„Pöttyös labda a világkupában”

Janicsek Zsanett, a teqball női kiválósága igazi „cukorborsó”. Olyan fiatal, hogy nyugodtan kijelenthetjük róla, nincsen múltja, csak jövője, ennek ellenére már elévülhetetlen érdemeket szerzett ebben a fiatal sportágban. Férfiakat meghazudtoló módon rajong a sportért, a labdáért, és természetesen a labdarúgásért, s beszélgetésünk közben azt is megtudom, hogyan jutott el a nagypályás focitól a teqballasztalig és a világbajnoki ezüstig.

A magam részéről nem vagyok valami nagy focirajongó, de azért párszor én is énekeltem már az Európa-bajnokság új keletű himnuszát, amiben az „éjjel soha nem érhet véget”. De ennél többet aligha tettem a magyar fociért, csupán a kevésbé lelkes rajongók táborát erősítem. Számomra talán pont emiatt duplán formabontó a most következő beszélgetés, amelyben kívülállóként egy nő futballistával taglalom a labda varázsát, ám persze nem a taktikai elemek alkotják most a lényeget. Sokkal inkább egy hosszú kapuskirúgásról szól majd ez a történet, aminek a végén a labda nem az ellenfél tizenhatosán, hanem egy asztalon pattan.

Amióta felvettem a most következő interjút, állandóan Tari János Pöttyös labda a világkupában című könyve jár az eszembe. A fikció egy tehetséges balatoni srác labdarúgó-karrierjének történetét írja le. Noha a két históriában találhatnánk akár összecsengő elemeket is, valójában a két sztori egyáltalán nem hasonlítható össze egymással, számomra mégis kedves alaphangot adtak ehhez a beszélgetéshez.

A Kincsem Parkkal szemben levő irodaház Gattyán György bázisa, aki harmadmagával hívta életre, találta ki ezt az új sportágat. A teqball népszerűsége egyébként rövid idő alatt akkorára nőtt, hogy már a leendő olimpiai sportágak egyik célegyenesben lévő aspiránsa. Zsanett-tal tehát itt, a teqball fellegvárában találkozunk. Az épületbe történő bejutásban Bányik Csaba, Zsanett vegyespárosbéli társa segédkezik, majd amolyan jó „házigazdaként” magunkra hagy Zsanett-tal, termet és játékasztalt intéz, hogy a beszélgetés után a maga valójában némi ízelítőt kaphassak ebből a játékból.

Barna András (B. A.): Szerintem, ha te bárkivel beszélgetsz, előbb-utóbb megkérdezi tőled, hogy miért a focit nézted ki magadnak. És innentől egy csomó nem szalonképes kérdés jut az eszembe.

Janicsek Zsanett (J. ZS.): Ha az a kérdés, hogy fiúnak készültem-e, akkor ez sem kizárt, ugyanis nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy az leszek. Ami nem is lett volna túl nagy meglepetés a családban, hiszen már volt két bátyám, így könnyen hihették, hogy a sor nem szakad meg. (Nevet.)

Egyébként a bátyáim miatt nagyon fiús beállítottságú voltam, néha még annak is néztek, szóval volt időm megedződni.

B. A.: A családban volt valakinek köze a focihoz?

J. Zs.: Nevethetsz, de senkinek semmi köze nem volt hozzá. Sőt a sport mint olyan, mindenkinél legfeljebb kedvtelés szintjén volt jelen. Utolsó gyerekként én kezdtem el ezt magasabb szinten űzni.

B. A.: És hogyan jött a foci, miért pont ezt választottad?

J. Zs.: Amennyire csak vissza tudok emlékezni, a labda mindig képben volt nálam. Az általános iskolában jellemzően fiú barátaim voltak, akikkel a szünetben mindig kijártam az udvarra focizni, és nagyon élveztem. Tulajdonképpen ők kapacitáltak, hogy járjak le hozzájuk a klubba, így alakult, hogy kilencéves koromban elmentem az első hivatalos edzésemre.

B. A.: Úgy rémlik, gyerekkoromban a lányokat csak akkor vettük be a csapatba, ha éppen nem volt ki a létszám, és akkor is csak a kapuban álltak. Neked nem kellett ezzel a kirekesztő poszttal szembenézned?

J. Zs.: Nem, sőt nagyon befogadóak voltak, tehát ha választani kellett, ugyanúgy beválogattak az egyik vagy a másik csapatba, mint a fiúkat, amihez még büszkén azt is hozzá kell tennem, hogy nem engem hagytak utoljára. (Nevet.) Szóval nagyon szerencsés vagyok, hogy egy ilyen közegben nevelkedtem.

B. A.: Hol kezdted el az igazi focit?

J. Zs.: Győr mellett, Ménfőcsanakon laktunk, ott jártam általános iskolába, és az ottani klubban kezdtem el futballozni. Kilencévesen háromnegyed pályán, később pedig nagypályán.

B. A.: Mennyire voltál fehér holló? Vagy volt ott lánycsapat is?

J. Zs.: Nem, a fiúkkal együtt edzettem. Rajtam kívül egyébként nem volt más lány, úgyhogy nemcsak felnéztek rám, hanem bizonyos tekintetben meg is néztek, már amikor meg tudták állapítani, hogy lány vagyok, merthogy a hajam is rövid volt, hogy ne zavarjon. (Nevet.)

B. A.: Nem okozott ez a helyzet komplexusokat?

J. Zs.: Néha az elején zavart és fura is volt, de aztán teljesen megszoktam. Nagyon jól beilleszkedtem, és a fiúk teljesen egyenrangú partnerként, játékosként kezeltek. Ennek különösen örültem, mert azt gondolom, csak így lehetett megedződni fizikailag és lelkileg is. Azt meg végképp nem akartam volna, hogy könnyebb edzést, könnyebb feladatot kapjak csak azért, mert lány vagyok. Ez egy ideig jól működik, hiszen egy tizenkét-tizenhárom éves lány fizikálisan előrébb tart, mint egy hasonló korú fiú, de aztán – mint tudjuk – ez egy-két év után átfordul. Ezért van az, hogy csak az U15 korosztályig focizhatnak együtt a lányok a fiúkkal. A magam részéről én ezt teljesen „kimaxoltam”, és addig játszottam a fiúkkal, ameddig csak lehetett. Úgyhogy csak az utolsó pillanatban igazoltam át a lányokhoz.

B. A.: Milyen volt a váltás?

J. Zs.: Furcsa, mert sokkal edzettebbnek éreztem magam a csapattársaimnál.

B. A.: Helyben tudtál előrelépni, vagy pedig ehhez várost kellett váltani?

J. Zs.: Is-is. De nem kellett messze mennem szerencsére. A Győri ETO-hoz igazoltam, a klub pedig tíz kilométerre volt onnan, ahol laktunk.

B. A.: A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy egy ilyen sportot választottál magadnak?

J. Zs.: Apukám örült, anyukám szerintem annyira azért nem, mert ő jobban szerette volna, ha kézilabdázom. Korábban űzte ezt a sportot, csak nem volt lehetősége a továbblépésre, és bennem látta a reinkarnációját. Az a vicces az egészben, hogy az egyetlen labdasport, amit nem szeretek játszani, az a kézilabda. Nézni imádom, de valahogy játszani nem.

B. A.: Gondoltad valaha, hogy a foci túlmutat majd nálad az amatőr szinten? El tudtad helyezni magad ebben a térben, és hittél benne, hogy szó szerint labdába tudsz rúgni?

J. Zs.: Igen, nagyon el tudtam képzelni magam, főleg azután, hogy átkerültem a női csapatba, mert úgy éreztem, hogy van egy kis előnyöm amiatt, hogy fiúkkal edzettem. Nem titok, hogy én válogatott játékosnak készültem, utánpótlásszinten mindenképp. Az ETO-nál létezik egy akadémia, és azt szerették volna, ha én oda járok. A családi kupaktanács viszont úgy döntött, velem egyetértésben, hogy egy másik, „külső” gimnáziumba felvételizzek.

B. A.: Ezzel a döntéssel egy B tervre készültél arra az esetre, ha nem jönne be a sportvonal?

J. Zs.: Nem nevezném B tervnek, inkább csak a sport mellé egy párhuzamos életet akartam felépíteni. Ugyan el tudtam magam képzelni válogatott szintű játékosként, de azt is pontosan láttam, hogy női labdarúgóként idehaza nem fogok tudni ebből megélni.

Mivel a családunkban korábban nem volt példa arra, hogy a sportból miként lehet megélni, ezért számomra evidens volt, hogy emellé kell egy biztos pontot jelentő foglalkozást találni. De tizennégy évesen ez még nem foglalkoztatott túlságosan, ez az időszak sokkal inkább a vágyakozásról szólt.

B. A.: Például hogy külföldön próbálj szerencsét?

J. Zs.: Ez is benne volt a távoli terveimben, de azt is tudtam, hogy majd egyetemre szeretnék menni. Ráadásul egy olyan erős gimnáziumot választottam, amelyiknél a tanulást nem tudtam összeegyeztetni a heti négy edzéssel. Menet közben további hátrányt jelentett, hogy az akadémiára járó csapattársaim kétszer annyit edzettek, mint én, s ennek az lett az eredménye, hogy kikoptam a kezdőcsapatból. Emiatt aztán nem jutottam el az utánpótlás-válogatottságig sem, és szerintem ekkor megtört bennem valami. Végignézve a saját helyzetemen úgy éreztem, hogyha most nem lehetek utánpótlás-válogatott, akkor soha nem leszek felnőtt válogatott sem, és ezért a külföld is kikerült a képből. Abban viszont biztos voltam, hogy a tanulást nem engedem el.

B. A.: És mi akartál lenni?

J. Zs.: Humánkineziológus vagyok és leszek, és remélem, jó szakember is. Egyébként nagyon sokáig sportpszichológus szerettem volna lenni, pontosan azért, mert tudom és megtapasztaltam, hogy milyen sok összetevős egy sportoló teljesítménye, nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is. Én például mindig magamban kerestem a hibát. Önmagam analizálásában nagyon sokszor eljutottam odáig, hogy nem fizikálisan van elmaradásom, hanem mentálisan nem tudom annyira felpörgetni vagy éppen lenyugtatni magam, hogy a pályán jó döntéseket hozzak. A magam példája óriási löketet adott ahhoz, hogy sportpszichológus legyek.ezért úgy döntöttem, hogy a Testnevelési Egyetem humánkineziológia szakára jelentkezem.

B. A.: Miről szól ez a szak?

J. Zs.: Ez egy nagyon összetett dolog, de röviden arról, hogyan lehet kihozni a sportolókból a maximális teljesítményt. Ebben is van pszichológia, de elsősorban az élettani paraméterekre helyeződik a hangsúly. Folyamatosan kontroll alatt tartjuk a játkosokat, mérjük őket edzésen és mérkőzéseken is, és a végén egy összegzés készül, és ezeket a tapasztalatokat osztjuk meg az edzői menedzsmenttel. Javaslatot teszünk arra, hogy mit kellene az adott játékosnak tennie, milyen személyre szabott edzésprogramot kell végeznie ahhoz, hogy mondjuk a hétvégén a legjobb formáját hozza egy mérkőzésen. Nálunk ez még nagyon új, de Svédországban – ahonnan ered –, Spanyolországban és még néhány országban már évek óta alkalmazzák.

B. A.: Térjünk vissza oda, hogy számot vetettél a lehetőségeiddel és a reményeiddel. Mi lett a döntés?

J. Zs.: Egy jó ideig fociztam még, bár nemigen volt motivációm, de mivel nagyon szerettem és a csapatot is, emiatt nem akartam otthagyni őket. Aztán a gimnázium utolsó két évében a tanulás szempontjából nagyon „bedurvult” a helyzet, már nem volt értelme így folytatni, és azt sem akartam, hogy a hétvégéim elmenjenek a meccsekkel. Semmilyen nyomást nem akartam magamra tenni, úgyhogy két-három évig parkolópályára került a foci. De hogy mégis mozogjak valamit, hobbiszinten elkezdtem bokszolni, ami nagyon jó feszültséglevezetésnek bizonyult, és nagyon jól formában tartott. (Nevet.)

B. A.: Hogyan pattant vissza az életedbe a labda?

J. Zs.: Amikor elkezdtem az egyetemre járni, pont abban az évben alakult meg ott a futsalcsapat. Lementem az első edzésre, és ottragadtam. Az NB2-ben kezdtünk, de most már fent játszunk az NB1-ben.

B. A.: A futsalból hogyan lett teqball?

J. Zs.: Az egyik futsallos csapattársam dolgozott, illetve még mindig itt dolgozik a teqballnál. Ő hozott le ide minket egy csapatépítő tréningre. Én akkor láttam először ilyen asztalt, itt játszottam először, és nagyon megtetszett. Ez 2016-ban történt. Nem sokkal később sportanimátorokat kerestek ide, illetve játékvezetőket. Ez utóbbihoz kapcsolódott egy képzés is, amit elvégeztem, úgyhogy onnantól kezdve mindenféle rendezvényen megfordultam, ahol bemutatókat tartottunk. Tehát először szórakozásnak és munkának indult, és csak később fordult komolyra a dolog, és elkezdtem rendszeresen edzésekre járni.

B. A.: Először jött a futsal, utána a teqball, most mi a sorrend az életedben?

J. Zs.: Körülbelül egy évvel ezelőtt, a világbajnokság után fordult meg bennem a prioritás, mert azt éreztem, hogy a teqballban sokkal több van, mint egy világbajnoki második hely. Ettől az eredménytől egyébként óriási motivációt kaptam, és hitet, úgyhogy én azóta teljes mértékben a teqballt tartom az elsődleges sportágamnak.

B. A.: Szűkebb hazámban, Balatonakarattyán, évtizedes múltja van a lábtenisznek. Ha én nem is vagyok aktív ebben, azt azért látom, hogy ez a sport egy egészen más típusú erőnlétet és mozgáskultúrát kíván, gondolom, hogy a teqball esetében sincs ez másként.

J. Zs.: Ez pontosan így van. Egy meccs alatt sokkal többször érünk labdába, mint kilencven perc alatt a focipályán, vagy akár negyven perc alatt a futsalpályán. A teqball nemcsak gyorsabb, hanem eseménydúsabb játék is egy személyre vonatkoztatva. De ez hasonlóképpen van a lábtenisz esetében is, amit magam is kipróbáltam már, de az megint egy másik hangszer – ha mondhatom így –, amin szintén meg kell tanulni játszani.

B. A.: Olvastam egy labdarúgó nyilatkozatát, aki azt mondta, hogy ebben a játékban nincs idő tervezni, szinte minden mozdulat ösztönös. Osztod ezt a véleményt?

J. Zs.: Ebben van igazság, de azt azért nem mondanám, hogy nincs idő dönteni. Ugyanis azt mindenképpen tudni kell, hogyan fejezzek be egy támadást. Erre azért van idő, viszont a mozdulatokat, hogy mit milyen sorrendben csinálj, és melyik testrésszel érj labdába, azt egészen biztosan ösztönből csinálja az ember. Ezt pedig iszonyúan be kell gyakorolni. Véleményem szerint a teqballnál a támadás befejezésén van a hangsúly, és azon, hogy ehhez milyen megoldást választ az ember. Ehhez pedig jól kell tudni „olvasni” a játékot, és természetesen ellenfelet is.

B. A.: Hogyan szeretsz játszani, egyéniben vagy párosban?

J. Zs.: Vegyes párosban. (Nevet.)

B. A.: Egy ilyen felállás esetén mit tesz a játékhoz egy nő, és mit egy férfi?

J. Zs.: A vegyes páros azért is érdekes, mert teljesen eltérő egy női és egy férfi játékos fizikuma. És a magasság is nagyon sokat számít. A párom, Csabi, egy csaknem kétméteres srác, így könnyedén ki tudja szedni a rövid labdákat, nekem erre – a magasságomat tekintve – nagyon kevés az esélyem. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyon jól kiegészítjük egymást. Ő nagyon jó támadó, én meg nagyon jó védőjátékos vagyok. De mindkét poszton közelítünk egymáshoz, úgyhogy jól harmonizálunk.

B. A.: Ez egy fiatal sportág, szerinted mekkora tábora van Magyarországon és mekkora a világon?

J. Zs.: Pontos számokat nem tudok, de idehaza olyan húsz körül lehet az egyesületek száma, ami szerintem elég jónak mondható. Létszám szerint pedig százötven az igazolt játékos.

B. A.: Ebből mennyi a női játékos?

J. Zs.: Húsz körül van. Sajnos kevesen vagyunk, ami azért rossz, mert ezt a sportágat egy kicsit a magaménak is érzem, és feladatomnak tartom, hogy minél nagyobb körben népszerűsítsem a teqballt a lányok között.

B. A.: Ugyanez az arány a világon is?

J. Zs.: Egyelőre Európában van a legtöbb egyesület, de ha jól tudom, az Egyesült Államokban is alakulóban van. Ennek ellenére az viszont elmondható a teqballról, hogy a világon mindenhol ismerik.

B. A.: A sportág fiatal mivolta miatt mekkora a wow-érzés a világbajnoki cím mögött?

J. Zs.: Erre nehéz válaszolni, mert nagyon megvan az érzés, viszont az igaz, hogy helyén kezelem a dolgot, hiszen ahogy te is mondtad: egy fiatal sportágról beszélünk. De tegyük hozzá rögtön azt is, hogy nálunk is érvényes a mennyiség és a minőség kérdése, mert akik csinálják, azok nagyon magas színvonalon játszanak. A sportág nagyságánál fogva még nem tudnak minden országban kvalifikációs versenyeket tartani, de már a következő vébénél ez nem így lesz. Idehaza egy ilyen válogató nagyon magas színvonalú. Szinte biztosan lehetett számítani arra, hogy a 2019-es kvalifikációs versenyek nyertesei a végelszámolásnál bent lesznek az első négy között. Visszatekintve: bizton állíthatom, hogy a világ még egy kicsit Magyarország mögött van.

B. A.: Hol látod a magad jövőjét ebben a sportban? Ki lehet ebből öregedni?

J. Zs.: Biztosan ki lehet öregedni, de azért remélem, tíz-húsz év múlva azért majd fognak rendezni senior-világbajnokságot is, nemcsak juniort. De komolyra fordítva a szót: azt gondolom, hogy a teqballt tovább lehet komolyabb és magasabb színvonalon űzni, mint egy nagypályás futballt vagy egy futsalt. Mert nem kell hozzá olyan erőnlét, mint az említett két sportághoz.

Egy biztos: az elkövetkező években hatalmas lesz a fejlődés és a mezőny is nagyon erős lesz. Már ma olyan tizenhárom-tizennégy éves gyerekeket edzek, akik sok esetben jobban csinálják meg a feladatokat, mint én magam, mert egyszerűen hihetetlenül gyorsan tanulnak. És már egy olyan rendszerben edzhetnek, ahol van mit tanulni, és nem maguknak kell kitalálniuk minden mozdulatot.

Már ez a látszólag aprócska tény is előrevetíti, hogy néhány éven belül óriási lesz a verseny és a konkurencia is, nemcsak idehaza, hanem világszerte. Úgyhogy amíg lehet, és amíg mi itt Magyarországon a legmagasabb szinten játszunk, addig szeretnék feljutni a világ tetejére.

Írta: Barna András | Képek: Hilbert Péter