A poéngyártó színre lép

Különleges alkalom, amikor az újságíró egy megtermékenyített petesejttel és egy női lóval beszélgethet egyszerre. Abszurd és vicces volt a helyzet, amikor Szászi Mónival, a L’art pour l’art Légitársaság egyik poéngyártójával, Zigóta és Kancácska megformálójával – smink nélkül – megvitattuk az élet nagy kérdéseit. Később azonban, mielőtt túlságosan elkomorodtunk volna, gyorsan áttértünk sokkal érdekesebb és személyesebb témákra. Az igazi interjút ezen a ponton kezdtük el.

Rojkó Annamária: A kreativitásod már az óvodában megnyilvánult? Vidám és vicces kislány voltál?

Szászi Móni: Az oviban szerintem nem voltam vicces, csak egy riadt gyerek, nagy szemekkel, csúnya cipőben; ezen azért nem lehet órákig kacagni. A Magyar Televízió óvodájába jártam – anyám a tévénél dolgozott – a Szabadság téri székház elől minden nap busszal vittek minket a hűvösvölgyi óvodába. Esernyő volt a jelem, eleinte ezzel elégedett voltam, de amikor megtudtam, hogy a többieknek milyen szimbólum jutott, akkor a sajátomat nagyjából a létrával soroltam egy kategóriába. Fogalmam sincs, ki adta nekem éppen az esernyőt… biztosan az az óvónéni, aki be akart minket zárni a kerti kisházba. Azt mondta, hogy összedöntöttük az indiánsátrat, ám ez aljas rágalom volt. Nagyon megijedtem, mert végiggondoltam, hogy mit fog szólni az anyukám, ha engem nem visznek vissza a busszal.

– Valójában mi történt a sátorral, magától dőlt össze?

– Szerintem igen. Egy vacak, botokkal kitámasztott kis textilsátor volt. És akkor jött Magdi néni, aki nem feltétlenül lehetett ép elméjű, mert nekünk, a négyéves gyerekeknek azt mondta, hogy „bezárlak titeket, és soha többé nem mehettek haza”. Végül a saját óvónénink megnyugtatott, hogy ez hülyeség, és nem fognak bezárni. Azóta sem tudom, hogy az a nő miért foglalkozott gyerekekkel, mindenesetre megörökítettem a portréját egy dalszövegben.

– Az általános iskola is ilyen erős nyomokat hagyott benned? Igaz, a L’art pour l’art Társulat közönsége már az óvodai emlékeiden is jól szórakozik…

– Az Áldás utcai általánosba jártam, ahol nagyon jól éreztem magam. Akkoriban még kicsi volt, barátságos, és nem számított olyan budai versenyistállónak, mint mostanában. Emlékszem, azért az ódon épületben mégis akadt olyan terem, ami félelmetesnek tűnt…, de lehet, hogy inkább az óra volt rémisztő, amit ott tartottak.

– Az Áldás utcai suli valóban kultikus hely. Ott játszódik Bosnyák Viktória Klott Gatya, ne fárassz című ifjúsági regénye is, ami egy nagydarab, szőrösszívű tesi tanár és az ötödikesek kalandjairól szól. A könyvben Békés utcai iskolának hívják; ismered?

– Nem hallottam róla, de jó lenne tudni, hogy az alakját vajon melyik tornatanárról mintázta. A címszereplő neve alapján nem a Lujza néniről. Felső tagozatos koromból emlékszem egy iskolai ünnepségre, ahol előadtunk egy tanárparódiát. Szeretettel készült, nem lett botrány belőle. Én írtam és rendeztem, de nem szerepeltem benne. A háttérben szolgáltattam a hangkulisszát egy nagyon régi kis magnóról, ami nehezen indult el, nem lehetett pontosan kezelni, és halkan szólt. A másik eszközöm egy fúvós-billentyűs triola volt, amin ugyan nem tudtam játszani, de azért próbáltam. Az egyik jelenetben felrobbant a kémiatanárnő, akinek Csontrakéta volt a beceneve. A „detonáció” alatt különböző zajok és zörejek hallatszottak a színfalak mögül, miközben ő eltűnt egy hintőporfelhőben. Amikor kötéssel a fején ismét megjelent a színpadon, megszólalt az I am Iron Man a Black Sabbath-tól. A jelenetnek óriási sikere volt.

Abban az időben félénk voltam, és fel sem merült bennem, hogy színpadra lépjek. Bevallom, bár a színházat most is nagyon szeretem, de szívesebben dolgoznék kizárólag a túloldalon.

– Sokáig ez így is volt, hiszen dalszöveg- és jelenetíróként alapember vagy, de a szereplők közé csak Nagy Natália távozása után álltál be.

– Most nem csupán az írásra gondolok, mert szeretek egy kicsit részt venni a rendezésben is. Mindent szeretek a színházban! Például a szagát, ami kívülről újnak hat, hátulról azonban kicsit büdös, sőt néha koszos is, ám a színpadi játékból mégis egy csoda születik.

– Diákként jártál valamilyen különórára, zongorára, sportra vagy bélyeggyűjtő szakkörbe?

– Sporttagozatos osztályba jártam, emiatt szertornáztam, később atletizáltam, kosárlabdáztam, kézilabdáztam, ritmikus sportgimnasztikáztam és kivétel nélkül az összeset utáltam. Mindenhol megpróbálkoztak a versenyeztetéssel, de ez soha nem jött össze. Szétszadiztak minket… Rendszerint úgy fejeztem be az edzéseket, hogy egy zsámolyra föl- és leugrálásokat kellett végeznem. A mozgásból mára a jóga maradt. Tíz éve kezdtem egy oktatónál, emellett otthon is gyakorlom. Elég sokat tanultam már a jógáról, a saját testemről és általában az emberi testről, ezért nemrég – kedvesen, szépen és finoman – a cimboráimnak is elkezdtem jógaórákat tartani.

– Az általános után milyen szempont szerint választottál középiskolát?

– Az én legfőbb szempontom az lett volna, hogy többé ne kelljen már iskolába járni, de ezt nem sikerült érvényesítenem. Nehezen viseltem, hogy egy gimnáziumban kell rostokolnom, bevallom őszintén, hogy ehhez nem volt kedvem. Másképp képzeltem el a jó világot. Abban az időben még nem született meg Harry Potter, mert egyébként sokkal szívesebben tanultam volna a varázslóiskolában. Így azután teljesen mindegy volt, hogy hová vesznek fel. Végül a Toldyba jelentkeztem, ahol nagyon jó volt az osztályközösség. A harmadikat és a negyediket azonban már esti tagozaton végeztem el, mert – ezen nincs mit szépíteni -, kirúgtak az iskolából. Nem voltam rossz, csak öntörvényű; egyszerűen nem fértem be a megszabott keretek közé.

– Akkoriban el lehetett helyezkedni 16 évesen?

– Sőt, kötelező volt, mert kmk-snak (közveszélyes munkakerülő) minősítették az embert, ha nem volt állása. Az első munkahelyem a Múzeum körúti Központi Antikvárium volt. Emlékszem, egyszer betelefonált valaki, és egy almanach-ot keresett. Nem mertem bevallani, hogy fogalmam sincs mit akar, inkább azt mondtam neki, hogy „hát az sajnos most pont nincs”. Ma már bánom az egészet, szóval ha az illető olvassa ezt az interjút –, kérem bocsásson meg.

– Az érettségi után lekerült rólad az iskolarendszer utolsó béklyója is. Végre szabadnak érezted magad?

– Hát, kb…. Attól kezdve olyasmivel foglalkozhattam, amit nagyon szerettem; a TV-nél bábkészítőként dolgoztam. Az óbudai díszletgyártó üzem bábműhelyében készítettük azokat az alkotó fantáziát igénylő kellékeket, amelyeket a különböző műsorokhoz, tévéjátékokhoz és -filmekhez rendeltek. Éppen akkoriban kerültem oda, amikor Süsüt kreálták, sőt a hátán lévő zöld félgömbökben nekem is benne van a „művészi kreativitásom színe-java”. Négy évig dolgoztam a bábműhelyben, közben nagyon fiatalon férjhez mentem, majd megszületett a lányom. Tündéri volt, imádtam, s noha mindent megtettem érte, nem voltam kellőképpen felnőtt a feladathoz. Nem igazán alakultak jól a dolgok, ezért gyorsan elváltam. Talán sosem fogok teljesen felnőni, határozottan impulzív személyiség vagyok. Általában jellemző volt rám, hogy soha semmit nem képzeltem el hosszú távra.

– Vajon Pethő Zsolt, a férjed mit mondana erre a kijelentésre?

– Vele már húsz éve együtt vagyunk, szóval ezt a kapcsolatot már biztosan nem fenyegeti veszély.

– Később „érett felnőtt” vált belőled?

– Hát, nem… Viszont közben született egy unokám, aki most már két éves és a szüleivel Svédországban él, de gyakran találkozunk. Valaha úgy képzeltem, hogy majd rengeteget bohóckodok neki, azután rájöttem, hogy ő nem feltétlenül erre vágyik. „Rendes” nagymama vagyok, aki tisztába rakja, megeteti, leviszi sétálni, és nem enged meg neki többet, mint amennyit a szülők megengednek. Ettől függetlenül, zseniális a humorérzéke, és okos gyerek. Tudom, hogy mindenki ezt mondja a saját unokájáról, de az enyém tényleg okos.

Visszatérve a kérdésre, amikor beléptem a L’art pour l’art Társulatba, akkor tudtam meg, hogy vannak még olyan emberek, mint én, akik ugyanannyira „használhatatlanok, semmire se jók, soha nem lesz belőlük semmi”. Szuper érzés volt, hogy végül összejöttünk, és együtt nem lett belőlünk „semmi”!

– Hogy történt ez a „zsák a foltját” találkozás?

– Otthon voltam a gyerekemmel, amikor a barátnőm, Laár Györgyi – akivel együtt jártunk gimibe – megkeresett, hogy nem lennék-e öltöztető helyette a L’art pour l’ar Társulatban. Igent mondtam, és egy ideig én voltam a fellépők öltöztetője. Akkor ismertem meg őket, később bábokat készítettem nekik, meg kellékeket, fejdíszeket. Ez 35 éve történt. A barátaimnak és a társulatnak kedvtelésből a mai napig készítek különböző tárgyakat. Gyártottam mindenféle kalapokat, bábokat, legutóbb például egy hatalmas kalapácsot, amivel engem vertek fejbe egy jelenetben.

– Az évek során egyre közelebb és közelebb kerültél a társulathoz.

– Szépen lassan, mint a farkas a mesében, aki a lisztes lábát bedugja az ajtórésen, beférkőztem a kecskegidákhoz. Amikor az első Besenyő család jelenet megszületett, már ott voltam. Az én ötletem volt, hogy a korábbi figurák csatlakozzanak egymáshoz, és alkossanak egy családot. A szöveget együtt írtuk. Ültünk a lakásomon, ötleteltünk és nagyon sokat röhögtünk. Abban az időben az Egyetemi Színpadon léptek fel és járták az országot. A Besenyő család akkor robbant be a köztudatba, amikor a műsorukat leadták a tévében. Másnap utaztam a buszon, és két srác mondogatta egymásnak a poénjaimat. Hihetetlen jó érzés volt, hogy az embereknek ez ennyire tetszik. A tévéstúdióban előadni a műsort egész más műfajt jelent, mint élőben a publikum előtt. Aki látott minket a tévében, és utána nézett meg a színházban, azt mondta, hogy „Úristen, hát ez sokkal jobb”. A tévében ugyanis sajnos nincs rögtönzés, röhécselés, és nem kerülünk közvetlen kapcsolatba a közönséggel. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt – Litkai Gergelynek köszönhetően – a Bábszínházban rendezett élő előadásokból is fölvettek néhányat. Gergő a Comedy Central programigazgatójaként azt mondta, hogy meg kell őrizni a műsorokat az utókornak, nehogy úgy járjunk, mint Hofi Géza, akinek a pályája utolsó tíz évéből alig maradtak fenn archivált felvételek. Jelenleg a Marcibányi Téri Művelődési Házban játszunk, de ha nyílna egy lehetőség a L’art pour l’art Légitársaság előadásának fölvételére, mi igent mondanánk. Ha egy producer olvassa a Mi Férfiakat, innen üzenjük neki: Kedves hölgyem vagy uram, máris jöhet, boldogan fogadjuk.

– A társulatban történt személyi változások, Galla Miklós, Nagy Natália, Laár András távozása és Stefanovics Angéla érkezése hogyan hatot a műsorotokra?

– Úgy érzem, hogy a L’art pour l’art szellemisége ugyanaz maradt, és ezen a jövőben sem kívánunk változtatni. Most már magam is igazat adok Zsoltnak, aki egyszer azt mondta, hogy ezt a világot továbbadhatjuk majd másoknak. A tagok tehát cserélődhetnek, mindig újak is jönnek, de valahogy ez az egész történet maradhatna egyben, és ez igazán jó lenne. Szerintem minden változás inspiráló. Amikor Galla kikerült a társulatból, törtük a fejünket, hogy ki kerüljön a helyére, és a Holló Színház tagjaként ismert Pethő Zsolt jelöltsége megkérdőjelezhetetlen volt.

Natália kiugrása után a fiúk – közel egy évig – hárman vitték a Winnetou című előadást, ezalatt kiderült, hogy ehhez a fajta színpadi játékhoz nem árt egy nő. Folyamatosan kapacitáltak, hogy lépjek be a társulatba. Kijelentettem, hogy „az van kizárva”, én introvertált ember vagyok, távol áll tőlem a színpad. Végül addig-addig nyúztak, amíg elkezdtem hülyéskedni, és csináltam két figurát, Zigótát és Kancácskát. Olyan jól sikerültek, hogy amikor megmutattam őket, a többiek azt mondták: Isten hozott! A Vastyúk is talál szeget című műsor volt az első, amiben szerepeltem.

Laár András távozása után mindhárman tudtuk, hogy továbbra is négyen szeretnénk folytatni. Nagyon sokat gondolkodtunk, hogy ki az a személy, aki kikezdhetetlenül közénk való. A legutóbb csatlakozó Stefanovics Angélát – aki fantasztikus teremtmény – Robi (Dolák-Saly Róbert) hívta meg. Kapacitáltuk, hogy a világhálón elhíresült Anzselika Habpatron alakját ültesse át a műsorba, ő azonban úgy döntött, hogy inkább új jeleneteket hoz. A saját figurái mellett közös alkotásaink is születtek az előadásban. Rövid időn belül kiderült, hogy Angéla minden szempontból tökéletes választás volt. Megfigyeltem, hogy örömmel jön, szeret minket, vagy – tudjuk, hogy kiváló színésznő – lehet, hogy csak mímeli, de akkor nagyon jól csinálja. Az új felállásban L’art pour l’art Légitársaság néven játszunk. András alapító tag volt, ezért a távozása után az előzőhöz hasonló hangzású, más nevet választottunk. A tavaly ősszel bemutatott előadásunknak nincs címe, egyszerűen az új nevünket írtuk a plakátra. A következőnek már lesz, de még titok.

– Hogy állsz az énekléssel?

– Műsoronként egy-két dalban szerepelek, de finoman szólva, nem vagyok énekesnő. Mindenesetre szeretek énekelni – hogy ezt a közönség is kedveli-e vagy sem, az már legyen az ő problémájuk. Egyébként nem én, hanem a figurák énekelnek, és ez a tény másképp veszi ki magát, mintha Szászi Móniként állnék ki a színpadra danolászgatni.

– Zigóta önmagában is abszurd szerep, mert ezzel a névvel ő mégis egy nagyobbacska lány…

– Eredetileg úgy képzeltem, hogy megmarad az egyedfejlődés kezdeti szintjén, mert tudjuk, hogy a név kötelez, de aztán az történt, hogy ez a gyerek okos lett. Miután megszületik egy figura, megszólal a saját hangján, és az lesz belőle, aki lenni akar. Így azután gyorsan „átképzeltem”, hogy a Zigóta nevet a családjától kapta, akik azt képzelték, hogy ő megmarad ezen a szinten. A szereplőink karaktere nem változik, olyanok, mint a rajzfilmfigurák. Pl. a folyamatosan haldokló Anti bácsi sem fog meghalni soha. Maximum olyan halált hal, mint időnként az egér a Tom és Jerry-ben, tehát lapos lesz, majd leesik a falról és föltöltődik.

– Mekkora stábbal dolgoztok?

– Mindenkivel együtt összesen kilencen vagyunk. A technikai személyzet tagjai (hangtechnikus, világosító, berendező, öltöztető és a menedzser, aki a sofőrünk is) cimborák, a teljes csapat egy közös baráti társaságból alakult. Ez egy nagy stáb, de sok jelmezzel, külön díszletekkel dolgozunk, úgyhogy mindenkinek jut feladat.

– Kaptok visszajelzéseket a közönségtől?

– A Facebook oldalunkon és az életben is jönnek a kommentek, a tapsok vagy esetleg a csöndek. Egy új bemutató után az első tíz előadást biztosan átírjuk a reakciók alapján. A nézők véleménye nem mindig egyezik a miénkkel. Előfordul, hogy amit mi nagyon frappáns jelenetnek gondoltunk, és a próbák során végigröhögtünk, az nem jön be a közönségnek. Természetesen személyes találkozások alkalmával is jelzik, hogy mi az, ami különösen sikert aratott. Engem nagyon ritkán ismernek fel, mert nem úgy nézek ki az utcán, mint Kancácska. Közel sem tudok olyan bőkezűen bánni rúzzsal, mint ő. De ezt egyáltalán nem bánom, mert jobban szeretek inkognitóban kukkerolgatni, hallgatózni és egyáltalán létezni. Zsoltot azonban mindig megismerik. Amikor például közösen vásárolunk és valaki odalép hozzá, én gyorsan eltűnök, olyankor beesek a tejes pultba, vagy a konzervek közé dugom a fejem, mint egy strucc.

– Említetted, hogy már javában dolgoztok a következő előadáson. Elárulnál olvasóinknak néhány kulisszatitkot?

– A bemutatót jövő őszre tervezzük. Ez lesz az első igazán nagy közös munkánk az új felállásban. Eddig a tapogatózás időszaka zajlott, sok udvariaskodással. Mára azonban elég jól megismertük egymást, szabadon áramlanak az ötletek. Folyamatosan röhögünk, sorra születnek az új figurák. Izgalmas, abszurd és nagyon vicces lesz, ennyit elárulhatok. Én már nagyon várom.

Írta: Rojkó Annamária | Képek: Balogh Róbert, Szászi Móni