Ízig-vérig filmes

Zákonyi S. Tamás filmes családból származik ennek okán egy kívülálló számára szinte elképzelhetetlen, hogy más pályára kerüljön. Számára azonban a pályaválasztás nem volt evidens, mert középiskolás évei alatt még az építészet felé kacsingatott, de később nem tudta elkerülni a sorsát, magába szippantotta a filmes iparág. Nem csoda, hiszen már gyerekfejjel szinkronizált, majd végigjárta a szakma minden lehetséges lépcsőfokát, megannyi produkcióban ő a szürke eminenciás. Dokumentumfilmet készít Egerszegi Krisztináról, majd Jerry Bruckheimer producer cégének forgatását irányítja; idehaza együtt dolgozik Andy Vajnával és Steven Spielberggel is. Az HBO-nál is leteszi a névjegyét számos dokumentumfilmmel és nem utolsósorban a Terápia című sorozat elindításával. A BÚÉK majd az Unoka című filmek producere. Az iparág ismert szakembere azonban a filmvilág térképére rendezőként a nemrégiben bemutatott és nagy sikerrel futó, A nemzet aranyai című sportdokumentumfilmjével teszi fel magát. Elképesztően színes életút következik, pályafutásom leghosszabb interjúja, aminek csak azért lett vége, mert valaki „elkezdte kapcsolgatni a villanyt”.

Tamással az egykor jobb időket látott Mafilm – ma Nemzeti Filmintézet (NFI) – telephelyén találkozunk. Az első utunk nem az irodájába, hanem az egyik vetítőterembe vezet. Míg átsétálunk a hatalmas udvaron, szinte elkerülhetetlen a nosztalgiázás. Tamásnál nem is lehetne autentikusabb idegenvezetőnk, ő volt a vállalat utolsó vezérigazgatója, minden fűszálat ismer, és „jó néhány téglán is rajta van a kezem nyoma”, mondja, amikor megállunk a felújított Fábri stúdió mellett. Az épület falán hatalmas tábla, rajta az itt forgatott filmek évszám szerint sorba szedve – szinte mindegyik ikonikus alkotás. Az egykort ma már csak a Korda Sándor-féle, 1917-ben épített stúdió jelenti. Manapság az itt lévő filmes helyszíneket javarészt az NFI-től nem messze székelő kereskedelmi csatorna bérli. A vetítő is modern technika, az apró nézőtéren a történelmet csak két régi filmes reflektor képviseli. Nem maradunk itt, csak néhány fotó erejéig, beszélgetni Tamás irodájába megyünk.

A kis rezidencián pont az fogad, amire vártam, igazi rendezett káosz vesz körbe. Belépve egy faltól falig parafa tábla köszön rám, amit papírok borítanak – javarészt A nemzet aranyai film dialógusait vélem felfedezni rajtuk. De bármerre is nézek, a kis helyiségben mindenhol megakad valamin a szemem: Tamás pályafutásának legfontosabb ereklyéi, csapók, plakátok és megannyi dolog sorakoznak itt. Már régen beszélgetünk kellene, ehelyett hosszú perceket töltök elgondolkozva a relikviák előtt, firtatva magamban a kis tárgyak történetét. Okafogyott merengés, hiszen a valódi sztori most következik.

Barna András (B. A.): Filmes családba születtél, de mennyire volt törvényszerű, hogy te is ezt a vonalat folytasd? Egyáltalán létezett másik opció is, mint az, hogy édesapád vagy a nagybátyád nyomdokait kövesd?

Zákonyi S. Tamás (Z. S. T.): Az a tény, hogy az édesapám Zákonyi Rudolf, tv-s rendező és a nagybátyám Zákonyi Sándor, aki ismert filmvágó volt, nagyban befolyásolta az életemet. Az, hogy a mi családunkban sok más mellett Molnár Tibor, Hildebrant István és Pécsi Sándor bejáratosak voltak, teljesen természetes volt. Csak nagyon halovány emlékeim vannak a kezdetekről, de azt mesélik, hogy már hároméves koromban filmszalagokkal játszottam a Mafilm vágószobájában, miközben a nagybátyám Zsurzs Évával éppen a Koppányi aga testamentuma című filmet vágta.

Később az édesapám – olyan nyolc-tíz éves lehettem, tehát elég korán – elvitt a Pannónia filmstúdióba szinkronizálni, majd pedig számos forgatásra is. A szinkronban sok emberrel megismerkedtem, például Geszti Péterrel, Berkes Gáborral és Balázsy Pannával, hogy csak az ismertebb neveket említsem. Középiskolás koromban tagja lettem az iskolai teátrumnak, és emellett még számos szuper 8-as filmet készítettem az egyik osztálytársammal. Imádtam, de nemcsak ezt, hanem fényképezni is. Mondhatnám azt, hogy ez a jövőmnek valamiféle előszele volt, ám ennek ellenére akkor még nem akartam filmes lenni, és nem azért, mert bármiféle kifogásom lett volna ellene, hanem pusztán azért nem, mert építész akartam lenni. Bár a rajzkészségem nem volt jó, de ha papír akadt a kezembe, azonnal házakat rajzoltam, de leginkább terveztem. Bár másfelé vitt az életem, az építészet iránti szeretetem a mai napig is megmaradt.

B. A.: Végül is mi volt az oka, hogy mégsem az építészet, hanem a filmes szakma felé fordultál?

Z. S. T.: Kétségtelen, hogy a szülői ráhatást nem lehet figyelmen kívül hagyni, és az apa-fiú viszonyt sem. Érdekes, vagy talán egy kicsit paradox módon a filmes szakma felé történő igazi odafordulást az hozta, amikor az édesapám meghalt, majd rá néhány évvel a nagybátyám is. Tehát az a két nagyon fontos szál, akik jóvoltából kötődtem – és a nevem miatt kötődöm ma is – a filmszakmához, hirtelen eltűnt az életemből. És ekkor mintha megszólaltak volna bennem a gének, elhatároztam, hogy én is ezzel akarok foglalkozni. Hogy őszinte legyek, innentől kezdve már nem merült fel komolyan semmilyen más alternatíva. Bár édesanyám nagyon szorgalmazta volna, hogy továbbtanuljak, nekem más tervem volt.

B. A.: Mi volt a terv, hogyan és hol léptél rá a filmes útra?

Z. S. T.: Édesapám a mafilmes évei után tévés lett, 1957-ben alapító tag, majd televíziós rendező. A gimnázium után én is a Magyar Televíziónál kezdtem, végigjártam a teljes ranglétrát, ami onnan indult, hogy kávét vittem a rendezőnek. Nagyon izgalmas időszak volt, és már az első perc után tudtam, hogy ez az én világom. Nagyon hamar megtaláltam a helyem, nagyon könnyen beilleszkedtem, és engem is elfogadtak.

B. A.: A neved ebben mennyit segített?

Z. S. T.: A név első lépésnek arra volt jó, hogy az ajtók megnyíljanak. Onnantól kezdve viszont bizonyítani kellett, sőt talán többet is, mint másnak, hiszen pont az apai múlt miatt a léc mindig magasan volt.

B. A.: Volt arról valami elképzelésed, hogy hova akarsz eljutni, vagy mit szeretnél a szakmán belül csinálni?

Z. S. T.: Nem kisebb cél lebegett előttem, mint az, hogy rendező legyek. Azonban hamar rájöttem, hogy ahhoz, hogy annyit tanuljak és olyan szinten foglalkozzam a művészetekkel, ahogyan azt egy rendezőnek kell, nem volt türelmem, viszont jó volt a szervezőkészségem, és a nyelvek is jól mentek. Az, hogy németül, angolul jól beszélek, viszonylag hamar kiderült, és a gyártásban ez nagyon hasznos dolog. Ezért engem nagyon gyorsan errefelé tereltek az idősebb kollégák, ennek köszönhetően lettem felvételvezető. Imádtam szervezni, intézni, diszponálni. Fiatalon, a szakmában kezdőként az is kiderült számomra, hogy kik is keresnek nagyon jól a filmes szakmában: a rendező, az operatőr, a gyártásvezető, aztán jön egy nagy szünet, és következik mindenki más. Úgyhogy innentől számomra egyértelművé vált, hogy a gyártási vonalra fókuszáljak, és miközben nem engedtem el ezt a szálat, kipróbáltam magam más területen is, így voltam pár évig rendezőasszisztens is. Munka mellett jelentkeztem a Színház és Filmművészeti Főiskolára – ma már egyetem –, a gyártásszervező szakra. Mire lediplomáztam és ráléptem az önállósulás útjára, már sokszor hívtak reklámfilmekhez. Ez főként annak volt köszönhető, hogy jól beszéltem nyelveket, korszerűen gondolkoztam, és viszonylag hamar alkalmaztam a munkában a számítógépet is, ami, ha külföldiekkel dolgozik az ember, az akkor egy kifejezetten jó ómen volt. Huszonöt éves voltam, amikor elkezdtem gyártani, amiben nagy örömömet leltem, és nem mellesleg jól is kerestem. Ezt az időszakot megszakította másfél év katonaság, de amikor leszereltem, szinte minden ugyanúgy folytatódott. A munka terén ismét brutális két év következett, de egy konfliktus véget vetett az idillnek, és én otthagytam csapot-papot.

A gyerekkoromban megismert Berkes Gábor (Első Emelet zenekar) – jó barátom lett az évek során – a zenekarával egy országos turné kellős közepén éppen Egerben koncertezett, amikor meglátogattam őket. Melléjük csapódtam, és eközben gyorsan kiderült, hogy az együttes körül igen nagy a káosz, ezért elkezdtem rendbe tenni a dolgaikat, aztán másfél évre ott ragadtam, mint a zenekar menedzsere. Ez egy teljesen más világ volt, de jó és izgalmas időszak, ennek ellenére attól senkinek nem kellett tartania, hogy én a zeneiparban verek majd gyökeret. Amire a mellettük eltöltött időszak alatt nagyon büszke vagyok, az az, hogy a közreműködésem mellett az Első Emelet lett az első szponzorált, ráadásul külföldi cég által szponzorált magyar zenekar az országban.

B. A.: Meddig tartott a zeneipari kitekintésed?

Z. S. T.: Nagyjából másfél évig, majd visszajöttem a szakmába. Mivel elég kritikusan álltam a magyar filmkészítéshez, inkább a nemzetközi vonalra próbáltam fókuszálni, mert feltett szándékom volt, hogy külföldiekkel akarok majd dolgozni. Ez annyira tudatos volt, hogy nevesítettem is, hogy kikkel. Az egyik Steven Spielberg volt, akinek a Párbaj című filmje már fiatal felnőttként is nagy hatást gyakorolt rám. Persze azt még nem mertem hangosan kimondani, hogy dolgozni akarok Spielberggel, legfeljebb csak azt, hogy találkozni. A másik „becsípődésem” a középiskolás éveimre nyúlik vissza. Ekkor még hétfőnként nem volt adás a televízióban, ezért mi édesanyámmal rendszeresen a Szabad Európát hallgattuk. Egy alkalommal sikeres magyarokat interjúvoltak meg, az egyik Andy Vajna, a másik pedig Teller Ede volt. Ez a beszélgetés örökre belém égett, mert nagyon tetszett, amit Andy Vajna mondott, és ahogy mondta. Vele kapcsolatban már idejekorán ki mertem mondani, hogy én vele akarok dolgozni. Teller Ede látszólag nem illik a filmes képbe, de ő meg azért állt közel a szívemhez, mert az egyetlen reál tantárgy, amiben jó voltam, az a fizika, így a vele történő találkozás amolyan bakancslistás dologgá lett az életemben.

B. A.: Mi hozta el a szintlépést, azaz mikor kerültél közel a nemzetközi vonalhoz?

Z. S. T.: A Bismarck című német produkciót Fertődön forgatták, és dolgozott ezen egy magyar gyártás is, azonban ezt a csapatot a németek menesztették. Akkoriban én Hámori Tamás keze alatt dolgoztam, és őt bízták meg azzal, hogy tegye rendbe a forgatás körüli dolgokat. Ennek az lett a vége, hogy együtt lementünk, de ő ugyanazzal a lendülettel vissza is jött Budapestre, mert ő itt forgatott. Így másodmagammal kellett rendbe tennünk a dolgokat. Nem volt egyszerű, hiszen egy forgatás kellős közepén kellett tiszta helyzetet teremteni, ami nagyjából olyan, mintha neked egy más által elkezdett cikket kellene befejezned. Három nap alatt sikerült mindent egyenesbe hozni, amire nagyon büszke vagyok. Huszonöt éves lehettem ekkor, és ez a munka nagy ugrást jelentett. Egy kaotikus helyzetet sikerült megmentenünk, amiben valójában rajtam igen sok múlt. Ez nagy lökést adott a továbbiakhoz, gőzerővel dolgoztam azon, hogy még közelebb kerüljek a nemzetközi filmvilághoz, elsősorban az amerikaihoz.

B. A.: Egy krízishelyzetben sokszor nem elég csak a tudás, néha kemény döntéseket is meg kell hozni, olykor meg is kell fogni emiatt valakinek a fülét – persze csak jelképesen. Te egy ilyen típus vagy?

Z. S. T.: Én már fiatalon is kiálltam bárki elé és elmondtam a véleményemet, ha pedig arról volt szó, hogy kemény döntéseket kell hozni, akkor azt meghoztam. Nyilván ilyen fiatalon még nem derül ki, hogy mennyire vezetőtípus az ember. De a német stábban látták, hogy áll mögöttem szakmaiság, gyorsan átláttam a helyzetet, és ezt el is tudtam mondani nekik, mert jól beszéltem a nyelvet. Ezek pedig mind kellettek ahhoz, hogy egyenesbe jöjjenek a dolgok. Nem volt kérdés, hogy a fiatal korom ellenére elfogadnak vezetőként. Elemi érdekük volt, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok.

B. A.: Annál, aki ebben az iparágban dolgozik, mennyire kézenfekvő, hogy egyszer majd meg akarja mérettetni magát, önállósodik és filmkészítésbe fog?

Z. S. T.: Én a 80-as évek végén két kollégámmal együtt létrehoztam a Flashback Betéti Társaságot, ez jelentette az önállóság felé vezető út első állomását. Ment is a cég négy-öt évig, de saját ötlettel, termékkel nem jelentünk meg. Aztán az egyik kollégám azt mondta, hogy Gát György szeretne egy dokumentumfilmet készíteni az úszópápa Széchy Tamásról, és legyek ennek a filmnek a gyártásvezetője. Enne köszönhetően jutottam ki a barcelonai olimpiára, ahol Egerszegi Krisztina is „bezsebelt” három aranyérmet. Jól össze is barátkoztam vele, és amikor hazajöttünk, arra kértem, mutasson be az édesapjának, mert szeretnék róla csinálni egy filmet. Ez volt az első olyan lépés az életemben, amikor nagyon komolyan elszántam magam arra, hogy saját filmet csinálok, aminek én leszek a rendezője, producere, gyártásvezetője és mindene is. Össze is állt a stáb, és három éven keresztül, mint egy árnyék, követtem Krisztit minden versenyére, egészen az atlantai olimpiáig, amikor is végképp elfogyott a pénzünk, és a film dobozba került. Három évig nem történt semmi, majd egy ORTT-pályázat jóvoltából később mégis csak sikerült befejezni. 2000-ben, a sydney-i olimpia előtt mutatták be.

Az Egerszegi-film egyébként egy televíziós dokumentumfilm volt, amit annak rendje és módja szerint le is adtak, sikerrel. Később viszont az Intercom adta ki VHS-kazettán 2001-ben, és nagyon büszke vagyok arra, hogy az akkori sláger, az Oroszlánkirály után az Egerszegi-kazetta foglalta el a második helyet az eladási listán. Ami duplán is nagy szó, hiszen egy dokumentumfilmről beszélünk.

B. A.: Hogyan akadtál össze Andy Vajnával és Steven Spielberggel?

Z. S. T.: Ez a történet is távolabbról indul. Egyfelől nagyon sok reklámfilmet készítettem az Intercom számára, azzal nem titkolt céllal, hogy Andy Vajna látótávolságába kerüljek, mert tudtam, hogy egyszer majd csak „összeakadok vele”. Nagyjából így is történt: egy nap felhívtak az Intercomból, hogy Andy Vajna beszélni szeretne velem. Azt gondoltam, eljött az én pillanatom. (Nevet.)

Az első találkozásunk kellemes emlékeket hagyott benne, már egy sor dolog szóba került a pályafutásomról, többek között az Egerszegi-film, és persze számos reklámfilm is, amit az Intercomnak készítettem. Azt már én meséltem el neki, hogy éppen ekkor Jerry Bruckheimer – az amerikai producerek egyik nagyágyúja – produkciós cégének magyarországi forgatásán dolgozom. Tulajdonképpen ezzel a beszélgetéssel indult el a kapcsolatunk és a közös munka is. Az évek során jól megismertük egymást, és már csak ezután derült ki, hogy Andynek van egy saját filmötlete, amit előbb-utóbb szeretne is megcsinálni, de majd csak 2006-ban, az ’56-os forradalom emlékére akar vele kijönni.

Egy este éppen hazafelé autóztam, amikor Andy felhívott, lediktált egy nevet és egy telefonszámot, és azt mondta, azonnal telefonáljak oda, mert egy nagyon befolyásos hollywoodi személyiség várja a hívásomat. Akit fel kellett hívnom, nem volt más, mint Kathleen Kennedy, akiről pontosan tudtam, hogy Spielberg producere, és aki ma – nem mellesleg – a Lucasfilm elnöke. Meg kellett csipkednem magam a név hallatán, mert nem hittem el, hogy ez velem történik. (Egyébként ennek kapcsán azonnal beugrott az egykor a Szabad Európában hallott műsor is.) Ezután felgyorsultak az események, kiderült, hogy Spielberg megvette annak a magyar újságírónak a cikksorozatának jogait, aki riportot készített azokkal a moszados ügynökökkel, akik levadászták azokat az arab terroristákat, akik merényletet követtek el a müncheni olimpián az izraeli sportolók ellen, és hogy ebből ő egy filmet szeretne csinálni. Két-három héten keresztül ment az információcsere, majd eljött egy tizenöt fős stáb magyarországi terepszemlére, és végül az a döntés született, hogy itt forgatják le a filmet. Szóval Andy Vajnának köszönhettem többszörösen is azt, hogy Spielberggel együtt dolgozhattam. Ennek persze az volt az ára, hogy a filmszakma java része egészen biztosan vagy megutált, vagy irigyelt. Bár Andyvel már sok közös dolgunk volt, filmet még nem csináltunk együtt egészen addig, amíg egyszer elő nem állt azzal, hogy készül egy forgatókönyv 1956-ról, ami később a Szabadság, szerelem címet kapta.

B. A.: Jóval később aztán jött a BÚÉK és az Unoka című film. A közben eltelt igen hosszú időszakban mi történt veled?

Z. S. T.: Andyvel nagyon jó lett a kapcsolatunk, már közös üzletben is gondolkoztunk, amikor váratlanul meghalt a fia, és emiatt jó hosszú időre kivonta magát mindenből. Így a mi közös cégben történő gondolkozásunk is parkolópályára került. Bár jöttek tőle forgatókönyvek, de csekély sikerrel valósult meg belőle bármi is, emiatt kicsit csalódott is voltam. Közben nekem is akadtak más irányú elfoglaltságaim, otthoni dolgaim, ezért én is takaréklángon dolgoztam, mígnem egy nap felhívtak az HBO Kelet-Európától, hogy vezető producert keresnek a magyar gyártású műsoraik élére, és behívnának engem egy interjúra. Ez jól sikerült, felvettek, külső munkatársként dolgoztam, és ezzel elkezdődött egy nagyon izgalmas időszak. Az itteni életem azzal kezdődött, hogy megvettük a Terápia című sorozat jogait, és ennek a forgatókönyv-fejlesztésével kezdtem el foglalkozni, illetve azzal, hogyan lehet ebből idehaza sorozatot csinálni.

Emellett az HBO nagyon komolyan vette a kisebb dokumentumfilmek készítését is, ezeknek javarészt én voltam a producere. Egyik film jobb lett, mint a másik, és sorra hoztunk el különféle díjakat. Az HBO-nál – aminek az európai központja itt van Magyarországon – egy idő után átszervezésbe kezdtek, s ennek során létrehoztak egy alelnöki státuszt. Behívott a vezérigazgató, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem megpályázni ezt a pozíciót. Az HBO európai divíziójánál alelnöknek lenni, valljuk be, nem lett volna rossz dolog. Én is komolyan vettem a dolgot, el is kezdtem ezen dolgozni, mígnem kiderült, hogy mégsem én nyertem el ezt a pozíciót. A státusz körüli egyéb történések miatt tulajdonképpen be is fejeződött itt a pályafutásom. Ugyanakkor nagyon büszke vagyok arra, hogy maradandó dolgokat hagytam magam mögött, nemcsak a Terápia sorozattal vagy egyéb műsorok gyártása során, hanem más tekintetben is.

B. A.: Nagy csalódás volt?

Z. S. T.: Igen, és nem feltétlenül azért, mert nem én lettem a kiválasztott, hanem azért, mert volt emögött egy nem túl jellemes emberi oldal is.

B. A.: Volt B terved?

Z. S. T.: Az HBO révén megint közel kerültem a nemzetközi filmvilághoz, és erről a vonalról továbbra sem akartam leszállni. Két ismerősömmel alapítottunk egy céget, és tiszta erőből a nemzetközi piacra fókuszáltunk. Jártuk a világot Cannes-tól Torontóig, hogy filmeket hozzunk haza gyártásra, de szinte nulla sikerrel, ami elkeserített, mert rengeteget dolgoztam, két év alatt legalább harminc költségvetést készítettem. Ebben a mélyrepüléses időszakban hívott fel Ormos Ferenc, aki akkoriban a Mafilm vezérigazgatója volt, hogy beszélni szeretne velem. Ő nyugdíjasként töltötte be a posztot, és már nagyon le akart köszönni, és azért hívott, hogy megkérdezze tőlem, nem akarom-e átvenni a helyét. Tudni kell, hogy ebben az időszakban a Mafilm csődközeli helyzetben volt, több száz milliós tartozással, az összes épületen jelzálog, szóval kész káosz. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, úgy éreztem, hogy ez egy nekem való feladat. Ráadásul ehhez a céghez az apám és a nagybátyám jóvoltából éreztem egyfajta különleges kötődést is.

Andy Vajna, aki egy évvel korábban lett filmszakmai kormánybiztos, amikor kikértem a véleményét, azt mondta: „te tök hülye vagy, ha ezt elvállalod”. Mégis elvállaltam, de ahhoz, hogy a céget egyenesbe lehessen hozni, teljes átszervezésre volt szükség, amire Andy kidolgozott egy szisztémát. Ezért beolvadt a Mafilm a Filmalapba. Ez volt az ára a megmenekülésének, igaz, ezzel a státuszok is megváltoztak, vezérigazgatóból az igazgatóság igazgatójává avanzsáltam. Nagyon jó időszak volt, egyetlen szépséghibával: filmet nem készítettem, hiszen itt a feladat egy infrastruktúra megmentése és fejlesztése volt.

B. A.: A beszélgetésünk alatt többször is úgy éreztem, hogy megérkeztél, de aztán mégsem, mert mindig esett egy szeplő a képre. Ezúttal is így történt?

Z. S. T.: Az tény, hogy a Filmalap vezérigazgatójával, Havas Ágnessel nem volt felhőtlen a viszonyunk, de emellett már a filmkészítés is nagyon hiányzott. A nagy fordulatot az hozta meg, hogy elmentem megnézni a moziba a BÚÉK című film olasz verzióját – Teljesen idegenek volt a címe –, amire teljesen „rákattantam”. Olyannyira, hogy a moziból hazafelé felhívtam Goda Krisztát – aki a Szabadság, szerelem filmet is rendezte – azzal, hogy ez a film totálisan neki és nekem való. Kiderült, hogy a film jogai Andy Vajnánál vannak, akitől egy nem könnyű, de eredményes egyeztetés után sikerült megvásárolni az opciót. Felmondtam a Filmalapnál, beadtunk egy pályázatot, közben elindultak az előkészületek, átírtuk a forgatókönyvet, és leforgattuk a filmet, ami fényes sikert hozott. A Vajna-korszak negyedik legnézettebb filmje lett a Kincsem, a Valami Amerika és a Viszkis-film után.

Aztán jött Deák Kristóf, aki a Mindenki című rövidfilmes alkotásért Oscar-díjat kapott. Róla tudni kell, hogy a Münchenben és a Szabadság, szerelemben is kezdő filmesként már dolgozott. Ennek köszönhetően nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Egy-két évvel az Oscar-díja után leültünk beszélgetni, ötletelni, hogy milyen témában kellene filmet csinálni. Sokáig nem jutottunk egyről a kettőre, mígnem Kristóf előállt azzal, hogy neki van egy története, ami a nagypapájával esett meg, de ez nincs megírva. Viszont amikor nekem elmesélte ezt a sztorit, azt olyan elánnal és átéléssel tette, hogy nem volt kérdés, ebből filmet kell csinálni – így született meg az Unoka című film ötlete, amit később aztán el is készítettünk.

B. A.: Akkor most érkeztél meg, vagy még mindig nem?

Z. S. T.: Az Unoka készítése közben kitört a Covid, amit az elsők között kaptam el, ráadásul a vírus egyfajta afrikai mutációját. Brutális volt, azt hittem, hogy nekem már számolnak. Három hétig egyedül a lakásomban, szó szerint élet-halál között éreztem magam. Ráadásul válás után is voltam, ami szerintem mindenkit megvisel, aki komolyan gondolja a magánéletét. Az egészben az volt az érdekes, hogy bár a végletekig legyengültem, de közben lelkileg nagyon megerősödtem. És ahogy ilyen állapot után mondani szokták, számos dolgot átértékeltem magamban. Sokat változtam, régebben sokkal krakélerebb, szókimondóbb, sarkosabban gondolkodó ember voltam sok mindenben.

B. A.: Meg kell kérdezni az asszisztensedet mennyire. (Nevetek.)

Z. S. T.: Neki nyilván sok nehéz pillanatot okoztam, de nemcsak neki, hanem mindenki másnak is. Sokszor nem voltam egyszerű eset, konok voltam és makacs. De szerintem az az időszak, amin végigmentem, a maga Covidjával és a magánéleti problémáival együtt, nemcsak megviselt, hanem meg is edzett. Úgy gondolom, hogy nagyon sokat tanultam belőle, és azon, amilyen voltam, nagyon sokat formált az elmúlt időszakom.

B. A.: Ez a gondolatsor talán át is köt a múltból a jelenbe, hiszen a beszélgetésünk apropója A nemzet aranyai című dokumentumfilmed, ami hatalmas siker lett.

Z. S. T.: Számomra nemcsak a film egy fertőzés, hanem a vízilabda is. Olyan családban nőttem fel, ahol mindenki tudott úszni. Az édesanyám jóformán az uszodában nőtt fel, Székely Éva nagyon jó barátnője volt, tehát farvízről, a férje révén, – aki Gyarmati Dezső volt – a vízilabda valahol mindig téma volt kettejük között. Az édesapám nagyon jól úszott, szerette az uszoda világát, de soha nem lett sportoló, azt viszont nagyon szerette volna, ha én vízilabdázó leszek. Voltak is szárnypróbálgatásaim, először a KSI-be, majd a Tungsramba jártam edzeni. Aztán egy váratlan buta baleset miatt meg egy sor más miatt is, az edzésre járás helyett az iskola került előtérbe az életemben. De a vízilabda iránti szeretetem megmaradt, úgyhogy rengeteget jártam mérkőzésekre. Amikor pedig Egerszegi Krisztináról forgattam a filmemet 1992-től 2000-ig, akkor közben volt szerencsém ott lenni a ’94-es római világbajnokságon, ahol a Horkai-féle „elődcsapat” óriási bunyóba keveredett az olaszokkal. De ekkor már az is látszott, hogy ott áll a medence szélén egy új nemzedék, akik nem mellesleg a korosztályukban gyakorlatilag „agyonvernek” mindenkit. Érezhetővé vált, hogy ha a régi és az új generáció egyesül, akkor egy elképesztő csapat állhat össze. Ekkor került elő teljesen váratlanul és szinte a semmiből Kemény Dénes is – akiről én semmit nem tudtam, pedig uszodába járó és vízilabdát ismerő ember voltam.

Jöttek az aranyak, majd a sydney-i olimpiai győzelem. A kanapén egyszemélyes szurkolótáborként végigkiabáltam a meccset, majd a mérkőzés után azonnal felhívtam Knézy Jenő barátomat – akivel együtt izgultuk végig a római világbajnokságot –, hogy hozzon össze Kemény Dénessel. Így történt, hogy október 3-án, amikor leszállt az aranygép, én már kamerával a kezemben ott forgattam a SAP csarnokban.

B. A.: Akkor már tudtad, hogy mit szeretnél?

Z. S. T.: Már korábban is többször gondoltam arra – az Egerszegi-film okán is –, hogy a vízilabdáról is kellene egy hasonlót filmet csinálni, de azt hiszem, hogy a sydney-i győzelem tudatosította bennem véglegesen, hogy ezt meg kell csinálnom. Ezek után ültem le Kemény Dénessel, és elmondtam neki, hogy mit szeretnék. Ő csak egyet kért: csináljam, ahogy akarom, de ne zavarjam őket. Egyre többet jártam le az uszodába, egyre jobban megismertem mindenkit. Beleástam magam a témába, és egyre többet forgattam. 2000-től 2003-ig szinte állandóan a kezemben volt a kamera, készült 45 órányi anyag, de aztán másfelé szólított a kötelesség és a munkák, amikről már korábban is beszéltem, így a dolog egy kicsit leült.

B. A.: Mi hozott új lendületet?

Z. S. T.: Volt menet közben egy ehhez kapcsolódó nagyon fontos momentum, mégpedig 2006-ban, amikor Andyvel csináltuk a Szabadság, szerelem című filmet. Annak – aki látta, tudja – a történetnek két szála van: az egyik a forradalom, a másik pedig az olimpiai vízilabdacsata a szovjetekkel. Ehhez kellettek vízilabda-szakértők és kellettek csapatok is. Ekkor kerestem meg Benedek Tibit, aki először nagyon szkeptikusan fogadott, de mivel abban az időben egészségügyi okokból éppen pihenőt tartott, elvállalta, és magával hozta Fodor Rajmundot is. Egyébként amilyen fenntartással indultak neki, annyira élvezték később a helyzetet. Óriási segítségünkre voltak, rengeteg kutatómunkát végeztek, hogy korhű legyen a dolog. Hat-nyolc hónapos közös munka következett, amihez később még csatlakozott Kiss Gergő, Székely Bulcsú, Vári Attila, Szécsi Zoli, és sorolhatnám. Tulajdonképpen újból felmelegítettük a korábbi kapcsolatunkat, amik már kezdtek barátságokká válni, annyit voltunk együtt. Én szinte mindenkivel, de különösen Benedek Tibivel nagyon jóba lettem.

2012-ben, amikor Londonban már nem sikerült a fiúknak, Dénes lemondott, és Tibor lett a kapitány. Vele sokat beszélgettünk, mert volt a fejemben egy kósza gondolat, hogy valamit vele is kellene csinálni, hiszen új időszak kezdődött. De aztán rájöttem, hogy több szempontból sem időszerű, legfőképpen azért nem, mert még az előző filmet sem fejeztem be. Sajnos a többi már a szomorú történelem, mert Tibor beteg lett, és a kapcsolatot sem nagyon tartottuk – elsősorban én akartam így, mert meglehetősen visszafogott vagyok ilyen helyzetekben. Néhányszor később még összefutottunk, de a betegségéről soha nem beszéltünk. Emlékszem, akkor halt meg, amikor én felgyógyultam a Covidból. A hír úgy érkezett, mint egy atomcsapás. Én is elmentem a szigetre aznap, amikor a megemlékezés gyertyáit gyújtották meg. A busz tömve volt, és egy pisszenést sem lehetett hallani. Amikor leszálltunk, és megláttam, hogy a sor az Úttörőstadionig áll, akkor megmondom őszintén, elsírtam magam – megindítóan döbbenetes látvány volt. Szerintem ott állt az uszoda előtt legalább tízezer ember néma csöndben. A Fodor Rajmunddal összetalálkozva mentünk előre Tibor képéhez, kezünkben a mécsesünkkel, ahol már több csapattárs is állt. Síri csend, senki sem beszélgetett, a köszönéseket is csak egy-egy fejbiccentés jelentette. Mi is így üdvözöltük egymást Molnár Tamással (Papesz), akivel szintén nagyon jóban voltunk. Mind a ketten a kép felé fordulva álltunk, majd Tomi egyszer csak hátrafordult, és elég keményen megkérdezte: Te Mire vársz még? A kérdése gyomorba vágó volt, hiszen egyértelműen a filmre gondolt, és Tibor halálával már egy lehetőséget elszalasztottam. Papesz azon mondata, bennem maradt, mint egy bokszolóban az ütés, és akkor elhatároztam, hogy vagy most megcsinálom a filmet, vagy soha.

B. A.: Mennyire kellett újragombolni a kabátot?

Z. S. T.: Jó néhány hónapot vártam Tibor halála után, majd megkerestem Kiss Gergőt, akinek elmeséltem minden elképzelésemet, megerősítve őt is abban, hogy nem egy Benedek Tibor-emlékfilmet akarok csinálni, hanem dokumentumfilmet a csapatról. Abban maradtunk, hogy körbekérdez, kinek mi a véleménye a dologról, beleértve ebbe Tibor feleségét is. Nagyon gyorsan egyöntetű választ kaptam mindenkitől: jó, csináljuk!

Nem sokkal később Vári Attila, a Magyar Vízilabda-szövetség akkori elnöke, összehívta a Hajós Alfréd Uszodába az érintetteket, én pedig elmondtam, hogy mire gondolok. Nagyon kellemes beszélgetés és egyeztetés után lett 22 aláírt szerződésem. Ezzel elmentem Káel Csabához, és elmeséltem, hogy mit akarok csinálni, ő meg széles mosollyal az arcán hallgatott. Kiderült, hogy családilag ő is érintett a vízilabdában, úgyhogy tovább nagyon nem is kellett magyaráznom. Nagyon boldog voltam, hogy az ötletem mindenhol zöld lámpát kapott. Ez azt is jelentette, hogy elkezdődhetett az előkészítés és a stáb felállítása. Óriási munkába fogtunk: felkutattuk az összes létező archív anyagot, könyvet, újságcikket, ami erről a csapatról készült, íródott.

B. A.: Ezt én is érzékeltem, hiszen a filmvégi stáblista és a hivatkozások száma szinte végtelenre nyúlt.

Z. S. T.: Játékfilmes méretűvé nőtte ki magát, ez biztos.

B. A.: A műfajjal egyfelől vékony jégen táncolsz, másfelől a film hossza a játékfilmekét meghaladó, nem tartottál attól, hogy ez majd a siker kerékkötője lesz?

Z. S. T.: Az én szememben és fejemben a dokumentumfilm egy nagyon megbecsült és izgalmas műfaj. Ugyanakkor azt tudomásul kell venni, hogy dokumentumfilmet csak egy bizonyos réteg néz. Éppen ezért hatalmas kérdés volt, hogy egy ilyen műfaj a moziban hogyan tudja megállni a helyét. Hittem abban, hogy siker lesz, mert a fiúk egyesével is népszerűek, intelligensek, humorosak, a koruk és a sportág sztárjai voltak abban az időben, a vízilabda pedig egyébként is népszerű. A nagy kérdés az volt, hogy 12 év történéseit hogy tudjuk úgy feleleveníteni szakmailag, hogy az ne legyen unalmas, ne vesszen el a részletekben, mert ez tipikus hibája a dokumentumfilmeknek. Szóval mi egy kicsit játékfilmesen gondolkoztunk, hiszen egy történetet akartunk elmesélni, karaktereket építeni, s mindezt úgy mintha játékfilmet készítenénk.

B. A.: A végén durván 150 perc lett a film, nem féltél emiatt?

Z. S. T.: Ezen a téren óriási csatát vívtunk. Az első vágás után 3 óra 40 perc volt a hossza. Egy fenékkel ültük végig, és úgy álltunk fel utána, hogy ez jó, nagyon jó. És ez nagy baj volt, mert azt tudtuk, hogy ezt a hosszt senki nem fogja engedni. Igen ám, de akkor mit hagyjunk ki belőle? Három-négy hetünkbe telt, míg nagy kínszenvedések árán kivettünk belőle egy órát, így lett 2 óra 50 perc. Ezt utána tágabb körben megmutattuk szakmabelieknek. Óriási sikert arattunk, mindenkinek csak a hosszával volt problémája. Feldobtuk a kérdést: oké, de mit vegyünk még ki belőle? Senki nem állt elő egyetlen épkézláb javaslattal sem. Ismét egy kínszenvedéses másfél hónap következett: minden egyes vágásnál úgy éreztem, mintha a saját gyerekemből vágnék ki egy darabot. A nagybátyám filozófiáját tartottuk szem előtt, aki azt mondta: amit kivágsz egy filmből, az nem fog hiányozni senkinek, mert nem tudta, hogy benne volt. Így lett a végső verzió 2 óra 29 perc.

B. A.: Amikor azt mondtad, hitted, hogy A nemzet aranyai siker lesz, az még a vágy kategóriájába tartozott. Túl a nyolcvanezredik nézőn ez a siker ma már valóságos, és kaptatok visszajelzéseket is. Szerinted mi lett/volt a siker kulcsa?

Z. S. T.: Túl azon, hogy ez a csapat és a segítői fantasztikus emberek, van még egy nagyon fontos dolog, mégpedig az, hogy ez az ország nagyon ki van éhezve a pozitív sikertörténetekre. Mégis megkaptuk, hogy a film címe nem jó. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy semmit nem lehet kisajátítani. Ehhez a filmhez ez a méltó cím – nekem ez a véleményem, mert tökéletesen passzol ehhez az egész társasághoz. Egyébként bebizonyosodott, hogy amúgy meg senkinek semmi gondja nincs vele, mert jó értelemben véve egy egészséges nemzettudatot ébreszt, azt, hogy jó magyarnak lenni. Kevés olyan dolog van a világon, amiben a világon a magyarok a legjobbak. A vízilabda az, és erről nincs vita, és nem arról van szó, hogy mi elfogultan így látjuk, de a szerbek, az olaszok, a horvátok, a spanyolok, az amerikaiak pedig pláne így látják. Ezért vannak külföldi edzők, játékosok is a filmben, ők hitelesítenek engem azzal, hogy elmondják a véleményüket rólunk. A másik: ennek a társaságnak a sok munka mellett az volt a másik nagy erénye, hogy mindig félre tudták tenni az egójukat a siker érdekében. Amire a legbüszkébb vagyok: hogy a hatévestől kezdve a hetvenévesig ezt mindenki meg is látja benne. És ezt mindenki – legyen civil foglalkozású vagy sportoló – ki tudja vetíteni a maga területére. A Tamperében játszó jégkorong-válogatott megkapta tőlünk a filmet, és amikor megnézték, teljesen feltüzelte őket, mert inspiráló a film, mert olyan pozitív energiák és üzenetek jönnek át belőle, mindez szórakoztatóan, amitől mindenki odavan. Ezek összessége a siker kulcsa szerintem.

B. A.: A film sikere nyomán gyökeret vert már újabb ötlet a fejedben?

Z. S. T.: Nekem ez a film egy óriási sikerélmény, és valahol egy kicsit elégtétel is, hiszen valamikor gondolkoztam azon, hogy rendező leszek, nem lettem, de most mégis. Ugyanakkor a sikerhez társak kellenek, mert ez egyedül nem megy. Nekem óriási szerencsém volt, mert ott volt mellettem szerintem az ország egyik legjobb vágója, Mezei Áron. És volt társrendezőm – aki nem mellesleg dramaturg is –, Elek Ottó, aki végig fogta a kezemet, ami azért volt jó, mert ő egy kicsit mindig másként látta vagy látja ezt a világot, mint én. Ez kellett ahhoz, hogy ez a film ilyen legyen.

A kérdésedre válaszolva: Ez a film minden sejtemben benne van, és jól ki is szívta minden energiámat, úgyhogy nekem most pihennem, töltődnöm kell. Egyébként meg van már a fejemben egy fikciós történet, egy játékfilmsztori, amire minél többet gondolok, annál jobban izgat – de előtte pihenés következik.

Írta: Barna András, | Képek: Balogh Róbert