Kezdőlap Magazin 2020 A versmondó lány története

A versmondó lány története

Fotók: Hilbert Péter -
452
0
Máté Krisztina

Ők a Nők rovatunkban Máté Krisztina volt a vendégünk, akiről nem túlzás azt állítani, hogy élete és vére a televíziózás. Kriszta is az újkori televíziózás nagygenerációjának egyik tagja, akinek rendkívül színes a múltja és még mozgalmasabb a jelene. Annyi mindennel foglalkozik, hogy már ennek felsorolása is simán kitenné a bevezetőt. Rendkívül közvetlen személyiség, akivel ismeretlen ismerősként találkoztam, mégis a beszélgetés végén azt éreztem, hogy „százéves barátokként” válunk el.

Máté Krisztina
Máté Krisztina

A Millennium háza társult díszletként a Krisztával készült interjúhoz, ami kétségtelenül stílszerű környezet egy időutazáshoz. Ma még nem könnyű idetalálni, mert a ligetfelújítás naponta változó spontán útvesztőt von az épület köré. Ráérezvén erre a kaotikára, biztos, ami biztos, elémegyek. Találkozásunkkor látom rajta, hogy kissé zaklatottnak tűnik a néhány perces késés miatt. Utál pontatlan lenni – meséli később. Ezt a „béklyót” még Vitray Tamás iskolájából hozta magával, aki nem engedett meg egyetlen egy perc csúszást sem az óráiról. A helyzetet szerencsére feloldja az impozáns épület kávézójának miliője, ami egy pillanat alatt a feledés homályába repíti az érkezés antréját. Megkerülve a kötelező köröket, egyszerre csak azt veszem észre, hogy már húsz perce úgy beszélgetünk, hogy még el sem kezdtük az interjút. Hangot is adok az értetlenségemnek, mert nem értem, hogy most ki kérdez kit, mert azon kapom magam, hogy szinte csak én beszélek. Jót derülünk az akasztják a hóhért effektuson, aminek az lesz a vége, hogy a sarkamra állva, hivatali arcot vágok és bekapcsolom a diktafonom.

Barna András (B.A.): Ha valaki utánad olvas, akkor egy precíz szakmai életutat lát. De mi van a sorok között?

Máté Krisztina (M.K.): Hogy őszinte legyek én egy jóértelemben vett nagyszájú siófoki kislány voltam, akit ennek a bizonyos iskolai cserfességnek a következményeként, állandóan elindítottak mindenféle versmondó versenyeken, amit – teszem hozzá kissé nagyképűen – jellemzően mindig meg is nyertem. Ennek persze azért volt egy másik hozzáadott értéke is, ugyanis mindig én voltam az, aki konferált különböző iskolai rendezvényeken, ünnepségeken és – némileg morbid módon – még temetéseken is szavaltam.
Minél nagyobb lettem és minél komolyabbak lettek ezek a versmondó versenyek, annál nagyobbak lettek a sikerek is, amely észrevétlenül olyan addiktívvá vált, hogy mindent megtettem értük.

Máté Krisztina
Tizenhat éves voltam, amikor Siófokon megcsinálták Magyarország első kereskedelmi televízióját, a SIÓ TV-t. A magyar és német nyelven sugárzó csatorna beindítására budapesti nagy tévés mogulok szerveződtek össze, akik a helyi művelődési házat bérleték ki stúdió céljára. Hozzáteszem, hogy a városban nem volt túl jó visszhangja az úttörő kezdeményezésüknek. Úgy vélem ma már, hogy ez bizonyos fokig nem is volt csoda, hiszen akkor még az emberek nem tudhatták, – ahogy senki sem idehaza akkortájt – hogy mi is az a kereskedelmi televíziózás. 1986-ot írtunk.
Mint később megtudtam, az adás egyetlen műsorvezető aspiránsa Geszler Dorottya volt, aki akkor nyerte meg a szépségkirálynő választást. De ő is Budapestről érkezett, ezért a tévé vezetése úgy döntött, hogy keresnek egy helyi lányt is Dorottya mellé. Így találtak rám, akit végtére is többé-kevésbé Siófokon elég sokan ismertek– ha másért nem – a versmondó versenyek elért eredményei miatt mindenképp. Ugyanis amikor megnyertem egy-egy országos versenyt, akkor azt azért megírta a Somogy megyei hírlap is. (nevet)

B.A.: Igy fedeztek fel?

M.K.: Nem tudom, hogy ezt lehet-e felfedezésnek hívni, mindenesetre egyszer csak szóltak, hogy gyere, mert keresnek a tévéhez egy helyi műsorvezetőt. Én pedig mentem.
A random módon felállított stúdióban spártai állapotok uralkodtak, olyannyira, hogy egészen konkrétan az operatőrnek nem volt állványa a kamerájához egy bevásárlókocsiban tologatta, ha mozgatni akarta. Így csinálták meg velem az első próbafelvételt.

Máté KrisztinaB.A.: Nem volt kameralázad?

M.K.: Nem, sőt nagyon élveztem, mert a színpadi a nagyközönség helyett csak egyetlen egy operatőrrel kellett farkasszemet néznem.

B.A.: Jól sikerült?

M.K.: Igen, úgyhogy másnap a TV vezetője behívott és azt mondta, hogy holnap én vezetem az első nyolcórás élő adást, ami este hattól hajnal kettőig tartott. Ebben aztán minden volt, a hírek olvasásától kezdve a játékon át, a Balaton körül turnézó zenekartagokkal készített interjúig.
A kezdetektől csatlakoztak hozzánk német nyelvű műsorvezetőtársak is, az egyik például Bochkor Gábor volt.
Geszler Dorottyával ellentétben én jól megdolgoztattam a stylistokat, hiszen 16 évesen, tornászként egy fiús kislány voltam, így adtam nekik munkát rendesen, hogy a képernyőre érettnek tűnő nővé varázsoljanak. (nevet) Aztán mikor „kész lettem”, szó szerint belöktek a mélyvízbe. Szóval én menetközben tanultam meg mindent.

B.A.: Hogy élted meg ilyen fiatalon ezt a helyzetet?

M.K.: Nagyon hamar népszerű lettem, a gépkocsioktatóm például letekert ablak mellett hencegett mellettem Siófok utcáin, de ősszel, amikor visszaültem az iskolapadba, akkor ettől az ismertségtől nem lett könnyebb sem az életem, sem a fizikadolgozat. Sőt, néha kifejezetten azt éreztem, hogy ezt a „nyári kilengésemet” a tanáraim nem nézték jó szemmel. Szóval nem volt időm nagyképűnek lenni vagy átélnem ennek a sikernek az ízét. Az a momentum, hogy nem hittem el akkor, hogy én egy sztár vagyok, később sokat segített a pályámon abban, hogy ne szálljak el soha. Emiatt aztán később sem érzetem magam egy öntudatos „tévésnek”. Egyszerűen csak imádtam ezt az egészet csinálni. Amikor leérettségiztem, akkor Pécsre kerültem az egyetemre, ahol szinte azonnal bekopogtam a Magyar Rádió és Televízió körzeti stúdiójába – teljesen ismeretlenül – és azt kértem, hogy dolgozhassak ott, mindezt pusztán amiatt tettem, hogy ne essek ki a gyakorlatból. Kicsit hümmögtek, mert nagyjából fogalmuk sem volt a SIÓ TV-ről, de aztért elkezdek foglalkoztatni, innentől kezdve pedig nem volt gond az időbeosztásommal. (nevet)

Máté Krisztina
Reggel ötre bemenetem a rádióba híreket olvasni, ennek körülbelül nyolcórára vége volt, innen tovább a tévébe riportokat készíteni, közben pedig, ha „ráértem” bementem az egyetemre. (nevet) Nem sokkal később megkeresett egy barátom – akit még a versmondó időszakomból ismertem -, azzal, hogy ő lett a kaposvári városi televízió vezetője és arra kért, hogy heti egyszer ugorjak át műsort vezetni. Ennek aztán az lett a következménye, hogy csütörtök délutánonként átmentem egy-egy órára élő adást vezetni Kaposvárra, onnan pedig Szekszárdra, ahol szintén akkor alakult egy kereskedelmi típusú helyi televízió. Ez utóbbi a jobb időket is megélt Szív TV struktúrájára hajazó csatorna volt. Itt is megcsináltam, amit kellett, hajnal kettőkor pedig beültem a kocsiba és hazamentem Pécsre.

B.A.: És mikor aludtál?

M.K.: Szinte semmikor. Ez egy hihetetlenül intenzív időszak volt, amikor azt éreztem, hogy egyetlen egy kínálkozó lehetőséget sem hagyhatok ki. Amolyan ide nekem az oroszlánt is állapot volt ez. Hihetetlen motivált voltam, elhatároztam, hogy én szeretnék Magyarország egyik legjobb tévése lenni. Éppen ezért én mindent meg akartam tanulni ezzel kapcsolatban.

B.A.: És mikor léptél ki a vidéki televíziók árnyékából?

M.K.: Az néhány évvel később volt, amikor bemondták a Magyar Televízióban, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorvezető-rendező szakot indít. A kurzust pedig Vitray Tamás és Horváth Ádám fémjelzete, úgyhogy részemről kétség nem fért ahhoz, hogy én tőlük akarom megtanulni a szakmát.

B.A. Korábban volt egy beszélgetésem a Holló Mártival, aki szintén idejárt, ezek szerint osztálytársak voltatok?

M.K.: Igen, mindketten ugyanabba az osztályba jártunk és ma már nemcsak elmondható, hanem tény is, hogy mind a tíz ember, aki itt végzett, bekerült az újkori média világába. Ennek leginkább az volt az oka, hogy az éppen akkor induló kereskedelmi televíziók olyan embereket kerestek, akik valamit már tudtak erről a világról, de még nincsen „elcsépelt arcuk”.

B.A.: Ha most jól summázom ezt az időszakot, akkor az egyetem és az egyéb tévés projektjeid mellé ezek szerint még ezt is bevállaltad?

Máté KrisztinaM.K.: Igen, az egyetemi ötödévem a Színművészetis első évemmel egybeesett. A dolog logisztikáját nehezítette, hogy mindkettő nappali tagozat volt, egymástól 200 kilométerre. Ennek köszönhetően az akkori időszakom úgy nézett ki, hogy csütörtökön, vagy pénteken délután beültem a kocsiba, lementem Pécsre, összeszedtem a jegyzeteimet vagy megtartottam a próbatanítás óráimat. Ezután beültem valamelyik városi tévébe, hogy legyen egy kis pénzem a budapesti életemre, vasárnap pedig jöttem vissza.

B.A. Térjünk vissza az új iskoládhoz, hogy alakult ezután vagy emellett a sorsod?

M.K.: Másodévesek lehettünk, amikor Horváth Ádámot kinevezték a Magyar Televízió elnökének, ki nem mondott tény, de mi, a tanítványai emiatt különleges státuszt élveztünk, ami abban nyilvánult meg, hogy szinte válogathattunk a különböző gyakornoki munkák között.

B.A.: És te hol indultál el?

M.K.: Én az Objektívhez kerültem, mely műsort Bánó András neve fémjelzett. Korábban már ismeretlen ismerősként kapcsoltban voltam vele, mert az Objektív elődműsorának számító Esti Egyenlegnek adtam, adtunk át – még amikor Pécsett dolgoztam a körzeti tévénél – Dél-Dunántúllal kapcsolatos anyagokat. Egyébként életem egyik legmeghatározóbb élménye is ezzel kapcsolatos. Talán nagyon sokan emlékeznek még a Pörböly-Bátaszék közötti vasúti szerencsétlenségre, amikor egy iskolabusz és egy vonat ütközött egymással. Aznap, amikor ez megtörtént, én voltam bent a körzeti stúdióban az ügyeletes riporter. Az Egyenlegtől felhívtak, hogy azonnal menjek oda és tudósítsak a történtekről. Ezt követően rendszeresen küldtem anyagokat az Egyenlegnek, amivel tulajdonképpen, ha nem is kerültem képbe, de legalább tudták, hogy ki vagyok.

B.A.: És a végén ebből, hogy lett aztán a végén Objektív?

M.K.: Az Esti Egyenleg megszűnése után indult el az Objektív és gyakorlatilag abból a stábból épült fel, akik már ez Egyenlegnél is dolgoztak. Volt egy osztálytársam Keleti Andrea, aki már az Esti Egyenlegnél is riporter volt, őt kérdezte meg egyszer a Bánó András, hogy nem tud-e valakit ajánlani neki a Vitray osztályából. Akkor az Andi odaadta az osztálynévsort Bánónak, akinek a szeme megakadt a nevemen. Kolosi Péterrel együtt mentem be próbainterjúra, ahova külön-külön hívott be bennünket. Megkérdezte, hogy mi a célunk ezzel, mit akarunk csinálni? Én meg mondtam, hogy műsorvezető szeretnék lenni. Itt? – kérdezte -, ez egy nagyon komoly műsor, te pedig nagyon fiatal vagy. Jó, hát akkor majd egyszer – mondtam. Persze ez már az emlékek szép anekdotájához tartozik, de akkor ezt másként éltem meg. Mindenestere az iskola mellett elkezdtünk az Objektívnél dolgozni.

B.A.: Hogyan kerültél aztán kamera elé?

M.K.: Az Objektívnél öt műsorvezető pasi dolgozott. Bánó Andráson kívül Frei Tamás, Bárdos András, Nika György és Sváby András. Amikor Frei Tamás jelezte Bánónak, hogy abba fogja hagyni a tévézést, akkor behívott magához és elmondta, hogy egyfelől tudja, hogy nekem műsorvezetői ambícióim vannak, másfelől meg rengeteg támadás éri, hogy ebben az adásban csak pasik vannak, így ad nekem egy lehetőséget. De azt is hozzátette, hogy számomra nehéz időszak fog most követni, de ahogy készen állok rá „be fog dobni a mélyvízbe”.

Máté Krisztina
Amikor ez stábon belül kiderült, akkor Bánóhoz bement Bárdos András – aki később a férjem lett – és megfúrta a dolgot. Azt mondta neki, hogy túl fiatal vagyok, nincsen tapasztalatom és a sajtó szét fog szedni, nem vagyok felkészülve arra, ami vár rám.

B.A.: Bocsáss meg, hogy közbevágok, de ezt aztán később jól „megbosszultad”! (nevetek)

M.K.: Meg! (nevet)

B.A.: Mi lett a vége vagy pontosabban, hogyan folytatódott az „objetíves integrációd”?

M.K.: Bánó egy huszárvágással megoldotta ezt a helyzetet, ugyanis az egész szerkesztőség megkapta feladatként az én felkészítésemet. A helyzet álomszerű volt, csodálatos, aminek a jelentőségét akkor én még igazából nem is éreztem, pedig ez a hozzáállás óriási dolog volt a kollégáim részéről. Ugyanis az történt, hogy este féltizenegykor, amikor vége volt az élő adásnak, még egyszer felvették velem az egészet az elejétől a végéig. De annyira pontosan és precízen, hogy például még Magyar Bálint is – aki akkor miniszter volt – ott maradt, hogy adjon ő is nekem egy interjút.

B.A.: Nagyon szürreális helyzet…

M.K.: Ugye? Mindenki nagyon segítőkész volt ebben az egészben azért, hogy jó legyen és én jó legyek a képernyőn, hogy az fantasztikus. Rangos Kati például konkrétan mindennap kikérdezte a Népszabadságot.

B.A.: Mi következett az Objektív után?

M.K.: Történelmi lépésváltás következett, hiszen az Objektív megszűnésével szinte majdnem egyidőben beindultak idehaza is a kereskedelmi televíziók. Az osztályunk felét az RTL Klubhoz, a másik részét pedig a TV2-höz hívták. Én az utóbbihoz kerültem híradózni. Sthal Judittal együtt kezdtünk, ő volt a hétközbeni „barna lány” én pedig a hétvégi „rideg” szőke. (nevet)

B.A.: Kicsit úgy beszélsz a hajadról, mintha egyfajta hendikepet jelentene.

M.K.: Vicces, de a pályám során sokszor az érvek vagy az indokok között volt. Stahl Judit barna színű haja a statisztikák szerint például jobban megfelelt a magyar közízlésnek, mint az én szőkém. De, hogy még egyet mondjak: A TV2 indulásakor sokkal nézettebb volt, mint az RTL Klub, kivéve a csütörtököt, amikor a Szomszédokat adták az M1-en. Csináltak egy kutatást arra, hogy ki nézi a Szomszédokat. Kiderült, hogy főleg kisvárosban, falun élő nők. A csatorna feltette magának a kérdést, hogy mit kellene ezzel szembeállítania? Kitaláltak tehát egy olyan műsort, ami főleg nagyvárosi férfiaknak szól. Miért? Azért, mert abban az időben még javarészt egy televízió volt egy családban és arra apelláltak, hogy ha a férfi ezt a műsort akarja nézni, akkor „majd jól elveszi a távkapcsolót” az asszonytól. Ezért aztán csináltak egy bűnügyi magazint, amihez mi kell? Egy szőke nő! Nyilván nemcsak a szőkeségem miatt vezettem én a műsort, de a hajam színe ott volt az indokok között. (megint nevet)

Máté KrisztinaB.A.: Ezzel azt hiszem bele is szőttük a történetbe a Forró nyomon című műsort.

M.K.: A Forró nyomon tulajdonképpen a kezdetektől együtt ment a híradózással. Ebben a műsorban kemény csajnak tűntem, ami mondhatni állandó jelzőm is lett később, de nem bántam. A keménység egyfajta vértet, kikezdhetetlenséget jelentett számomra. Mivel javarészt férfiak között dolgoztam, ezért szent elhatározásom volt, hogy engem ne mondjuk a lábaimért szeressenek, hanem az eszemért. Így aztán az évek során valahogy rámjegesedett ez a kemény csaj imázs. Sokszor meg is kaptam, hogy én soha nem mosolygok, de egy bűnügyi magazinban, ahol tragédiákról számolsz be, ritkán van olyan dolog, amin mosolyogni lehet, csakúgy, mint a Híradóban, ahol ez szintén nem volt másként.
Egyébként a Forró nyomon kapcsán kerültem először kapcsolatba a produceri munkával. Tolvaj Ferenc, aki ebben az időben a TV2 vezérigazgatója volt, kitalálta, hogy számára fontos emberekkel közös produkciós irodákat csinál fele-fele alapon. Így lett a Forró nyomon Kft. az Interaktív Kft. és megannyi cég, közös vállalkozás csatornán belül. Ezzel a konstrukcióval tulajdonképpen elejét vette annak, hogy az „emberei” egyik napról a másikra elszegődjenek egy másik csatornához. A vezérigazgatóváltás után ezt az üzleti modellt megszüntették, így lehetővé vált, hogy kivásároljuk a vállalkozásokból a TV2-t. Így lett saját produkciós cégem, ami az elején javarészt a TV2-nek, később pedig más csatornáknak is készített műsorokat.

B.A.: Azt gondolom, hogy a TV2-es időszakod – sok minden más mellett – egy emblematikus epizódja volt a Leggyengébb láncszem című műsor, amit érdemtelenség lenne kihagyni ebből a beszélgetésből. Ez mondhatni egy témaidegen kirándulás volt a pályád során. Hogy jött ez a felkérés?

M.K.: Akkoriban volt egy olyan pillanatnyi időszak a tévézésben vagy a tévézésemben, amikor szinte mindent ki lehetett próbálni. Ennek a műsornak az eredetijét megmutatta nekem Tolvaj Ferenc, azzal, hogy ennek a licencét megvenné a csatorna és rám gondoltak játékvezetőként. Ebben az elgondolásban volt részükről némi tudatosság, hiszen az eredeti verzióban a játékot egy nagyon-nagyon kemény, ötven körüli, rövid szőkehajú nő vezette és vezeti azóta is a BBC-nél. E felvezetés után mondta nekem Tolvaj Ferenc, hogy én ezt nagyon jól csinálnám. (nevet) Én egyébként játékot soha nem vezettem korábban.
Otthon megnéztem a műsort és nagy kedvem volt hozzá, viszont azt is tudtam, hogy a Híradó mellett ez nem lehet csinálni. Elvittem a kazettát Vitray Tamáshoz is, akinek mindig kikértem a véleményét kardinális kérdésekben. Ő is azt mondta, hogy ez nagyon jó, de abban egyetértettünk, hogy ezt nem mehet a Híradóval párhuzamosan.

Máté Krisztina
Másnap elmondtam Tolvaj Ferencnek, hogy mit gondolok az egészről, de én a Híradóról nem mondok le! Egyébként máig sincs fogalmam arról, hogy ezt hogyan tehette meg, de azt mondta: akkor ne mondjál le róla. Ez a játék úgyis hét közben lesz, te pedig hétvégén vezetsz híradót.
Én a helyében ezt soha nem engedtem volna meg, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy itt sem kell mosolyognom, meg a Híradóban sem, úgyhogy csináljam. Végül is, annyira nézett lett a műsor, hogy a csatorna az eredeti megállapodásunkhoz képest, heti három alkalom helyett később heti ötször tűzte műsorára.
Egyébként érdekességként mindenképpen el kell mondjam, hogy a műsor-bibliában benne volt az, hogy az elején nagyon fogják utálni a nézők, a műsorvezetőt pedig különösképpen. Az angol változat játékvezetőjét, Anne Robinsont konkrétan megdobálták paradicsommal, annyira utálták a szigorúsága és a keménysége miatt. A magyar néző szerencsére nem ilyen volt, engem nem dobált meg senki, de biztos, ami biztos alapon rendesen felkészítettek a negatív megnyilvánulásokra. Egyszerűen csak annyi történt, hogyha felismertek, inkább átmentek az utca túloldalára és elfordították a fejüket.

B.A.: Akkor most adódik a kérdés, hogyan érezted magad ebben a műsorban?

M.K.: Nagyon jól, bármilyen meglepő. A játékosok is imádták és a végén a nézők is. Egyszerűen csak sikk volt szidni. Mindenki mondta, hogy ez a műsor szörnyű, mégis mindenki nézte, mint később a Győzike Showt.
Egyszer édesanyám például zokogva hívott föl, hogy benne vagyok a Blikkben címoldalon egy teljes alakos képpel és ötcentis betűkkel az van mellé írva, hogy: „a nézők gyűlölik a TV2 Capóját!” (nevet) Egyébként összeségében semmilyen negatívumot nem tapasztaltam, ellenben a mai napig – 18 év után is – sokan mondják nekem erre a műsorra hajazva, hogy: Viszlát!

B.A.: Számos vargabetű után végül is együtt híradóztatok Bárdos Andrással, akivel már ekkor házasok voltatok. Nem volt ez ilyenformán túl sok a jóból?

Máté KrisztinaM.K.: Nem, sőt a világ legpraktikusabb dolga volt, mivel, amikor terhes lettem, akkor András a háttérmunkák minden terhét levette a vállamról, ami nagy segítséget jelentett. Később, amikor a kisebbik gyermekem bölcsödébe került, akkor viszont már nagyon komolyan elgondolkoztam azon, hogy ha ezt a munkát ilyen intenzitással folytatom, akkor nem fogom látni a lányomat felnőni, ezért sürgősen ki kell találnom valamit. Nagyon rövid időn belül abbahagytuk a híradózást, és ennek folyományaként az is egyre erősebb szándék lett bennem, hogy abbahagyom a tévézést is.

B.A.: Némiképp ellentmondást érzek, hiszen eddigi beszélgetésünk nem szólt másról, mint a televíziózás szeretetéről. De túl ezen, aki valamiféleképpen hozzászokott a rivaldához, az elég nehezen fordít hátat ennek, még akkor is, ha nem bigottul exhibicionista alkat.

M.K.: Remélem nem fogod félreérteni, amit most mondok, mert hidd el ez nem nagyképűség, de mondhatni nekem minden megvolt, amit népszerűségben ez a szakma adhatott. Azt látni kell, hogy amikor minden este ott vagy az emberek szobájában és része leszel az életüknek az nagy felelősség is. Az akkori kutatásokban feketén fehéren benne volt, hogy az ismertségünk több mint 90 százalékos. Ezzel szemben nekem soha nem okozott örömet az, hogy fürdőzhetek ebben a népszerűségben. Ez sokkal inkább problémát jelentett, mert mondjuk nem léphettem ki a lakásból smink nélkül, vagy nem tudtam tolakodni a sorban és még egy jót sem tudtam adott esetben veszekedni Andrással az utcán, hogy egészen extrém példát is említsek anélkül, hogy meg ne írja a bulvársajtó. (nevet)
Tizenhatéves koromtól kezdve, egészen 2009-ig – amíg abba nem hagytam a tévézést -, nem volt az életemben egy olyan hét sem, hogy ne ültem volna kamera elé. Olyan fajta népszerűséget éltem, éltünk meg ezzel, ami csak nagyon rövid ideig és nagyon kevés embernek adatik meg. Ebbe egyébként nagyon sok ember belezakkan. Én mára azt remélem, hogy ezt nekem sikerült elkerülnöm. Úgy vélem tizenhatéves koromban jól megtanultam a sikert kezelni. Ugyanis tisztában voltam azzal, hogy nem én vagyok érdekes, hanem a helyi értékem nagy. Számomra a népszerűségnek már több volt a rossz oldala, mint a jó. Egy kicsit másra vágytam. A mi esküvőnk költségvetésében például a legnagyobb tétel az volt, hogy ne legyen ott fotós és ne is szökjön be oda senki.
Egyébként zokogtam akkor is, amikor a gyerekem megszületett és a kórház előtt fotósok egész hada várt. Emiatt konkrétan egy vérszállító autóval loptak ki bennünket a szülészetről.

Máté KrisztinaB.A.: Amikor kitaláltad, hogy abbahagyod, akkor már volt valami B terv vagy elképzelés, hogy mit fogsz csinálni?

M.K.: Először is belehaltam, amikor abbahagytam, másodszor pedig semmi, de semmi elképzelésem nem volt arról, hogy mit fogok majd csinálni. Mindig arra gondoltam, hogy Stahl Juditot, amikor megkérdezte a férje, hogy mit fog most csinálni, hogy már nincsen televíziózás, ő prózai egyszerűséggel azt mondta – miközben kényelmesen hátradőlt a foteljében -, hogy főzni fogok.
Én minden este feltettem magamnak a kérdést, hogy mit fogok most csinálni? De semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszembe és borzasztóan nyomasztott az, hogy Stahl Judit, amikor már pontosan tudta, hogy mi lesz a következő kihívás az életében.
Persze voltak munkáim, tanítottam és kommunikációs tréningeket tartottam cégvezetőknek, mindehhez korábban ledoktoráltam, hogy az egyetemi előremenetelemben az se jelentsen problémát. Egy évről beszélek ugyan, de nekem akkor tíznek tűnt.

B.A.: Mi vágta át a gordiuszi csomót?

M.K.: Felhívtak az RTL Klubtól, hogy az akkor induló RTL 2-be, menjek műsort csinálni. Majdnem a kardomba dőltem, mert részint egy éve már nem foglalkoztam semmi ilyennel, másfelől nem akartam újból tévézni, valami teljesen mást akartam, nem ezt. Erre András azt mondta: „Ha egy éve nem tudod kitalálni, hogy mit akarsz csinálni, akkor vedd tudomásul, hogy nem vagy más, mint egy „hülye tévés” és ha ez van akkor tessék tévézni!” Erre azt mondtam, hogy jó, akkor tévézek, de másképp!

B.A.: Hogy lett másképp vagy másként?

M.K.: A produkciós irodám elkezdett műsorokat gyártani. Készült egy zenetörténeti műsor, ezt követte Hadas Krisztával együtt a Jön a baba, majd a Keresem a családom, amiből csináltunk négy évadot. Egyébként ez utóbbi egy szívemhez nagyon közelálló műsor volt, aminek az oknyomozás része iszonyú nagy háttérmunkát igényelt. Legalább négyezer történetet dolgoztunk fel és elképesztő sztorikba botlottunk bele. Ez a műsor hozott össze Liluval, akivel annyira összebarátkoztunk, hogy közösen hoztuk létre a Liluland-ot. Ez egy nőknek szóló beauty-site, rengeteg érdekességgel, tanáccsal, amit nagyon szeretünk csinálni, és a nők is nagyon szeretik.

B.A.: Nagyjából el is érkezünk a Cápák között című műsorhoz…

M.K.: Némileg távolabbról kell indítanom ennek a történetét. Amikor abbahagytam a tévézést, akkortájt alakult meg a Bridge Budapest Egyesület idehaza. Az egyesületet sikeres magyar start up vállalkozások cégei hívták életre, hozták létre. Az Első millióm története című műsor is az ő megbízásukból készült, azzal a céllal, hogy bemutassuk, hogy vannak tisztességes vállalkozásból valódi sikertörténetek is Magyarországon. Elkezdtünk egy portrésorozatot csinálni, én pedig megkerestem ezeket a sikeres vállalkozókat. Harminckettőre szólt a megbízás, de az gyorsan kiderült, hogy ennél jóval többen vannak már. Menet közben fokozatosan erősödő brand-é alakult a műsor, már három évad készült belőle. Fantasztikusan érdekes volt ez az egész, aminek későbbi hozadékaként aztán maguktól elkezdtek bejelentkezni olyan vállalkozók is, akiről az ember nem is gondolná. A műsorban szerepelni, pontosabban benne lenni ebben a vállalkozói körben, egyfajta elismerést jelentett számukra.
A műsor kapcsán megismertem ezeket az embereket és nem mindennapi életutakat tehettünk közzé. Néha sajnáltam is, hogy az egy-másélórás beszélgetések csak húszperces kivontokban kerülnek képernyőre, éppen ezért később elkészült egy könyvváltozat is ebből.

Máté KrisztinaB.A.: A Cápák előtt volt már egy hasonló műsor ezen a csatornán

M.K.: Az Ecopoly tulajdonképpen a Cápák „elődje” volt, azonban az óriási különbség az volt a két műsor között, hogy az Ecopolyban nem valódi befektetők voltak, ami tulajdonképpen a dolog elsorvadásához vezetett.
Azonban az RTL Klub úgy gondolta, hogy most jött el az idő, újból elindít egy ilyen tematikájú műsort. Jegyzem meg, hogy Angliában már a tizenhatodik évad is lement. Én egyfelől a műsorgyártás kapcsán kerültem szóba, másfelől tudták rólam, hogy én nagyon sok vállalkozót ismerek. De itt természetesen nemcsak kapcsolati tőkéről van szó, hanem bizalmi kérdésről is, a Cápák tudják, hogy „vigyázok rájuk”, nem kerülhetnek méltatlan helyzetbe.

B.A.: Hogy dőlt el, hogy kik lesznek a Cápák?

M.K.: Ez nagyon érdekes folyamat volt, hiszen a nagyvállalkozók, befektetők nagyjából mind ismerik egymást. De az, hogy mondjuk ki, ki mellé hajlandó leülni, ki kit inspirál ebben a helyzetben, és még egy sor hasonló kérdés azért felmerült menet közben.

B.A.: Ki csinálta ezt a „castingot”?

M.K.: Nem a klasszikus kiválasztási metodika mentén haladtak a dolgok. Mindenkivel leültünk beszélgetni és elmondtuk, hogy van ez a lehetőség és gondolja végig, hogy neki ez üzletileg érdekes lehet-e, ráadásul a tévéműsor is csak akkor lehet jó, ha a Cápa motivált. Persze attól függetlenül, hogy valaki jó üzletember, még nem biztos, hogy a tévében is jó lesz. Tehát több olyan kört is csináltunk, amikor különböző embereket négyesével leültettünk egymás mellé és számos helyzetet kipróbáltunk velük. Ezekben a szituációkban pro és kontra kiderült, hogy kik jöhetnek szóba a végén. Van, aki maga mondta, úgy érzi, ez mégsem való neki. Az angol és amerikai verziókban is 10-12 cápa váltja egymást, itt is ez a tervünk, attól függően, éppen ki ér rá az üzleti ügyei mellett.

B.A.: Nem volt ebből feszültség?

M.K.: Nem, egyáltalán nem. Ennek fényében olyan konszenzus született, amiben az ötük között egyfajta kémia is volt. Egyébként a női befektetők, üzletemberek lényegesen kevesebben vannak. Nagyon sok jó üzletasszony van, de leginkább cégvezetői minőségben, még kevés közöttük a valóban tőkeerős vállalkozó.

B.A.: Egy évig kerested az utad, most úgy érzed, hogy révbe értél?

M.K.: Már régen révbe értem, aztán újra és újra egy másik révbe érek. Mindig vannak tervek, célok és előkészületek is, amikről egyelőre még nem tudok beszélni. De az az igazság, hogy piszok nehéz ebből kiszállni, mert egyik dolog mindig hozza magával a másikat. És amíg izgat, nem is akarok.
Andrással mostanság megállás nélkül arról beszélünk, hogy jó lenne, hogyha egy kicsit leállnék, mert nem normális ez a strapa.

B.A.: Egyébként valamilyen munkakapcsolat van köztetek?

M.K.: Természetesen mindent megbeszélünk, nagyon fontosak a tanácsai, intelmei, féltése, de munkakapcsolat a szó klasszikus értelmében egyáltalán nincsen, mindenki csinálja a maga dolgát. Nem a klasszikus családmodell szerint élünk, nincsenek női-és férfimunkák, amelyben apa dolgozik, anya főz, apukaként ő is bevásárol, hozza-viszi a gyerekeket, ha kell, vagy anyuka éppen túlságosan elfoglalt. De én azért mindenek fölött anyuka vagyok és lényegében pont ezért én mindent ahhoz igazítok, hogy a gyerekeimnek mikor van szükségük rám.