A történetíró története

Matuscsák Tamás fogorvosként indult, de ma már kulturális menedzsernek és írónak vallja magát. Eddigi kalandos életútja okán talán nem véletlen, hogy írói munkásságában is jellemzően az életrajzi regényekre fókuszál. Számos regény, valamint Nikola Tesla és Rejtő Jenő története után a legutóbbi könyve Szent-Györgyi Albert életét dolgozza fel egy igen érdekes aspektusban, ami lehetővé teszi, hogy egy kicsit mindenki belebújjon Nobel-díjas professzorunk bőrébe. A beszélgetésünk apropóját is ez a könyv adta, de amíg idáig elérünk, sok Tamás-féle történetnek is a részesei leszünk.

Amikor Tamás becsukta mögöttem a kertkaput, úgy éreztem, mintha átléptem volna egy másik világba. Botanikus kerteket meghazudtoló látvány fogadott, bármerre is fordítottam a fejem. Mindenhonnan nyíló virágok néztek vissza rám, a ház bejáratáig hortenziák álltak sorfalat, a pázsit fűszálai pedig úgy álltak glédában, mintha megfésülték volna őket. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mintha egy katalógus tűpontosan megszerkesztett oldalai között sétálnék. Az egész miliő egyfajta mediterrán stílust árasztott, ahol – némi képzavarral élve – azonnal zen hangulatba lehet kerülni. „A kerti patikarend a feleségem munkáját dicséri, aki egészen biztosan többet foglalkozik naponta a növényekkel, mint amennyit én írásra fordítok” – mondja nevetve és alig leplezett büszkeséggel vendéglátóm.

Egy kis teraszon ülünk le beszélgetni, ehhez viszont át kell haladni a lakáson, Tamás alkotói sarka mellett. Azt képzelné az ember, hogy egy történetíró asztalán minimum két oszlopba felstószolt lexikonok, kéziratok magasodnak, azonban a munkatérben pedáns rend fogadja a vendéget, ami egyébként Tamás személyiségéből is adódik, mint ahogyan az is, hogy nagy gondot fordít sármos megjelenésére. A könyveiről egyébként sokkal többet lehet tudni, mint róla magáról.

Barna András (B. A.): Hogy stílszerű legyek, az életed nem egy nyitott könyv, de azt azért tudni lehet rólad, hogy fogorvosként végeztél és praktizáltál is. Akár azt is mondhatnám, hogy elég lenne csak azt a kérdést feltenni, hogy miként jutottál el a fogorvoslástól a könyvírásig. De én egyet még tekernék visszafelé az idő kerekén. Mi volt mindezek előtt?

Matuscsák Tamás (M. T.): Tulajdonképpen nagyon el voltam kényeztetve, mert egy ingergazdag családban nőttem fel. A szüleim építészmérnökök voltak, az édesapám – aki mindemellett lelkes sportember is volt – a statikai tanszéket vezette a Műszaki Egyetemen, később pedig rektorhelyettes is volt. A szüleim mindketten nagyon szerették a művészettörténetet, és ez hatott rám is. Szerencsémre az iskolai tanulmányaim során olyan rajztanárokkal találkoztam, akik inkább erre fókuszáltak, mint a rajzolásra, így jól bele tudtam ásni magam a témába. Egyébként pedig mindig rengeteget olvastam, de természetesen nem csak ilyen témájú könyveket.

B. A.: A szüleid részéről nem volt elvárás, hogy a nyomdokaikba lépj?

M. T.: Édesanyám részéről egyáltalán nem, az édesapám viszont nagyon szerette volna, ha ebbe az irányba indulok el. Mentségemre legyen mondva, hogy akkor, amikor pályaválasztás előtt álltam, a magyar építészet enyhén szólva sem a fénykorát élte, amit látott, belátott ő is. Másfelől nem is éreztem magamban tehetséget, már csak azért sem, mert egyáltalán nem tudtam rajzolni. Ráadásul az édesapám statikus volt egy olyan korban, amikor nem volt számítógép, de még csak elemes számológép sem, így a számításokat egy mechanikus, tekerős számológéppel és logarléccel lehetett csak elvégezni. A habitusomnál fogva el sem tudtam volna képzelni magamról, hogy egész életemben így számoljak, logarlécet tologassak naphosszat.

B. A.: A „b” terv volt az orvosi pálya?

M. T.: Nem. A pályaválasztásom előzményei tulajdonképpen a gyerekkoromig nyúlnak vissza. Megfigyeltem ugyanis, hogy ha valami bajom volt, akkor kijött a gyerekorvos, megvizsgált, majd kapott pár száz forintot, ami nagy pénz volt a hatvanas években, telente pedig elutazott a Karib-tengerhez, ami ma visszagondolva szinte lehetetlennek tűnik. Valójában először ez a több, mint irigylésre méltó életvitel tetszett meg nekem, de persze a segíteni vágyás volt a fő hajtóerőm. (Nevet.) Később, a gimnáziumi éveim alatt rendszeresen dolgoztam az ORFI-kórházban, de amikor megtapasztaltam, hogy egy velem egyidős beteg meghalt, akkor ez és néhány hasonló helyzet igencsak elvették a kedvemet az orvoslás legkomorabb ágától. Olyan terület felé fordultam, amit viszonylag gyorsan be tudok fejezni, lukratív és nemzetközileg is jól használható, mert egy családi tragédia miatt elhatároztam, hogy előbb-utóbb kimegyek külföldre. Először egyébként a fogtechnikát jelöltem meg, de mivel jó tanuló voltam, az osztályfőnököm szerint szóba sem jöhetett, hogy nem jelentkezem az egyetemre. Így lett a fogtechnikából a fogorvosi kar. A diploma után egy évet Dégen dolgoztam, ahova többször lejárt hozzám Herendi Gábor is, aki egy évvel fölöttem járt az egyetemen. Feltehetően ez is közrejátszott abban, hogy később a Kincsem film helyszínéül az ottani kastélyt választották.

B. A.: Említetted, hogy csak egy évig voltál itt.

M. T.: Dég után kivándoroltam Monacoba, ahol azután tíz hosszú évet töltöttem. Az első másfél évben asszisztensként dolgoztam, később pedig egy másik rendelőben, de ott már fogorvosként. Hozzáteszem, hogy ez egy nagyon érdekes és színes időszaka volt az életemnek, amiben fontos szerepet játszott, hogy nagyon „menő” helyen volt a rendelő, éppen a Casinóval szemben, ahol az én időmben még Cousteau kapitánytól kezdve a hercegi családon át Jack Nicholsonig rengeteg illusztris páciens is megfordult.

B. A.: Adódik a kérdés: miért jöttél haza?

M. T.: Egyfelől már nem volt hova továbblépni, hiszen nekem nem lehetett saját praxisom, mert csak monacói állampolgárnak lehet ott saját rendelője, férfiak pedig nem kaphatják meg az állampolgárságot. Egyébként pedig mindig azt szoktam mondani, hogy Monaco olyan, mint egy színház: aki a színfalak mögött van, nem ugyanazt az előadást látja, mint aki a nézőtérről nézi.

B. A. Idehaza praxist nyitottál?

M. T.: Nem, mert még a kinti éveim alatt a legjobb barátom, egy belga tanár, aki pénzügyi és értékpapírvonalon dolgozott, aki jó értelemben véve megfertőzött a témával. Az ő hatására vetettem bele magam ebbe a pénzvilágba, és hamar rá is éreztem az ízére, aminek köszönhetően egy alkalommal megbízást kaptam egy társaságtól egy projektmunkára. Ugyan az a tranzakció akkor nem jött össze, de nagyon meg voltak elégedve a munkámmal, és felkértek, hogy dolgozzak nekik, először Bécsben, majd Budapesten. Úgy volt, hogy csak egy évre jövök vissza, és ez alatt elindítjuk a cég honi képviseletét, de aztán itthon ragadtam. Később létrehoztam egy saját pénzügyi vállalkozást is, de aztán a gazdaság alakulását látva úgy éreztem jobb, ha felszámolom az egészet, és sokkal békésebb dolgok felé fordulok, mint amilyen a sport és a kultúra.

B. A.: Volt konkrét terved?

M. T.: Bár eddig nem említettem, de világéletemben igen aktív életet éltem, és a mai napig is nagy hangsúlyt fektetek a sportra. Az édesapám annak idején ifjúsági válogatott labdarúgó volt, már csak emiatt is mindenünk volt a foci, és ha csak lehetett, minden meccset megnéztünk, jómagam pedig több más labdasportot is kipróbáltam. Sporttagozatos általános iskolába jártam, később pedig a Rákóczi gimnáziumba, ami akkoriban rengeteg fiatal magyar sportoló „otthona” volt. A sporthoz tehát megvolt affinitásom. Amikor az értékpapírüzletből kiszálltam, akkor egy atyai jóbarátunk, Hertzka György, az IBUSZ sport- és rendezvényigazgatója azzal keresett meg, hogy segítsek az Orvosok Világjátékának megpályázásában. Sikerült elnyernünk a pályázatot, és 2002-ben – amikor a balatoni turizmus éppen mélyrepülésben volt – megrendezhettük ott ezt a nagyszabású eseményt, ami egy tíznapos sportrendezvény huszonhárom sportággal, aminek a farvizén aztán jött az Ügyvédek Labdarúgó Világbajnoksága és a World Corporate Games, azaz a Vállalati Világjátékok is.

B. A.: Ezek ki is töltötték az idődet?

M. T.: Jellemzően mindig több dologgal foglalkoztam egyszerre, gyakoriak voltak az átfedések. A sportrendezvények közben egy ismerősön keresztül belecsöppentem a színházi világba. Ennek okán behoztam Magyarországra a Caveman című darabot, amit én fordítottam, és én lettem a producere is. Ez a világ egyik leghíresebb egyszemélyes darabja, és itthon is legalább tizenhat évig játszották, sőt játsszák talán még most is. A Caveman mellett a Rocky Horror Show itthoni színpadra állítása is a nevemhez fűződik. Ezek önmagában is nagy jelentőségűek, de talán mind közül a legnagyobb az egykori Filmmúzeum helyén megszülető Belvárosi Színház ötlete volt, ahol korábban kizárólag operett-gálákat tartottak.

A sportrendezvényeken megszerzett kapcsolati rendszer és a színházi élet egy különös egyvelegeként megszületett bennem egy élménypark létrehozásának ötlete. Ebben a társaim Káel Csaba, a MÜPA igazgatója – aki ma már filmügyi kormánybiztos is -, illetve Csikós Attila, az Operettszínház díszlettervezője voltak. Tíz évig dolgoztunk ezen a projekten, bejártam a világ legnagyobb élményparkjait, a Disneylandektől kezdve Dél-Afrikán át Costa Ricáig tanulmányoztam az ilyen jellegű létesítményeket.

B. A.: Miért nem jött össze?

M. T.: Mindig beleesett egy légy a levesbe, mindig lett egy kifogás, ami miatt nem lett belőle semmi. Rengeteg munkát fektettem, fektettünk bele, talán ezért is reménykedem még mindig abban, hogy egyszer talán mégis megvalósul. Ezt a történetet csak azért meséltem el, mert tulajdonképpen ennek köszönhetően kerültem valóban közel az íráshoz, bár már korábban is írogattam és fordítottam. Az említett Csikós Attila barátom a fejébe vette, hogy meg szeretné írni az életét. Írni nem tudott jól, viszont gyönyörűen és világhírűen rajzolt, és engem kért meg, hogy segítsek. A közös munkánk eredménye aztán egy szép album formájában öltött testet. Ez volt tulajdonképpen az első komoly írásművem.

B. A.: Rákaptál az írásra?

M. T.: Az inspiráció áttételesen jött. Még javában az élményparkon dolgoztunk, amikor megkértek, hogy a Haris köz alatt húzódó pincehelyiségre találjak ki egy turisztikai koncepciót. A pince egyébként nem is pince volt, hanem alagsor, ahol régebben üzletek működtek. Az elképzelésemet ugyan kidolgoztam, de az egészből a végén mégsem lett semmi, mert a tulajdonos visszalépett. Viszont ezt a forgatókönyvet megmutattam néhány ismerősömnek, és szinte mindegyikük azt mondta, hogy ebből könyvet kellene írni, mert ez kicsit olyan, mint a Da Vinci-kód. Végül is nekiálltam megírni a Megszállottak című könyvemet, ami Nikola Tesláról életéről szól, és tulajdonképpen ez a sztori vezetett rá a regényírásra. Ennek a könyvnek később megírtam a második részét is, Második életek címmel, ennek a központi témája a teleportálás volt, ami többé-kevésbé köztudottan Nikola Tesla egy nagy becsípődése volt.

A Megszállottakhoz hasonló indíttatás vezetett aztán Rejtő Jenő titkos naplójának a megírásához is, aminek a története szintén rendhagyóan indult. Egy nagyon kedves énekesnő ismerősöm, Jákó Krisztina, megkért egyszer, hogy állítsak össze neki egy olyan műsort, amelyben a számokat fel lehet fűzni valamilyen történetre. Erre csináltam egy Rejtő Jenő életútját felidéző rezümét, az ő kupléit is belevéve. Ez az ötletem olyan sikert aratott, hogy többen is arra ösztökéltek, hogy írjam tovább ezt a történetet. Igazság szerint engem is nagyon izgatott a dolog, mert habár én magam korábban nem ismertem túlságosan, de édesapám fanatikus olvasója volt, és bíztam az ő ízlésében. Kiderült, hogy Rejtő Jenőről tulajdonképpen mindenki az ellenkezőjét gondolja, mint ami a valóság volt. Főként ezért írtam meg ezt a könyvet. A Rejtő Jenő elveszett naplóját pedig a Szent Grál-kód követte, majd a Barokk járvány. Mindegyik regényem valóságos alapokon nyugszik. A Szent Grál-kód fő történelmi szála a mohácsi vészt követő napokban játszódik, amikor a budai várban őrzött kincseket hajóra pakolták, majd útközben az Esztergomot védő katonák ki akarták fosztani a flottát, de a hajók annyira meg voltak pakolva, hogy a megtámadásuk következtében szinte azonnal elsüllyedtek. A tizenhat hajó, kincsekkel tele, vélhetően még ma is ott fekszik valahol a Duna fenekén.

A Barokk járvány pedig egy, a 17. századi Itáliában játszódó, megtörtént eseményeken alapuló krimi, ahol egy nagymama, anya és lánya „feminista szolidaritásból” 740 embert tesz el láb alól.

B. A. Számos könyved jelent meg eddig, de nem gyors egymásutánban, mivel foglalkoztál az írás mellett. Nem gondoltál arra, hogy visszatérj a fogorvosi pályára?

M. T.: Nem, bár egy nagyon rövid időre visszatértem a fogászathoz, legalábbis kereskedelmi értelemben, mert fogászati anyagokkal foglalkoztam, de ez tiszavirág-életű volt. Inkább a sporthoz és a kultúrához maradtam hű. Ugyanis a könyveim közötti időben például Káel Csabával együtt megcsináltuk a 2017-es vizes világbajnokság nyitóünnepségét, aminek a producere voltam. Ez nemcsak komoly feladat volt, hanem rendkívül sikeres is, meg is kapta a világ két olyan legnagyobb díját, amit egy ilyen élő eladással el lehet nyerni. E siker nyomán részt vehettem a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Háza létrehozásában, Koltai Sutyi felkérésére pedig az EGER2023 Európa Kulturális Fővárosa pályázatban is. Mindezeket követően az UP Újpesti Rendezvénytérnek lettem a művészeti és programigazgatója.

B. A.: Szent-Györgyi hogy került a látóteredbe?

M. T.: Néhány éve felkérést kaptam arra, hogy a Szent-Györgyi Albert-díj-átadó ünnepségére állítsak össze egy kis műsort. Ennek kapcsán ismerkedtem meg a díjat létrehozó Goodwill Pharma tulajdonosaival, dr. Jójárt Ferenccel és dr. Kardos Máriával, és tulajdonképpen az ő hatásukra indultam el a Szent-Györgyi-vonalon, és ástam bele egyre inkább magam a tudós életébe. Ennek során derült ki számomra az is, hogy az oly kedves anatómiaprofesszorom, Donát Ferenc által minden évben szervezett fogorvosi délutánok is valójában Szent-Györgyi szellemét tükrözik, aki a hasonló eseményeken remekül tudta ötvözni a tudományt és a kultúrát a jókedvvel és a vidámsággal. Ez a momentum is egy további olyan adalék volt, ami miatt elkezdtem a témával behatóbban foglalkozni. Minél többet tudtam meg Szent-Györgyiről, annál érdekesebb, fantasztikus életet láttam. Ráadásul voltak személyes megéléseim is, hiszen a koromnál fogva jól emlékszem a magyar korona hazahozatalára, amiben Szent-Györgyi Albert jelentős szerepet játszott. De nemcsak a tudományos és politikai munkássága, hanem a magánélete is igen mozgalmas volt, elég csak azt megemlítenünk, hogy négyszer nősült, a kalandokról nem is beszélve, és a gyermekkori családi háttere a legkevésbé sem mondható hétköznapinak. Mindezek összessége az életregényét nemcsak izgalmassá, hanem nagyon komplexszé is teszi.

B. A.: Közbevetőleg: miért élettörténetekkel foglalkozol leginkább?

M. T.: Azt gondolom, hogy a szórakoztatás mellett nem árt, ha egy könyv hasznos is valamilyen szinten. Továbbá hiszem és vallom, hogy nem szabad elfelejteni a történelmünk nagyságait. Például, ha nem lenne Elon Musk, akkor az emberek egy nagyon jelentős részének fogalma sem lenne arról, hogy ki volt az a Nikola Tesla. Legtöbbjüknek itthon csak a róla elnevezett a csehszlovák magnetofon jutna eszébe, aminek okán egyébként sok honfitársunk azt gondolja, hogy cseh származású volt, ami persze óriási tévedés, mivel szerb családba született.

Szent-Györgyi Alberttel ugyanez a helyzet: neki rettentően sokat köszönhetünk Magyarország országimázsának erősítésében is. Méltatlannak érzem, hogy a mostani generációval, amely éppen „kimenőben” van, Szent-Györgyi emléke is kezd teljesen elhalványulni. Az én szüleim és nagyszüleim még millió és egy okból felnéztek rá, de nem voltak egyedül ezzel, hiszen a korábbi évtizedekben szinte minden magyar úgy érezte, hogy Szent-György Albert egy kicsit az ő személyes büszkesége is. Ma az emberek nagy többsége azon kívül, hogy Nobel-díjas és a C-vitamin feltalálója volt, nem nagyon tud bármi mást hozzákötni a nevéhez. Holott regénybe illően színes, kalandos élete volt, amivel megismerkedni az írónak (és remélem az olvasóknak is) nemcsak tanulságos, de egyszersmind roppant szórakoztató elfoglaltság.

B. A.: Mennyire tudtad beleélni magad?

M. T.: Szerencsére elég sok helyen jártam a világban, ahol Szent-Györgyi is járt, ami megkönnyítette a dolgomat. De ezen kívül is sok olyan dolog van ami, ha átvitt értelemben is, de összeköt minket, mint például a tenisz és a női szépség imádata.

B. A.: Mennyi időbe telt a háttérmunka?

M. T.: Életrajz és életrajz között nagyon nagyok a különbségek. Minél inkább visszamegyünk az időben, annál kevesebbet tudunk biztosan valakinek az életéről. Ez még Rejtő Jenőnél is részben igaz, mert az életének egyes részei teljes homályban maradtak, és ugyanezt tapasztaltam Teslánál is. Szent-Györgyi esetében viszont ennek pont az ellentétére láttam példát: óriási mennyiségű anyag állt a rendelkezésemre, eltekintve talán az ellenállásban eltöltött második világháborús éveitől. Ez sok esetben michelangelói probléma elé állított, mert le kellett fejtenem a szoborról a sziklát, hogy megtaláljam azokat az anyagokat, amelyek érdekesek a története szempontjából. Ugyanis nagyon sokat írtak róla, de azok vagy túlságosan tudományosak, így nehezen emészthetőek, vagy túlságosan bulvárosak voltak, amelyekben gyakoriak a tévedések is. De a kérdésedre válaszolva: durván egy évet vett igénybe az adatgyűjtés, beleértve a korszak politikai és kulturális feltárását is, mivel a háttérül szolgáló éra korhű felvázolása is tudatos törekvés a könyveimben.

Szent-Györgyi életregénye egyébként később tovább folytatódik majd, mivel az első kötet csak a gyerekkorától 1945 elejéig dolgozza fel az eseményeket. Nem szabad elfelejteni, hogy kilencvenhárom évet kell bemutatni úgy, hogy szinte mindennap történt vele valami érdekes. A második rész tehát a tudós háború utáni, még itthon töltött két évét, illetve az ezt követő, USA-beli, hosszú, szintén lebilincselően érdekes időszakát kíséri majd végig.

B. A.: Mennyire hat rád az adott személyiség, akiről írsz? Vagy ez számodra csak egy izgalmas játék?

M. T.: Biztos, hogy több, mint játék, mert az ember írás közben elgondolkozik azon, hogy egy adott helyzetben ő maga mit tenne vagy mit nem, vagy esetleg mit csinálna másként, mit érezne.

B. A.: Lehet, hogy egy kicsit banális a kérdés, mert olyan, mintha azt kérdezném tőled, hogy melyik gyerekedet szereted a legjobban, de érdekel, hogy szerinted Szent-Györgyi életének melyik részét volt a legizgalmasabb megélni írás közben?

M. T.: Nem egyszerű válaszolni erre, mert tényleg szinte mindennap történt vele valami kaland. De talán az a legizgalmasabb időszak, amíg egy élettani konferenciától eljutott a Nobel-díj átadóünnepségéig, amely két esemény érdekes módon egy és ugyanazon helyszínen zajlódott le. Az előbbi akkor az életének legnehezebb időszakában történt, amikor az utolsó fillérjeiből utazott Stockholmba, ahol arra lesz figyelmes, hogy az előadó – a kor egyik legelismertebb biokémikusa – Frederick Hopkins professzor őt idézi anélkül, hogy tudná, ő is jelen van. Az előadás után pedig Szent-Györgyi odament Hopkinshoz, és bemutatkozott neki: „Én vagyok Szent-Györgyi”. Ez egy igazán sorsfordító pillanat volt a tudós életében, ezért is adtam ezt a címet az életregénynek.

B. A.: Van múzsád?

M. T.: Igen, egy vietnámi múzsám van, akit bár csak korlátozottan érdekelnek az általam megírt történetek, mégis mindenben segít engem. Ahogy te is láthatod, egyebek mellett fantasztikus körülményeket teremt az íráshoz.

Írta: Barna András, | Képek: Balogh Róbert