Évgyűrűk

Túl a sokadik portréinterjúmon, nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy az üzletemberek, cégvezetők karrierjének nagy többsége tele van hatalmas ívekkel, izgalmas vargabetűkkel, sok esetben a tanult szakmájuk vagy végzettségük ellenére egészen más területen teljesednek ki. Ezzel szemben Kázmér Orsolyának, a Swiss Krono Kft. gyárigazgatójának pályája – sportnyelven szólva – egyfajta rajt-cél győzelemként is aposztrofálható, hiszen a cégvezetőnek a svájci faipari vállalkozás az első munkahelye. Pénzügyi vonalon indult, és másfél évtized után jutott el a vállalatvezetői kinevezéséig. Az ország egyik legkeletibb szegletében nőként egy svájci cégnél karriert csinálni önmagában is sikersztori, de mint olvasni fogják, ennek a történetnek sem minden fejezete lányregénybe illő.

Vásárosnamény Budapestről nagyjából háromórás autóútra fekszik, így bőven van időm lamentálni a távolság miatt. Arra gondolok, hogy amiképpen Ganz Ábrahám svájci vasöntőmester is talált helyet a vállalkozásának Budán, a Swiss Krono is települhetett volna közelebb egy kicsit. A zsörtölődés azonban nem tartott tovább, mint leírni ezt a felvetést. Miután a kitűzött kilométerek elfogytak, és megérkeztünk a vállalat irodaházához, az fordult meg a fejemben, hogy ha az összkép hátterében havas csúcsok magasodnának, simán hihetném, hogy az Alpokalján vagyok, nem pedig a beregi térségben. Gondozott park, tökéletesen karbantartott pázsit kíséri az embert az egyik rendkívül modern enteriőrrel bíró irodaház bejáratáig. Ha nem tudnám, hogy egy faipari céghez jöttem, akkor is kitalálnám, hiszen az irodaház külső és belső dizájnelemeit OSB-lapokból készítették, ami a Swiss Krono Kft. fő profiljába tartozik.

Útban a beszélgetésünk helyszíne felé csatlakozik hozzánk Orsolya. Bár csak néhány pillanattal korábban fogtunk először kezet, kétség nem fér hozzá, hogy nagyon szuggesztív, nyitott személyiség. Lendületes habitus, aki akkor is nevet, amikor nem, könnyen elvarázsolja az embert, miközben nem hagy kétséget afelől, hogy a jó kedélyű attitűd igazi karizmatikus alkatot takar. Még egyetlen kérdés sem hangzott el, de már érzem, hogy a cég az élete, és persze a beregi térség és az itt élő emberek. Van abban valami sorsszerű – meséli –, hogy korábban másfelé is szerencsét próbáltam volna, azonban az élet mindig visszafordított.

Barna András (B. A.): Bizonyos tekintetben nagyon hamar fel kellett nőnöd, ami alapjaiban edzi meg az ember személyiségét, ezért azt szeretném, ha innen indítanád a történeted.

Kázmér Orsolya (K. O.): Nyolcéves voltam, amikor elveszettük az édesanyámat. Emiatt az édesapámmal és a bátyámmal nagyon szoros kötelék jött létre közöttünk, hiszen egy ilyen élethelyzetre nem lehet felkészülni. Mindannyian nagyon nehéz időszakon mentünk keresztül, emiatt nagyon gyorsan, sokszor szavak nélkül is megértettük egymást. Erős kötődés alakult ki a nagyszüleimmel is. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy egy Vásárosnamény melletti kis faluban nőhettem fel, és ott szívhattam magamba az igazi emberi értékeket, a vidéki értékeket, illetve megtanultam, mit jelent a munka, és mit jelent a munkát értékelni. És nem utolsósorban azt is, hogy miként lehet az emberekhez tisztességesen, őszintén és becsületesen hozzáállni, mert ezt az emberek érzik. Azt gondolom, hogy ebből az időszakból fakad az az optimista attitűd, ami ma is jellemző rám.

B. A.: Édesapád mivel foglalkozott?

K. O.: Vállalkozó volt, aki azt tekintette a legfontosabb missziójának, hogy édesanyánk halála után sínre tegye az életünket, amihez minden megadott nekem és a bátyámnak is. Szakmaszerető és nagyon nyitott ember, neki köszönhetem, hogy sok irányba mertem nyitni, és például elkezdtem balettra járni, illetve zongorázni, ami akkor egy olyan közegben, ahol én felnőttem, nem volt szokványos. Ugyanakkor nagyon aktív gyerek voltam, és felnőttként a mai napig is az vagyok, szeretek pörögni, és szeretem, ha állandóan mozgásban vagyok, és folyamatosan „inputok” érnek.

B. A.: Kilógtál a kortársaid közül?

K. O.: Úgy gondolom, hogy nem. Jó tanuló voltam, és szorgalom tekintetében pedig próbáltam jó gyerek maradni és büszkévé tenni a szüleimet. Mellém soha nem kellett leülni tanulni, mert tudtam, hogy mi a feladatom, és ezzel tudom segíteni őket, illetve később az édesapámat. Ugyanakkor eljött egy pont – amikor hatodik osztályos voltam –, amikor döntenünk kellett a „hogyan tovább?”-ról. Egy nagyon kicsi vidéki iskolába jártam, heten-nyolcan voltunk az osztályban, amiről azért már sejteni lehetett, hogy kevés lesz majd számomra. Ezért átjelentkeztem Vásárosnaményba egy hatosztályos gimnáziumba, ahol kollégista lettem. Utólag bevallhatom, hogy szívem szerint maradtam volna a korábbi közegben, de édesapám – aki sokkal jobban átlátta ezt a helyzetet akkor – rábeszélt, hogy ez lesz a jó és helyes út. Igaza lett.

B. A.: Gyors egymásutánban másodszorra is felnőtté kellett válnod, hiszen a kollégiumi lét megkövetel egyfajta önállóságot.

K. O.: Nekem szerencsére a kollégiumi élet már nem okozott nehézséget, hiszen ezekbe a dolgokba én már belenőttem otthon. Ennek az önállóságnak köszönhetően is nagyon hamar szobafelelős lettem.

B. A.: A hatosztályos gimnázium választás kitolta a pályaválasztásod időpontját. Ez előny volt vagy hátrány vagy halványan gondolatál már arra, hogy merre mész, ha befejezed?

K. O.: Egy öt-hatszáz lelkes faluból tizenkétévesen átkerülni egy városi közegbe, és ott önállóan élni, utazni, egy nagy kimozdulás volt a komfortzónámból, ebben próbáltam asszimilálódni. Amikor közeledett az érettségi, akkor egy újabb lépést szerettem volna tenni a magasabb fokú önállóság felé, ezért a továbbtanulásomat is egy nagyobb városban képzeltem el, például Debrecenben, Nyíregyházán vagy Budapesten. Az Államigazgatási Főiskolára felvételiztem, a „b” tervem pedig a közgazdasági vonal volt. Végül is ez utóbbira sikerült felvételt nyernem Nyíregyházán, ami a közelsége miatt majdnem olyan volt, mintha itthon maradtam volna. Számviteli szakon szereztem diplomát, közben elvégeztem a mérlegképes könyvelői, illetve az adótanácsadói képzéseket is, de ezzel párhuzamosan már munkahelyet is kerestem. Abban maradtam magammal, hogy ha a környéken vagy a térségben nem találok munkát, akkor Budapestre költözöm a több lehetőség reményében.

Azonban hirtelen két lehetőségem is adódott: az egyik a rendőrség, ahol gazdasági területre kerestek munkatársat, a másik a mostani cégem, a Swiss Krono, ami akkor még InterSpan néven volt ismert. Végül is a versenyszférát választottam.

B. A.: Tudtál akkor bármit is erről a cégről, vagy a tevékenysége nem volt releváns abban a pillanatban, csak a munkakör, ahova felvettek?

K. O.: Legfeljebb annyira ismertem őket, hogy néhány ismerősöm szülei itt dolgoztak, de ennél nem tudtam többet róluk. A cég, ami egy faipari családi vállalkozás, 1987 óta van jelen Magyarországon, mi voltunk az első külföldi leányvállalata. Azóta a csoport tíz országban vetette meg a lábát, kilenc gyárral Európában és eggyel pedig Amerikában.

B. A.: Végül is milyen munkakörbe vettek föl?

K. O.: A pénzügyi osztályra kerültem, ahol már évek óta egy nagyon tapasztalt csapat dolgozott, ezért – nem titkoltan – élt bennem egy jókora megfelelési kényszer is, nagyon meg akartam felelni.

Egyébként vallom, hogy minden ember életében lennie kell egy olyan időszaknak, amikor kellő alázattal áll ahhoz, amit csinál, mert így tudja magába szívni legjobban a tudást. Kicsiket lépve előre a területen hat év telt el így, amikor beköszöntött a válság, ami a mi cégünket is jelentősen érintette.

B. A.: Mennyire jelentősen?

K. O.: Az akkori 200 fős állományt 80 főre csökkentették, és ez a vállalati adminisztrációt is érintette. Igaz, a lépés nem elbocsátásokat jelentett, hanem azt, hogy a tulajdonos minimálbéren otthon tartotta a munkavállalókat, bízva abban, hogy a krízis vége után újból indítja a céget. Ez az átmeneti időszak fordulópontot hozott az életemben.

B. A.: Amennyiben?

K. O.: A vállalati struktúra átszervezése során azzal szembesültem, hogy hirtelen egyedül maradtam egy olyan osztályon, ahol korábban négyen-öten dolgoztak, ráadásul nemcsak pénzügyi feladatok hárultak rám, hanem más területekbe is bele kellett ásnom magamat. Ezzel együtt égett bennem a tettvágy, hogy bebizonyítsam, a nehéz körülmények ellenére is el tudom látni a feladatköreimet. Ezt az időszakot egyébként nagyon nagy tanulási folyamatnak tekintettem. Közel egy év után tértek vissza a kollégáim, de a fekete felhők nem oszlottak el, ezért a tulajdonos 2010-ben úgy döntött, hogy felszámolja a magyarországi céget, és ezzel együtt el is indult a leépítési folyamat.

B. A.: Hogyan élted meg a döntést?

K. O.: Ezt a folyamatot én nem akartam végigkísérni, ezért álláskeresésbe kezdtem. De az akkori gyárigazgatóval történt beszélgetés után megváltoztattam a döntésemet, és végül is az ő rábeszélésére, ráhatására maradtam. Ez kétségtelenül olyan volt, mint tizenkilencre lapot húzni, hiszen a létszám egyre csökkent, a feladatköröm pedig ezzel együtt bővült, a végén már csak kétfős osztályt alkottunk egy műszakis kollégámmal, a német gyárigazgató felügyelete alatt.

B. A.: Mi volt a névjegykártyádra írva ekkor?

K. O.: Hát ezt igen nehéz lenne most megmondani, hiszen ketten voltunk, és szinte mindenben illetékesek. Ráadásul emellett itt volt ez a hatalmas gyárterület, amivel szintén foglalkozni kellett. A napi munka része volt tehát az is, hogy jó gazdaként vigyázzunk rá. Előfordult, hogy például a tűzlétrán én is felmásztam a csarnok tetejére megnézni, hogy éppen miért folyik be a víz, és annak a javítása miért kerül annyiba, amennyibe. Ugyanakkor számomra nem volt teher felállni az asztal mellől, hiszen a vidéki lét természetes velejárója, hogy a ház mellett a kertet is rendben kell tartani.

A látszat ellenére a pörgés mégsem volt túl nagy, így be tudtam fejezni az egyetemen az MSc-t (mesterképzés), majd utána az IFRS mérlegképes könyvelői képzést is elkezdtem, valamint a nyelvtudásomat fejlesztettem. Lehetőségem volt havonta egy-két hetet eltölteni a német gyáregység pénzügyi osztályán is, így a gyakorlatból sem estem ki.

B. A.: Mindeközben láttál valamiféle fényt az alagút végén?

K. O.: Amikor korábban megszületett Kaindl úr, a Swiss Krono Kft. tulajdonosának döntése, hogy a gyáregységet bezárják, már akkor is éreztem, hogy ez nem lehet egy végleges dolog. Tudtam, hogy nagyon nehezen teszi meg ezt a lépést, mert bizonyos fokig érzelmi kérdés volt számára a magyarországi gyára, vállalkozása. Persze a magam részéről csak abban bízhattam, hogy egy ilyen rendkívül jó infrastruktúrával ellátott 70 hektáron elhelyezkedő gyáregységet, itt, a három határ találkozásánál, nem lehet csak úgy bezárni. Szóval nagyon hittem abban, hogy lesz ennek az egyenletnek megoldása. 2015-ben gyúlt a fény az alagút végén, amikor megláttam az első jövőbeni terveket. Elindultak a beruházások, egy teljesen új profillal, és Európa egyik legmodernebb gépsorával elkezdtünk OSB-lapokat gyártani. Ma éves szinten 380 ezer köbmétert tudunk legyártani, amit jellemzően a környező országokban értékesítünk.

B. A.: Te milyen feladatot kaptál az újraindulásban?

K. O.: Amit a korábbi években lebontottunk, azt most újból fel kellett építeni, új csapatot hoztunk létre, és a folyamatokat is újra aktualizáltuk. Nehéz időszak volt, függetlenül attól, hogy nagyon örültem az újraindulásnak. Az örömben az volt az üröm, hogy mindeközben nem éreztem azt, hogy kellően értékelve lenne a munkám, és most nem feltétlenül az anyagi, hanem leginkább az egzisztenciális elismerésre gondolok. Tulajdonképpen fogalmam sem volt arról, hogy nekem személy szerint mi lesz a feladatköröm, mondjuk, egy év múlva ennél az új szervezeti egységnél.

Az viszont nagyon inspirált, hogy ez idő alatt bekerülhettem a Swiss Krono JUMP menedzserprogramjába, egy közel kétéves képzésre, ahová a cégcsoport minden gyáregységéből delegáltak kollégákat. Ez nem szakmai, hanem menedzseri képzés volt, ahol például vezetéselmélet, kommunikáció, projekt- és változásmenedzsment témákban voltak előadások. Ez az egész nagy hatással volt rám, és minden egyes modul után a témához kapcsolódó könyveket kezdtem el vásárolni, hogy még tovább szélesítsem a tudásomat. A képzés lezárásaként négy hétre egy másik országbéli gyáregységhez kerültünk, én például az amerikaihoz. Ez újból egy hatalmas megtapasztalás volt számomra, pályafutásom egyik legjobb időszaka, és életem során immár sokadszor újra ki kellett lépnem a komfortzónámból.

B. A.: A képzés egy közepesen hosszú időszak volt, változtatott-e bármit is a szakmai előmeneteledben?

K. O.: Amikor a képzés lezárása után Amerikából hazajöttem, a gyáregység igazgatója a lengyel dr. Marcin Luty volt, ő ajánlotta fel nekem a pénzügyi vezetői pozíciót. Egy hét gondolkodási időt kértem, és utólag bevallhatom, úgy mentem be hozzá, hogy nemet mondok, mégis igen válasszal jöttem ki. Hihetetlenül inspiráló vezető volt – illetve még ma is az –, aki számos oldalról világította meg, hogy ezen a területen mennyi lehetőségem adódhat, úgyhogy a végén erre nem lehetett nemet mondani.

B. A.: Miért nem akartad elvállalni?

K. O.: A hosszú távú terveimnek része volt egy ilyen pozíció megszerzése, de amikor ott álltam a lehetőség előtt, akkor úgy éreztem, nem állok még készen erre a feladatra, kell még két-három év. Ebben ingatott meg Luty úr, aki azt mondta: nem kell várnom. Nagyon sokat tanultam tőle, kiváló vezetőnek tartom, aki jól átlátja a vállalati folyamatokat. Talán még most is együtt dolgoznánk, ha tavaly a cégcsoport életében nem történik ismét egy átszervezés.

B. A.: Mondhatnám, hogy kitalálom: ennek kapcsán kerültél a cég élére?

K. O.: Szinte napra pontosan a mostani beszélgetésünk időpontja előtt egy évvel hívott fel a Swiss Krono csoport ügyvezetője azzal, hogy Luty urat felkérték a lengyelországi gyáregység vezetésére. Engem pedig ennek okán és ezzel párhuzamosan arra kérnek fel, hogy vegyem át a magyarországi egység vezetését. Életem most már sokadik váratlan fordulatához még hozzájött az is, hogy a státuszt tulajdonképpen azonnal be lehetett tölteni. Úgyhogy egy héttel később az éves menedzsmentkonferenciára már a magyarországi gyáregység igazgatójaként mentem ki.

B. A.: Voltak-e benned olyan dilemmák, mint a pénzügyi pozíció elfogadásánál?

K. O.: Egy sor rossz beidegződés motoszkált bennem, hiszen ez a terület alapvetően egy férfias szakma, és talán emiatt inkább a férfi vezetőkről kell hogy szóljon. Itt egy nőnek nagyon nagy energiákat kell beletennie abba, hogy egy férfi vezetőhöz hasonlóan tudjon érvényesülni.

Nem volt sok időm gondolkozni a felkínált lehetőségen. Igyekeztem pro-kontra érveket felhozni, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egyfajta jövőlatolgatás. Az egyik legfontosabb érv talán az volt, hogy a Swiss Krono részéről eddig még soha nem volt meg a kellő bizalom ahhoz, hogy magyar vezetőt nevezzen ki a vállalat élére, az én felkérésem az első ilyen eset, ami áttörést hozhat. Ugyanis ha én ezt a falat át tudom törni magyarként, vezetőként, nőként, akkor az utánam jövőknek sokkal könnyebb dolguk lesz.

B. A.: A cégcsoporton belül egyébként van még rajtad kívül női vezető?

K. O.: Nem, én vagyok az egyedüli nő gyárigazgató, a tulajdonosi körben viszont van nő.

B. A.: Az egész beszélgetésünk alatt azt érzem, hogy ez a cég az életed szerves része, mégsem gondolom, hogy ez a klasszikus értelemben vett munkamánia lenne. De akkor mi a te olvasatodban?

K. O.: Van némi igazság a szavaidban. Emlékszem, az első hat évben még szabadságra sem szívesen mentem el, mert úgy éreztem, ha távol vagyok a cégtől, az egy picit elvesztegetett idő. Szerettem itt lenni, szerettem magamba szívni azt a tudást és közeget, ami körbevett. Én sem vagyok más, mint a többi itt dolgozó ember, akik érzelmileg kötődnek ehhez a céghez, ehhez az egységhez, ami szerintem ennek az egész miliőnek a szíve, ez dobogtatja az egészet. Azoknak, akik itt dolgoznak, a vidéki létükből fakadóan van egy semmivel sem összehasonlítható habitusuk, attitűdjük. Ráadásul mindig van egy adott csoporton belül valaki, aki ezért tenni is akar, mert egy csapat nem önmagában létezik, hanem tenni kell érte. És mi teszünk is.

Nemrégiben itt volt a Swiss Krono HR vezetője, és szóba került az amerikai gyáregységünk. Elmesélte, hogy a tengerentúlon óriási problémát jelent a munkaerő fluktuációja, és nagyon nehéz egy olyan alapot megszilárdítani, amire építeni lehet. Ezzel szemben – mondta a HR-vezető – nálunk jóval könnyebb a helyzet, mert itt mindenki szívből csinálja, amit csinál. Úgy gondolom, ez a mi sikerünk titka.

B. A.: Nem egy könnyű időszakban lettél vezető, hiszen előbb itt volt/van a covid, és most meg egy alig minősíthető gazdasági helyzet. Mekkora a nyomás?

K. O.: Függetlenül attól, hogy a most lezárult üzleti évben sok minden történt, a cég életének legsikeresebb üzleti évét zártuk, amióta OSB-lapokat gyártunk. Ez hatalmas büszkeséggel tölt el, hiszen óriási csapatmunka eredménye.

Egészen biztos vagyok abban, hogy a következő sokkal nehezebb év lesz, mert nagyon gyorsan változik a helyzet. Van ugyan éves tervünk, de azt heti szinten felül kell írni. Ugyanakkor alapvetően optimista vagyok, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek aggályaim. Számomra a legfontosabb kérdés az, hogyan tudunk kijönni ebből a válságból úgy, hogy a legkevésbé sérüljünk, és ebbe mindent és mindenkit beleértek.

Meghallgattam egyszer egy előadást, amit egy hegymászó tartott, ő azt mondta: ha nem tudunk hosszú távra tervezni, akkor koncentráljunk rövidebb célokra, és ha még ez is sok, akkor ennél is kisebb távra. Véleményem szerint, ha valaki a jelenlegi helyzetben túl hosszan gondolkozik, akkor az pesszimistává teszi, mert soha nem látja a dolog végét. Az apró sikerek viszont előrevisznek.

B. A.: A szakmai elkötelezettségedet mennyire nehéz összeillesztened a magánéleteddel?

K. O.: Szerencsés vagyok, és nagyon hálás a férjemnek, akit támogat, hiszen a munkám sok esetben nem egy napi nyolcórás munka, főleg akkor nem volt az, amikor még pénzügyi vezetőként dolgoztam. Vállalatvezetőként ma azt tartom a legfontosabb missziómnak, hogy a cég automatikus legyen, akkor is pontosan ugyanúgy működjön, ha én, mondjuk, távol vagyok. Szerencsére egy olyan csapat áll mögöttem, akikkel ez jól működik, és egyben ez a garancia arra is, hogy hosszú távra tudjak tervezni. Ez egyfajta szabadabb életet is lehetővé tesz, sokkal jobban oda tudok figyelni az egyensúlyra, és például arra is, hogy a szabadságomat minőségi módon tudjam eltölteni. Korábban erre a balanszra nem nagyon figyeltem.

B. A.: Ha elhagyod az OSB-panelek világát, akkor hogyan kapcsolódsz ki?

K. O.: Természetkedvelő vagyok, számomra ez mindig nagy feltöltődés. Nagyon gyakran hazajárok a szülőfalumba, ami mindig egy különleges időutazás, mert csend van és nyugalom, és olykor még térerő sincsen. Egyébként az aktív pihenés híve vagyok, szeretem, ha van nyüzsgés, ezért szeretek mindig valami olyan dolgot csinálni, amiről azt gondolom, hogy gyorsan kikapcsol. Tavasszal elkezdtem lovagolni, mert amikor felülök a lóra, akkor azonnal megszűnik körülöttem a világ létezni, ott annyira figyelni kell. És ugyanilyen elfoglaltság számomra a síelés is.

B. A.: Ez az első munkahelyed, és a beszélgetésünk hangulata után elég nehéz téged máshol elképzelni. Mit gondolsz erről?

K. O.: Nagyon jó és nagyon intenzív életet éltem és élek a mai napig itt, és leplezetlen élvezettel csinálom a cégvezetést is, amit te is jól érzel. De sok minden érdekel, és nem gondolom – több okból sem -, hogy ez egy betonba öntött karrier, hiszen bármit hozhat még az élet, akár itt, akár máshol.

Írta: Barna András, | Képek: Balogh Róbert