi a Föld bioszféráját.

• A víz körforgása: A növény a gyökerein keresztül felszívja a talajban lévő nedvességet, majd a levelein keresztül elpárologtatja azt. A pára lecsapódik az üveg belső, hűvösebb falán, és apró cseppekben „esőként” visszahull a földre.
• A szén körforgása: Nappal a fény segítségével a növény fotoszintetizál: szén-dioxidot fogyaszt, valamint oxigént és szervetlen anyagokból cukrot termel. Éjszaka a folyamat ellentéte zajlik: a növény lélegzik, oxigént használ el, és szén-dioxidot szabadít fel.
• A tápanyag körforgása: Az elhalt, lehulló levelek a talajon gyűlnek össze, ahol a jelen lévő baktériumok lebontják őket. Ez a lebomlási folyamat nemcsak szén-dioxidot juttat vissza az üveg mikroklímájába, hanem a növény számára felvehető tápanyagokká alakítja az elhalt szerves anyagot.

Latimer mindössze annyit tesz, hogy időről időre óvatosan elfordítja a nehéz üvegballont, hogy a növény minden oldala egyenletesen kapjon a szűrt napfényből.

Örökség egy üvegben

A ma már nyolcvanas éveit taposó David Latimer kísérlete nemcsak a kertészkedés szerelmeseit nyűgözte le, hanem a tudományos világot is. A NASA és több űrkutatási szervezet is figyelemmel kísérte az ilyen típusú zárt bioszférákat, hiszen a hosszú távú űrutazások és a bolygóközi kolóniák fenntartásának egyik kulcsa éppen az ehhez hasonló, önfenntartó életfenntartó rendszerek megtervezése.

Arra a kérdésre, hogy mi lesz a legendás palackkert sorsa, ha ő már nem tud vigyázni rá, Latimer elmondta: a kísérletet örökségül hagyja a gyermekeire. Ha pedig ők nem tartanának rá igényt, a Királyi Kertészeti Társaságnak (Royal Horticultural Society) adományozza, hogy a tudósok és a látogatók még hosszú évtizedekig csodálhassák ezt az időkapszulába zárt apró világot.