A piruettől az orsóig

Azon szerencsések egyike vagyok, aki még sok-sok estét eltölthetett a Rock Színház előadásain, nézőként jól ismerve a színészeket, táncosokat – az egész fantasztikus csapatot. Konyhás Lacit is a színpadról ismertem, ott táncolt emlékezetesen, ezért mikor 1997-ben az egyik barátnőm azt mondta: „Menjük Konyhiékhoz!”, igencsak meglepődtem, mikor egy színház helyett a Király utcában egy barátságos kis üzletbe nyitottunk be.

Azóta elég sok alkalommal beléptem ebbe az üzletbe, ahonnan hol egy nagyon kellemes beszélgetés emlékével távoztam, hol egy „ilyenmásnaknincs” ruhadarabbal, amit a fiúk varrtak nekem és azóta is mindig rabul ejt az a légkör, ami itt uralkodik. A lazaság és a profizmus, az őszinte, mély barátság és az egymás folyamatos froclizása olyan természetes mértékben keveredik, hogy az ember óhatatlanul is kíváncsi lesz arra: ki ez a két ember? Kicsoda Konyhás László, a volt Rock Színház szólótáncosa, tanult szakmája szerint férfiszabó és Mészáros József, aki az első pesti McDonald’s vezetői pozíciójából került az üzletbe?

Laci, te mindig táncosnak készültél?

Konyhás László: Én pincér szerettem volna lenni, de vidéken akkoriban az volt a cél, hogy biztos megélhetést nyújtó szakmám legyen. Gyerekkoromban egy rokonunktól kaptunk egy kis varrógépet, amit én lelkesen megtanultam használni és ügyes is voltam, így – bár kitűnő tanulóként egyenes út vihetett volna a gimnáziumba – férfiszabónak tanultam. Az iskola után munka kellett, hiszen akkoriban, ha adott időn belül nem igazoltál munkaviszonyt, közveszélyes munkakerülőnek nyilvánítottak és leültettek. Ezért elhelyezkedtem a MÁV-nál és hamarosan elkezdtem járni egy amatőr színjátszó csoportba. Ott a Debreceni Csokonai Színház egyik szólótáncosa tartott órákat, koreográfiát is csinált, majd hármunknak felajánlotta, hogy menjünk el a színházba, ahol megnéznek bennünket – hátha. Elmentünk és… hátha lett. (nevet) Miután megnéztek minket, szerződést kaptunk a színháztól a következő évadra. Így kezdődött.

Huszonegy évesen kezdtél el táncolni és így lettél egy olyan táncos, akinek a mozgását régi felvételeken a mai napig csodáljuk? Ezt nehéz elképzelni, hiszen a táncosok nagy többsége egészen kisgyerekkorban kezdi. Eszerint te erre születtél, mindegy volt, mikor kezded?

K.L.: Majoros István koreográfus-balettmester mondta, hogy ha beállít egy tipikus balett-pózba, az úgy tökéletes, ahogy van. Borzalmas nehéz volt, hisz rengeteg volt a hiányosságom, amit nem tanultam meg gyermekkorban, mint a többiek, és ezzel a hátránnyal nem is lehet senkiből igazán balett-táncos, de hát ez így is egy gyönyörű dolog volt.

A folytatás?

K.L.: A Debreceni Csokonai Színház után egy kóbor ötlettel a Miskolci Nemzeti Színházhoz kerültem egy darabra. M. Kecskés András, a pantomim-művész volt akkor a Miskolci Nemzeti Színház vezető koreográfusa, ő csinálta a Csodálatos mandarint, ebbe kerültem bele, de közben lesérült az egyik fiú és be kellett ugranom a Luxemburg grófjába. Nem volt kérdés, meg kellett menteni az előadást. Ezt követően ajánlottak fel éves szerződést, amit el is fogadtam, ám rövid idő múlva felmondtam, mert a Rock Színházhoz akartam inkább kerülni. A jelentkezést ugyan lekéstem, de egy volt debreceni kolléganőm már a társulatnál volt és ő mondta, hogy jöjjek be a színházba. Én bementem, ott tébláboltam, azt hitték, hogy én is statiszta vagyok, aztán ide beállítottak – oda beállítottak és egyszer csak belekerültem az akkor felújított Nyomorultak előadásba.

Tehát aki ott téblábolt, az előbb-utóbb belekerült valamelyik előadásba? (nevetünk)

K.L.: Igen, velem így történt. Egy csomó jelenetbe beraktak, akkor már rendszeresen bejártam balettórákra, egyre-másra szóltak, hogy ebbe a darabba is kellenék, abba a darabba is kellenék – tehát tulajdonképpen én betébláboltam magamat a Rock Színházba. Egy idő után annyi darabban szerepeltem, hogy évad közben egyszer csak kaptam egy éves szerződést.

Utána tényleg nagyon sok produkcióban szerepeltem, szinte mindegyikben.

– Miért ért véget?

K.L.: Akkor mi egyfajta cigányéletet éltünk, szinte vándorszínészek voltunk. Hol ebben, hol abban a színházban játszottunk, nem volt stabil helyünk. Sokszor este tíz órakor még nem tudtuk, hogy másnap hol és mit fogunk csinálni. És az is hozzátartozik a dologhoz, hogy akkoriban nagyon sok előadást Kerényi Miklós Gábor rendezett, akiről azt hiszem, köztudott, hogy nem mindig mélyen irodalmi stílusban szól az emberekhez, amit én többször szóvá is tettem. És egy idő után megéreztem, hogy változásra van szükség.

És ez, hogy nyitsz egy helyet… Tulajdonképpen nem is tudom: mi a hivatalos megnevezése az üzletnek?

Mészáros József: Szalon. Ruhakészítő szalon. Nálunk sokszor csak annyit mond valaki, hogy „Kell nekem egy menyasszonyi ruha, tervezzétek meg.”, tehát nem azt mondja, hogy ilyet vagy olyat akarok, hanem a tervezéstől kezdve minden fázist megcsinálunk. Javítás-alakítás is van, és persze konkrét kérésre, akár kép alapján is készítünk ruhát méretre.

Az, hogy a kezeitek között megforduló ruhák legnagyobb részben a luxus kategóriába tartoznak, az szándékos volt, vagy a vevőkör hozta?

M.J.: Így alakult. A legelején úgy indult, hogy mindegyikünk hozta a saját ismeretségi körét. És mivel Laci ismeretségi körének nagy része a színészek és a táncosok közül került ki, nyilván őket hozta. Egy színpadra más az igény, egy ismert színésznőnek más jellegű ruhákat kellett varrni, mint az én mekis ismerősömnek, vagy egy banki alkalmazottnak, akinek mindennapi használatra van szüksége egy kosztümre. Megcsináltunk mindent, és mivel jól sikerült a bemutatkozás, jó minőségben dolgoztunk, ment a hírünk szájról-szájra. Így alakult ki az, hogy nagyon sok színpadi- és fellépőruhát készítünk, vagy például egy kűr-ruhát műkorcsolya-versenyre, ami egy flitteres-Swarovski-köves darab volt.

Egyszer bejött ide egy ember, hogy azt olvasta rólunk: mi vagyunk az országban az egyetlen és legjobb pompon gyártó cég. Ezen azért elcsodálkoztunk, de kiderült: onnan jutott ez el hozzá, hogy egy művész műsorában szereplő két táncoslánynak olyan pomponokat csináltunk, mint az amerikai focicsapatok pomponlányainak van. És nyilván nem mondasz az ilyen munkákra nemet, hanem megpróbálod a legjobban teljesíteni a feladatot.

Ti tulajdonképpen honnan ismeritek egymást?

M.J.: Nagyon sokat jártunk színházba Gabival (Jocó felesége). Meghívtak minket a Rock Színházba egy előadásra, a szünetben hátramentünk a kulisszák mögé, hogy megköszönjük a jegyeket. Ez a Jézus Krisztus Szupersztár felújított változata volt, amiben Laci táncolta Júdás fekete szellemét. Pont elment mellettünk, ezért Gabi közölte velem, hogy „Na, nézd meg ezt a fiút, így kéne kinéznie minden pasinak!” (nevet)

Az ismerősünk odaszólt Lacinak, hogy jöjjön oda, mert épp őt dicsérik – így kezdtünk el beszélgetni. Ő elmesélte, hogy Debrecenből került ide, és hogy itt az a legrosszabb, hogy imádja az anyukája főztjét, de Pesten sehol nem lehet olyan jót enni. Ezt Gabi kihívásnak vette, egyből mondta neki, hogy itt a cím, vasárnap várjuk szeretettel ebédre, majd ő megmutatja, hogy igenis lehet Pesten is jót enni. Így ismerkedtünk meg, Laci így kezdett hozzánk járni.

Akkoriban Gabival mind a ketten nagyon sokat dogoztunk. Négyig el kellett hozni a gyereket az óvodából, de négykor még mind a kettőnknek bent kellene lennie, ezért Laci felajánlotta, hogy ő elmegy a gyerekért. Így alakult, hogy gyakran hozta el ő a lányomat és így lett a gyereknek bébiszittere, nekünk meg barátunk.

Később, mikor már ki volt tűzve, hogy meddig áll a helyén a sátor (A Nyugati téren, a mostani terasz helyén állt az eredetileg a Vígszínház rekonstrukciója idejére felhúzott, és a színház újranyitása után a Rock Színháznak átmeneti otthont adó sátor.), Laci sokat vacillált, hogy akarja-e az Operettszínházban folytatni vagy sem, hogy mi legyen a továbbiakban.

Azt tudni kell, hogy ő a színház mellett mindig is varrt a kollégáknak, a táskavarrógépet mindenhova vitte magával. Sokszor adtam neki ötletet, mikor valakinek készítenie kellett valamit – neki nem volt elképzelése, nekem meg jöttek a képek, és így derült ki, hogy egy csomó dologról jó meglátásaim vannak. Tőlem ez amúgy sem állt távol, mert az iskolában sorra nyertem a díjakat a rajzversenyeken, szóval a színek és a formák az én világom.

Sokszor beszélsz a Mekis kezdeteidről, de hogy kerültél oda, álommeló volt?

M.J.: Dehogy. A gimi után Gabi felkerült Pestre, a Közgázra, én pedig Egerbe jelentkeztem népművelő szakra. Az én tervem az volt, hogy majd egy művelődési házban koncerteket szervezek, meg színházat. Viszont Gabival mi a gimnáziumban végig együtt maradtunk és a felvételinél jutott eszünkbe, hogy ha mind a kettőnket felvesznek, akkor mi lesz? Ő Pesten, én Egerben? Kizárt. Én léptem, azt mondtam otthon, hogy elrontottam a felvételit, nem fognak felvenni.

Egyik reggel felkeltem, írtam egy levelet, hogy „Kedves Anyu és Apu, felmentem Budapestre, munkát és albérletet keresek. Este a 8 órás vonattal jövök haza, vigyázni fogok magamra, ne aggódjatok értem.” Este úgy mentem haza, hogy albérletem és munkahelyem is volt, utóbbi a Fővárosi Fotóvállalatnál exponáló laboránsként.

Mit szóltak otthon?

M.J.: Hazaértem és kaptam két nagy pofont, de aztán nem tudtak mit csinálni, mert mutattam, hogy itt van az albérleti szerződésem, a munkaszerződésem…

Tulajdonképpen ti mióta vagytok együtt Gabival?

M.J.: Tizennégy éves korunk óta. De hetedik osztályos korunkban találkoztunk először, egy úttörőtáborban. Negyven éve.

Oh! Ez azért nem mindennapi történet. Sose akartátok befejezni?

M.J.: Egyszer, a gimi végén. Tudnod kell, hogy Gabi egy szuperagy, például a Ki tud többet a Szovjetúnióról? tévés vetélkedőt kétszer is megnyerték. Valamelyik hasonló versenyen nyertek Balatonberényben egy faházat egy évre, ahova a győztes iskola tanulói lemehettek nyaralni turnusokban. Az utolsó évben, amikor már negyedikesek voltunk, Gabi kitalálta, hogy menjünk le, anyámék meg nem engedtek el. Ezen vesztünk össze, Gabi felháborodott, hogy tizennyolc éves vagyok, nehogy már anyámék mondják meg, hogy mit csináljak, és ha nem megyek vele, akkor itt a vége az egésznek. Mivel engem nem engedtek el, szakítottunk. Ő pedig két hét múlva jött zokogva, hogy béküljünk ki. (vigyorog)

Azzal jöttem fel Pestre, hogy amint lehet, irány egy főiskola, de szinte ahogy elkezdtem dolgozni, behívtak. Akkoriban még másfél év volt a katonaság, majd mikor leszereltem, vissza kellett mennem a régi munkahelyemre, mert akkor a katonaság után a munkahely köteles volt ugyanoda visszavenni. Feléledt a terv, hogy jelentkezem valahova főiskolára. Egyszer elsétáltunk Gabival az akkor már elkészült McDonald’s-épület előtt, még nem lehetett belátni, de ki volt írva, hogy „munkatársakat keresünk, hívd ezt a telefonszámot”. Másnap felhívtam őket és tulajdonképpen simán felvettek.

A nyitás után még pár napig itt voltak az amerikai menedzserek, figyeltek bennünket és néhányunkban látták a rátermettséget, felajánlották, hogy amelyikünk vállalja, az részt vehet egy belső tanfolyamon. Elmondták, hogy néz ki az amerikai karrierlétra, ezen addig juthatunk el, ameddig akarunk, akár étteremvezetői szintig. 1988-at írtunk, még a rendszerváltás előtt voltunk, legyintettünk erre, de vesztenivalóm nem volt, elkezdtem a tanfolyamot és rohamléptekben haladtam: két hónap után menedzser lettem, nemsokára üzletvezető helyettes és a nyitástól számított egy év múlva én voltam az étterem vezetője.

A következő felvételi időszakra esett, hogy kineveztek üzletvezető helyettesnek. A magyar átlagnál jobban kerestünk vezetőként a Mekiben, hiszen hatalmas volt a forgalom. A McDonald’snak napi meg heti statisztikái voltak szerte a világban és a magyar üzlet rekordokat döntögetett. Kiderült, hogy minden rekord akkor dőlt meg, amikor én voltam műszakvezető. Rengeteg világrekordot csináltam, ennek köszönhetően lettem étteremvezető. De közben tanulni kellett persze, a marketingtől kezdve minden témába vágót. Akkor már jelentkezhettem volna főiskolára, de olyan pénzt kerestem a Mekiben, ami miatt inkább ott maradtam. A McDonald’s chicagoi központja a rekordokat mindig jutalmazta, az első lakásunkat a rekordjaim jutalmából vettük.

Adja magát a kérdés: neked volt valaha bármi közöd a varráshoz?

M.J.: Nem. Egyáltalán nem. Nekem csak ötleteim voltak. Egy idő után már rendszeresen megbeszéltük, hogy éppen mit kellene készítenie és én találtam ki valami különlegeset hozzá. Az anyagválasztáshoz is mindig elhívott magával, mert ehhez nekem van jobb érzékem. Ő az anyagba nem látja bele a kész ruhát, ez nekem megy jobban a mai napig is.

Ezért indítottátok ketten az üzletet?

M.J.: Nem csak. Laci eldöntötte, hogy a sátor után nem akar az Operettbe leszerződni, inkább visszatér az eredeti szakmájához. Igenám, de ezt ugye hivatalosan kell valahogy csinálni, hogy folyamatos legyen a munkaviszony, és a teljes ügyviteli hátteret is intéznie kell valakinek. Ehhez Lacinak köze nincs. Én meg, mint McDonald’s üzletvezető ezekkel tisztában voltam, hisz Chicagoban ebből is diplomáztam. Az a diploma egyébként Európában egyenértékű a vendéglátóipari főiskoláéval. A mai napig nagyobb a jelentkezőszám a McDonald’s egyetemére, mint a Harvardra.

Az egyértelmű volt, hogy ketten és nem többen csináljátok az üzletet?

M.J.: Akartunk mi bővíteni, csak rájöttünk, hogy az nagyon sok mindenbe bekavar. Egyrészt nagyon komoly felelősség, másrészt… Voltak itt néhányan próbavarráson, de azt hamar láttuk, hogy azt a minőséget, amit mi elvárunk saját magunktól is, nemigen tudják teljesíteni. Az is bebizonyosodott, hogy a vendégek nagy része nem akarja, hogy az „új lány” csinálja meg a ruháját, mert bennünk bízik meg, nem az alkalmazottunkban. És sok esetben a jelentkező által megálmodott igények sem voltak életszerűek.

K.L.: A másik fontos dolog az, hogy ez itt egy kis helyiség, itt bent van a magánéletünk, a gondjaink, és így kettesben mindez „családon belül” marad. Ha ide beengedünk egy idegen embert, annak be kéne kerülnie ebbe a családba, ami nagyon nehéz.

M.J.: Mi nem csak kollégák vagyunk, hanem a legjobb barátok is, mindent megbeszélünk, és ez megtörik, ha itt van egy harmadik vagy negyedik ember, elmúlik a varázsa annak, hogy mi itt nyugodtan dolgozunk.

Pár évenként mindig jött valami lehetőség, amit meg lehetett volna ragadni, de pont emiatt a kis belső ragaszkodásunk miatt mindig elengedtük. Pedig lehet, hogy anyagilag jobb lett volna. Keresett meg minket nagy varroda, amit irányítanunk kellett volna, és befutott márkák tulajdonosai is, hogy tervezzünk nekik. De onnantól kezdve alkalmazott vagy, és onnantól más dönt.

Azt el kell ismerni, hogy ha Lacin múlt volna, lehet, hogy nem itt tartanánk. A családi hátterünk más, ő mindigis úgymond egyedül volt, nekem meg ott volt a gyerek, a család, ezért én soha nem kockáztattam volna a biztos dolgokat a bizonytalanért, na de kockázat nélkül meg nincs lehetőség.

Laci a bátrabb?

M.J.: Egyértelmű, persze és jobban is süt főz, mint én. (nevet)

Szeretsz sütni?

K.L.: Aha.

Főzni is?

(bólogat)

M.J.: És tud is.

K.L.: Ha megkívánok valamit, fogom magam és megcsinálom.

Ideális pasi: ruhát varr, főz, süt…

M.J.: A sajtos rúdja, a tepertős pogácsája és az almás pitéje verhetetlen. És erre sem tudok rosszat mondani. Úgyhogy ne is egyél többet. (magához szorítja a sütisdobozt, nevetünk)

Visszatérve: Szóval lehetőségek találtak volna meg bennünket, de végül mindig nemet mondtunk, nem akartuk eladni magunkat. Így nincs az a nyűg, hogy utána valaki beleszól mindenbe.

– Volt olyan váratlan, meglepő ajánlat, amit elfogadtatok?

M.J.: Egy negyven éves cég szervezője minket talált meg, azzal, hogy az uniós kongresszusán szórakoztatni kell az embereket, lesz ugyan műsor, kaja-pia-vigalom, de valamivel még fel kellene dobni a rendezvényt. Gondolkodtunk és jött az ötlet, hogy ha egyszer pont negyven éves a cég, akkor csináljunk egy retro-divatbemutatót, mutassuk be, mit viseltünk a cég alapításakor. Leszerződtünk, komplett divatbemutatót csináltunk sminkesekkel, fodrászokkal és a mi ruháinkkal. Nyolcvan ruha készült az alkalomra, nagyon nagy élmény volt mindenkinek. Annyira jól sikerült, hogy ugyanez a cég a bemutató egy lekicsinyített változatát karácsonyi bulinak is megrendelte és a Stefánia Palotában az összes alkalmazott láthatta.

Lothar Matthäus kék csokornyakkendőjét is mi csináltuk az Operabálra. Azt mondta, bejárta egész Európát, hogy a divattervező feleségének a különleges ruhája mellé találjon magának ugyanolyan színű nyakkendőt, de nem talált – és végül mi csináltuk meg neki.

K.L.: Ezek azok a dolgok, amik bár apróságok, nekünk mégis fontosak és jólesik emlékezni rájuk.

Az elmúlt időszak negatívumait megéreztétek a munkamennyiségen?

K.L.: Persze, nagyon, ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a probléma gyökere nem az aktuális egészségügyi helyzetben keresendő.

M.J.: Fizetőképes kereslet lenne, de annak, aki nagyobb összeget kiad egy ruhára, annak az kell, hogy rá legyen írva a márkanév. Nem a minőséget keresi, vagy nem csak a minőséget, hanem a jól látható nevet.

K.L.: Az az idősebb réteg, amelyik még tudja, hogy mi az, hogy szabóság, ma már nem csináltat ruhát, mert már kisnyugdíjas. Ők inkább vigyáznak a meglévőre, nem tudnak miből újat csináltatni.

Az ember általában felállít magában egy értékrendet, eldönti, hogy mennyit ér meg neki az, amit a másik csinál – jelen esetben egy ruha -, és lesz egy lélektani határ, hogy azért mennyit ad ki. És a valóság, azérték, meg ez a bizonyos elképzelés sokszor nagyon messze van.

Ez egy átmeneti állapot most egyébként, egy elég rossz átmeneti állapot.

Van egy igazán fizetőképes réteg, de ők – tisztelet a kivételnek – igénytelenek. Ez a réteg elmegy, megveszi méregdrágán a márkát, és akkor biztonságban érzi magát, „mert az jó”. Mellettük azonban nincs meg az a középréteg, aki az igényes munkát meg a szépet igényli is, és meg is tudja fizetni. Ahol hagyománya van ennek az iparágnak, ott a generációk átörökítik egymásra, ott az lesz a természetes, hogy járnak szabóhoz, ebben szocializálódnak. Itt miben szocializálódnak az emberek? Abban, hogy ugyan nagyon drágán, de azonnal meg tudom venni a boltban a márkás cuccot, és egyből tudok benne reprezentálni és az menő és vagány. És nem kellett tervezgetni, anyagot választani, próbára járni, gyorsabb az egész.

Ennyi év alatt egyszer se akartátok abbahagyni? Soha nem merült fel, hogy hagyjuk az egészet a csudába?

K.L.: Nem olyan nem volt. Simán csak összeveszünk valamin, az előfordul, persze, hogy a fenébe küldjük a másikat, bevágjuk az ajtót és hazamegyünk. Ez ugyanaz, mint amikor egy családban valaki kimondja, hogy elválok, elmegyek, menj vissza anyádhoz – de igazából nincs mögötte tartalom vagy szándék.

Olyan előfordult, hogy valaki azt mondta az elkészült ruhára, hogy ez nem tetszik, nem kell?

M.J.: Nem. Az itt elképzelhetetlen. Az ellenkezője igen, olyan volt már, hogy a vendégnek tetszett, de mi nem voltunk megelégedve vele, azt mondtuk, hogy elnézést, jöjjön két nap múlva érte, mert még igazítani akarunk rajta. De ha elvállaltuk, akkor olyan nincs, hogy nem sikerül.

K.L.: Ha ruháról van szó, nem megpróbáljuk, hanem megcsináljuk. Mindig van megoldás.

Írta és | Képek: Farkas Krisztina