Csaknem két évtizedes színházi múlt ágyazott meg Thuróczy Szabolcs filmes karrierjének, melynek csúcsát kétségtelenül az Aranyélet főszerepe jelentette. A sorozat sikere szakmai aranyéletet is hozott, hiszen ma az egyik legfoglalkoztatottabb színészek egyike.
Hogy őszinte legyek én is az Aranyélet című sorozatban fedeztem fel magamnak Thuróczy Szabolcsot, de úgy tűnik, nem voltam ezzel egyedül, hiszen mostanság számos moziban és már dokumentumfilmben is látni és a sornak még korán sincsen vége. Bevallom érdekelt a pasi, akinek játszott karaktereiben ugyanúgy fel lehet fedezni brucewillisi akcióhőst, mint a hétköznapi embert, azoknak valamennyi kiélezett gyarlóságával együtt. Feltehetőleg a ma társadalmának szüksége van arra a mindennapi érzékeny habitusra, pozitív vagy negatív karizmára, amit megformál. Beszélgetésünk valószínűleg nem nyit meg új thuróczys csatornákat, ahogy mondja: „egy életem van, erről az egy életről tudok beszélni”.
Az biztos, hogy a sikerében ugyanúgy benne van az utca emberének érzékenysége, mint Pintér Béla és társulatának különleges elegye, vagy az HBO obligón kívüli státusza.
Barna András (B.A.): Sablonos leszek. Jogász család, sportos vonal, hogy találtad ki magadnak, hogy színész leszel?
Thuróczy Szabolcs (T.SZ): Mondhatnám, hogy sodródtam, de ez nem lenne helyes meghatározás. Amikor kezdett tágulni az „elmém” gimnazista koromban, akkor egy nap bejött egy „rendező nő” az iskolába a nyíregyházi színházból. Gaál Erzsébetnek hívták és szereplőket keresett. Nem statisztákat, hanem hús-vér fiúkat és lányokat, akik egy Danton darabban a francia népet alakítják. Annyira szuggesztív volt, és annyira magával ragadó, hogy nem tudtam ellenállni. Ráadásul ezzel egy időben láttam a tévében egy darabot a kaposvári színház előadásban óriási színészekkel. E kettő nagyon nagy hatással volt rám. Ez elindította a fantáziámat.
B.A.: Hogyan ment át ez az elhatározásod otthon?
T.SZ.: Nem kell e mögé nagy dolgokat gondolni. Egy normális, egészséges családból származom, az édesanyám tanítónő, az édesapám ügyvéd. A szüleim a szó jó értemében konzervatív elvek mentén élnek, amire kétségtelenül hatással van egy vidéki kisváros attitűdje, amiben a művészet megjelenése egy nem mindennapi dolog volt.
És egyébként is, ki volt művész a családban? Az égvilágon senki. Hozzáteszem, nem tudom, hogy mi a jobb, csak úgy spontán belecsöppenni ebbe a szakmába, vagy egy színész vagy művész generációban felnőni és cipelni az elvárás keresztjét, aminek az lehet a vége, hogy a kudarctól félve más területen helyezkedik el valaki és boldogtalan lesz.
Én belecsöppentem! Aki engem belerántott ebbe világba, az egy nagyon izgalmas színházi ember volt, később pedig jött Zsótér Sándor, aki a legjobb színházi rendezők egyike. Ennek a két embernek a gondolkodásmódja annyira magával ragadott, hogy azt mondtam, ha én ehhez hozzá tudom adni magamat, akkor megérkeztem.
B.A.: Gondoltál valaha arra, hogy ebből később meg lehet e élni?
T.SZ.: Áhhh! Egy húszéves embert a szenvedélye hajtja, nem a pénz, engem is ez hajtott. Nem voltunk egy szegény család, de eleresztve sem. Mit érdekelt engem akkor, hogy ebből meg lehet-e élni. Meg volt mindenem, tiszta, normális ruha és körülmények, ennél több nem kellett. Éjjel hazamentem, ettem egy jó pecsenyezsíros kenyeret és lefeküdtem!
Igazából a „megélés” még nagyon sokáig nem foglalkoztatott, 28-30 éves koromig racionális értelemben csak a mának éltem.
Ma a színház egy minimális alapot ad erre jönnek rá a bónuszok, a film és egyéb felkérések.
B.A: Ha már színház és a film szoba került, akkor színház vagy film?
T.SZ.: Ez a kettő. Nincsen jelentősége, hogy ezt szétválasszam ez a kettő mindig együtt fog létezni. A színház tartja frissen az agyat, ez az állandóság művészete, a film meg a pillanaté. Az igaz, hogy a színház nem marad meg, a film viszont nagyon sokáig. Később majd vissza tudom nézni, hogy hol tartottam színészileg harmincöt, negyven vagy ötvenéves koromban.
B.A.: Csaknem húsz éve ott vagy Pintér Bélánál, azért valljuk be, ennek már van súlya. Ennyire szimbiózisban vagytok?
T.SZ: Én nagyon hűséges típus vagyok, soha nem kacsingattam más fele. Sokszor felteszik nekem a kérdést, hogy nem akarok-e kőszínházban játszani vagy váltani. Én úgy érzem, hogy jó színházat csinálok a Bélával és a társulattal, kell ennél több? Egyébként nem vagyok odaláncolva, ha adódik, akkor máshol is tudok egy-egy előadás erejéig játszani. Néha lázálmaim vannak, – és itt nem a saját fontosságomat akarom előtérbe helyezni – hogy mi lesz, ha egyszer bajom lesz, hogy tudja majd megoldani azt a tizenhat-tizennyolc előadást, amiben benne vagyok. Ez sokszor stresszel is engem. Annyi közös élményünk van, és annyira össze vagyunk fonódva, hogy nyugodtan mondhatom, ez az én végzetem.
B.A.: A kérdés költői, de gondolatilag is egy hullámhosszon vagytok?
T.SZ.: Abszolút. Ő is anti eltista és én is az vagyok. Imádom a humort és a nevetést. Annyira szeretem, amikor látom, hogy az ultrasznobnak el kell fojtania a nevetését a nézőtéren, mert rájön, hogyha nevetne, akkor kiadná magát…és amúgy meg egy poénon nevetni prosztó dolog az ő olvasatában. Az a legédesebb, amikor már nem tudja visszatartani magát és önkéntelenül kizökken a komfortzónájából. Én azt imádom, amikor a néző lecsúszik a széken a nevetéstől. Nem véletlen, hogy én például egy Hofit képes vagyok százszor is meghallgatni.
Sok mindent hasonló módon gondolok, mint Béla, és egyet is értek a színházi ízlésével. Látszólag minimalista eszközök, maximális jelenlét, kisugárzás, atmoszféra vagy karizma, ami vagy van, vagy nincs, mert utóbbit nem lehet boltba megvenni.
B.A.: Politizáló alkat vagy?
T.SZ.: Nem, én az ostobaságot, butaságot, a hazugságot, ami mind a politika sajátja, azt utálom párttól, kormánytól függetlenül.
B.A.: Kanyarodjunk vissza, végülis mondhatjuk, hogy neked a film hozta meg az igazi sikert.
T.SZ.: Általában ez így szokott lenni. Nézd, azt, hogy Kulka János a Szomszédok című teleregény Magenheim doktoraként lett népszerű, az nem biztos, hogy ő ezt így képzelte el. Azt, amit én csinálok vagy az, hogy az Aranyélet című film ennyi falat átütött, az annak köszönhető, hogy nagyon jól válogattak színészeket egymáshoz, nagyon jó lett a forgatókönyv, jó a hangulata a miliője, és amiről beszél, az beszippantja az embereket. Az Aranyélet a 21. század egy aljas korlenyomata, amiben a taxisofőrtől az újságáruson, maffiózón át az orvosig vagy dörzsölt kávéháztulajdonosig mindenki valamilyen mértékben érintve van.
A siker másik kulcsa, hogy az HBO egy független vállalat, nem szólnak oda, hogy mi vagy ki maradhat, vagy mit kell kivenni belőle, vagy ki, hogy és miért játszik egy-egy produkcióban. Ez a szabadságfaktor pedig nagyon jó.
B.A.: Az HBO-hoz a belépődet a Társas játék jelentette, hogy kerültél a látótérbe?
T.SZ.: Ezt Herendi Gábornak köszönhetem, aki látott Tilla Pánik című filmjében. Mondta, hogy lenne egy nekem való karakter, így mentem el a kasztingra, ahol sok színésznővel kellett jeleneteket játszanom. Az HBO még fiatal volt akkor az itthoni piacon, szinte semmilyen rálátása nem volt a szereplőkínálatra és éppen ezért előítélete sem volt. Megbíztak a Herendiben, aki azt mondta, hogy a Thuróczy Szabolcs kell nekünk. Az HBO is megnézte, ők is azt mondták, hogy jó lesz, így kerültem bele.
B.A.: Az HBO-nál komolyan számolnak veled mostanság, ami már rége túlmutat a „beteszem a lábam az ajtórésbe, minek köszönhető ez?
T.SZ.: Azt nem tudom, de viccesen azt szoktam mondani, hogy az HBO házi színésze, házi kedvenc színésze lettem. Kétségtelen, hogy nagyon szeretnek, de ennek ellenére fantáziátlannak tartották, hogy a Társa játék után megint én kerülök képbe. De érzetben számomra nagyon sokat jelentett, hogy Mátyási Áron és Diga Zsombor a film rendezői verték az asztalt, hogy nekik a Szabolcs kell.
Összeállt a stáb, és én baromi boldog voltam. hogy Ónodi Eszter lett a filmbeli feleségem, és innentől kezdve egy olyan szuper csapat állt össze, ami elementárisan hatott a produkció minden tagjára. Két-két és fél év alatt nagyon sokat voltunk együtt, aminek a csúcsát mindenképpen és minden tekintetben is a harmadik évad jelenti majd.
B.A.: A karriered szempontjából Pintér Béla, Herendi Gábor vagy az HBO mellett van még egy meghatározó személy, Till Attila. Hogy akadtatok össze, hogy lett ebből barátság?
T.SZ.: Egyszer eljött a Pintér Bélába és látott az Anyám orrában, ahol egy hatvan év körüli szélhámost alakítok, utána kezdtünk el haverkodni, aztán egyre többet találkoztunk. Majd megcsinálta élete első nagyjátékfilmjét, a Pánikot, ahol csodálatosan tudtunk együtt dolgozni. Tulajdonképpen ez adta meg az igazi nagy lökést a mi barátságunkhoz.
Viccesen szokta mondani, hogy van hat forgatókönyve a gépében, mind a hatnak én vagyok a főszereplője. Később jött aztán a Csicska, majd a Tiszta Szívvel, ami életemnek egy csúcspontja, ha azt vesszük, hogy van HBO, vagy egyéb filmes korszakom. Egy biztos, Tillával nem csalódtunk egymásban!
B.A.: A legújabb kihívásod a Tabukról Tabuk nélkül a Spektrumon látható. Van egy hasonló metodikával működő műsor egy konkurens csatornán, ahol szintén izgalmas megoldás, hogy egy népszerű színészt bíznak meg a sorozat vonalvezetésével.
T.SZ.: Számomra ez egy új kihívás, mivel én nem vagyok egy a szó szoros értelmében profi narrátor vagy talán lehet, hogy pont emiatt kerestek meg, nem tudom. Egyébként azt gondolom, hogy azért választottak engem, mert pályafutásom alatt rengeteg önmarcangoló embert játszottam, a karakteremben van valami vezeklő, bűnös, de szerethető kisugárzás, attitűd, ami itt nagyon megállja a helyét.
B.A.: Én eddig csak egy részt láttam, de kétségtelenül nagyon mellbevágó, hogy éled meg?
T.SZ.: Egy érzékeny ember, legyen az bárki, nem csak én, nem tudnak mentesülni a feldolgozott történetek hatása alól. Aki tartja mögötted a mikrofont, az sem tud kívülálló lenni, ő is megéli a sztorit. Ott volt például a Burger Barna – nyugodtan mondhatom – hogy világhírű fotós, bejárta a világot, van húsz albuma, a miniszterelnök fotósa volt, amiért sokan ki is kezdték, de mit számít ez már akkor, amikor máshol jár? Ott vagy a házában, körülötted nyüzsögnek a gyerekek, látod, hogy egy élő halottal beszélgetsz. És akkor odarohan hozzád az egyik kislány, és elmondja azt a csodálatos mondatot, hogy; „apa gyógyuljon meg mielőtt meghal”. Innentől igazán nehéz bármit is folytatni.
B.A.: Mennyire van szabadkezed?
T.SZ.: A sorozat tematikailag egy nagyon izgalmas dolog, tudom a struktúrát, ami mentén haladni kell, de alapjába véve beszélgetek és igazodom a helyzethez.
B.A.: Most, hogy számtalan felkérésed van, hogy pihensz?
T.SZ.: A gyerekeimmel alapjáraton is sokat vagyok, viszem-hozom őket, a velük való idő is feltölt engem. Soha sincs olyan, hogy hazamegyek és hagyjátok apát, mert pihen. Ha együtt vagyunk, az már pihenés. De ez elmondható a feleségemre is. Mind a ketten nagyon sokat dolgozunk, és annyi minden történik vele is, velem is, hogy azt muszáj kibeszélni. Ilyenkor akármikor megyek haza beszélgetünk, mert valahogy meg kell tisztulni a szó jó és átvitt értelmében is. Ez nem csak tökéletes kikapcsolódás, hanem egy nagyon fontos igény mindkettőnk részéről.
B.A.: Sportolni szoktál még?
T.SZ.: Igen, de úgy nem lehet neki kezdeni sportolni, hogy egy deka energiád sincsen. Valamikor persze el kell kezdeni, mert 18 éves koromig erről szólt az életem, hiszen sportiskolába jártam. Reggel 4.40-kor csörgött a vekker, 5.20-kor ment a buszom, 6.00-kor kint voltam a stadionban, edzettem 8.00-ig, utána irány az iskola, délután négyig ott voltam, utána újból elmentem edzeni, hatra hazamentem, félhétkor megettem egy liter pudingot, fél nyolckor pedig már aludtam.
B.A.: Mi a jövő, mik a tervek?
T.SZ.: Látnád a naptáram, olyan, mint egy gyakorló elmebetegé. Sokszor csak hetekre látok előre. Sok jó darabban és fimben szerepelek és fogok is szerepelni. Mindennap játszom, aztán lesz egy bemutató a Katona József színházban közösen a Pintér Béla stúdióval, közben forgatjuk az Aranyéletet, amiben most egy kis szünet van ugyan, de januárban folytatódik. Aztán szerepet kaptam Bodzsár Márk új filmjében, a Drakulics elvtársban, aztán a Herendinél, a Valami Amerika 3-ban, a Tilla is szeretne új filmet forgatni, szóval, ha a jó Isten is úgy akarja, akkor még nagyon sok jó dolog vár rám a közeljövőben.
B.A.: Tekinthetjük ezt az időszakot a szakmai karriered csúcsának?
T.SZ.: Az embert izgalommal tölti el az, hogy ha egy szerepnél rágondolnak. Ez engem nagyon felvillanyoz! Vajon miért gondol rám valaki, azért mert szeret, vagy szereti, ahogy játszom? Ez egy belső polémia csak a részemről, de jó érzés és erőt ad! Itt is, mint minden szakmában vannak korszakok, biztos vagyok benne, hogy nálam is előfordulnak majd hullámvölgyek, mert jön egy új rendezői generáció, akik majd mással akarnak együtt dolgozni. Én most jó időszakban vagyok. Ebben az életkorban vannak a legjobb, legérettebb alkalmak arra, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Nem vagyok még fáradt, nem vagyok már hebrencs, mindent bevállaló.
Szegény Garas Dezső utolsó interjúinak egyikében mondta azt, hogy ő 45 éves korában kezdte el használni tudatosan a színészetét, amiben ötvenszázalék a szív és ötvenszázalék az agy, a két tökéletes alkotó elem. Korábban csak játszott, ahogy mondták, később ez már tudatos volt és ez megnyugtatta.
B.A.: A siker jellemzően magával hozza azt is, hogy az embert felkapja a bulvár, hívják ide-oda, ami farvízről akár jó PR is lehet vice-versa. Téged nem kerestek meg?
T.SZ.: Dehogy is nem! Többször is volt ilyen jellegű felkérés, abba a főzősműsorba is, amiben az Anger Zsolt is részt vett, de a Tillával köztudottan jó kapcsolatom okán más showműsorok is megkerestek. Egyrészt a helyzetem is úgy alakult, hogy nem tudtam volna részt venni ezekben, másfelől meg úgy érzem, hogy most sok jó darabban és filmben játszom, és erre szeretnék nagyobb energiákat fordítani. Eljöhet még az az idő, hogy még a későbbi életemben jól jöhet egy ilyen felkérés.
B.A.: Egyébként szeretsz főzni?
T.SZ.: Imádok, nem csak alkalmilag, hanem adott esetben napi szinten is. Ha rossz valamiért a lelkem, akkor nekiállok egy jó húslevesnek, nézegetem, kóstolgatom, közben iszok egy pofa barna sört, vagy éppen egy pohár bort és mire készen lesz, tökéletesen rendbejövök.
