Az inkák kincse – Peru

Utazás rovatunkban mondhatni már nagyjából körbelőttük Észak-Amerikát, és a kubai beszámoló kapcsán a földrész középső részén is tettünk egy „papíralapú” kirándulást. Jurák Zsolt állandó utazási szakértőnk kalauzolása mellett ezúttal a kontinens déli részét vettük célba, melynek első állomása és országa Peru.

Peru szerintem egy olyan ország, amihez nem lehet csak úgy érzelemmentesen közelíteni. Aki mondjuk nem Marvel-képregényeken, filmeken, hanem mondjuk Karl May-féle indiános könyveken nőtt fel, annak a bédekkereken túl más intuíciói, víziói is kialakulhatnak erről országról. Persze mi is könnyen egy valós kalandregény szereplői lehetünk, ha ellátogatunk az Inkák Birodalmába, mely a világ egyik legnagyobb és legfejlettebb kultúrája volt évszázadokon át. Történelmükben az inkák olyan talányokat, fantasztikus építészetet – hogy mást ne is említsünk – hagytak hátra, ami még mostanság is expedíciók sorát vonzza. Ennek fényében nem csoda, ha ez a kulturális Kánaán sokak bakancslistás helye. Utazási szakértőnk szerint – aki ritkán mond ilyet – Peruban végtelen időt el lehetne tölteni, annyi a látnivaló és az élmény. Viszont, hogy az ember ne essen se kísértésbe, se időzavarba ne kerüljön a világ másik fertályán, nem árt a szokásosnál alaposabban felkészülnie, ha Perut választja úti célnak.

Barna András (B. A.): Zsolt, tőled az élménybeszámolóid során már megszokhattuk, hogy jellemzően többször megfordulsz egy országban. De Peru – valljuk be – nincs a szomszédban. Itt mikor jártál először?

Jurák Zsolt (J. Zs.): Szerintem az utazni szeretők számára a Machu Picchu egy olyan hely, amit senki nem hagyna ki szívesen. Kilencéves korom óta utazom tervezetten és fanatikusan, így csak az időt kellett kivárnom, hogy eljussak ide. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy ha valaki ilyen messzire elutazik, akkor emellett érdemes más látnivalókat is felfedezni. Nálam sem történt másként, amikor bő tíz éve először voltam Peruban, én ezt egy dél-amerikai hajóúttal is összekötöttem.

B. A.: A bevezetőmben utaltam arra a megjegyzésedre, hogy Peruban végtelen időt el lehet tölteni, ugyanakkor ez nehezen megvalósítható.

J. Zs.: Ez így van, én a dél-amerikai túrám kapcsán egy tizenkét napos perui programot állítottam össze magamnak. Szerintem ebbe minden fontos látnivaló kényelmesen belefért, de ez természetesen személyre szabott dolog. Az út keretét Lima adta meg, ide érkezett meg a repülő, és a hajóúton később visszatértem a fővárosba. Lima számomra egy érdekes csalódás volt. A főváros főterét – amit oly sok dél-amerikai város főteréhez hasonlóan Plaza de Armasnak hívnak – kétszáz éves épületek veszik körbe. Szinte mindegyik a világörökség részét képezi, és gyönyörűen fel vannak újítva. Utólag bevallhatom, hogy nagyon kellemes meglepetést okozott, hogy ennyire szépen helyreállították őket. Az viszont jelentősen rontott az összképen, hogy ottjártamkor rengeteg tank és katonai jármű állomásozott a környéken. De itt nem is időztünk túlzottan sokat.

B. A.: Lima után mi volt a következő állomás?

J. Zs.: Limából az Inka Birodalom központjába, Cuzcóba repültünk. Itt eltöltöttünk egy napot az akklimatizálódás miatt. Egyébként Cuzcóban és végig egész utunk során rendkívül jó szállodákban sikerült laknom. Jellemzően mind ötcsillagos hotel volt, mindegyik valamilyen történelmi épületből lett átalakítva. Noha az ötcsillagos besorolásról sokat látott utazóként mások az elképzeléseim, ennek ellenére semmilyen rossz tapasztalatot nem szereztem a szálláshelyeimmel, amelyek kivétel nélkül egy helyi prémium hotellánchoz tartoztak. Ugyanakkor keveset időztem a szállodában, hiszen minden lehetséges pillanatot ki akartam használni az adott környék bejárására.

Cuzco főterét – mint Limáét is – Plaza de Armasnak hívják. A város érdekessége, hogy az alaprajza a szent állatuk, a puma körvonalait mintázza, a történelmi központot jelentő főtér pedig valahova oda esik, ahol az állat szíve van. Ennek tudatában nagyon különleges érzés sétálgatni ezen a környéken, ahol éppen akkor egy óriási fesztivál zajlott.

A főtértől nem messze található a városi piac. Itt láttam testközelből először kokalevelet, de a belőle készült teához a szálloda lobbijában is mindig hozzá lehetett jutni, mert az ital segít az akklimatizálódásban, ami kell is, hiszen a város 3400 méter magasan fekszik. Én – bár megkóstoltam – nem éreztem különösebb hatását a kokalevélnek, ám szerencsére elég jól viseltem az átállást. Egyébként az utcai árusoknál számtalan különféle módon feldolgozott kokatermék kapható.

Cuzco fantasztikus hely, az egész Inka Birodalom fővárosa volt a 14–15. században. Nagyon sok épület még ma is ebből a korszakból származik, szinte mesélnek az ősi falak, amikor az ember közöttük sétál. A korábban említett városi fesztivál okán az éttermek erre az alkalomra egyedi és kifejezetten tradicionális étlapokkal rukkoltak elő, ami azért volt számomra egy jó dolog, mert amúgy a perui konyha különösebben nem jellegzetes. Az ünnepi menüsorok viszont pazarok, és némelyik ételben akkora kukoricaszemek voltak, amilyeneket még életemben nem láttam. Konkrétan olyan nagyok, mint egy cseresznye.

B. A.: Gondolom, a koronát Cuzcóra a Machu Picchura tett kirándulás tette fel.

J. Zs.: Mindenképpen. A Machu Picchura vezető úthoz először buszra, majd vonatra szálltunk, az utolsó etapot pedig panorámavonattal tettük meg. Ez utóbbi majdhogynem kiköpött mása volt az alaszkai kirándulásom panorámaszerelvényének, és a tökéletes kilátás mellé fejedelmi ellátásban részesültünk. A végállomástól ki-ki a fizikai állapotának megfelelően gyalogosan is eljuthat a végcélig, ez azonban egy többnapos túra. Hogy érzékeltessem a feladat nagyságát, azt hiszem, elég csak annyit megemlítenem, hogy az inka ösvényen 82 kilométert kell megtenni 1200 méteres szintkülönbség mellett, hogy elérje valaki a Machu Picchut. Úgyhogy erre az útra tényleg csak az vállalkozzon, akinek megvan hozzá a kellő fizikuma. Én a könnyebbik megoldást választottam és járműről járműre szállva jutottam fel a csúcsra. Miközben haladtam felfelé akkor éreztem igazán hasznosnak az egynapos cuzcói akklimatizálódás jótékony hatását.

A Machu Picchun akármennyi időt eltölthet az ember anélkül, hogy kétszer ugyanoda lyukadna ki. A többórás séta közben olykor rendkívül szelíd lámák és alpakkák társaságát élvezhetjük. A helyről nem tudok szentimentalizmus nélkül beszélni, ugyanis a Machu Picchun eltöltött barangolásom közben értettem meg azt valójában, hogy miért is kell ide eljönni, annyira csodálatos és különleges. Nem véletlen, hogy az UNESCO-világörökség része, és az sem, hogy beválasztották a világ hét új csodája közé. Érdemes megfogadni a jótanácsot, hogy ha ideutazunk, akkor válasszuk meg körültekintően az időpontot, és nézzük meg, hogy mikor van a száraz évszak, mert esős időben itt túrákat tenni egészen bizonyosan nem akkora élvezet.

B. A.: Mi volt a következő csoda?

J. Zs.: A Machu Picchu után egy közel egész napon buszos túrával értük el a 3812 méteres magasságban elterülő Ticicaca-tavat. A Titicaca Dél-Amerika legnagyobb és a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, Bolívia és Peru határán, tizenháromszor nagyobb, mint a Balaton, és ha jól tudom, húsznál is több folyó táplálja. Az idevezető út bő tízórás, de szerencsére a több közbeiktatott megállónak köszönhetően nem válik unalmassá. A buszvégállomás a Ticicaca-tóval szemben van, így amikor az ember leszáll, akkor szinte azonnal szembeötlik egy tóközepi gyönyörű épület, a szálloda, ahol helyet foglaltam magamnak. A hotel nemcsak kívülről, hanem belülről is fantasztikus, szó szerint az ember hasára süt benne a nap. Kívül megannyi nádsziget veszi körül, amit Uros-szigeteknek hívnak, és az uros indiánok építik kizárólag nádból, akik egyébként itt is laknak, úgyhogy még növényeket is termesztenek ezeken a különös zátonyokon. A jelenlétük számtalan turistát vonz, akiket a saját nádcsónakjaikkal különböző túrákra is elvisznek, magam is részt vettem egy szigetek közötti körúton. Jegyzem meg több mint negyven sziget van a Ticitacán, persze nem mindegyik nád, van közöttük jónéhány természeti képződmény a legnagyobbra én is elmentem.

B. A.: A vizes élményeket mi követte?

J. Zs.: Arequipa, Peru „fehér városa” az Andok déli részén fekszik, és a közeli tűzhányó meglepően világos kőzetéről kapta ezt a nevét. Az El Misti vulkán Arequipa jelképe is, a város nagyjából minden pontjáról látszik. Számos kép, festmény készül a pazar látképről, egy ilyennek én sem tudtam ottjártamkor ellenállni. Arequipa érzetre Kubát juttatta eszembe. A város főterén a 16. században épített Santa Catalina-kolostor áll, ami olyan csodálatos és olyan szépen fel van újítva, mint ha egy hónappal korábban épült volna fel. Egyébként hatalmas, szinte város a városban. Arequipát egy felfogadott helyi idegenvezetővel jártam be, aki a turistalátványosságokon túl is mutatott érdekes helyeket. Ő vitt el egy olyan étterembe is, ahol tengerimalacsültet szolgáltak fel.

B. A.: Úgy látom, elérkeztünk a gasztrorészhez.

J. Zs.: A tengerimalac mindenképpen érdekes eledel, de nem gondolnám, hogy kulináris élmény. Szerintem egy fürjön több hús van, mint ezen az állaton. Az íze pedig olyan, mint egy ropogós bőrkének, amit burgonyával és a kukoricával szolgáltak fel. Bár főételként szerepelt az étlapon, ezzel nem lakik jól igazából senki.

A perui konyhára többek között a számtalan leves jellemző. Ezek jóformán egy alapra készülnek, inkább a bennük megfőzött hozzávalók miatt érezhetjük azt, hogy mást eszünk. A sütőtök és a kukorica tradicionális, szinte mindenben van. Ha jól emlékszem, ez utóbbiból talán 72-félét termesztenek, közülük viszont nagyon sok igazi kedvencemmé is vált. Mondanom sem kell, hogy az utcán lépten-nyomon lehet kapni főtt változatban, úgyhogy én kukoricát ettem kukoricával. A másik nagy különlegesség, amit megkóstoltam, az alpaka volt. Az íze a marháéra hajaz, de valójában akkor igazán zamatos, ha valamilyen szósszal öntik le vagy mártással szolgálják fel. Szintén gyakori a perui töltött paprika, amit itt jellemzően jalapeñóból készítenek, az ízvilága pedig magáért beszél. Egyébként, ha nem akarják, hogy ehetetlenül erős legyen, akkor mielőtt megtöltik, ecetes vízben megfőzik. De ez csak néhány emlékkép a perui konyháról, ami nálam inkább a kellemesen érdekes, mint a wow-kategóriába tartozik.

B. A.: Kilépve a gasztroemlékek világából, Arequipa után mi következett?

J. Zs.: A fehér várostól nagyjából négyórás autóútra van a Colca-kanyon. A két vulkán között kialakult katlan a 3300 méteres mélységével kétszer mélyebb, mint a Grand-kanyon. Nyilván a távolság miatt is a Colca-kanyont kevesebben ismerik, de fantasztikus hely, amelynek elmaradhatatlan szereplői a szurdokban repkedő kondorkeselyűk.

B. A.: Ha már szóba került a térség ismertsége, mennyiben érzékelhető ez a turizmuson, ha erre van vagy lehet bármilyen rálátásod?

J. Zs.: A távolság valóban tényező, ugyanis kétszer annyiba kerül ide elmenni, mint mondjuk magas színvonalon Ázsiába vagy Észak-Amerikába utazni. Szóval ez a térség egy kifejezetten drága célállomás. Ennek ellenére sok a helyi és sok a külföldi turista, de nem olyan értelemben, ahogy arra mondjuk az ember például az olaszországi tengerpart esetében gondol. A magas árak itt egyfajta szűrőként is működnek. A repülőjegy is duplájába kerül Dél-Amerikába, Peruba, mint mondjuk Miamiba. Nyilván sokféleképpen lehet szervezni egy ilyen utat – van, aki hátizsákos turistaként jön el ide -, de számomra egy biztonsági faktort jelentett, hogy olyan szállodákban laktam, amelyek ennek a minőségnek eleget tettek. A legtöbb helyen idegenvezetőt fogadtam, mert az ő segítségükkel – mint a világ oly sok országában – olyan helyekre is eljut az ember, amik nincsenek benne az útikönyvekben. Az elmúlt több mint két évtized utazásai során megtanultam, hogy vannak olyan távoli országok, desztinációk, ahol nem lehet „spontán” az ember, nem engedheti meg magának, hogy átadja magát egy helyzetnek, mert majd később itt vagy ott tol a programon. Amikor az ember ideje ki van mérve, mert csak bizonyos időt tud eltölteni egy országban, és ezt akarja a lehető legjobban „kimaxolni”, akkor az utat dupla körültekintéssel kell megszerveznie.

B. A.: Ma hogyan gondolsz vissza a térségben és Peruban tett utazásodra?

J. Zs.: A perui utam egy szűk hónapos dél-amerikai körút része volt, és az Inkák Birodalma mellett érintettem néhány napra Argentínát és Chilét, miközben a hajó még megkerülte a Horn-fokot is. Szóval annyi, de annyi csodában volt részem ez idő alatt, hogy szinte tobzódtam a „wow”-élményekben. Amikor szóba került, hogy a mostani cikk témája Dél-Amerika legyen, akkor az országválasztással volt némi dilemmám azzal kapcsolatban, hogy Brazíliát vagy Perut válasszam, hiszen valahol a két desztináció fej fej mellett halad egymás mellett bennem. De ha úgy tettem fel az eldöntendő kérdést, hogy a látnivalók közül a Machu Picchuval mi veszi föl a versenyt Dél-Amerikában, akkor a válasz egyértelmű: semmi, ezért esett végül a választásom Perura. Érdekes azonban, hogy miközben felejthetetlen emlékeket szereztem Peruban, mégsem vált számomra olyan országgá, ahova mondjuk háromévenként visszavágyom, és míg Brazíliába sokszor visszamentem, Peruban csak kétszer jártam. Most viszont hamarosan Srí Lankára utazom, úgyhogy a következő számban ennek az útnak az élményeiről számolok majd be.

Írta: Barna András | Képek: Jurák Zsolt