Az ázsiai kultúra számos motívuma vált részévé mai világunknak. A messzi történelem misztikuma mindig valamiféle varázslatos történetet rejt, aminek a végén legtöbbször bebizonyosodik, hogy odaát valóban semmi nem alakult ki véletlenül. Jó lehet a keleti hatás kapcsán elsőként a gasztronómia jut eszünkbe, de a következő oldalakon sokkal inkább a lélek és a szem táplálékáról lesz szó, sem mint kulináris élvezetekről.
A szentendrei Czóbel park japánkertjében beszélgettem Dani Zoltánnal, az épített természet e varázslatos világáról. A közgazdász végzettséget feladó és a kertkultúra felé forduló negyvenes éveiben járó férfi története mesébe illő, hiszen japán módra tanulta ki ezt a mesterséget, pont úgy, ahogy azt némelyik filmben látni lehet. A buddhista főiskolán elvégezett néhány kurzus után hatéven keresztül tanul a szigetországban. Számos európai ország mellett Kínában gyűjt, szerez tapasztalatokat. Ma csak nagyon kevés olyan japánkert létezik idehaza, amihez valamilyen módon – akár tevőlegesen, akár szakértőként – ne lenne köze.
Barna András (B.A.): Már önmagában az is egy érdekes pálfordulás, hogy, hogyan lesz közgazdászból kertész, de az még érdekesebb, hogy miért pont japánkertész?
Dani Zoltán (D.Z.): Az első élményem hatéves koromba volt, amikor a nagyapám elvitt a Majális utcába a kolozsvári botanikus kertbe, itt volt egy kis japánkert. Az idő itt végtelennek tűnt és ma már kimondható, hogy komoly hatás tett rám. Egyébként mindig fogékony voltam a festészet, szobrászat iránt, ami szintén nagy mértékben befolyásolt. Véleményem szerint egy kert arra való, hogy kinézve az ablakon, – ami tulajdonképpen keretet ad a „vászonnak” – az ember egy háromdimenziós festményt lásson. Ez egyben a nappalijának egy meghosszabbított része is, a zöld szoba, ami egy természetes tájban végződik.
B.A.: Ez nézőpont mindenképpen egy rendhagyó combó. Én úgy vélem, aki egyáltalán nem jártas a botanikában, az is könnyen be tud azonosítani egy japánkertet. Nyilván ez a „műfaj” egyedi stílusnak is köszönhető, te hogy látod?
D.Z: Ezerötszázéves múltról beszélünk. Először voltak az úgynevezett paradicsomi vizeskertek, amik az első buddhizmus idején érkeznek Kínából Japánba. Ezek úgynevezett császári kertek voltak. A monda szerint a paradicsomi sziget valahol az óceán közepén van, ahol a halhatatlanok laknak. Rengeteg kínai császár indított hajóflottákat, hogy megtalálják ezt a csodálatos helyet és ráleljenek az öröklét titkaira. Aztán később ezt feladva paradicsomi tájakat létesítettek, hátha a halhatatlanok meglátogatják őket és akkor elleshetik a titkaikat. Így születtek az első vizeskertek. Olyan nyolcszáz körül érkezik el a kultúra Japánba, ahol saját formát ölt jobbhíján sziklás motívumokra építkezve. Japánban azután megbukik a császárság, jönnek a sogunátusok, majd a második buddhizmus kora, aminek már a szamurájok is a részeseivé válnak.
A második buddhizmus többek között arról szól, hogy ezt a gyönyörű világot, amit mi keresünk, azt belül kell megtalálni, így alakul ki a meditáció és az erre való igény. Éppen ezért, vagy ennek hatására az első szárazkertek a templomok közelében jelennek meg, ahol a vizet kavics szimbolizálja. Ezekbe az alkotásokba tulajdonképpen mindenki azt képzel bele, amit akar, a lényege, hogy kizökkentse az embert a normál gondolkodásból és ez által meditációra serkentsen. Majd eljön az úgynevezett Edó korszak, a sogunátusok egyesülnek, egész japán felvirágzik. Megjelennek a teakertek, amik a tavaskerteken belül kis önálló területek, ahol a teaszertartásokat végzik.
Az 1800-as években a stílusok egyesülnek, megjelenik egy gazdag kereskedelmi réteg, és egyre több kert születik mindenkinek ki-ki élvezetére. Majd az évszázad közepén az ország kinyílik Európa felé és a japán kertépítők ezt a művészetet behozzák az öreg kontinensre.
B.A.: Ugyanilyen misztikummal teli a tanulás folyamata is?
D.Z: Nagyon szigorú szabályok mentén élnek. A tanulás hosszú, fizikailag és lelkileg is megterhelő. Az én kurzusomba hatvanan jártunk, de a végén csak tizenketten kaptunk oklevelet.
B.A.: Ezt úgy kell elképzelni, mint egy kolostort?
D.Z: Tulajdonképpen igen, ahogy említettem szigorú szabályok mentén élő közösség. Talán pont emiatt egyre kevesebben művelik ezt a hagyományos alapokon nyugvó kertészetet Japánban is.
B.A.: Akkor ezt a kertépítő mestert és az ő iskoláját úgy kell elképzelni, mint a karatefilmek állandó elemének is tekinthető harcművész iskolát?
D.Z: Áhh! Nem lengi körül túlzott misztikum ezt a dolgot. A munkájában a tradíciókat követő és alkalmazó szakemberről, Mesterről van szó, aki egyébként ugyan úgy a mai modern kor szelleme szerint él, mint bármelyikünk.
B.A.: Mit jelent a lelki és fizikai megpróbáltatás akkor ez esetben?
D.Z.: Elsősorban ez a segédek számára az. A munka reggel hattól estig tart, sokszor este tízig, előfordul, hogy pihenő nap nélkül. És ezt hat évig kell csinálnod ahhoz, hogy a mestertől kapj egy oklevelet.
A Niwatsune mester a családjában a negyedik generáció, ő huszonhét évig dolgozott és tanult az apja mellett, és csak negyven évesen kezdhetett saját vonalat és kertet kiépíteni.
B.A.: Meg lehet kérdezni, hogy ez mennyibe került?
D.Z.: Amíg a tanulási időszak tart, addig ingyen dolgozol neki, csak enni kapsz és ruhát. A többit hozzá kell adni.
B.A.: A kérdés költői: elképzelhető egy Japán ház japánkert nélkül?
D.Z.: Persze. Egyfelől nagyon kevés a kert, másfelől nagyon kevés az a privilegizált ember, aki ezt meg tudja engedni magának, harmadrészről a megépítése és a fenntartása sokkal komplikáltabb, ezért jóval drágább is, mint mondjuk egy hagyományos kerté. Ne felejtsük el, hogy ebben az értelemben egy luxustermékről beszélünk.
B.A.: Laikus szemmel nézve itt kis túlzással örökéletű dolgok vannak. Mit jelent a fenntartás?
D.Z.: Nagyjából azt, hogy neked húsz éven keresztül kéthetente nyolc órát el kell töltened a kertben. Metszéssel, gazolással, fűnyírással, takarítással.
B.A.: Vannak szigorúan vett előírások, például olyanok, hogy bizonyos növényeknek meg kell jelenniük egy japánkertben?
D.Z.: Vannak specifikus japán növények, ellenben vannak például már a korábban említett szárazkertek, amiben nincsen egyetlen növény sem, csak szikla és kavics. De, van olyan, ahogy se szikla, se kavics nincsen, csak növények, amik adott esetben a köveket szimbolizálják. Ahogy mondtam, ez olyan, mint a festészet, van egy palettád egy csomó színnel és azt használsz, amit te szeretnél.
Gyakorlatilag ez egy kép a fejedben, amit megvalósítasz sziklákkal, növényekkel. Szabályok azért vannak, de nem a növényekre vonatkozóan, hanem a kert alapszerkezetét illetően. Az ösvények, az utak, a sziklák és a növények, – mely utóbbiak az én véleményem szerint csak színező elemei a kertnek – adják az alapokat. De vannak speciális zöldek, mint például a japán juhar vagy az erdei fenyő, melyek tipikusak és, amit formázni lehet az évek alatt.
B.A.: Ma, aki japánkertet épített azt egyfajta divatból teszi, vagy pedig akar egy darabot ebből a keleti érzésből vagy magénak érzi azt az 1500 éves kultúrát, amit ezek a kertek jelentenek?
D.Z.: Nem hinném, hogy ilyen mélyen kellene keresni ezeknek az okait. Akik ilyet építtetnek, azok a megnyugvást a jóérzést keresik és azt, hogyha kinéznek az ablakon, akkor egy gyönyörű tájat lássanak. Persze az sem utolsó szempont, hogy ez a befektetés növeli a ház értékét is. A többi az csak történelem és hitvilág.
B.A.: Mekkora üzlet ma a japánkertépítés?
D.Z.: Jó kérdés! Ma az én tudásommal nem sokan vannak Magyarországon. Feltehetőleg ennek az alkotói munkának a jelentős részét én végzem…
B.A.: Az elmúlt több mint egy évtized alatt, mik voltak a legjelentősebb állomásaid idehaza?
D.Z.: Amik híres kertek, az a Szegedi Tudomány Egyetem, valamint a budapesti állatkert japánkertje ez utóbbit rekonstruáltunk és ugyanilyen rehabilitációs feladat a mogyoródi iskola 100 éves kertje. És természetesen a czóbel parki japánkert, amit teljesen önkéntes munkában építettünk és építünk is folyamatosan, ha kész lesz, akkor kelet Európában ez lesz az egyetlen olyan hely, amiben minden stílus megtalálható lesz majd.
B.A.: Amikor ezt az interjút leegyeztettük, akkor említetted, hogy a japánkert építések mellett egy új vonalat is szeretnél elindítani, mi ez az új irány?
D.Z.: Az igények mindig változnak, amihez idomulni kell. Ma képes vagyok egy teljesen autentikus japánkert megépítésére, de az is tény, hogy legfőképp mégis csak európai megrendelőknek dolgozom, akik nyitottak az új megoldásokra. És nekem is van egy új irányom, amiben én a térről gondolkozom. Ez röviden azt jelenti, hogy a japánkert elemeit és gondolkodásmódját integrálom az európai kertkultúrába. Művészeti értékű, és ami elképzelésem szerint télen-nyáron, esőben-hóban, nappali és éjszakai megvilágításban is állandó vizuális élvezetet nyújt.
