Hitem szerint

Csatos Erika egykor a pedagógusi, férje pedig a mérnöki pályának fordított hátat, és egy számukra teljesen ismeretlen világban próbáltak szerencsét. Először egy nagy nemzetközi cég alá tagozódtak be kereskedelmi és értékesítési partnerként, majd néhány évvel ezután a családi vállalkozás egy újabb területen is kipróbálja magát. Egy multinacionális biztosítótársaság termékeit értékesítik, de ma már egy széleskörű biztosítási, befektetési és pénzügyi tanácsadással foglalkoznak. Fejlődésük töretlen. A családi cég immáron hatfős kisvállalkozás, amelynek égisze alatt jó néhány évvel ezelőtt elindítják a „Nőnek lenni jó! Konferencia” nevet kapó közösségépítő programjukat is. El nem múló lendülettel beszél életéről, amiben elmerülve arra gondolok, hogy Erika karrierje akár a szegény ember legkisebb gyerekének története is lehetne.

Mintha a sors direkt nekünk rendezte volna be kedvenc interjúhelyszínünk kerthelyiségét, mert amikor megérkeztem, az Émile étterem zöld szobáját ezúttal csak női asztaltársaságok népesítették be. Jó értelemben vett kedves vircsaft adta meg a hely alaphangját, amiben még hosszú ideig rajtam kívül csak a két felszolgáló erősítette a férfiúi nemet.

Erika szűkebb hazájából, Kecskemétről érkezett a találkozónkra, így kiderült az is, hogy nemcsak a női nem közérzeti és pénzügyi mentorálásával foglalkozik, hanem igazi lokálpatrióta is. Beszélgetőtársam hatalmas lélekkel bír, ami abból is látszott, hogy a múltidézés egy-egy meghittebb korszaka a szeme sarkában megjelenő érzelmekkel párosult. A nagy lélek mellé nagy empátia is társul, és ha nem tudnám, talán akkor is kitalálnám, hogy valamikor a katedrán kezdte a pályáját. Noha nem sok időt töltött el tanárként, a pedagógusi lét összes attitűdje végigkísérte karrierjét – meséli Erika –, ennek ellenére, ha újból kellene kezdenie az életét, semmit nem csinálna másként.

Barna András (B. A.): Nagyon messziről indultál, nagyon messzire jutottál, és bizonyos tekintetben teljesen mást csinálsz most, mint amit a karriered kezdetén.

Csatos Erika (Cs. E.): Amikor kisiskolásként először beléptem az iskola kapuján, már akkor eldöntöttem, hogy én tanár néni szeretnék lenni. És ettől később sem tántorított el semmi.

B. A.: Ebben volt valami otthonról hozott elköteleződés?

Cs. E.: Nem, egyáltalán nem. Egy nagyon egyszerű családból jövök mindkét szülői oldalról. Az édesapámék öten, édesanyámék kilencen voltak testvérek. Az, hogy mi tanulhattunk a húgommal, a szüleim számára egy küldetés volt. Az ő állhatatosságuk nagy szerepet játszott abban, hogy a testvérem és én is diplomát szereztünk.

B. A.: Tanári diplomád lett, igaz?

Cs. E.: Igen, és föl sem merült bennem, hogy más irányba menjek, ellentétben a csoporttársaimmal, akiknek legalább a fele már a főiskola első napján tudta, hogy egyáltalán nem akar majd tanítani. Nekem leginkább az okozott fejtörést, hogy milyen tanár legyek, mert nagyon sok minden érdekelt, főként a humán dolgok. Néha még ma is mosolygok ezen, hiszen a mostani tevékenységem, a pénzügyi tanácsadás egyáltalán nem ezt a vonalat erősíti.

B. A.: Ha ennyire hivatásként tekintettél a tanári pályára, akkor miért váltottál?

Cs. E.: Némettanárként kezdtem a pályámat, és ekkor szembesültem azokkal a korlátokkal, amelyek az iskolában fogadtak engem. Az én újító megoldásaim és az iskola berögzült konzervatív metódusa nem fértek meg egymás mellett. Az előadásaimon ezt úgy szoktam aposztrofálni, hogy „én és az iskola sok voltunk egymásnak…”

Ez volt az egyik érv a váltás mellett, a másik az, hogy a mérnökember férjem szakmai jövőképe az akkori bizonytalan politikai környezetben – a 90-es évek legelején jártunk ekkor – olyan irányt vett, amiből belátható időn belül nem lehetett előrelépni. Mindkettőnk helyzete miatt úgy éreztük, hogy megrekedtünk, és váltani kell. Egy-két évig még halogattuk, de aztán eljött az idő, és meghoztuk a döntést, hogy mi inkább egy saját vállalkozást alapítunk, amiben az időnket, energiánkat a magunk boldogulására fordíthatjuk. Egy olyan jövőt akartunk felépíteni önmagunknak és a családunknak, amit mi alapvetően nem ismertünk korábban. Hiányzott a családi, de talán a társadalmi minta is – hiszen a környezetünkben szinte egyáltalán nem voltak vállalkozók!

B. A.: Miben láttátok meg a kiutat?

Cs. E.: Az életünkben mindig voltak olyan mérvadó emberi kapcsolataink, akik egyfajta útjelzőként szolgáltak számunkra. Egy ilyen baráti kapcsolatnak köszönhetően jutottunk el az AMC Magyarország egyik előadására, ahol a cég által forgalmazott – akkori viszonyok között nem éppen olcsónak mondható – főzőrendszerek értékesítéséről volt szó. Mi az első pillanattól kezdve tudtunk azonosulni azzal az üzleti kultúrával, amiről ott beszéltek, és tulajdonképpen már akkor elhatároztuk, hogy kipróbáljuk magunkat a kereskedelemben és az értékesítésben. A dolog jól ment, egy évvel később már én voltam a közép-magyarországi régió vezetője, aki az értékesítés mellett oktatással és személyi kérdésekkel is foglalkozott. Országosan az egyik legjobb csapatot sikerült felépítenünk, amiben az én pedagógusi vénám és a férjem mérnöki érzéke óriási szerepet játszott. Ez utóbbi „alapcsapat” a mai napig is így működik. Én viszem az értékesítési vonalat, a front office-t, a férjem, aki minden hátteret megteremt ahhoz, hogy a sales jól működjön, a back office-t. Úgy is szoktuk jellemezni ezt a munkamegosztást, hogy miattam fejlődik, a férjem miatt működik a vállalkozás…

B. A.: Amikor belekezdtetek, nem féltetek attól, hogy ketten egy lábon álltok?

Cs. E.: Tulajdonképpen ez fel sem merült bennünk, hiszen a kezdetektől tudtuk, hogy mi együtt sokkal erősebbek és hatékonyabbak vagyunk, mint külön-külön. Az is igaz azonban, hogy a szűkebb és tágabb környezetünkben nem arattunk osztatlan sikert az elhatározásunkkal. Úgyhogy mi sokszor végighallgattuk a baráti aggódásokat és a családi kritikákat is a vállalkozásunkkal kapcsolatban.

Mivel ekkor már három kisgyermeket neveltünk, a környezetünk inkább emiatt féltett bennünket a változástól. De mi éreztük, hogy ez egy jó döntés, van benne fantázia, és mi hajlandóak vagyunk kockázatot is vállalni ezért. Sokak számára talán bizonytalannak tűnik, ha egy családnak nincs „fix” bevétele, de az elmúlt közel 30 évben egyszer sem kellett amiatt aggódnunk, hogy nem termelünk annyit, amiből ki tudjuk kifizetni a számláinkat és tartalékokat tudjunk képezni.

Azt gondolom, hogy a vállalkozói lét legnagyobb dilemmája inkább az, hogy az ember tud-e saját maga főnöke lenni? Tud-e kellően fegyelmezett lenni, vagy elaprózza magát a hétköznapi problémákban? Mi nagyon fegyelmezett cégvezetőkké váltunk, mert rengeteg energiát fektettünk a tanulásba is. Mindig kerestük az olyan lehetőségeket, ahol fejleszteni tudtuk a képességeinket.

B. A.: Az időben még ott tartunk, hogy kereskedelem, értékesítés, aztán átléptetek egy másik szektorba. Miért?

Cs. E.: Az AMC-nél végzett munka fordított életvitelt igényelt, hiszen mi akkor dolgoztunk, amikor az emberek otthon tartózkodtak – délután és hétvégén. Háromgyerekes anyukaként ez nagyon nehezen volt kivitelezhető. Ráadásul ekkor még egy olyan anyagi szinten álltunk, amikor pluszenergiákra volt szükség a fejlődéshez. Egy idő után ez a munka stagnáláshoz vezetett, megrekedtünk. Ezért elkezdtünk más lehetőségeket is keresni. Ugyanaz a baráti házaspár, akik megismertették velünk az AMC-t, meséltek nekünk a pénzügyi és biztosítási tanácsadásról. Ők ekkor már egy éve ezzel foglalkoztak. Tulajdonképpen a dilemmáink kellős közepén találtak meg minket: ismét jó időben és jó helyzetben jött az ajánlatuk. A legerősebb hívószó számomra az volt, hogy ezzel a munkával nem kell esténként és hétvégén dolgozni, hanem én oszthatom be az időmet. 1999-ben lettem pénzügyi tanácsadó, és rá fél évre megvalósult a vágyam: tényleg magam oszthattam be az időmet.
Immáron huszonhárom éve ez a hivatásunk. Bár más néven, de ugyanannak a társaságnak vagyunk a partnerei, és huszonkét éve ugyanabban az irodában dolgozunk. Ennek a stabilitásnak köszönhetően sokkal személyesebb kapcsolat alakulhatott ki az ügyfeleinkkel – talán ez különböztet meg minket leginkább a legtöbbi pénzügyi tanácsadótól.

Továbbá az, hogy hiszünk az élethosszig való tanulás erejében. Folyamatosan képezzük magunkat mind szakmai, mind más téren. Most éppen a közösségi média területén kell alkalmazható tudást szereznünk. Van néhány oktató cég az életünkben, akiktől nagyon sokat tanultunk az önismeret és a szervezetfejlesztés terén – többek között nekik is köszönhetően tudtunk azzá válni, akik ma vagyunk.

B. A.: A mai nagyon nehéz gazdasági helyzetben mit tapasztalsz, mennyire feszülnek be az emberek, mennyire nehéz most pénzügyi tanácsadónak lenni?

Cs. E.: Ha távolabbról indítom a választ, akkor a tapasztalataim alapján azt látom, hogy a legfőbb probléma inkább az, hogy az emberek többsége nem állít fel célokat. Ha valakinek nincs ott az életében az a személy, aki segít neki célokat kitűzni és megvalósítani, akkor ez az ember előbb-utóbb nehéz helyzetbe kerülhet. Be kell látni – ha akarjuk, ha nem – a világ pénzbe kerül, amit számszerűsíteni kell. A pénzügyi célok elérésében a pénzügyi tanácsadók tudják megmutatni a kivezető utat a pénzügyek útvesztőjéből. Amiben különlegesek vagyunk az, hogy mi nemcsak megmutatjuk, hanem végig is kísérjük ezen az úton a partnereinket. Idehaza az a baj, hogy nagyon sokan még mindig a vánkost és a befőttesüveget tekintik a megtakarításaik legjobb helyének. A közel egy éve tapasztalható pénzromlás (vagy infláció…) a legjobb bizonyítéka annak, hogy ez a szemlélet mekkora veszteséget jelent a családok számára.

A világgazdaság ciklikusan működik, és sokféle hatás befolyásolja. Ha csak az elmúlt 20 évre tekintek vissza, akkor azt látjuk, hogy volt egy World Trade Center elleni támadás, majd jött 2008, utána 2020-ban a covid, és ma azt mondjuk, hogy erősen a recesszió felé tartunk. Egy ilyen helyzetben nagyon fontos, hogy valaki ott álljon kősziklaként mögöttünk, és mondja, hogy a hosszú távú céljainkat ne adjuk fel a rövid távú nehézségeink kapcsán. Ugyanis attól függetlenül, hogy most 2022-ben 15-20 százalék az infláció Magyarországon, attól még, aki most 50 éves, az tizenöt év múlva nyugdíjas lesz. Ha most eldobja minden megtakarítását, akkor mi lesz vele másfél évtized múlva?

B. A.: Az emelkedő árak viszont szükség törvény bont alapon működnek…

Cs. E.: Illúzió lenne azt gondolni, hogy ma mindenki számára létezik egy tökéletes válasz a kérdésére. Az viszont mindenkire igaz, hogy csak annyit tud költeni, amennyit keres, legyen bármilyen egzisztenciális szinten. Azt is látni kell, hogy a pénzügyi előrelátás fontos eleme a családi gazdálkodásnak, ami azt jelenti, hogy egyéves, de legalább hathavi tartalékkal kellene rendelkezni ahhoz, hogy a kríziseket át tudjuk vészelni. Sajnos Magyarországon ez a szám átlagban nem éri el az egy hónapot! Ez tragikus! A legtöbb ember klisékben gondolkozik, és többek között ilyenkor azt mondják: akkor gazdálkodom majd a pénzemmel, ha sok lesz belőle. De ez nem így működik. A statisztikák kimutatták, hogy például egy-egy fizetésemelés két-három hónap alatt beépül a havi költségekbe. Az is bizonyos, hogy a pénzügyi biztonságérzetünk nem azzal van kapcsolatban, hogy mennyit keresünk, hanem azzal, hogy mennyire érezzük azt, hogy kontroll alatt tartjuk a pénzügyeinket. Ugyanis, ha egyre többet keresünk, de ugyanilyen arányban költünk is, ráadásul még hiteleink is vannak, akkor egyre nagyobb nyomás nehezedik ránk. Ezzel szemben az az ember, aki jóval kevesebb pénzből gazdálkodik, de ehhez beállít egy normális költési szintet, annak emellé még megtakarítása is lesz, és sokkal jobban és sokkal nagyobb biztonságban érzi magát annál, mint aki mondjuk nála kétszer többet keres.

B. A.: Pénzügyi tanácsadóként ma mennyire vagy derű- vagy borúlátó?

Cs. E.: Én a korábban említett kríziseket mind végigéltem, és akárhányszor lefestették már ezek kapcsán a világvégét, a végén mindig született megoldás. Szóval én – bármennyire is furcsán hangzik – nagyon bizakodó vagyok a mostani helyzetben is. A nagybefektetők az „eső piacon” vásárolnak, míg az átlagember jellemzően ilyenkor dobja el a megtakarításait. Emiatt sem tudunk nagy összegeket félretenni, mert pont fordítva működünk, mint kellene. Vallom, hogy mindennapi pénzügyeink nem a kamatokról és a hozamokról, hanem az elveinkről és a tudatosságunkról szólnak. Mit értek ezalatt? Azt, hogy ha egy család eldönti, hogy a bevételeik bizonyos százalékát félreteszik a hosszútávú céljaik megvalósítására (pl. a nyugdíjra) egy másik részét középtávon (pl. a gyerekek oktatása, lakásvásárlás stb.) és csak a többit élik fel – akkor ehhez minden körülmények között tartják magukat. Az igazán nagy tragédiákra – betegség, baleset, haláleset – pedig megfelelő biztosítással rendelkeznek.

Nekünk, tanácsadóknak, nemcsak pénzügyi útmutatást kell adnunk, hanem meg kell védenünk az embereket attól is, hogy túlságosan belepörögjenek a reménytelenségbe, és megvédjék magukat a hírektől, amelyek egyre durvább szalagcímekkel operálnak. Én nem mondom, hogy rózsás a helyzet, de pont ezért kell uralkodni az érzéseinken, elővenni a saját számainkat, rászánni minden hónapban néhány órát arra, hogy világosan lássunk a bevételeinket és a kiadásainkat, mert csak így kaphatunk önmagunk pénzügyeiről racionális képet.

B. A.: Ha lehet így mondani: van neked egy másik lábad is, a „Nőnek lenni jó! Konferencia” programsorozat. Ez a vonal milyen indíttatásból jött, és hogy integrálódik a mostani tevékenységedbe?

Cs. E.: Húsz éve tagja vagyok a világ legsikeresebb pénzügyi tanácsadóit tömörítő nemzetközi szervezetnek, a Million Dollar Round Table-nek (MDRT). Ha tehetem, minden éves konferencián részt veszek, mert ez tulajdonképpen egy szakmai időutazás: előrevetíti az Amerikában vagy Nyugat-Európában már működő trendeket, amelyek előbb-utóbb Magyarországon is megjelennek majd. Az ott hallott dolgokat én adoptálom a munkám során. 2013-ban egy MDRT-konferencián a rendezvényajánló tele volt női pénzügyekkel kapcsolatos workshopokkal. Nagyon sok ilyen előadást végighallgattam, és azt éreztem, hogy ezen a téren most valami fontos történik. Az egész konklúziója az volt, hogy a nők egy sor dolgot elértek gazdasági, társadalmi és politikai szempontból is, de a személyes pénzügyeikben ugyanolyan patriarchálisak, mint száz éve. Ez abból adódik, hogy gondoskodásra születtünk, gondoskodunk a gyerekeinkről, a férjünkről, az idős szüleinkről, és eközben elfelejtünk – vagy nem marad energiánk – gondoskodni önmagunkról. A következő nagy trend tehát arra mutat, hogy a nőknek kezükbe kell venniük a saját pénzügyeik irányítását. Tulajdonképpen e felismerés hatására döntöttem el, hogy Magyarországon én a nők pénzügyi tanácsadója szeretnék lenni. Rá egy évre azt mondtam, ha már a nőkkel szeretnénk szakmailag foglalkozni, akkor a társadalmi felelősségvállalásunk témái is a nők legyenek. Ekkor indítottuk el azt a „Nőnek lenni jó! Konferencia” elnevezésű rendezvény-sorozatot, amivel segíteni kívánjuk a közösségünkben élő nőket.

B. A.: Szép ívet futott be a kezdeményezés, hamarosan tíz éve lesz, hogy az ötlet megvalósult.

Cs. E.: 2014-ben, valahogy nyitott kapukat döngettem az ötletemmel, ugyanis a Bács-Kiskun megyei Kereskedelmi és Iparkamaránál már volt egy női vezetői klubunk, úgyhogy amikor elővezettem a konferenciával kapcsolatos elképzelésemet, akkor rögtön mellé álltak. Kicsiben indultunk, az első rendezvényünkön ötvenen, majd évről évre egyre többen voltunk, ma már, mondhatni, „teltházasak” a konferenciáink. A támogatói és kiállítói hozzájárulások, valamint a konferencia jegybevételének köszönhetően évről évre jelentős összeget ajánljuk fel olyan jótékony célokra, amivel a gyerekkel, rászoruló családokkal és művészettel kapcsolatos projekteket támogatunk. (ez eddig meghaladta a 8 millió forintot!)

B. A.: Mi foglalkoztatja ma a nőket leginkább?

Cs. E.: Állandó témánk a nőknél a munka és a magánélet egyensúlya. Ez egy nagyon fontos kérdés, ezért ezzel kapcsolatban mindig vannak előadásaink. A konferencia másik fontos küldetése a közösségépítés, mert azt tapasztaltuk, hogy nagyon szétaprózódtunk. Ez a konferenciasorozat azért is indult el, hogy mi, kecskeméti vállalkozó nők, megismerhessük egymást, és kapcsolódni tudjunk egymáshoz. Az évek során több női közösség jött létre a konferencia jóvoltából.

Amire viszont a legbüszkébb vagyok, az a jótékonykodás, amire én értékként tekintek. Nem kétséges, hogy ebben a konferenciánk is óriási szerepet vállalt, hatására fantasztikus kezdeményezések indultak el, és ennek köszönhetően Kecskeméten a jótékonykodásnak egy nagyon magas kultúrája alakult ki.

B. A.: Hosszú évek óta a férjeddel együtt csináljátok a vállalkozásotokat. Mennyire tudjátok szétválasztani a munkát a magán-, illetve a családi élettől?

Cs. E.: Kétségtelenül nagyon vékony a mezsgye, de arra azért mindig nagyon tudatosan figyelünk, hogy az étkezőasztalnál lehetőleg ne dolgozzunk. Bevallom, ezt sokszor nagyon nehéz betartani, mert mi nem munkaként éljük meg azt a tevékenységet, amit csinálunk. Ennek ellenére vagy ezek mellett nekünk van magánéletünk, és van időnk arra, hogy nyaraljunk, vagy bárhogy máshogy kikapcsolódjunk, szóval kiegyensúlyozott életet élünk. A férjemmel negyven éve ismerjük egymást, és harmincöt éve vagyunk házasok. Amikor a gyerekeink kirepültek – amit egyébként nagyon vártunk (nevet) –, akkor egy pillanat alatt annyira kiüresedett a ház, hogy ezt elég nehezen kezeltük. Ekkor megbeszéltük a párommal, hogy kivesszük magunkat a munkából öt hétre, és végigjárjuk az El Caminót. Közel kilencszáz kilométert gyalogoltunk egymás mellett, ami kiváló alkalom volt arra, hogy végiggondoljuk a mögöttünk hagyott évtizedeket, azt, hogy mi volt bennük a jó, és mi az, amit másként csinálnánk. Meg kell jegyeznem: az utóbbiból nagyon kevés van, mégpedig azért, mert azt gondolom, hogy a döntéseinket az adott helyzetben mindig a legjobb tudásunk szerint hoztuk meg. Vallom, hogy a múltban lévő semmiféle megbánás vagy a jövőtől való aggódás nem teszi boldogabbá az életet.

B. A.: Ez akár egy jó végszó is lehetne, de ne zárjuk le ezt a beszélgetést egyfajta jövőlatolgatás nélkül.

Cs. E.: Azt gondolom, hogy egy kiteljesedett, szép életet élek, három csodálatos gyerekem van, akik közül a fiam öt évvel ezelőtt, a nagyobbik lányom pedig most csatlakozott a vállalkozásunkhoz. Velük együtt immáron hatan dolgozunk cégben. Ma már elmondhatom, hogy teljes körben, mindenre kiterjedően ki tudjuk szolgálni az ügyfeleinket biztosítási, pénzügyi kérdésekben és megoldásokban.

De – és talán ez a legfontosabb – ezt az egész vállalkozást nem lehetett volna megcsinálni, ha nincsen mellettem egy olyan ember, mint a férjem. Úgy voltunk egymásnak, mint a „borsó meg a héja”. Kivételes az összhang közöttünk, éppen ezért nálunk soha nem volt olyan, hogy férfimunka vagy női munka, és a gyerekeinek is ezt adtuk át, ezt tanítottuk. Szerintem a kiegyensúlyozott párkapcsolat egyik alapvetése egymás támogatása. Mindig az volt az alapelvünk, hogy mindenki csinálja azt, amiben a legjobb, a leghatékonyabb és a legjobban érzi magát. A „Nőnek lenni jó” Konferencián a férjem a legerősebb támaszom, de ez a családi életünkre is ugyanúgy igaz. Nálunk mindig az kapta a legnagyobb figyelmet vagy energiát, akinek éppen a legnagyobb szüksége volt rá. Ez szerintem kardinális kérdés egy boldog párkapcsolatban. Azért tartottam fontosnak erről beszélni, mert számos nőtársamnál látom, hogy ha túl nagy karriert futnak be, akkor vagy nem találják meg a párjukat, mert nem lesz rá idejük és energiájuk, vagy egyszerűen megijednek tőlük a férfiak. Ha pedig családosak, akkor a kérdés mindig az: hogyan tudják azt összetartani. Nálunk a teljes emancipáltság nagyon jól működött, akár azt is mondhatom, hogy a férjem a legnagyobb feminista. De talán a legnagyobb boldogság és büszkeség az, hogy a gyerekeink mindig elmondják, hogy ők így szeretnék az életüket élni, mint mi. De rögtön hozzáteszik azt is: bár túl magasra tettük a lécet…

Írta: Barna András | Képek: Novakildi Photo