Kezdőlap Magazin 2020 „A beszólások dizájnere”

„A beszólások dizájnere”

Fotók: Hilbert Péter -
1908
0
#kissmiklos

Kiss Miklóssal, úgy vélem, némileg rendhagyó interjú készült, és aki első pillantásra megrökönyödne a cikk címén, az kérem, ne tegye, ugyanis az alábbiakban több helyen is értelmet nyer majd ez az idézőjeles megállapítás, amire akár látens inspirációként is tekinthetünk Miklós életútja kapcsán.

#kissmiklos
Kiss Miklós

Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy Kiss Miklós bemutatása akár ujjgyakorlat is lehetne a tollforgató számára. Ugyanis nem kellene mást csinálni, mint sorba állítani a weboldalán található képes enciklopédiát, és a végére – egészen biztosra veszem – kirajzolódna a fiatal művész portréja. Ha ehhez még hozzávesszük a kiállítások és installációk performance-ait, akkor itt már tényleg csak egy pont kellene a cikk végére. A szakmai életutat ezzel akár ki is pipálhatnánk, de aki – egy sablonos közbeszúrással élve – a részletekre is kíváncsi, az itt ne hagyja abba az olvasást.
A Millennium Háza étterem, a Design Terminál, vagy akár a Gard’Ann és még – felsorolni is nehéz – megannyi más téma, hely és grafikai álom létrejöttének megálmodójával egy, a legutóbbi munkásságát fémjelző helyszínen, a Cat Bárban találkoztam. A bulinegyed centrumában lévő éjszakai mulatóban a világító táncparkett mozaikját most délelőtt némileg szürreális módon csak egy asztal és két bárszék uralta, itt beszélgettünk.
Miklós egy fantasztikus fiatalember, rendkívül nyitott személyiség, akiben egy szikrányi művészi allűrt sem véltem felfedezni. Ennek ellenére nem rejtem véka alá azt sem, hogy az időpont-egyeztetés céljából lényegre szorítkozó levélváltásaink szűkszavúsága kissé elbizonytalanított a diskurzus valódi kiteljesedését illetően. Szerencsére kellemesen csalódtam, hiszen minderre rácáfolva magazinunk egyik leghosszabb beszélgetése következett.

#kissmiklosBarna András (B. A.): Annak, aki csak a munkásságodra kíváncsi, könnyű a dolga, hiszen csak felmegy a weboldaladra, és szinte azonnal képbe kerül. Mintha ez a képes bemutatkozás egy diszkrét sorvezető lenne veled kapcsolatban. Én viszont inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi van a képek mögött a szó valós és átvitt értelmében is. Mikor mutatkozott meg a tehetséged?

Kiss Miklós (K. M.): Mondhatnám, hogy nem is emlékszem, mivel egy sor dolgot már csak jóval később a szüleim meséltek el nekem. Úgy hároméves lehettem, amikor felfedezték, hogy úgy rajzolok embereket, hogy nemcsak kezük, hanem ujjaik is vannak, amikkel fognak vagy csinálnak is valamit. Ez ebben az életkorban nem szokványos, mint ahogy az sem, hogy szinte állandóan rajzoltam, leginkább az élményeimet, vagy emlékezetből a korábban látott rajzfilmek figuráit. Egyébként az első albumom egy pártnapló volt. (Nevet.)

#kissmiklos
Tulajdonképpen a rajzos momentumokra figyeltek fel a szüleim és persze az óvónők is, akik később azt javasolták édesanyáméknak, hogy ebbe az irányba terelgessenek engem. Így kerültem az általános iskola akkor induló rajz tagozatos osztályába, ahol kifejezetten jó tanárok oktattak. Ennek köszönhetően már az általános iskola második osztályától kezdve művészeti táborokba jártam.

B. A.: Hol születtél egyébként?

K. M.: Dunaújvárosi vagyok, és némiképpen ellentétben a gyárvárosok történelmi múltjával, a művészi irány igen aktívan jelen volt a településünk életében. Ez leginkább annak köszönhető, hogy itt volt az Uitz-terem – ma ICA-D-nak hívják –, aminek az akkori vezetője a későbbi Műcsarnok igazgatója, felügyelője volt, és felkarolta a művészeti vonalat.

#kissmiklos
CAT bar

B. A.: Valahol ez gyújtotta be később a rakétákat a karrieredben?

K. M.: Tulajdonképpen igen, hiszen az általános iskola után nem volt kérdés, hogy merre tanulok tovább, úgyhogy Budapestre jöttem a Kisképzőbe.

B. A.: A szüleid hogyan fogadták a kibontakozó tehetségedet?

K. M.: Abszolút támogatóak voltak, és hogy rátegyek erre még egy lapáttal, az öcsém is a Kisképzőben kezdett, majd a Nagyképzőn folytatta, és a húgom is ebben az irányban indult el, ő a MOME-n (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) végzett később. (Nevet.)

B. A.: Kikerülhetetlen a kérdés: a szüleitektől örököltétek ezt a vénát?

K. M.: Nem, sőt a felmenőink között nincs egyetlen rajztehetséggel megáldott ős sem. Édesapám a Dunaferrnél dolgozott – ma már nyugdíjas –, édesanyám pedig kozmetikus. Bár egyik szülőm sem diplomás, nagyon olvasott emberek, és nekünk is sokat olvastak, ami már igen korán tágra nyitotta előttünk a világot. Mindenképpen meg kell említenem, hogy rendhagyó esti meséket olvastak nekünk, már kisgyerekkorunkban megismertük például az Egri csillagokat és Tolkien műveit.

#kissmiklos
Egyébként azt gondolom, hogy a szüleimben nagyon erős volt a vágy, hogy ha már nekik nem adatott meg, akkor legalább a gyerekeiknek legyen diplomájuk.

B. A.: A kisképző után nagyjából sejthető a folytatás…

K. M.: Elvileg igen, viszont tennem kellett egy vargabetűt, mert az érettségi bizonyítványomban elírták az édesanyám nevét, pontosabban egy másik diákét írták be. Ez borzasztó kalamajkákat okozott, és ezért ki kellett hagynom a felvételi bizonyos napjait. Egészen konkrétan emiatt a tisztázatlan helyzet miatt kivágtak az iparművészeti felvételijéről. Egy évet halasztanom kellett, ekkor elvégeztem egy dekoriskolát, de a következendő évben már nem az iparra felvételiztem, hanem a Képzőművészeti Egyetemre. Őszintén szólva egy bizonyos fokig érzelmi alapon döntöttem az előző felvételi történései miatt. A képzőművészetin a képgrafika szakot választottam, de menet közben átjelentkeztem a festészetre, és aztán ebből diplomáztam.

#kissmiklosJól „szerepeltem” az egyetemen, köztársasági ösztöndíjjal végeztem, és beválogattak egy nagy kiállításra az Essl Múzeumba Bécsbe, és szerepeltem tárlaton a Ludwig Múzeumban is. Boldog voltam, szárnyaltam; azt hittem, hogy képzőművészként már sínre tett az élet. Azonban miután elhagytam az egyetem biztonságot nyújtó hálóját, azon kaptam magam, hogy enyhén szólva sem vett jó fordulatot az életem. A mélypontot az jelentette, amikor emiatt haza is kellett költöznöm a szüleimhez.

B. A.: Amikor az ember egy ilyen szakmát, hivatást választ, függetlenül attól, hogy istenadta tehetsége van hozzá, gondol arra, hogy ebből majd meg tud-e élni, vagy esetleg csak úgy, ha mondjuk aprópénzre váltja a tehetségét? Neked volt erre vonatkozólag valami B terved?

#kissmiklosK. M.: Nem tudom, hogy ma mi van a művészeti egyetemeken, de anno minket senki nem készített fel arra, hogy ezen a pályán mi lesz velünk az életben. Az a baj, hogy itt az ember embernek farkasa. Szerintem korábban senki nem gondolt arra, hogy az internetforradalom majd mennyi tehetséges művész, dizájnert, alkotót emel a felszínre. Magam is látom, hogy brutálisan sokan vagyunk, és ebből az iszonyú tömegből kell valamilyen módon kitűnni, pénzt keresni és presztízst építeni. Ugyanis a pénzkeresés egyenes arányban áll a presztízzsel, ez minél nagyobb, annál nagyobb esélyed van több pénzt keresni. Ezt pedig csak önmagad menedzselésével tudod elérni.

Ebben a világban is farkastörvények uralkodnak és a művészetben talán még durvább a hely-zet, mint a dizájn területen. Ugyanis a művészet egy fellegvár egy elefántcsonttorony, ami csak nagyon ritkán nyílik meg az ember előtt.

#kissmiklos
Az építészetben vagy grafikai dizájnban óriási potenciálok vannak, mivel nagy és szerteágazó területekről van szó. Ezzel szemben ahhoz, hogy valaki a művészetből jól éljen és kvalitásos műveket állítson elő ahhoz pénz kell. Szóval ez a gazdagok sportja. Aki szembefordul ezzel a széllel és nincsen pénze, annak viszont meg kell küzdenie azért, hogy legyen, mi több kint kell lennie a nemzetközi vizeken is. Sajnos ez idehaza még nem működik, mert ehhez olyan nagyvárosokban kell ott lenni, mint New York, London, Párizs, Tokió, Hong Kong stb, ahol jó múzeumok, galériák vannak. Szóval valahol minden mindennel összefügg. Ebbe a világba bekerülni véleményem szerint kétféleképpen lehet vagy mázlival, vagy egy jó ismeretség által. Aki ezen városok valamelyikében született vagy ott él az sokkal nagyobb előnnyel indulhat. Azok a sztárok, akiket a művészet vagy dizájn oldalról ma ünneplünk, azok kivétel nélkül e-zekből a megapolisokból jöttek.

#kissmiklos
Ma úgy válhatsz sztárrá, ha olyan klienseid lesznek, akik hirdetnek téged, ugyanis a megrendeléseid szabnak meg téged. Így lépegethetsz egyet-egyet feljebb. Én idehaza hiába próbálok a csúcs felé törni, és hiába dolgoztam nagyon sok olyan projekten vagy művön, ami meghatározó lehetett az elmúlt évtizedben, ma még mindig azt látom, hogy ez kevésnek tűnik. Pedig a többi művésszel szemben nekem még nagyon nagy mázlim is van, mert viszonylag sok nemzetközi publikációt tettem közzé, és a nevem viszonylag jól forog már a nagy dizájnsite-okon vagy művészeti portálokon is. Ám egy hasonló kvalitású londoni művész vagy dizájner ugyanennyi munkával egészen biztosan sokkal előrébb tart.

B. A.: Önmagad menedzselése mennyi időt vesz el az életedből?

K. M.: Rengeteget. Ezen a héten, amikor beszélgetünk, alapvetően még nem csináltam mást, mint hogy interjúkérdésekre válaszoltam egy korábbi kiállításommal kapcsolatban, és anyagokat adtam le egy készülő könyvhöz, amihez kapcsolódott öt kérdés, és ráadásul angolul kellett rájuk válaszolnom, kifejtenem a témát. Így az öt kérdésből rögtön lett tizenöt. Sajnos vagy szerencsére az ilyen elfoglaltságokból nagyon sok van, és a magam jól felfogott érdekében egyet sem hagyhatok figyelmen kívül.

B. A.: A korábban említett mélypontról hogyan tudtál kilábalni?

#kissmiklosK. M.: A grafika felé fordultam. Néhány ismerősömmel elkezdtünk vizuális effekteket, a diszkókban, koncerteken, fesztiválokon szokásos látványelemeket készíteni. Igazából ez a munka vitt közel a grafikához, aminek folyományaként egyszer csak ott tartottunk, hogy csapatban kezdtünk el logót tervezni. Még bele sem kezdtünk a munkába, amikor a barátaim azt mondták, hogy hagyjam ezt a dolgot, mert én festő vagyok, és inkább maradjak az ecsetnél. Annyira felháborított ez a „beszólás”, hogy azonnal felvettem a kesztyűt, és utána csak ezzel foglalkoztam, és teljes mellszélességgel belevetettem magam a számítógépes tervezésbe is. (Nevet.)
Az akkori barátnőm Londonban élt, és a grafikában történő elmerülésem egyik pozitív hozadékaként számomra akkor megtört a jég azzal, hogy én oda kimehettem.
Előtte egy kicsit „nyomorpornó” volt az életem szerintem, mint általában minden olyan diáknak, aki vidékről jött, és elvégezte az egyetemet. Birkózol az albérleti díjjal, nincsen interneted, ezért a gangon lopod valakijét, viszont amikor nagyon hideg van, már nem bírod, és inkább elkezdesz egyezkedni ez ügyben a szomszéddal.

#kissmiklosB. A.: Mit adott London?

K. M.: Londonban iszonyatosan kitágult a világ, és egy pillanat alatt sok minden át is értékelődött bennem. Itt találkoztam először a Victoria & Albert múzeum logójával is, ami hihetetlenül inspirálóan hatott rám, és akkor elhatároztam, hogy ennél rosszabb logót én sem tervezhetek. Nekem egyébként innen indult el a jellegzetes „betűformáló” stílusom.

B. A.: Nem tudom, hogy jól teszem-e fel a kérdést, de szerinted egy grafikai programokat jól kezelő számítógépzsonglőr lehet számodra – művészember számára – egyfajta konkurencia?

K. M.: Egyfelől lehet, mert szerintem nem kell hozzá kézügyesség vagy rajztudás. Inkább szellemileg készül fel az ember a tervezési folyamatokra. Én láttam nagyon jól rajzoló embert gyorsan eltűnni a süllyesztőben, és láttam olyanokat is felemelkedni, akik egyáltalán nem tudtak rajzolni, de nagyon jó érzékük és szemük volt hozzá.

#kissmiklos
Alapvetően a kérdés mindig az, hogy az ember milyen szinteket akar döngetni, illetve milyen és mekkora területet akar lefedni. Egyébként bizonyos esetekben és helyeken elmosódtak már a határok a művészet és a dizájn között. De ezek speciális esetek, és nem szabad összekeverni egy bannert egy műalkotással. Én azt gondolom, hogy vannak aspektusai a dizájnnak, ami már majdnem képzőművészet, és fordítva, vagy egyszerűen nem is lehet meghatározni, hogy micsoda. Persze azért felfedezhetők jól elkülöníthető rétegei is ezeknek a dolgoknak. Például pontosan tudjuk, hogy napjainkban mikor beszélünk funkcionális dizájnról, és mikor képzőművészetről.

B. A.: Hogyan folytatódott az életed?

K. M.: Megint beszóltak. (Nevet.) Egy vacsoránál az egyik jóbarátom tett egy viccesnek szánt megjegyzést, azt mondta: ő legalább olyan rossz grafikus, mint amilyen belsőépítész lennék én. Ez aztán megragadt a fejemben, és azt gondoltam: na majd én megmutatom neked! (Nevet.) Én korábban ezt még soha nem próbáltam, tehát nem tudható, hogy milyen lennék az enteriőrdizájn területén. Ez a kijelentés indított el ezen az úton.

Ha a dolog mögé nézek, akkor azt kell mondjam, hogy az a baj, hogy mindenki azonnali válas-zokat akar egy-egy kérdésben. De szerintem ez nem életszerű, egy-egy felvetésre csak akkor lehet jó választ adni, ha azt az adott embert kipróbálják azon a bizonyos területen. Lásd, az említett belsőépítészet.

#kissmiklosB. A.: És akkor elindult egy sokadik irány?

K. M.: El, de én ennél komplexebben éltem meg ezt a területet, mert én azt szeretem, ha a dolgok egységet képeznek és kommunikálnak egymással. Ez már egyfajta brandépítés is. Például, ahol most ülünk, a Cat Bárban, a felkérésnek megvolt a sokrétűsége, hiszen adott volt egy név, egy logó, de emellett még rengeteg dolog szerveződik a macska köré ebben a térben. De ugyanez igaz a Millennium Házra is, ahol szintén létezett már egy alapkoncepció, és aminél nagyon örültem volna, ha én tervezhetem meg a grafikai arculatot is.

#kissmiklos
Millennium ház

B. A.: Amikor egy ilyen munkára felkérnek, legyen az szórakozóhely, vagy akár a Millennium Háza, egy koncepció köré kell felépíteni valamit, vagy szabad kezet kapsz?

K. M.: Is-is. Itt a Cat Bár esetében már megszületett az alapgondolat, de például a kaposvári Gard’Ann cukrászdánál semmilyen elképzelés nem volt. Ha itt belefűzhetek egyfajta ars poeticát, akkor mondhatom, hogy a legtöbb munkám szintenként épül föl, amelyben a látvány mellett a mondanivaló is mindig megtalálható.

#kissmiklos
Gard’Ann cukrászda

Például, ha valaki elmegy a Millennium Házba, és tudja, hogy ott mutatták be a Zsolnay eozintechnológiáját, és hogy ott a sok mélyzöld motívum erre utal, akkor ez a dizájn már egy tartalommal is kiegészített nézőpont. És ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a Zsolnay csinálta egykor a ház eredeti díszeit, akkor már szinte nincs is mit mondani a hely újkori enteriőrjével kapcsolatban.

#kissmiklos
A munkásságomban számos helyen rejtett szimbólumokat jelenítek meg, még a Guggenheim-arculat újragondolásának esetében is művészettörténeti gegek tucatjai fedezhetők fel.
Ezzel kapcsolatban nem hagyhatom ki az emogramokat sem, ami egy érdekes tényre hívja fel a figyelmet.

#kissmiklosValamikor az emberiség rajzokkal, majd piktogramokkal kommunikált, ezeket egyszerűsítette jelekké, karakterekké, hogy a 20. század végén ugyancsak jelekkel és a belőlük mutálódott piktogramokkal kezdjünk el kommunikálni egymással. A kettőspont és a zárójel kombója manapság már automatikusan nevető fejjé válik a social média írásos etűdjeiben, és ez csak egy példa, hiszen számos piktogrammal fejezünk már ki érzelmeket a szavak leírása helyett.

#kissmiklosB. A.: Honnan jönnek az inspirációid, ha éppen nem egy megbízás hívja elő őket?

K. M.: Olvasok. Például az emogramok ötlete egy hír nyomán pattant ki, amikor közzétették, hogy az Oxford Dictionaries szerint a 2015-ös év szava egy emoji lett. 2016-ban felállítottam egy installációt a Deák téren, amiben rengeteg emojifejet ábrázoló labda volt. Egy ilyen labdát csak akkor lehetett elvinni tőlem, ha cserébe adtak nekem egy szót. A végén összegeztem, hogy melyik szóból volt a legtöbb, ezt aztán felírtam egy labdára, és egyedüliként kitettem egy üres terem közepébe.
Ezután ezt továbbgondoltam, az idei kvangdzsui biennálén már komplett szavakat jelenítettem meg az emojifejeken. De még tovább mentem a legutóbbi kiállításomon, ahol már egyébként sokkal szofisztikáltabban volt bemutatva ugyanez a téma, és az emojifejek is sokkal szebbek és kedvesebbek, arcszerűek, mondhatni, szerethető figurák lettek.

#kissmiklosDe ebben az installációban is minden mindennel összefügg. Például Ball Room volt a terem neve, ami nemcsak arra utalás, hogy ez egy labdával teli terem, hanem arra is, hogy az első mosolygós fej (szmájli) megalkotóját Harvey Ross Ballnak hívták. A teljesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Harvey Ross Ball mosolygós feje nem egy spontán rajz volt, hanem kitűzőnek készült egy cég számára, hogy az alkalmazottak vidámabbak legyenek. De a Ball Room egy táncteremre, próbateremre is utal, amelyben jelen esetben a látogatók cirkulálása egyfajta táncot szimbolizál. Azt gondolom, hogy jól fel vannak építve ezek a dolgok, persze az más kérdés, hogy ebből egy kívülálló mennyit vesz észre. Persze az nem baj, hogyha a néző nem látja át az egész kompozíció összes rétegét, hiszen egy műalkotásét sem látjuk át soha, nem ismerhetjük annak összes vetületét vagy történetét.

#kissmiklosB. A.: Végül is elkanyarodtunk az eredeti kérdéstől…

K. M.: Azt kell mondjam, ahogy te is megfogalmaztad, hogy a munkák megtalálnak. Szerencsére nem kell keresnem. A világhálón nagyon sok helyen megtalálható vagyok a portfóliómmal együtt is, és általában ez alapján keresnek meg. A portfólióépítés egy tudatos elhatározás volt a részemről, talán emiatt is van kevesebb más jellegű információ rólam. Hiszem ugyanis, hogy az embert a munkái alapján választják ki, és nem pedig a napi élményeinek közzététele miatt. A bivalyerős portfólió felépítése megkérdőjelezhetetlenné teszi a képességeimet, és egyébként vértet is jelent, ami lehetővé teszi számomra, hogy adott esetben ne vállaljak el bármilyen felkérést, munkát, még akkor sem, ha ez anyagilag fáj is. Sok bástyát beáldoztam ezért.

B. A.: Ma hol tartasz karrierépítésben, alakul esetleg egy újabb irány?

K. M.: Mivel harmadszorra is „beszóltak”, ezért ezt sem hagyhattam válasz nélkül. (Nevet.)

#kissmiklosB. A.: Mi történt? (Nevetek.)

K. M.: Tulajdonképpen hasonlóan az előző két beszóláshoz, itt is az történt, hogy amikor elkezdtem egy képzőművészeti projekten dolgozni, egy barátom megtalált azzal, hogy miért próbálkozom én ezzel, amikor én „tök jó” dizájner vagyok. Maradjak csak ennél, mert amúgy pocsék képzőművész lennék. Ez újabb lökést adott, már túl vagyok az első tárlatomon, és már megkaptam a következő meghívást is.

B. A.: Nem lehet, hogy ezek a beszólások azért kellenek neked, mert kizökkentenek a komfortzónádból?

K. M.: Majdnem biztos, hogy ez így van, és tulajdonképpen ez okozza a legnagyobb problémámat is: mivel nagyon sok mindennel foglalkozom, ezért nagyon nehéz behatárolni a tevékenységemet. Ez a 21. században nem egy kedvező helyzet, ugyanis a legtöbb művész, alkotó úgy épül fel, ha megfigyeled, hogy egy stílusra rámegy, amit aztán nyom kifulladásig, s ebből aztán akár jó nagy pénzeket is kereshet, hiszen mindenki azt a stílust köti hozzá. Ez igaz a képzőművészetre, igaz a dizájnra és igaz az építészetre is sok esetben.

#kissmiklosB. A.: Nem a zsebedben akarok turkálni, de egy ilyen tevékenységet hogy lehet beárazni?

K. M.: Ez egy piszkosul nehéz kérdés. Otthon a feleségemmel rengeteget beszélgetünk arról, hogy minek mennyi az ára, illetve mennyit lehet elkérni egy munkáért. Alapvetően sok esetben azért van alulárazva a vizualitás, mert a végösszegben nagyon sokszor csak az elkészítés ráfordított munkaórája realizálódik, ezzel szemben, amikor vizuális tartalmat készítünk, akkor – bár nem minden esetben – egy csomószor jogdíjat is fizetünk. Ha valaki megrendel egy grafikát, illusztrációt, az csak arra az adott helyre, projektre vonatkozik, nem pedig korlátlan használatra. Persze meg lehet váltani egy örökös jogot is, azonban azért már sokkal mélyebben kell a zsebbe nyúlni. Ezzel a ténnyel nagyon sokan nincsenek tisztában. Jelen pillanatban elég kaotikus a helyzet, amit manapság próbálnak helyretenni. Sok olyan híres logóról tudunk, amelyen a kitalálója alig vagy semmit sem keresett, közben pedig a dolog bombaként robbant, és azóta mindenhol használják.

#kissmiklos
Személy szerint én azt gondolom, hogy még mindig sokszor alulárazok egy munkát, ez jórészt azért fordulhat elő, mert az előzetes tervekkel ellentétben egy projekt mondjuk két hónap helyett egy év alatt készül el, rengeteg újratervezéssel, ami többletköltséget, és persze ráfordított időt is jelent. Emiatt már én is sokkal gondosabban és minden vis maior helyzetre felkészülve – ha ilyet lehet – kötök szerződéseket. Egyébként azt gondolom, hogy e tárgykörben nagyon nehéz „igazságos” megállapodásokat kötni.

B. A.: Nem olyan régen jöttél haza egy incshoni kiállításról, és tulajdonképpen ez a jelenbe is fordítja a beszélgetésünket. Hogy jött ez a meghívás?

K. M.: Ahogy már korábban is említettem, a képzőművészet térképére való felkerülés, a dizájnban a felemelkedés sokszor óriási szerencse kérdése. Tulajdonképpen ezt a szöuli meghívást is egy ilyen szerencsés szituációnak köszönhetem. Két Londonban élő dél-koreai kurátor talált meg először, aminek első beteljesedése a kvangdzsui biennálé volt nyáron, ami egyébként a velenceihez hasonló tematikus rendezvény.
A kvangdzsui biennálé egyik része kifejezetten az ipari dizájnról, a felhasználható, funkcionális dizájnról szól, legyen szó bármelyik területéről a csomagolástól az építészetig. A kiállítás másik tematikus része pedig az átírhatóságot, átjárhatóságot taglalja, ami manapság már inkább a művészet felé kacsingat.

#kissmiklos
Engem a főpavilonba hívtak meg három másik igen neves művész mellé, akik ellentétben velem, egy csapattal állíttatták fel az installációikat. Részint a személyes jelenlétemnek is köszönhetően egy nagyon sikeres bemutatkozás volt. A rendezvény fő kurátora, aki egyetemi professzor, személyesen hívott meg és ajánlotta fel az egyéni kiállítás lehetőségét az incshoni Lotte Galériában, ami egy luxus-bevásárlóközpont Szöul közvetlen környezetében. Miután ez a Mall alig egy éve nyitott, kellett egyfajta performance, aminek én lettem azt egyik szerencsés kiválasztottja, és amit elképesztő hype-pal támogatott meg a bevásárlóközpont. Mire kiértem a helyszínre, addigra iszonyatosan nagy installációs elemek fogadtak, amin egyfelől én, másfelől pedig a kiállítási elemei, az emogramok voltak.

B. A.: Ezek szerint ezt az emojitörténetet vitted tovább?

K. M.: Igen, de már sokkal szofisztikáltabb és továbbgondoltabb formában, mint korábban, és ami már bizonyos pontjain áthajlik a művészetbe. Így témájában sokkal nyitottabb, ami kiegészül szobrokkal és más elemekkel is.

B. A.: Tényleg nem akarok lovagolni ezen a pénz témán, de ezért a kiállításért fizetnek neked?

K. M.: Igen. Egyfelől művészeti honoráriumot, amit két részletben fizetnek, egyik felét a kiállítás elején, a másikat a végén. És az ott megvalósult dolgok költségeibe is beszállnak.

B. A.: A szöuli kiállításnak van már valami hatása?

K. M.: Egyelőre még nincs, hiszen február végéig tart. Az viszont már most biztos, hogy van egy meghívásom Kínába.

#kissmiklosB. A.: Ez talán most nem annyira jó hír…

K. M.: Megnéztem a várost, ahova hívtak: többországnyi távolságra van Vuhantól, és a kiállítás is júniusban lesz, úgyhogy reménykedjünk, a meghívóim is ezt teszik. De az biztos, hogy az események miatt valami vidám dolgot szeretnének, ami javítja az emberek közérzetét, ezért is esett rám a választásuk.

B. A.: Hogy érzed, a 2020 jó év lesz?

K. M.: Számos hozzáértővel konzultáltam, akik azt mondták, ha az incshoni kiállítás után egy-két hónappal kapok megkereséseket vagy meghívást, akkor az egy nagyon előremutató dolog lesz. A dolgot bizonyos fokig hátráltatja, hogy például a Instagramon az összes velem kapcsolatos bejegyzés vagy ezeknek egy jó része koreai nyelven jön le, aminek egyetlen pozitívuma, hogy tudom, mit jelent a nevem ezen a nyelven. (Nevet.) További járulékos gond, hogy Dél-Koreának meg van a saját Talk nevű Instagramja, mint ahogy Kínában sem ez az elsődleges csatorna. Emiatt ezen a földrészen ritkán találkozni úgy a nevemmel a social mediában, hogy: #kissmiklos
Mindenesetre bizakodó vagyok, mert tudunk rengeteg olyan művészről, aki Ázsiából futott föl, és jelenleg már sztár. Szóval meglátjuk, hogy mi lesz, lehet, hogy úgymond kell majd egy újabb „beszólás”, és természetesen további óriási szerencse is.