Objektív

Vladucz Zoltán szakmai pályafutása igazi mindörökké szerelem kategória. Ritkán hallok valakit olyan bársonyossággal beszélni a hivatásáról, mint ahogyan ő teszi. Zolit a szülői presszió más irányba terelte volna, de ő az egyéni útkeresés mellett döntött. Az egykori leninvárosi tévénél állt először a kamera mögé, majd megjárva megannyi csatorna megannyi műsorát, immáron kontinenseken is átívelő filmes karriert épített, és világpolgárrá vált.

A pandémia okán akár már meg is szokhattam volna, hogy online térben beszélgetek. A lassan zsigeri kommunikációs rutin ellenére azonban mégis lenyűgöző és valahogy megfoghatatlan, ha az ember interjúalanya túl az Óperencián várja a hívását. Az ausztráliai Brisbane-t és a budapesti irodát tizenötezer kilométer és kilenc óra időeltolódás választja el egymástól. A magam részéről kicsit bele is gabalyodom az időspirálba, emiatt Zolit némi virrasztásra kárhoztatom, de nem neheztel, és később együtt derülünk a dolgon. Beszélgetőtársam tíz éve él a kontinensnyi országban, megszokta, szereti Ausztráliát, a miliőt, az embereket, és nem utolsósorban az időjárást. Kis túlzással az örök nyár állama ez – mondja mosolyogva, de le sem tagadhatná, olyan jó színe van.

Zoli egy kicsit sem szakadt el Magyarországtól már csak a szakmája miatt sem – számos csatornának küld anyagokat –, ennek ellenére mondatai közt valahol mindig ott bujkál a hazajönni vagy kint maradni örök dilemmája. Nem rejti véka alá azt sem, hogy a covid miatt bevezetett szigorú ausztrál szabályok nem kedveztek sem az itthoni gyökerek ápolásának, sem pedig a világpolgári attitűdnek. Bár nem ismertük korábban egymást, mégsem lehet nem észrevenni, hogy a beszélgetésünk gondolatai amolyan „lélekkilométerekké” válnak, csökkentve ezzel az országok közötti elképesztő távolságot.

Néhány perc után az a benyomásom, hogy nem kell együtt dolgozni Zolival ahhoz, hogy megmutatkozzon szerénysége és szakmai alázata. Azt gondolnám, hogy annyi televíziós év után nemcsak remek operatőr és rendező, hanem gyakorlott nyilatkozó is, mégis úgy érzem, picit zavarban van – jól érzem, derül ki később, hiszen jobban szeret a kamera mögött, mint előtte állni.

Barna András (B. A.): Noha mást választottam, de ennek az anyagnak klasszikusan az is lehetne a címe, hogy Leninvárostól Ausztráliáig. Ezzel egyértelműen jelezném, hogy szép nagy ívet tesz meg a pályád. Egy iparváros bölcsőjéből hogyan kerül valaki a kamera mögé?

Vladucz Zoltán (V. Z.): Nagyon kellemes emlékeket őrzök a leninvárosi korszakomról, ami szerintem egyfelől annak köszönhető, hogy amikor a hatvanas–hetvenes években a rendszer elhatározta, hogy Tiszaszederkényből iparvárost csinál, rengeteg szakember, mérnökember telepedett le itt, ami rendkívül színessé tette a populációt. Másfelől akkor még nem voltak mobiltelefonok, tehát mi nem virtuálisan, hanem „valós időben” bandáztunk, szóval rendkívül jó fiatal éveket éltem. (Nevet.)

B. A.: Azt gondolná az ember, hogy aki ilyen pályát választ, az biztosan szeret fényképezni. Nálad is így kezdődött az út?

V. Z.: Egyáltalán nem, sőt a szüleim azt mondták nekem, hogy az élethez egy érettségi és egy szakma kell. Hiába voltam jó tanuló, a gimnázium szóba sem jöhetett. Irányítástechnikát tanultam, és bár a végzettséget megszereztem, azt már a második osztályban tudtam, hogy számomra ez annyira testidegen közeg, hogy nem ez lesz az én utam. Nagyjából a nyolcvanas évek közepét írtuk, ekkor jelentek meg az első VHS videómagnók. Tragikus minőségű és alámondásos Rambo- és Terminátor-filmeken nőttünk fel, aminek az lett a következménye, hogy elkezdett maga a film érdekelni. Ez annyira inspirált, hogy képesítés nélkül jelentkeztem a városi televízióhoz, ahova fel is vettek. Lubickoltam a helyzetben, mert óriási élmény volt egy húszezres városnak minden héten műsort készíteni. Akkoriban kevesen voltak itt, de jó szakemberek, akik jó légkörben és jó technikai feltételek között tudtak dolgozni.

B. A.: És amikor felvettek, akkor azt mondták, hogy te leszel az operatőr? Vagy hogy indult?

V. Z.: Nem. (Nevet.) Technikusnak vettek fel, de később minden videótechnikával kapcsolatos dolgot megtanultam, már amit lehetett. Bújtam a könyveket, mert szakirányú képzés vagy médiaiskola akkoriban még nem volt, de imádtam csinálni. Odakerülésem után néhány évvel megismerkedtem Bednai Nándorral, aki akkor a Magyar Televízió (MTV) egyik legelismertebb rendezője volt. A lánya műkorcsolyázott, és mivel az országban csak Leninvárosban volt nyáron is használható műjégpálya, ezért gyakran elkísérte, és ilyenkor bejött a városi televízióba is. Ez az idők során nemcsak hogy pozitív impulzusokat jelentett és előrelépést hozott a városi tévé életében, hanem szakmailag is felhúzott minket országos szintre. A stúdió sikere magával hozta, hogy egyre több műsor készítettünk a Magyar Televíziónak, így kerültem be például az egykori Ablak című műsorba is leninvárosi tévésként.

B. A.: Ez nem jelentett egyenes utat az MTV-hez?

V. Z.: Jelenthetett volna, de én úgy éreztem, hogy „vidéki gyerek” vagyok, nekem itt a helyem, és én itt akarok dolgozni. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben az időszakban M. Kiss Csabával és Doboveczki Dénessel elindítottunk egy televíziós vállalkozást, a Trió TV-t. Ezt később a kilencvenes évek elején, amikor elindultak a kereskedelmi televíziók, abbahagytuk. A piaci újrarendeződésnek köszönhetően én az RTL Klubhoz kerültem.

B. A.: Ez a Kánaán volt a közszolgálati tévékhez képest?

V. Z.: Nehéz összehasonlítani, hiszen egyiknél is másiknál is mások voltak a szempontok és a látásmód is. Egy biztos: a kereskedelmi csatornák indulásakor különösen az RTL Klub népszerűsége bizonyos tekintetben kultikus volt. Egyértelműen érezni lehetett a korszak fantasztikus energiáit, rengeteget utaztunk és forgattunk Kínától a Maldív-szigeteken át Srí Lankáig. Olyan fantasztikus helyeken filmezhettem, amelyekről korábban azt sem tudtam, hogy léteznek. Hatalmas élményeket kaptam ettől az időszaktól. Az RTL Klub mellett később elindítottam egy saját vállalkozást is, ami leginkább reklámfilmek gyártásával foglalkozott.

B. A.: Hogyan jött a képbe Ausztrália?

V. Z.: A volt feleségem operaénekes, vele nagyon sokat jártunk ide turnézni. Nagyon megtetszett nekünk az ország, az időjárás, az, hogy itt mindenki nyugodt, kedves és barátságos, és persze anyagilag sem tűnt rossznak a kilátás. Aztán jött a válság, amikor a kereskedelmi televízióknál is megszorításokat vezettek be, ami majdhogynem lefelezte a bevételeimet. Ekkor érkezett a feleségem számára egy felajánlás az Opera Australiától, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk. Először egy év fizetés nélküli szabadságra mentem, majd nem sokkal később teljesen kiköltöztünk.

B. A.: Neked egyébként volt állásod, vagy csak vitt a szerelem magával?

V. Z.: Tulajdonképpen a feleségem karrierjét közösen építettük, a menedzsere voltam.

B. A.: Azóta már elváltatok, van ezzel kapcsolatban benned keserűség?

V. Z.: Nem, mert én a mai napig is így csinálnám. Úgy gondolom, hogy ő egy tehetséges ember, akit támogatni akartam, ennek okán így kellett lennie. Több nyelven beszél és énekel, az volt a logikus lépés, hogy ezt a szekeret toljuk. Engem kint senki nem ismert, hosszú évekbe került volna a karrieremet vagy a kintlétünket erre építeni.

B. A.: De azért elkezdted…

V. Z.: Igen, először is egy barátommal, Ködöböcz Bélával megalapítottuk a Sun Star stúdiót, és elkezdtem újból filmezni. Jöttek a munkák, de iszonyú lassan, ami valahol idegőrlő volt. Nem beszélve arról, hogy szépen sorban mindent ugyanúgy újból kellett kezdenem, mint húszéves koromban, ami piszok nehéz volt. Később persze involválódik az ember, és ennek köszönhetően én is megismertem egy sor tévés, filmes embert.

B. A.: Azt hiszem, egy idegen országban talán a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy megtaláld a megfelelő kapcsolatokat. Ez nálad hogy történt?

V. Z.: Óriási szerencsémre az itteni magyarok mindenben sokat segítettek. Itt nem felejti el senki, hogy amikor ő vagy ők kijöttek, akkor nekik is segített valaki, és ezt viszonozni akarják. Egyszer egy társaságban azt mondta nekem egy hölgy, hogy nekem találkozni kellene Hegedűs Péterrel, akiről egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy kicsoda. Később beugrott, hogy láttam egy dokumentumfilmjét, amit a nagyapjáról, Hegedüs Andrásról készített, és nagy sikert aratott nemcsak otthon, hanem világviszonylatban is. Hegedüs András 1956-ban Magyarország miniszterelnöke volt.

Néhány évvel az említett beszélgetés után felhívott, hogy szívesen dolgozna velem. Később több filmet forgattunk együtt, köztük a legsikeresebb alkotás a Lili című volt. A Lili 2020-ban elnyerte Magyarországon az év legjobb dokumentumfilmje elismerést, és Ausztráliában is a legjobb nyolc díjazott között volt. Amikor ezt a filmet nézem, mindig eszembe jut, hogy soha nem gondoltam volna, hogy pont Ausztráliában fogok megismerni olyan embereket, akiknek közvetett és közvetlen módon az életem egyik legnagyobb sikerét köszönhetem.

B. A.: Ez a siker megnyitott kapukat is?

V. Z.: Igen, és ebben Petya is rengeteget segített, nagyon sok embernek ajánlott, mutatott be. De be kell látni, hogy ez csak így működik vagy működhet.

B. A.: Azt gondolom, hogy egy operatőrt az emel ki a szakmabeliek közül, hogy van egy olyanfajta látásmódja, amilyen a többieknek nincsen. Mondhatnám azt is, hogy stílusa van, de ide talán nem ez a legmegfelelőbb szó. Te hogy ítéled meg a magad tehetségét?

V. Z.: Ezen így még soha nem gondolkoztam el, de azt szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy több mint harminc év pályán eltöltött idő alatt annyi mindent láttam már a köz- és a kereskedelmi tévékben, annyi mindent filmeztem, és annyi tapasztalatra tettem szert, hogy ez ma már óriási előnyt jelent és önbizalmat ad. Amikor dolgozom, és bekapcsolom a kamerát, akkor kis túlzással már tudom, vagy legalábbis nagy biztonsággal sejtem, hogy mi fog történni. Persze a munka és a szakmai alázat ennek a pályának is egy nagyon fontos ismérve. Azt gondolom, hogy velem könnyű dolgozni, ami szintén óriási előny, hiszen egy zseniális rendező mellé kell egy olyan ember is, aki az ő szakmai hozzáállását kezelni tudja. Ugyanis amikor valami krízis alakul ki, és mindenki befeszül, az nem vezet sehova, miközben – a tapasztalatok mondatják ezt velem – az esetek szinte mindegyikében a „nap végére” a problémák kisimulnak.

B. A.: Akkor a kérdésemre a válaszod az, hogy a „titok” az az emberi mivolt, az attitűd?

V. Z.: Ha ezt én mondtam volna ki, akkor nagyképűségnek hangzana, de azt gondolom, hogy valahol igen. Hozzátéve azt is, hogy úgy lesz kerek az egész, hogyha a végeredmény is jó.

B. A.: Az soha nem foglalkoztatott, hogy mondjuk nagy játékfilmekben dolgozz, és egy másik vörös szőnyegen is végigsétálj?

V. Z.: Imádom a filmeket, látom, tudom, hogyan készülnek. Itt a Gold Coaston van egy hatalmas filmstúdió, többször jártam már ott – és persze az emberfia vágyik egy ilyen munkára. Ugyanakkor én a dokumentum- és portréfilmek világában érzem jól magam, ezek adják meg számomra a valódi sikerélményt. Este, amikor végignézek a napomon, és jó érzés fog el, mert egy ember beengedett az életébe, és ettől jó lett a vele leforgatott nyersanyag, akkor ennél több nem kell, ilyenkor mindenki nagyon boldog. Tulajdonképpen a Lili című filmnél is sokszor azt éreztük, azáltal, hogy Lili beengedett minket az életébe, ő is kiegyensúlyozottabb lett, már csak azért is, mert megkönnyebbült attól, hogy az életéről beszélhetett. Ez a film óriási munka volt, öt évig forgattuk, és nyugodtam mondhatom, hogy ez idő alatt szinte családtaggá váltunk. Ezt talán az igazolja a legjobban, hogy karácsonykor felhívott ez az idős, nyolcvanhat éves hölgy, és azt mondta: szeretlek. Azt gondolom, ettől szebb élmény nem kell!

B. A.: Nem akarom lelőni a poént, mert remélhetőleg a cikk elolvasása után sokan rá fognak keresni erre a filmre, de ki volt Lili?

V. Z.: Egyszer, még 2005-ben, ültem az autómban, és az itteni magyar rádiót hallgattam. Egy hetven év körüli nő vezette a műsort, és az egésznek a hangulata a hatvanas évek rádiózását juttatta eszembe. Annyira felcsigázott a dolog, hogy elhatároztam, én forgatni akarok ezzel a nővel. Később kiderült, hogy nem akármilyen életet tudhat maga mögött. A film mottója az lehetne, hogy a történelem megismétli önmagát. Lili ’56-os disszidensként került Ausztráliába, hátrahagyva Magyarországon a kétéves lányát, akiről kiderült, hogy már Kanadában él, és szintén a lánya nélkül disszidált, és Lilinek van egy másik lánya, aki már kint született, ő is külön élt kislányától. Szóval nagyon izgalmas és egyben traumatikus élettörténetek.

B. A.: Néhány évvel ezelőtt végigkísérted a kinti magyarok amatőr színtársulatának Kárpát-medencében tett turnéját. Te hogy látod, a távolság felerősíti a hagyományok és gyökerek ápolását?

V. Z.: Ausztrália esetében egy multikulturális országról beszélünk, ahol száz nemzet él egymás mellett, és ahol mindenki meg tudja őrizni az identitását. Külön multikulturális minisztériumot tartanak fenn, külön büdzsével, azért, hogy mindenki megfelelő minőségben ápolhassa a maga kultúráját. Tehát itt mindenki kap támogatást például a saját fesztiváljára, vagy éppen a saját temploma építésére. Az angol a hivatalos nyelv, de ha felszállsz a buszra, az egyik ülésen szerbül, a másikon sorban pedig egy más nyelven beszélgetnek, és ez senkinek nem tűnik fel. Az identitás megőrzése nagyon fontos mindenkinek, így az itteni magyarok számára is, ugyanis borzasztóan erős a honvágy és óriási a távolság. Az ember hiába próbál meg asszimilálódni, ez az érzés mindig megmarad, mert mindenki tudja, hogy a gyökerei, azok tizenötezer kilométerrel odébb vannak. Személy szerint nekem az adventi időszak a legrosszabb, akkor mindig erősebb a honvágyam.

B. A.: Csak az ünnepek vannak rád ekkora hatással?

V. Z.: Azt gondolom, szerencsésebb vagyok a többiekhez képest, mivel engem nagyon gyorsan megtaláltak az otthoni tévék azzal, hogy küldjek haza tudósításokat. Ez óriási öröm nekem, hiszen így megmaradhatott a kapcsolatom a kollégáimmal. Ennek köszönhetően én viszonylag „könnyen vagyok” a magyarok között. Már csak azért is mert igyekszem mindig olyan anyagokat hazaküldeni, amiben van valamilyen magyar szál.

B. A.: Nem gondolkoztál még azon, hogy hazajössz? Vagy időközben új családod lett, ami miatt ez nehezebb?

V. Z.: Nem, nem lett új családom, de ha úgy alakul mindenképp magyar partnert szeretnék. (nevet) Egyébként a pandémia előtt szinte kétévente hazajártam, és majdnem mindig forgattam is. Legutóbb három hónapot a Balatonon, ahol Soponyai Géza hajókészítővel forgattam egy portréfilmet Kristóf Hajnalka szerkesztő kolléganőmmel. A film egyébként különdíjat kapott a Bujtor István Filmfesztiválon 2021-ben.

B. A.: Most dolgozol valamin?

V. Z.: Hegedűs Péter kollégám-barátom talált egy második világháborús képet a neten. A fotó öt félmeztelen zsidó nőt ábrázol – köztük egy tíz év körüli kislányt is – a lettországi kivégzésük előtti pillanatokban. Péter utánament a kép történetének, amit két filmben dolgozunk fel, színészekkel. Az egyik tizenöt perces és 360 fokos kameratechnológiával készül, VR-szemüveggel nézhető, így az ember maga is benne van a történetben. A másik, hosszabb verziót hagyományos módon forgatjuk le, és az időszak hátterét mutatja meg.

B. A.: Kicsit visszautalva a honvágyra, jöjjön az értelem és az érzelem kérdése. Nem kétséges, hogy gondolkozol a jövődön. Ha a távolba nézel, akkor mit látsz?

V. Z.: A kérdés jó, és azt kell mondanom, hogy ezt a dilemmát a pandémia fel is erősítette, de aztán szépen lassan visszajöttek a munkák, és eltűntek a kis fekete felhők. Én kettős állampolgár vagyok, és bármelyik országban ott lehetek büszkén, de ugyanakkor magyarnak vallom magam. A film pedig annyira nemzetközi, hogy nem engedi leragadni az embert, viszi a lendület. Például, ha a következő hónapban felkérnének, hogy forgassak a Déli-sarkon – mert erre is van lehetőség –, akkor nem sokat gondolkoznék: bár a hideget utálom…

B. A.: A mozgalmas életed ellenére bennem mégis csak motoszkál az a kérdés, hogy magányos vagy-e.

V. Z.: Szoktam ezen gondolkodni. És néha arra jutok, hogy igen. De mindeközben a munkámból kifolyólag folyamatosan társaságban vagyok közben sosem vagyok egyedül. Az igazi magányt akkor éreztem, amikor a pandémia miatt lezárták Ausztráliát két évre, és csak most – beszélgetésünk hetében – nyitották újra. Nyilván vannak itt barátaim, de rokonságom, családom nincsen, és egy ilyen helyzetben az ember erre a kötelékre vágyik a legjobban.

B. A.: Ha már szóba hoztad, itteni családra nem vágynál?

V. Z.: Volt egy kapcsolatom egy magyar lánnyal, aki kiköltözött hozzám, de őt szó szerint a vírus hazavitte. Ugyanis, amikor elkezdődött a krízis, akkor annak, aki nem volt állampolgár, haza kellett mennie. Ma már könnyű okosnak lenni, de két évvel ezelőtt, amikor elvesztettem egy csomó munkát, és senki nem tudta megmondani, hogy mi lesz majd, igen nagy kockázattal járt volna másként dönteni. Piszok nehéz helyzet volt.

B. A.: Egyébként miért pont Brisbane-ben telepedtél le?

V. Z.: Amikor annak idején kiköltöztünk, ez a város volt a főhadiszállásunk, ide kaptunk vízumot, itt kaptuk meg az állampolgárságot. És megmondom őszintén, hogy számomra ez a legtökéletesebb hely a maga szubtrópusi időjárásával. Sydney-ben vagy Melbourne-ben azért lehet fázni, de itt télen sem megy lejjebb a hőmérséklet 18-20 foknál. Pulóverem is szinte csak mutatóban van, szóval nagyon megszoktam ezt a klímát. Az ember úgy érzi magát, mintha egyfolytában nyaralna. (Nevet.)

B. A.: Akkor ne is kérdezzem, hogy szoktál-e nyaralni?

V. Z.: Szoktam azon viccelődni, hogy bejártam már a világot Japántól Amerikáig, de nyaralni, Ausztrálián kívül nem voltam. Ezt a földrésznyi országot megismerni egy élet is kevés lenne. Olyan gyönyörű helyen élek, hogy eszembe sem jut a klasszikus értelemben vakációzni. Szóval, ha ki akarok kapcsolódni, akkor vagy lemegyek a tengerpartra, vagy sportolok.

B. A.: Hogy érzed, a csúcson vagy?

V. Z.: A Lili című filmre nagyon büszke vagyok. A bemutató Sydney-ben volt, és a város legnagyobb vásznán nézhettem a saját filmemet, ami leírhatatlanul euforikus érzés megélni. Emlékszem, Uberrel mentem, amit egy testes hölgy vezetett, iszonyú közönnyel, szájában fogpiszkáló fityegett, én a hátsó ülésen szmokingban ültem. Flegmán megkérdezte útközben, hogy mit játszanak ebben a moziban. Mondom neki, hogy a filmemet, erre hátranézett, és azt kérdezte: csinálhatunk egy szelfit? (Nevet.)

Írta: Barna András | Képek: Vladucz Zoltán