A „keljfeljános”

A közreadott történeteimben sokszor elsütött klisé a népmesei motívum, és ezúttal sem tudok jobb hasonlatot kitalálni Sárospataki Albert életútjára. A Billingo Zrt. vezérigazgatója ugyan nem a szegény ember legkisebb gyerekeként indult el szerencsét próbálni, de harminchét éves korára már annyi próbatételen van túl, hogy azt bármelyik 21. századi vitéz megirigyelhetné. Ha Albert DNS-ének kettős spiráljában van egy harmadik csavar is, akkor az a vállalkozás iránti szűnni nem akaró vágya, ami már tizenöt évesen rávitte erre az útra. Az RTL üzleti show-műsorának legújabb Cápáját hallgatva nem csoda, ha azt érzem, hogy fiatal kora ellenére szinte már két ember életét élte.

Alberttel a belvárosi Continental Hotel lobbijában találkozunk. Noha ismeretlen ismerősként rázunk kezet, többszöri telefonbeszélgetésünk közvetlensége miatt úgy érzem, száz éve ismerjük egymást. Keressük a helyünket a hatalmas nyüzsgő térben, majd egy kávézói szegletben találjuk meg a nyugalom szigetét, ahova leülünk beszélgetni.

Albert sportos fiatalember, a maga százkilencven-valahány centijével tekintélyt parancsoló is, bár ez a karizma a retorikájában nem köszön vissza, inkább spirituálisnak érzem. Nem tévedek nagyot – tudom meg később. Kicsi izgalmat vélek rajta felfedezni, pedig aligha rutintalan nyilatkozó; kitanulta ezt is, ahogy az előadói készséget, vagy minden mást, amibe eddig belefogott. A pályafutásom eddig megismert legnagyobb autodidaktája és önképzője, aki a célja érdekében olyan eltökéltséggel képes fókuszálni egy adott dologra, amilyennel ritkán találkozik az ember. Saját bevallása és a barátai szerint is egy igazi „keljfeljancsi”, nem volt egyetlen mélypont sem, ami megtörte volna, pedig előfordult, hogy a luxusban fürdőzést a műanyag lavór váltotta. De ahogy egy népszerű kultfilmben mondták: olyan nincs, hogy nincs. Olykor tizenkilencre is lapot lehet húzni, mert mindig lehet mindent másként csinálni.

A most következő gondolat talán mindennek a végére kívánkozna, de Albert élete eddigi leghosszabb interjúját adta – jegyezte meg búcsúzáskor –, amiben önmagából legalább olyan felkészült volt, mint minden másból eddig, amit csinált. Ennek köszönhetően a szokásosnál is részletesebb életút következik, amely elkísér bennünket a gyűjtőszenvedélytől egészen a Billingo vezérigazgatói székéig. Dőljenek hátra!

Barna András (B. A.): Nagyon korán fogtál vállalkozásba, alig voltál tizenöt éves, ami önmagában is figyelemfelkeltő dolog. Ha ez a tevékenységed ilyen korán kezdődött, akkor honnan indul a te történeted?

Sárospataki Albert (S. A.): A gyűjtőszenvedélytől, ami négyéves koromban kezdődött. Az édesanyám varrónő volt, többek között plüssállatokat is készített. Rengeteg díszszalagot használt, és ezeket kezdtem el gyűjteni – ne kérdezd, miért. Elképesztő mennyiség lett belőle, de ez el is indított bennem egy folyamatot. Hat-nyolc évesen már kagylók, érdekes kövek színesítették a repertoáromat, mindenkitől, aki ezt tudta rólam, ezt kaptam ajándékba, ezzel gazdagították a készletemet. Később melléjük jöttek a telefonkártyák, bélyegek – ezekből több ezer volt –, majd a régi papírpénzek, érmék és jelvények, töltényhüvelyek, töltények is.

B. A.: Mi van most a padlásodon?

S. A.: Bár nagyon régen felhagytam a gyűjtögetéssel, de a szalagokon, csigákon és a köveken kívül szinte minden megvan a mai napig is.

Tízéves koromban aztán jött egy újabb kedvenc: borokat kezdtem el gyűjteni, és tizenhárom éves koromra már 150 darabos készletnél tartottam.

B. A.: Értettél bármit is a borokhoz, vagy mi alapján szelektáltál?

S. A.: Egyáltalán nem értettem hozzájuk, csak arra törekedtem, hogy minél különlegesebbek legyenek – legalábbis számomra mindenképp –, de arra soha nem gondoltam, hogy ezekből valaha érték lehet.

B. A.: Amiket eddig felsoroltál, azokhoz már egy kisebb raktár kellhet. Hol tartottad ezeket?

S. A.: Mindent, amiről eddig meséltem, a szobámban őriztem, ami szerencsére tényleg viszonylag nagy volt, meg nyilván elég zsúfolt is, tele vitrinnel és szekrénnyel, hogy elférjenek az ereklyéim.

B. A.: A szüleid mit szóltak a hobbidhoz?

S. A.: Támogatóak voltak, mert látták, hogy ez nálam valódi szenvedély, és örömömet lelem a tárgyaimban. Egyébként mindig is jó gyerek és diák voltam, rendmániás, ugyanakkor ezzel a hobbival egy kicsit különc is. Nekem minden hétvégémből úgy telt el egy nap, hogy a gyűjteményem összes darabját egyesével megfogtam, portalanítottam, és ezáltal teljesen bele tudtam élni magam a helyzetbe. Kifejezetten ügyeltem arra, hogy a szobám és minden, ami ott van, makulátlanul tiszta legyen. De nem csak nézegetni szerettem őket, igyekeztem a lehető legtöbbet meg is tudni az adott tételről. Például rengeteg olyan telefonkártyám meg bélyegem volt, amelyeknek tudtam a konkrét történetét.

B. A.: Ha most elviccelem a dolgot, akkor azt mondom: vállalkozásokat is lehet gyűjteni, legalábbis egy bizonyos nagyság fölött. Hogy jött nálad ez a „vállalkozósdi”?

S. A.: Bármennyire is furcsának tűnik, de ezt is valahol ennek a szenvedélyemnek köszönhetem. Ugyanis a rengeteg holmi mellett, amit gyűjtöttem, már nyolcévesen arról ábrándoztam, hogy nekem lesz egy plázám, egészen pontosan harmincöt bolttal – azt is tudtam, hogy milyenekkel –, és mindegyiket én üzemeltetem. Innen indultak el bennem azok a gondolatmorzsák, amelyek később meg is határozták az életemet. Ráadásul mindig több ötlet forgott a fejemben, mindig több dolgon gondolkoztam, és ez az attitűd máig végigkísér.

B. A.: Mi inspirált ilyen fiatalon erre?

S. A.: A szüleim hihetetlen lelkesedése nagyon tetszett nekem. Szépen fokozatosan fejlődtek, az elején édesanyám még csak plüssállatokat varrt, később pedig már mindenféle gyapjúterméket készített. Édesapám Ajkán dolgozott a bányában villanyszerelőként, egy idő után pedig ő végezte a termékek értékesítését és a szállítását is.

B. A.: Tízből kilenc embert biztos, hogy a pénz motivál, ezért kezdene bele bármibe. Te hogy voltál ezzel?

S. A.: Soha nem azon járt a fejem, hogy én majd valamikor milliomos vagy milliárdos leszek, már a kezdetek kezdetén is a teremtés, az alkotói vágy motivált, és az, hogy nagy dolgokat tudjak megvalósítani. Mindig csak nagyban tudtam gondolkodni, aminek jó példája, amit már említettem, hogy gyerekfejjel sem egy kisboltot képzeltem el magamnak, hanem egy egész plázát, amelynek az összes üzletét én viszem. Folyamatosan több síkon gondolkoztam, ami jellemző volt a gyűjtőszenvedélyemre is: nemcsak telefonkártyákat gyűjtöttem, hanem sokféle tárgyat egyszerre. Nyilván voltak az enyémtől jobb és gazdagabb gyűjtemények egy-egy tételből, de ott, az én közegemben, amit csináltam, az kiemelkedő volt, és erre a mai napig büszke vagyok.

B. A.: Szerintem a gyűjtőszenvedély olyan, mint egy drog, amiről az ember soha nem tud lejönni. Vagy mégis?

S. A.: Budapesten jártam középiskolába, ahol kollégista lettem, a fővárosi lét pedig számomra egy teljes paradigmaváltást hozott. Magyarpolányban éltünk, egy kis faluban Ajka mellett, ahova bemenni is élménynek számított, Veszprémbe, a megyeszékhelyre elutazni pedig még különlegesebb eseménynek. Budapestre eljutni már olyan volt számomra, mintha ma New Yorkba utaznék. Nem csoda, hogy amikor felkerültem, akkor a fókusz hirtelen máshová helyeződött, a gyűjtőszenvedélyem pedig a perifériára szorult.

B. A.: Közbevetőleg: milyen középiskolába jártál?

S. A.: Tulajdonképpen édesapám sugallatára – aki szintén ugyanebbe az iskolába járt – elektrotechnikusnak tanultam, de egy percig sem érintett meg a szakma. Ráadásul én egészen más és nagy dolgokról álmodoztam, és vállalkozásokról, amelyekben nem láttam a helyét a reléknek és biztosítéktábláknak.

B. A.: Mi került a gyűjtőszenvedély helyére?

S. A.: A zenei világ. Elkezdett érdekelni a diszkózás, ami teljes mértékig be is szippantott, megtanultam bakelitlemezzel diszkózni. A szüleim segítségével tudtam venni felszerelést, lemezjátszókat, hangfalakat. Péntekenként, amikor hazajöttem, abból állt a hétvége, hogy Veszprém megyei kiskocsmákban, vendéglátóhelyeken zenéltem, diszkóztam. Az idő előrehaladtával egyre népszerűbb lettem, a végére egyre nagyobb termeket béreltünk, ahova akár háromszáz ember is elfért. Ez akkoriban nagy szám volt, vidéken meg pláne – igaz, a világ is más volt. Mindeközben nagyon figyeltem a diszkóvilágot, ahol ekkor jelentek meg a lézertechnikák. Mivel ez egy drága dolog volt, a szórakozóhelyek nem engedhettek meg maguknak sajátot, legtöbbször bérelték ezeket a felszereléseket. Tizenöt évesen gondoltam egy nagyot, és elhatároztam, hogy én is beszerzek egy ilyen készüléket, és lézershow-kat tartok majd. A vidéket céloztam meg, mert úgy gondoltam, hogy ezt az üzletet ott nagyon jól fel lehet majd építeni.

B. A.: Nekem interjún kívül említetted, de itt még nem került szóba, hogy van két testvéred, egy öcséd és egy húgod. Nyilván ők még kisebbek voltak, de később miként nézték a te vállalkozói léted nyiladozását?

S. A.: Igazából nem foglalkoztatta őket a dolog, más habitusok, mind a ketten gasztroirányba mentek. Az öcsém mesterszakács, aki nagyon magas színvonalon műveli a szakmáját, és jelenleg külföldön dolgozik, a húgom pedig cukrász lett, mostanság leginkább édesanya.

B. A.: A lézerbiznisznél tartottunk.

S. A.: Édesapám besegített a berendezés finanszírozásába, én pedig elkezdtem járni a Balaton-parti diszkókat. Szépen elindult a dolog, számos szórakozóhelyen csináltam lézershow-kat. Jó kapcsolataim alakultak ki, és ennek köszönhetően lehetőségem lett egy-két nagyobb helyen is diszkózni, így tudtam a zenei karrieremet is építeni. Szóval úgy telt el ez a néhány év, hogy hétközben Budapesten a suli, hétvégente pedig vagy diszkóztam, vagy lézershow-t csináltam, vagy egyszerre mind a kettőt. A Pesten eltöltött hétköznapok viszont újabb fordulatot hoztak.

B. A.: Hogyhogy?

S. A.: Tizenöt évesen százkilencven centi és hatvanöt kiló voltam, mindenki csak pálcikának csúfolt. Elegem lett, elhatároztam, hogy változtatok ezen. Elkezdtem konditerembe járni, és közben azon járt az eszem, hogy szedhetnék fel néhány kilót. A kollégium mellett működött egy sportolókra szakosodott, speciális étrend-kiegészítőket árusító bolt. A szó szoros értelmében mindennapos vásárlójuk lettem, idővel pedig minden árujukat úgy megismertem, hogy kívülről fújtam a tömegnövelő és fehérjetermékek összetevőit. Persze az eladóknak is tetszett a motiváltságom, meg az is, hogy jó sok mindent el tudtak nekem adni. (Nevet.) Ebből a végén az lett, hogy a napom része lett ez az üzlet. Délelőtt iskola, utána egyből be a gyúrósboltba, már az ebédemet is odarendeltem, majd elmentem edzeni, és a nap végén haza a kollégiumba. Egy idő után szinte az üzlet részévé váltam, olyan voltam, mint egy alkalmazott, hozzáadott értékként pedig kezdtem egyre izmosabb lenni, egyre jobban éreztem magam a bőrömben, ami helyrerántotta az önértékelésemet is. Ez a hétközi életforma odáig vezetett, hogy tizenhét évesen elhatároztam, hogy nyitok egy ilyen üzletet. Nem volt könnyű átvinni a családon, de ismét mellém álltak, aminek köszönhetően megnyithattam Ajkán egy ugyanilyen profilú boltot.

B. A.: Nem vállaltad túl magad?

S. A.: De. Hétköznapra ugyan volt egy alkalmazottunk, de hétvégén én vittem az üzletet, este pedig diszkóztam. Ebből az életvitelből nagyjából sejteni lehet, hogy a tanulásra enyhén szólva nem sok idő maradt. Ennek ellenére nem voltam rossz tanuló.

Bár mindig a magam kis világában éltem, és tizennégy éves koromtól, ha nem is hivatalosan, de vállalkoztam, az ajkai üzlet volt az első, aminél már szabályos keretek között működtünk.

Minden alakult a maga módján egészen addig, amíg Micimackó után szabadon: meg nem jelent egy kis fekete felhő felettünk, és egy koncepciós helyzet nem állt elő.

B. A.: Hogy kell ezt érteni?

S. A.: A tizenhat éves öcsémre azt mondta egy srác a faluban, hogy füvet adott neki, ennek okán házkutatást tartottak nálunk, és ekkor találták meg – mondjuk nagyon nem kellett keresni – az évek óta a vitrinemben őrzött lőszereimet is. Ezért én is fókuszba kerültem, hiszen a megannyi hadtörténeti tárgy gyűjtése – mint kiderült – már büntetőjogi kategóriába esett. Miközben alig tizenéves gyerekként számomra ez nem volt több annál, mint a jelvények, bélyegek vagy telefonkártyák jelentette ereklyék. Nem mellesleg azt sem tudtam gyerekként, nem mondta nekem senki, hogy Albert, ezt nem lehet. Sőt a gyűjteményem nagy részét felnőttektől kaptam – volt köztük egyenruhás is. El sem hittem, hogy ez az egész velem történik.

Ugyan még középiskolába jártam, de már éppen átléptem a nagykorúság határát, ezért az elmarasztalásom is ehhez mérten történt, így a végeredmény, hogy valamivel több mint egy évet vett el az életemből. Így visszagondolva ma is szürreális az egész, hiszen csak egy középiskolás diák voltam, aki mindent szenvedélyesen gyűjt. Ha a rosszban van valami jó, akkor ebben az volt, hogy az életnek, a társadalomnak olyan perifériáját ismerhettem meg, amelyikből rengeteget tanultam. A „kényszerszabadságolás” szerencsére soha nem érintette a vállalkozói életemet, igaz, emiatt csak ősszel érettségizhettem le. Soha nem tagadtam meg ezt az epizódot az életemből, igaz, nem is kérkedem vele. Utána már nem mentem vissza Pestre, hanem maradtam Ajkán, és csináltam a gyúrósboltomat, bontogattam a szárnyaimat, és ennek köszönhetően ismét elindultam egy új csapáson.

B. A.: Volt egy korszakalkotó ötleted?

S. A.: Az üzlet mellett csináltam egy reklámirodát, ahol a klasszikus szóróanyag-készítés mellett kitaláltam, hogy a pizzásdobozok tetejét reklámfelületként értékesítem. Annyira tetszett ez az ötlet, és annyira egyedinek tartottam, hogy már azt is kiszámoltam, hogy ha az egész Dunántúlt leterítem, akkor én leszek a pizzásdobozok királya, mert az összes pizzéria nálam fogja venni a dobozokat, és persze mindenki majd nálam akar hirdetni. Az volt az üzleti terv, hogy a vendéglátó egységeknek tíz forinttal olcsóbban adom a dobozokat, mint mások, a veszteséget pedig a befolyó hirdetésekből kompenzálom, amiből hat fért rá a doboztetőre. Néhány pizzériával sikerült is megállapodnom, de a hirdetésszervezés kínkeservesen ment. Ha jól emlékszem, akkor mindössze csak két ilyen szériát tudtam megcsinálni, mert annyira nem ment az akvirálás. Sőt a végén már szinte csak az édesapám ismeretségi köréből akadtak hirdetőim, ők is csak azért, hogy a kelleténél ne csalódjak nagyobbat.

B. A.: Hogy tudtál ennyi lovat megülni egyszerre?

S. A.: Mindig úgy, hogy a hangsúlyt áttettem az éppen a fókuszban lévő projektre. Amikor a gyúrósbolt ment, akkor egyre kevesebb lett a diszkózás, később, amikor az üzlet leszálló ágba került, akkor a reklámirodára fordítottam nagyobb figyelmet. Viszont bármibe belefogtam, azt teljes mellszélességgel csináltam, és töviről-hegyire kitanultam, amit a későbbi életem során mindig valamilyen módon fel tudtam használni.

B. A.: Úgy érzem, a reklámirodád sem volt túl hosszú életű.

S. A.: Az üzletemet bezártam, a reklámiroda vegetált, ezért kitaláltam, hogy – ha már a szüleimnek varrodája van – létrehozok egy babzsákmárkát. Ez így is történt. Egyébként ebben az időben ez egy nagy divat volt. Nagyjából tizenkétféle modell szerepelt a kínálatomban, amit igény szerinti színösszeállításban tudtunk elkészíteni. Elkezdtem a nyakamba venni a bútorboltokat, akik nyitottak voltak, de mindenhova csak bizományba tudtam ezeket kihelyezni. Nem volt rossz üzlet, a problémát csupán a szállítás jelentette, mert a kombi autómba is legfeljebb kettő fért bele. A költségek elvitték hasznot, úgyhogy gyorsan rájöttem, hogy ezt így nem éri meg tovább csinálni. Nagyjából egy év után nem láttam értelmét tovább foglalkozni vele.

B. A.: Mindig magányos farkasként csináltad, amit csináltál, vagy volt társad?

S. A.: Húszéves koromig egyedül, majd a babzsák után ismét jött egy világmegváltó ötlet, amit már egy barátommal együtt kezdtünk el.

B. A.: Mi volt ez az ötlet?

S. A.: Belekezdtünk buszos utaztatások szervezésébe, amiket szórólapokon vagy újságokban hirdettünk meg. Tulajdonképpen először csak kipróbáltuk, hogy mekkora ebben a fantázia, majd 50-50 százalékban alapítottunk rá egy céget. Először csak egy buszt béreltünk, majd kettőt, hármat, és egyre csak nőtt az igény, úgyhogy körülbelül egy év elteltével már harmincöt buszunk ment napi szinten. Ez nagyjából másfél milliárdos árbevételt hozott már a második évben. A cég is felfutott, egyre több alkalmazottat foglalkoztattunk, bekerültem elit vállalkozói körökbe. Elképesztően jó érzés volt, de nemcsak az elismerés, hanem az is, hogy huszonegy évesen meg tudtam venni az akkori legújabb 5-ös BMW-t, amilyenje Ajkán rajtam kívül csak egy embernek volt.

Hatalmas eufória lett úrrá rajtam. Nagyobb lett a cégem, mint a szüleimnek valaha is volt, és sokkal nagyobb forgalmat csináltunk, mint ők bármelyik évben. Nagyon nagy számaink voltak és jöttek is, és nem hittem el, hogy ez ilyen könnyen megy. Szóval még horgászni is volt időm. (Nevet.)

B. A.: Nem csipkedted magad?

S. A.: De. A növekedési pálya egyik kulcsa az volt, hogy szinte mindent hitelre vettünk, mert akkor a bankok hitelezési politikája, illetve az adózási rendszer ezt lehetővé tette. Ezért nem volt kérdés, hogy inkább buszokba fektettünk az áfabefizetés helyett. Ez egyébként teljesen valid üzletpolitika volt. Ennek következtében viszont őrülten nagy hitelállományunk halmozódott fel, a családjaink minden ingatlana be lett terhelve. És ekkor jött a 2008-as válság, ami nagyon hamar leradírozta a céget, mert az emberek már nem akartak utazni. Szerintem ez volt az első olyan szektorok egyike, ahol a vásárlóréteg teljesen behúzta a féket.

B. A.: Csak sejtem a végét… Hogyan éltéltek ezt meg?

S. A.: Nagyon fiatalok voltunk, és csak reménykedni tudtunk abban, hogy ennek gyorsan vége lesz. Kezelni igazából nem tudtuk a helyzetet, és ennek egyenes következményeként 2009 első felére gyakorlatilag teljesen összeroppant a vállalkozás, mindenünket elveszítettük, a bankok mindent vittek. Mindemellett és tőlem függetlenül a szüleim vállalkozása is a válság áldozatául esett, ami teljes csődbe vitte a családot, nyárra az áramunkat is lekapcsolták, gyertyával világítottunk, és csak azért volt meleg vizünk a kádban, mert az éjszakai áram, amivel a bojlerünk ment, az megmaradt. Nagyon nehéz időszak következett, állandóan azon sakkoztunk, hogyan éljük túl. Az ember egy ilyen kritikus helyzetben alaposan átértékel egy csomó mindent.

B. A.: És most nem jött egy világmegváltó ötlet?

S. A.: Nagyon vissza akartam térni az üzleti világba, ezért a legtriviálisabb dologhoz folyamodtam: kölcsönkértem kamatra. Amikor aztán vissza kellett adni, és az adott tevékenységemből nem jött be annyi, akkor mástól kértem kölcsön, és ez így ment egy jó darabig. Ez az életvitel rosszabb és veszélyesebb volt, mint tizenkilencre lapot húzni, Damoklész kardja állandóan ott lógott a fejem fölött, hiszen még olyan is előfordult, hogy heti 10 százalékra kaptam csak kölcsönt. De bárhogy is alakult, számomra az volt a lényeg, hogy a kölcsönöket mindig időben visszaadjam, mert csak ezzel tudtam megőrizni a hitelességemet. Az adott szó volt a valutám. Szerettek is velem üzletelni, és ma visszatekintve azt mondom: a hitelességem és a szavam tudott kiemelni engem a válságból.

B. A.: Gondolom, a kölcsönökkel valamit megpróbáltál újrakezdeni.

S. A.: Nagyon nehéz volt önmagam hitét újra megtalálni, mert nagyon magasról estünk le nagyon mélyre. Mindenfélével próbálkoztam. Először veterán autók restaurálásával, amiket Hollandiából hoztam és egy társammal együtt újítottunk fel, aki egyébként egy restaurátordinasztia tagja volt. A kész kocsikat aztán külföldre adtam el, jellemzően Svájcba vagy Németországba. Nem volt egy gyors forgású dolog, de elég szép pénzeket lehetett rajta keresni. Emellett elkezdtem egészségmegőrző termékek értékesítésével is foglalkozni. Ebben az időben jelentek meg és fejlődtek nagy magasságokra az olyan kuponos cégek is, mint a Kuponvilág vagy Lealkudtuk.hu. Én is itt kezdtem el a termékeimet értékesíteni, és menet közben egyre jobban kiismertem a rendszer logikáját is. Később eladtam a veterános vállalkozásomat, hogy ebbe tudjam forgatni a pénzem. Már annyira jól ment, hogy sok helyen bekerültem a top értékesítők közé, de mégsem volt felhőtlen az örömöm, mert még mindig nyomott a hitelállományom, ami ekkor olyan negyvenmillió forint lehetett. Tehát még jócskán deficitben voltam.

2012-re még jobban felfutott a dolog, olyannyira, hogy már egyes televíziós csatornákon is értékesíteni tudtam, a TV Shophoz hasonlóan. Az év végére minden adósságomat visszafizettem, sőt jelentősen fejlődni is tudtam, vettem három lakást és egy jó autót is. Ekkorra már mindent magam mögött tudtam hagyni, visszatértem abba a helyzetbe, amit akkor éltem meg, amikor a buszos vállalkozás dübörgött. A cégeim már egymilliárdos árbevételt értek el, és ez a rákövetkező évben tovább növekedett.

B. A.: Nem gondolom, hogy az eseted általános, de nem is ritka, hiszen nagyon sokan estek nagyon nagyot a válság hatására vagy a vállalkozói lét bármilyen okából olyan mélyre, ami után soha nem jöttek egyenesbe. Te a sok kockázat ellenére vagy mellett, a saját füledet fogva húztad ki magadat ebből a helyzetből. Nem gondolnám, hogy minden azon múlt, hogy jókor voltál jó helyen. Minek tudod be ezt a dolgot?

S. A.: Ha mélyponton voltam, akkor semmi máson nem gondolkoztam, csak azon, hogyan tudom még jobban csinálni a dolgaimat, hogy tudok még jobban optimalizálni, hogy tudok még néhány százalékot innen-onnan kiharcolni, hogyan tudok még nőni. Mik azok a lehetőségek, amikor egyből kettőt vagy hármat, vagy ötszázat lehet csinálni. Szinte mindig látom, hogy egy adott dolog hova tud kifutni, és innentől csak az hajt, hogy ezt elérjem. Ehhez egy jó nagy adag kitartás kell, fókusz és alázat. Nyilván minden nem sikerülhet, de ilyenkor pont az a megoldás kulcsa, hogy nem szabad önsajnálatba temetkezni. Nem arra kell koncentrálni, hogy milyen szerencsétlen és rossz vagy, hanem meg kell találni azokat a legfontosabb pontokat, amik előre tudnak vinni. Ha kellett, nagyot kockáztattam, de összeszorítottam a fogam, és mentem előre. Talán ezért is mondják rám a barátaim, hogy olyan vagyok, mint egy keljfeljancsi, mert mindig talpra állok.

B. A.: Visszatérve: hova futott ki ez a vállalkozás, és miért hagytad abba?

S. A.: 2013 végére már közel két és fél milliárdos árbevételt könyvelhettünk el, a termékkör is jelentősen bővült, több mint 20 tévécsatornán voltunk jelen, és Romániában is terjeszkedtünk. Az ottani jelenlét azonban nem bizonyult sikersztorinak, így ezzel felhagytunk. Eközben kaptunk felvásárlási kéréseket, aminek hatására elindult a cég megvételére egy hosszabb tárgyalás, ahol végül az utolsó pillanatban nem született megállapodás. Időközben az árbevétel az egyik húzótermék kiesésével jelentősen csökkenni kezdett, ami odáig vezetett, hogy be kellett zárni a boltot. De ekkor már több lábon álltam, számos más vállalkozásban is voltak érdekeltségeim. Benne voltam pénzügyi vállalkozásban, cafeteriautalvány-üzletben, építettem egészségügyi szűrőbuszokat, és így lett később a Billingo is.

B. A.: Ők hogy kerültek a képbe?

S. A.: A korábbi üzleteimhez digitális rendszereket, weboldalakat és webáruházakat kellett készíteni,ezeken egy soproni kis informatikai manufaktúra csapatával dolgoztam együtt. A megrendeléseik jelentős százalékát én hoztam, a kapcsolat szoros volt, nagyon jóba lettünk. Tulajdonképpen 2013-ban ők találták ki a Billingót, ami nem volt más, mint egy önmaguknak írt számlázási program, amit az hívott életre, hogy az akkori piacon nem találtak maguknak megfelelőt. Még annyira fapados volt, hogy sztornózni sem tudott, de néhány ügyfelüknek azért már kiajánlották „próbaüzemre”. 2014 márciusában viszont mindenki számára elérhetővé tették előfizetéses rendszerben. Ez már egy lényegesen fejlettebb változat volt, tulajdonképpen ekkor keresztelték el Billingo névre is.

Mivel sokat jártam hozzájuk, gyakorlatilag nemcsak a program születését, hanem a fejlődését is láttam, ennek okán javasoltam, hogy ezt próbáljuk meg nagyban is csinálni. Még ebben az évben alapítottunk rá közösen egy céget. Elindult az építkezés, finanszíroztam a fejlesztést, kialakítottam egy struktúrát, és létrehoztunk rá egy ügyfélszolgálatot is. Ennek ellenére nagyon nehezen épült a vállalkozás, egy év után ugyan már ezer ügyfelünk volt, de a 4 milliós árbevételt sem értük el. Az üzleti modell úgynevezett freemium volt, ahol a termék egyik fele fizetős volt, a másik fele pedig ingyenes. Ekkorra már több számlázó versenytárs is volt a piacon – összesen hatvanöt, ezt egyszer megszámoltam –, amiből online számlázóprogramból is több volt már, ahol a számlázz.hu is már tíz éve működött. A legnagyobb konkurenciát mégsem csak ez jelentette, hanem a kézi számlatömb. A vállalkozók jelentős része ezt használta, tehát a fogadói oldalt kemény munka volt megnyerni. A Billingóval egy nagyon zsúfolt szegmensbe érkeztünk, sokan nem is értették, miért látok ebben fantáziát.

B. A.: Mit lehet egy ilyen cseppet sem könnyű helyzetben csinálni?

S. A.: Azt tudtuk, hogy a figyelmet kell felhívni magunkra, ezért kitaláltuk, hogy mi a hivatalos protokoll helyett tegezni fogjuk az ügyfeleinket. Ez nagyon megosztó húzás volt, sokan megsértődtek, de sokan voltak olyanok is, akik imádták. Egyébként a tegező retorika akkor kisebb fajta szentségtörésnek számított a pénzügyi és könyvelési piacon, miközben ez ma meg már gyakorlat. Tulajdonképpen ennek a devianciának a szellemében kommunikáltunk és csináltunk tovább a reklámokat is. Nagyon vékony jégen jártunk, mert nem tudtuk, hova fut ki a dolog, hiszen amilyen eséllyel elsülhet jól, ugyanígy rosszul is. Mindeközben elkezdett kialakulni egy Billingo-közösség. Az általunk választott stratégia, ami a különcködésre épült, egyre inkább körvonalazta az identitásunkat, ami egyre inkább láthatóvá tett bennünket. Nyilván ahhoz, hogy valaki minket válasszon, nemcsak a marketing volt a fontos, hanem az is, hogy technológiában is nagyon mást hozzunk. Így kialakult rólunk egy összkép, ami azt tükrözte, hogy vagányak, merészek, innovatívok vagyunk, technológiában és az ügyfélszolgálatban is mások vagyunk, mint a többiek. Ez hozta el azt a sikert, hogy 2017–18-ra már mi voltunk a második legnagyobb online számlázóprogram a piacon. Az nem vitatható, hogy a jogalkotói akarat is segítette ezt a folyamatot, ugyanakkor mindenkinek egyfelé lejtett a pálya. Mára a Billingo pénzforgalmi intézménnyé fejlődött, a munkánkat hatvankilenc díjjal ismerték el.

B. A.: Ez fantasztikus, és olyan szakavatottan beszélsz erről az egész területről, hogy az ember azt gondolná, egész életedben számvitelesként dolgoztál. Kitanultad menet közben?

S. A.: Az összes eddigi vállalkozásomnál – beleértve a Billingót is – arról a területről, amit éppen csinálok, én mindent tudni akarok. Ha valamire fókuszálok, amiben hiszek, akkor addig megyek, ameddig informálisan a lehető legjobb, vagy a legjobb leszek. A tudásvágyam ellenére az érettségi után mégsem szereztem meg a diplomát, noha felvettek a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájára. De akkor már olyan jól ment a buszos cégem, hogy egyszerűen untam és nem érdekelt. Azóta is, ha bármibe belevágtam, azt magam tanultam meg és ki, teljesen autodidakta módon.

2011 bizonyos szempontból egyfajta fordulatot hozott az életembe, innentől váltam igazán tudatossá, hogy felépítem magam. Azóta elképesztően sok tanfolyamon, coachingon és képzésen vettem részt, rengeteg szakirodalmat, illetve önismereti könyvet elolvastam. Ez a tudatos gondolkodás annyira az életem részévé vált, hogy nagyon megszerettem a tanulás azon részét, ami hozzám tesz, és általa több lehetek, éppen ezért maximalista lettem ebben a kérdésben.

B. A.: Sorba vettük az életszakaszaidat, amelyben túl a nagy sikereken és csalódásokon az is jól kirajzolódik, hogy a családi kohézió nagyon erős. Felnőtt emberként ez a minta tovább öröklődött? Már csak azért is kérdezem, mert a vállalkozói életviteled semmiképp nem szokványos.

S. A.: Nem voltam sohasem kicsapongó, hosszú kapcsolataim voltak. A felségemmel éppen most leszünk tíz éve házasok, és 13 éve vagyunk együtt. Két gyerekünk van, kiegyensúlyozott az életünk, de azt jól érzed, hogy az én vállalkozói attitűdöm egyáltalán nem szokványos vagy családbarát modellt képvisel. Nagyjából egy-két éve jöttem rá arra, hogy az nagyon nem jó, ha hét napból hetet dolgozom, napi 15-18 órában. Nekem az elmúlt tizenkét évem csak a munkáról szólt, és nem telt el úgy nyaralás, hogy ne nyitottam volna ki a számítógépemet. De eljött a pillanat, egyre fontosabb lett, hogy legyen idő a szeretteimre és legyen idő magamra is. Ezért ma már nagyon ügyelek arra, hogy meglegyen a munka és a magánélet egyensúlya.

B. A.: Mi motiválta ezt a munkamániát, a pénz?

S. A.: Volt időszak – a 2008-as válság után –, amikor fontos volt a pénz, mert nem volt. De ma a pénzre én úgy tekintek, mint a jól elvégzett munka melléktermékére. Számomra sokkal nagyobb motivációt jelent valamit alkotni, valami olyan különlegeset csinálni, amit más nem mert vagy tudott megoldani, vagy nem képes az adott dologban nagyban gondolkodni. Mindig az hajt, hogy miként tudok olyan dolgokat megcsinálni, amire más nem gondol, vagy még nem mert hozzányúlni. Mi számos olyan piacformáló dolgot csináltunk akár a Billingónál, akár más cégeimnél, amikről adott időszakban mások nem gondolták, hogy meg lehet csinálni. Engem ezek hajtanak, és tudom, hogy képes vagyok olyan dolgokra, amikre más nem – én ebben tudok példát mutatni másoknak, legyen az vállalkozó vagy magánember. Ha te jó dolgokat csinálsz, és arra fókuszálsz, hogyan tudsz adni a vállalkozóknak, és tudsz küzdeni valamiért, ami nem öncélú, akkor leszel valójában sikeres. A Billingóban mindez megvan, hiszen ott azért küzdünk és dolgozunk, hogy a vállalkozói versenyképességet növelni tudjuk.

B. A.: Kanyarodjunk vissza a munka és magánélet egyensúlyához! Ezen hogyan változtattál, mi a recepted?

S. A.: Általában korán kelek, ilyenkor meditálok, sportolok, és utána mindig olvasok is. Heti egy könyvet nagyjából ki is olvasok, leginkább önismerettel foglalkozó témában, ami szintén motiváló, mert nemcsak nő a tudásom általuk, hanem folyamatosan be is épül a mindennapjaimba.

B. A.: Eddig nem vettem észre rajtad, hogy spirituális lennél, de az utóbbi megnyilatkozásaidban ez a vonal felfedezhető. Az vagy?

S. A.: Dátum szerint ez 2017 óta része az életemnek, de semmilyen eseményhez vagy bármi más magasztos dologhoz nem köthető, és nem is térítettek meg. Attól a pillanattól fogva van így, amikor elkezdtem megérteni, hogy nem a pénzért dolgozom, hanem magasabb rendű dolgokért. Ez volt a vízválasztó bennem, és innentől kezdve csak a spirituális létemet mélyítem az önismerettel, és ennek megfelelően gondolkozom. Éppen ezért alapvetés, hogy minden negatív energiát kizárok az életemből, és azt sem engedem meg magamnak, hogy másokra rosszul gondoljak. Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, de szerintem pont azért vagyok sikeres, mert én ezeket a dolgokat megértettem.

B. A.: Ez akár tökéletes végszava is lehetne a beszélgetésünknek, de mivel egy olyan üzleti show-műsorban, a Cápák közöttben leszel vagy lehetsz befektető, amit nagyon sok ember lát az RTL-en és ami másról sem szól, csak vállalkozókról és vállalkozásokról, mit gondolsz majd erről Cápaként?

S. A.: Én 2017-ben lezártam mindent, ami nem a Billingót támogatta. Annak, hogy teljesen ez került a fókuszba, meglett az eredménye, ami látszik a fejlesztésekben, a számokban és díjakban is. De ma már nem akarok mindent én megoldani. A műsorban elsősorban olyan csapatokhoz csatlakoznék, amelyekben minden megvan, ami ahhoz kell, hogy sikeresek legyenek, csak még mondjuk szükségük van valamennyi pénzre ahhoz, hogy tényleg el tudják érni a céljaikat. A tudásomat és minden olyan tapasztalatomat, ami előrébb vihet, amiken én már keresztülmentem, szívesen megosztom tehetséges emberekkel. Új Cápaként azt gondolom, hogy be tudok hozni ebbe a közegbe egy olyan fiatal vállalkozói szemléletet, szellemiséget, ami nem jobb vagy rosszabb, mint másoké, csak egyszerűen más, amivel persze egyfajta irányt is mutatnék, hogy így is lehet gondolkodni.

Írta: Barna András | Képek: Hilbert Péter