Az ötödik karika

Zakariás Fruzsina nemcsak egy technológiai forradalom, hanem egy hatalmas iparági krízis kellős közepén kapott megbízást az Audi márka vezetésére. A női vezetők szerepvállalása nem példa nélküli a hazai autóimportőrök világában, a tény azonban mindenképpen jelzésértékű momentum, amire feltehetőleg nemcsak általánosságban, hanem a szektort és a brandet képviselő Porsche Hungariánál is sokan felkaphatták a fejüket. Talán ennek fényében nem csoda, ha ez a szál vissza-visszatér a most következő beszélgetés során is. A négykarikás márka első embere közgazdász végzettségű, életútja rendkívül színes és szakmai kihívásokkal teli, amiben akarva-akaratlanul megjelenik a válságkezelés is, így nem csodálkoznék azon, ha Fruzsinának a történetmesélés közben is déjà vu érzése lenne.

Akár egy pohár pezsgő is dukálhatna a beszélgetés kísérőjeként, hiszen a Fruzsinával a 2022-es év első munkanapjára beszéltük meg az interjú időpontját. Az évkezdet miliője le sem tagadható a Porsche Hungaria székházában, minden csendes, szinte a légyzümmögést is meg lehetne hallani, legalábbis az első pillanatban ezt gondolná az ember. A látszat azonban csal, mindenki gőzerővel dolgozik az elmúlt esztendő utolsó riportjain és a 2022-es év indításán – tudom meg később vendéglátómtól, akivel az irodája előtt futunk össze. Mire a Fruzsina a gondolat végére ér, már a márka „parancsnoki hídján” vagyunk, itt folytatjuk a beszélgetésünket.

A háromgyerekes anyuka céltudatos, energikus személyiség, igazi jelenség. Ismeretlen ismerősként úgy érzem, hogyha valaki nem a kellő körültekintéssel olvassa el eddigi életútját, akár az az érzete is lehet, hogy Fruzsina a pályája során vezetői pozícióból vezetői pozícióba lépett. Azonban a közel kétórás beszélgetés során kiderül, hogy a karrierútja sokkal szofisztikáltabb ívet írt le, mint ahogy a slágvortokba szedett szakmai kronológiájából látszik. Noha pályafutásának korszakai olykor köszönőviszonyban sincsenek egymással, mégis mire az időrend végére érünk, addigra ezek a stációk láncszemként kapcsolódnak össze.

Barna András (B. A.): Most találkozunk másodszor, de már az első beszélgetésünkből is kitűnt, hogy nagyon céltudatos személyiség vagy. Azt is gondolhatnám, hogy már nagyon korán eldöntötted, hogy mi szeretnél lenni, és ezért választottad a közgazdasági egyetemet. Így volt?

Zakariás Fruzsina (Z. F.): Egyáltalán nem, sőt! Tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem a jövőmön gondolkozni. Három dolog volt nagy hatással rám: az édesanyám, aki fogorvos, ezért az orvosi, ezen belül is a fogorvosi pálya érdekelt, ami akár egy triviális cél is lehetett volna. A családunkban volt egy elképesztően sikeres pszichológus nagybátyám, ezért nagyon vonzott ez az életút is, és csak a harmadik volt a közgazdasági egyetem, ahova viszont a pár évvel idősebb nővérem járt, így némileg arra is volt rálátásom.

B. A.: Ebből a „triumvirátusból” miért a közgazdaságtan került ki győztesen?

Z. F.: Bizonyos fokig életkori sajátosság, hogy az embert tizenhat évesen sok minden érdekli, de még nem tudja, hogy mit akar. A gyerekeimet látva ez ma sincsen másként. A nagybátyám javaslatára mentem el az ELTE Pszichológiai Tanszékének pályaválasztási tanácsadására. Egyébként ez inkább volt önismereti tréning, mint tanácsadás, hiszen rengeteg tesztből állt. Ennek végére kristályosodott ki, hogy a leginkább testhez álló terület számomra a közgazdasági irány. A végeredményhez az édesanyám annyit fűzött hozzá iránymutatásként és némileg vigasztalásul, hogy ha ennyi minden érdekel, akkor ő azt gondolja, hogy egy orvosi hivatáshoz az érdeklődés szintjénél „erősebb hívás”, belső motiváció kell. Tulajdonképpen ennek apróján hasonlóképpen gondoltam végig később a pszichológia iránti elhivatottságot is, és döntöttem végül a közgazdaságtan mellett. Az említett három területen kívül még az idegen nyelvek érdekeltek. A némettel kezdtem, majd jött az angol, később az egyetemen pedig a francia és az olasz, ezek mindegyikéből megszereztem az üzleti felsőfokú nyelvvizsgát is.

B. A.: A közgazdasági területen belül az irány is megvolt akkor már a fejedben?

Z. F.: Ez nagy dilemmát okozott. Végül is a Nemzetközi Kapcsolatok és a Marketing mesterképzéseket választottam. Az ötödik év végén abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kimehettem Milánóba, ahol a világ legrégebbi bankjának, a Banca Monte dei Paschi di Siena brókercégénél dolgozhattam. A hely és a munka fantasztikus volt, ugyanakkor a kint eltöltött idő egyfajta megvilágosodást is hozott számomra, és megerősített abban, hogy a bankszektor nem az én világom. Az olaszországi bank előtt még volt egy ösztöndíjas félévem Ausztriában is. A közgazdasági egyetemet követően a párizsi Sciences Po egyetemen folytattam a tanulmányaimat, ami a francia főváros legelismertebb felsőoktatási intézménye, ahol rengeteg ismert francia politikus is tanult. A külföldi képzések szakmai vonalon nagyon sokat adtak, de ennek ellenére tudtam, hogy nem akarok külföldön élni és dolgozni.

B. A.: Itthon hol indult el a karriered?

Z. F.: Óriási szerencsémre – 1998-at írunk – bekerültem a Varga Holdingshoz, ami ebben az időben a világ egyik legnagyobb animációs stúdiója volt. A cég ötszáz embert foglalkoztatott Ázsiától Amerikáig, és már akkor minden online módon működött, szóval egy nagyon innovatív vállalat volt minden tekintetben. Ide vettek fel hármunkat a Közgázról sales pozícióba, ami nagyon intenzív negyedéves tréninggel kezdődött, ahol tulajdonképpen meg kellett tanulnunk az animációs szakmát. A dolog pikantériája, hogy a Volkswagen marketingjének mostani vezetőjével, Kazi Robival anno együtt kerültünk oda. A Varga Holdingsnál töltött idő két elképesztően kemény éve volt az életemnek, viszont minden percét élveztem. Hihetetlen bizalmat kaptam, aminek talán a legemlékezetesebb momentuma az volt, amikor a vezérigazgató kivitt a Sony Pictures elnökével történő tárgyalásra. Két ilyen kaliberű ember megbeszélését hallgatni, abban részt venni meghatározó élmény és tapasztalat. Én azóta hiszek abban, hogy ha az embernek jókor jó helyen van egy jó mentora, aki mögé áll és hisz benne, az nagyon sokat segít a későbbiekben.

B. A.: Konkrétan milyen saleses feladatod volt?

Z. F.: Sokat nevettünk annak idején azon, hogy mi vagyunk az animációs világ porszívóügynökei. A feladatunk az volt, hogy a cég animációs gyártási szolgáltatását adjuk el reklámügynökségeknek. Először a német, osztrák, svájci régió volt az enyém, később pedig ehhez még jött az angol és a holland piac. A munkám során tehát nemcsak a filmgyártáshoz, hanem a reklámügynökségekhez is közel kerültem, aminek köszönhetően később az Ogilvy, mondhatni, egy állásajánlattal „levadászott”. Az Ogilvy akkor a legnagyobb és a legelismertebb reklámügynökség volt, és azt gondoltam, hogy olyan stabil marketinges alapot ad, amit kár lenne kihagynom. Itt is hatalmas szerencsém volt, mivel ebben az időben kezdtek beszivárogni a világmárkák Magyarországra, így a legnagyobb brandek kampányain dolgozhattam, elképesztő büdzsék mellett.

B. A.: Úgy tűnik, hogy az Ogilvy csak egy vargabetű volt a karriered során, hiszen nem sokkal később visszatértél a filmes világhoz.

Z. F.: Egy brüsszeli kiállításon ismertem meg Ferenczy Gábort, aki a Focus-Fox stúdió ügyvezetője és egyik társtulajdonosa. Kis idő és többszöri beszélgetés után hívott át hozzájuk dolgozni. Tíz nagyon izgalmas év következett, amit rendkívül szerettem. A Focus-Fox egy régiós szinten is piacvezető utómunkacég, ahol az animációs, játék- és reklámfilmes vonal mellett mi üzemeltettük itthon az amerikai Kodak laborját is. Én közvetlenül az ügyvezetővel dolgoztam együtt, akik itt is óriási bizalmat szavaztak nekem. Némileg vicces, de jól jellemzi a cég elképesztő sikerességét, hogy anélkül ment így, hogy a marketinggel bárki is foglalkozott volna. Számomra nemcsak azért volt meghatározó az ott eltöltött idő, mert fantasztikus emberek között dolgozhattam, hanem azért is, mert huszonhat évesen ez volt az első olyan munkahelyem, ahol csapatom volt, és vezetői pozícióba kerültem. A különleges hozzáadott értéke ennek az évtizednek még az volt, hogy ez idő alatt három gyerekem született úgy, hogy mindvégig közben mindvégig aktívan dolgozhattam. A mai napig nem tudnék egy olyan női vezetőt sem mondani, aki részmunkaidőben maradhatott volna egy ilyen pozícióban és státuszban. A főnökeim nagyon konstruktívak és empatikusak voltak ebben a kérdésben, ennek köszönhetően így mindig a gyerekek korának megfelelően tudtam beosztani az időmet. Végtelenül hálás vagyok ezért a hozzáállásért, és azt gondolom, hogy talán a harmadik gyerekem meg sem született volna, ha nem biztosítottak ezek a feltételek. Szóval úgy telt el a tíz év, hogy én egy pillanatig sem éreztem azt, hogy kiestem volna a munkából.

B. A.: Az elbeszélésed alapján ez több mint egy idilli munkahely volt, mégis váltottál. Miért?

Z. F.: A 2008-as válság a filmipart is megbillentette, ez bizonyos fokig döntéshelyzet elé állított engem is, ezért amikor 2010-ben megkeresett egy fejvadász cég, akkor az ajánlatukra igent mondtam.

B. A.: Ezek szerint az ajánlat már nem a filmes világból jött?

Z. F.: Egy skandináv multi, a Samlerhuset keresett magyarországi munkatársat. A cég világszerte piacvezető az érmekibocsátásban és a numizmatikában. Szinte mindenhol van érdekeltsége a világon, és Magyarországon is létre akartak hozni egy leányvállalatot, ennek megalapításához kerestek embert. Ez a karrierem egy újabb izgalmas része lett, amire viccesen azt szoktam mondani, hogy ez a cég lett az én negyedik gyerekem. Picit szürreális és filmbe illő helyzetbe kerültem, hiszen ott álltam a Bankcenterben egy teljesen üres irodában, és onnan kellett felépítenem egy céget. Nyilván volt know-how és számíthattam a külföldi kollégákra, de abszolút értékben mégis csak a nulláról indultunk. Számomra óriási mérföldkő volt, hogy rá két évre ebből a semmiből lett egy negyvenfős vállalat kétmilliárd forint fölötti árbevétellel. Ez egy nagyon gyors sikersztori lett, ma már százezer százezer fő feletti vevőkörrel.

B. A.: A numizmatika szeretetéhez, az érmegyűjtéshez kell egyfajta szenvedély, ami mellett nem árt érteni sem hozzá. Kicsit olyan, mint a műgyűjtés: aki nem ért hozzá, gyorsan lyukra futhat. Korábban sokkal populárisabb területeken dolgoztál. Nem gondolkoztál el azon, hogy „outsiderként” számodra ez egy teljesen testidegen pálya lesz?

Z. F.: Érdekes a kérdésfelvetésed, és igen, valóban elgondolkoztam ezen. Azonban én máshonnan közelítettem meg a dolgot. Mivel nagyon feladatorientált ember vagyok, izgatott valamit a nulláról felépíteni, és tudtam, hogy nem leszek egyedül, hiszen ott állt mögöttem egy iszonyú nagy és erős hálózat, tudás.

B. A.: Nem szeretnék elveszni a részletekben, de akkor, amikor ebbe belevágtál, tudtad vagy sejtetted, hogy milyen erős piaca lehet ennek idehaza?

Z. F.: Azok közül az ismerőseim közül, akiknek elmondtam, hogy mivel foglalkozom, alig akadtak néhányan, akik tudták volna, mi az a numizmatika. Akik viszont ismerték a területet, azok meg azt firtatták: ezeket ki veszi majd meg? Az idő adta meg a választ: néhány év alatt több, mint százezer vevőnk volt. Aki a numizmatika szerelmese, az a történelem, a kultúra, a művészetek iránt érdeklődő ember, aki sohasem csak egy darab fémet vesz meg, hanem azt a történetet, ami mögötte van. Szerencsére jó sokan hódolnak idehaza ennek a hobbinak.

B. A.: A numizmatika hobbi vagy befektetés?

Z. F.: A numizmatikát szeretőknél keveredik a hobbi és a befektetői szemlélet. Az érmében van egyszer egy numizmatikai és egy nemesfémérték, amely ötvöződik az évek során, és tulajdonképpen ez határozza meg a későbbi értékét.

B. A.: Úgy érzem, hogy közel álltál a nyugdíjas állás kategóriájához, vitt a lendület, ilyenkor akár nagyjából hátra is dőlhetne az ember, mégis váltottál. Miért és hova?

Z. F.: Mondhatni teljesen véletlenül. Egy borvacsorán a BÁV tulajdonosa, Nagy Elek mellett ültem és elkezdtünk beszélgetni az érmékről, aminek egy újbóli találkozó és később egy állásajánlat lett a vége. A cégportfólió teljes megújítására keresett vezetőt.

A 60 cégből álló holdingban egy központosított, egységes struktúrát sikerült létrehoznunk, amire óriási szükség volt. A BÁV-on és a Főtaxi-n kívül egy hatalmas ingatlanportfolió tartozik a cégcsoportba. Később a BÁV vezérigazgatója lettem, ami a holding zászlóshajója a maga négyszáz dolgozójával és száz fiókjával, arról nem is szólva, hogy Magyarország legrégebbi cége.

B. A.: Kicsit átsiklottunk a miért váltottál kérdésen.

Z. F.: A BÁV-ot akkor egy rettentő izgalmas kihívásnak találtam. Míg az éremkibocsátás esetében a nulláról kellett valamit felépítenem, addig a BÁV-nál Magyarország legrégebbi cégét kellett újrahangolni. Ez olyan vonzóvá tette a feladatot, hogy öt év után el tudtam engedni a Magyar Érmekibocsátó kezét, pedig ezt korábban igen nehezen tudtam volna csak elképzelni.

B. A.: Némileg költői a kérdés: megtaláltad ebben a kihívásban is a sikerélményt?

Z. F.: A BÁV egy nagyon különleges vállalat, tradicionális értékekkel, ahol generációk adják át a tudást egymásnak és dolgoznak együtt hosszú évek óta. Ugyanakkor nehezen mozgó évtizedes rutinok mentén működött. A három év alatt lezajló átalakítással eljutottunk egy olyan újfajta szemléletmódhoz, ami hosszú távon biztosítja a cég működését anélkül, hogy a meglévő értékei csorbulnának.

B.A: Tehát ismét váltottál, és ismét felmerül a miért kérdése. A szó jó értelmében kérdem: elfogyott a feladat?

Z. F.: Egy ekkora cégnél az sosem fogy el, viszont valahol úgy éreztem, hogy már nincsen meg benne az a kihívás, ami pörget. A vállalat új és véleményem szerint megfelelő pályára került egy egységes menedzsmenttel, amihez én már nem tudtam többet hozzátenni, ezért kerestem egy új irányt, ami a Magyar Turisztikai Ügynökség (MTÜ) lett.

B. A.: Ez megint egy teljes pálfordulás a pályafutásod során. Itt is találtál valami kihívást?

Z. F.: Annyiban mindenképpen, hogy a szerződésemet még a pandémia előtt írtam alá. (Nevet.)

B. A.: Hogy találtál ide?

Z. F.: Egy meghirdetett állásajánlat volt, és nagyon megtetszett a feladat, leegyszerűsítve az, hogy a saját hazádat mint turisztikai desztinációt add el a nagyvilágban. Elképesztően komoly felvételi és interjúprotokollon kellett részt vennem, mire a döntéshozók kihirdették a végeredményt, és kezet foghattunk. Hogy őszinte legyek, soha nem gondoltam volna, hogy egy állami cég esetében ilyen kemény a rosta.

A pozíció elnyerése után fantasztikus nemzetközi csapatot kaptam húsz emberrel, kiváló szakmai és nyelvtudással, akikkel élmény volt dolgozni. A feladatom az lett volna, hogy ezt a húszfős szervezetet százfősre bővítsük ki, és a világ harmincnégy országában turisztikai képviseleteket nyissunk Berlintől New Yorkig. Gyakorlatilag itthon mindent kidolgoztunk, kész volt a komplett tervstruktúra, és akkor jött a covid. Szóval a krízis itt is megtalált, hiszen turizmust kellett vagy kellett volna szervezni pandémia idején, ami viszont már több mint kihívás lett.

B. A.: Lehet, hogy övön aluli lesz a kérdés, de valljuk be, az MTÜ egy kommunikációs célpont, vagy könnyen azzá válhat. Ezért aztán – a magánvéleményem szerint – a reputációja nem feltétlenül olyan jó, mint amilyen a küldetése valójában. Amikor erre az irányra váltottál, nem volt benned dilemma, nem lamentáltál ezen és hasonló dolgokon?

Z. F.: Sok mindent mérlegre tettem, még azt is, hogy húsz év versenyszféra után életemben először állami cégnél dolgozom. Az ottlétem két éve azonban roppant tanulságos volt, egyrészt azért, mert megismertem a rendszer működését, másrészt – ha szabad így fogalmazni – túl szép volt a feladat ahhoz, hogy eltántorítson mondjuk a nem kellő megítélésű reputáció vagy bármi más. Minden olyan félelmemre, ami korábban bennem élt az MTÜ kapcsán, hogy lassú, hogy állami, hogy nehezen mozdul stb., arra rácáfolt az idő. Aztán sajnos az elhúzódó covidhelyzetnek köszönhetően már látszott, hogy a projekt halasztódik, és emiatt gondoltam azt, hogy bizonyos fokig előre kell menekülnöm. Szerencsére viszonylag rövid idő alatt megtalált egy német fejvadász cég a Porsche Hungaria ajánlatával.

B. A.: Viszonylag jó a rálátásom az autópiacra és annak szereplőire, úgyhogy ennek fényében azt gondolom, hogy kihívásokban, ab ovo kríziskezelésben itt sem lesz hiány. Megismerve a történetedet, úgy vélem, a jelenlegi pozíciódban fogsz találkozni a pályád során már megélt motívumokkal, hiszen a Porsche Hungariánál is egy újkori reneszánszban lettél szereplő. Mit gondoltál, amikor a fejvadász megkeresett ezzel az ajánlattal?

Z. F.: Az Audiba nem nehéz beleszeretni, és személyes kötődésem is van, hiszen a férjemmel első autója is ez márka volt. Az elmúlt két évtized alatt nagy és sokrétű értékesítési tapasztalatokat szereztem a prémium szegmensben, hiszen akár a numizmatikáról, akár a BÁV-ról beszélünk, azok mind idetartoznak. Az Audi prémium márka, és bár az autóiparban még nem dolgoztam, úgy éreztem, hogy az az értékesítési attitűd, ami ehhez a termékkategóriához köt, kellő tapasztalatot jelent a jövőre nézve. Az ittlétem első két hónapjának summája mindenképpen az lehetne, hogy én más aspektusból teszem fel a kérdéseket, más szemmel nézem a területet, mint mondjuk azok, akik már régen ebben a szektorban dolgoznak. Ezt a tényt egyébként a kollégáim is megjegyezték már.

B. A.: Ha „békeidő lenne”, most akár az autókereskedelem Kánaánjáról is beszélhetnék, hiszen szinte végtelen számú autót el lehetne adni. Azonban tudvalévő, hogy a helyzet egyáltalán nem ilyen rózsás, hiszen egyrészt egy iparági forradalmat élünk, másrészt a covid miatt fellépett egy jelentős alkatrészhiány is. Főleg ez utóbbinak tudható be, hogy jelentősen megnövekedett a várakozási idő is. Egyik piaci szereplő sincsen könnyű helyzetben. Te hogy látod a „házad táját” ennek fényében, hogy lehet ezt kezelni?

Z. F.: Amikor egy termék vagy szolgáltatás nehezen elérhetővé válik, akkor óhatatlanul felértékelődik. Egy olyan márka, amit tulajdonképpen eddig egyik napról a másikra megvehettünk, most nehezen elérhető termékké vált, ennek hatására szükségszerűen feljebb pozícionálódik. Én azt látom most – és ebben nagy szerepe van a médiának is –, hogy a vásárlók nagyon tudatosak lettek. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy aki jövőre akar autóhoz jutni, az már most bemegy egy szalonba. Kétségtelen és megfigyelhető, hogy nagyon furcsa dinamikája lett a piacnak, hiszen kereslet van, sőt óriási, miközben a mi korlátunk per pillanat a gyár kapacitása.

Az egyik kedvenc mondásom, hogy egy krízishelyzetben rengeteg a lehetőség. Válságok mindig lesznek, ahogy a gazdasági életben is megfigyelhető egyfajta ciklikusság, konjunktúrák és dekonjunktúrák váltják egymást, és szerintem ilyenkor nagyon nem mindegy, hogy az ember mit csinál a völgyben és mit a csúcson. Ma tehát a márka imázserősítése fontosabb, mint mondjuk az eladásösztönzés.

B. A.: Behoznék egy további szálat is a beszélgetésünkbe. Szóba került már krízishelyzet, vállalati átszervezés, aminek te is részese lettél. És bár nem szeretjük azt mondani, hogy vannak férfias vagy nőies szakmák, de azért valljuk be, hogy az autóipar mégiscsak olyan pasis terület. Ez végigfutott rajtad, érdekelt a lehetőség ezen aspektusa?

Z. F.: Érdekes, amit kérdezel, mert a felvételi interjúk alkalmával az a kérdés, hogy nem tartok-e attól, hogy csak férfiak vannak a menedzsmentben, minden esetben elhangzott. A pályám során számtalan esetben előfordult, hogy férfiakkal kellett tárgyalnom vagy velük dolgoztam együtt. Ennek okán azt is mondhatnám, hogy ezt már tulajdonképpen megszoktam. Még pontosabban: egyáltalán nem szokatlan. Viszont amikor a harmadik vagy negyedik alkalommal szembesültem ezzel a kérdéssel, akkor nyilván elgondolkoztam ezen is. Most két hónap után azt látom, hogy – talán furcsa ilyet mondani – még talán előny is, hogy nő vagyok. Azonnal tapintható, hogy egyfajta tisztelet irányul felém, és nemcsak azért, mert kinyitják előttem az ajtót. A tisztelet kölcsönös, hiszen az elmúlt évtizedekben itt több százan dolgoztak azért, hogy a Porsche Hungariát azzá tegyék, ami ma. Én az ő tudásukra és tanácsaikra maximálisan számítok a jövőben, miközben alapvetően minden új feladathoz alázattal állok hozzá. Nőként az eredendő érdeklődésem megvan az autók iránt, ami mindenképpen kell ehhez a pozícióhoz, ugyanakkor nem műszaki, hanem menedzsmentfeladatra vettek fel. Azt is gondolom, hogy – előnyünkre legyen mondva – mi, nők, bírunk egyfajta megérzéssel, amire számos példát tudnék hozni a saját pályámból is. Ha már ez szóba került, akkor érdemes megjegyezni: elképesztően sok kutatás készült arról, hogy miért is legyenek női vezetők a döntéshozók között. Úgy vélem, túl a politikai korrektségen ennek a dolognak a legfontosabb momentuma mégis csak az, hogy a nőknek egészen másként van „huzalozva” az agyuk, mint a férfiaké. Ugyanabban a kérdéskörben mást gondolunk, más kérdéseket teszünk fel, másképp közelítünk meg problémákat. A kutatások alátámasztják, hogy ez a fajta színesség, komplexitás hozza meg legtöbbször a legjobb eredményt.

B. A.: A szakmai pályafutásod, az eddig betöltött pozícióid okán a hangod messzire elhallatszana a nők, a női vezetők szerepvállalásáról. Hogy vélekedsz erről?

Z. F.: A karrierem során soha nem éreztem hátránynak, hogy nő vagyok, ez szerintem óriási szerencse, mint ahogy az is, hogy úgy voltam tíz évig otthon három gyerekkel, hogy eközben nem estem ki „rendszerből”, és végig tudtam dolgozni. Ezt még ma is hihetetlen előnynek élem meg, mert bizonyos vagyok abban, hogy ez a nők előremenetelének egyik kerékkötője: amikor gyereket vállal, akkor az az idő kiesik, miközben a férfiak esetében a pályaív – jó esetben – töretlen. A magam részéről az a szemléletmód, amit át szeretnék adni a következő generációnak, az, hogy attól, mert valaki nő, még nem kell megijedni egy látszólag testidegen területtől, egy műszaki pályától, vagy akár attól sem, hogy valakiből vezető váljon. Azt gondolná az ember, hogy a most felnövekvő nemzedékben már nincsenek benne az elmúlt évtizedek beidegződései, ennek ellenére azt tapasztalom, hogy a lányokban, fiatal nőkben még mindig kevesebb az önbizalom, kevésbé állnak ki, kevésbé hisznek magukban. Én elkötelezett vagyok abban, hogy ezen javítani tudjak.

B. A.: Tagja vagy a Top Women Managers Clubnak (TWMC), ami egy másik oldalhajtás.

Z. F.: A Csík Klára alapította klub abban erősít meg, amiben a férfiak születetten nagyon jók. Ugyanis a pasiknak „a hol legyünk kötetlenül együtt” kérdése szinte soha nem merül fel, hiszen mindenféle helyek vannak erre, szivar- és golfklubok, vagy este egy törzshelyen stb. A női vezetők kevésbé találnak erre helyet és időt is. A klubunk jellemzően üzleti reggelikben teljesedik ki, és munkaidőben tartjuk. Abszolút egymást segítő hálózat a miénk, üzleti, szakmai kérdésekről szoktunk beszélgetni. A legnagyobb értéke a társaságnak – egyébként ez nemtől függetlenül igaz –, hogy oldja a felsővezetői magányosságot is.

B. A.: A mondás nem az enyém, viszont nagyon tetszik és nagyon igaz is. Szokták ugye mondani, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő, de ez esetben fordítva is igaz lehet, hiszen elég színes pályafutást tudhatsz már most is magad mögött.

Z. F.: Azt szoktam mondani, hogy csak a nagyon erős férfiak bírnak elviselni egy erős nőt maguk mellett. Nekem óriási szerencsém volt, hiszen mi a férjemmel nagyon fiatalon kerültünk össze, amit azért is tartok fontosnak, mert amikor egy nő már vezetői pozícióban dolgozik, akkor attól gyakran megijednek a férfiak. A férjemmel az egyetemi éveim alatt ismerkedtünk meg, és ő minden ponton társam volt a karrierépítésben, nem mellesleg három évtizede ő is az autóiparban dolgozik.

Hiszem, hogy a családi és magánélet megszervezése is egy csapatmunka. A számtalanszor feltett „három gyerek mellett hogy csinálod?” kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy van egy kiváló férjem, aki pontosan tudja, hogy a kenyér a közértből kerül az asztalra, nem pedig ott terem, és a ruhák is úgy lesznek tiszták, hogy valaki berakja a szennyest a mosógépbe, és ezek csak triviális szösszenetek a hétköznapi életünkből. Hálás vagyok azért is, hogy mindig, mindenben számíthattunk a férjemmel a szüleinkre, akik mellettünk állnak és segítenek a családi életünk menedzselésében.

B. A.: Tulajdonképpen mondhatni, hogy egy percet sem hagytál kihasználatlanul a pályafutásod során. Ez valahol egy munkamánia lett?

Z. F.: Ezt egyáltalán nem mondanám, de a munka a személyiségemnek szerves része. A munka és magánélet egyensúlyára viszont nagyon odafigyelek, fontos számomra a harmónia ebben. Azt gondolom, hogy az ember a munkát végezze nagyon koncentráltan, viszont amikor hazamegy, akkor tudja élvezni az életet.

B. A.: És amikor elengeded a munka kezét…?

Z. F A sport lételemem, ennek segítségével bírom a hétköznapok intenzív tempóját. Hetente kétszer teniszezem és tornászom, a hétvégéken pedig futok. Családi szenvedély nálunk a síelés, a férjem korábban magyar bajnok volt, majd később a fiam is versenyzett, ez a sport számunkra óriási szerelem. Szeretünk vitorlázni is, szóval az audis sportok is intenzíven jelen vannak az életemben, úgyhogy jöhet a többi kihívás is. (Nevet.)

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert