Sophie Marceau-tól Szentesi Szandráig

Kilencévesen tévéfilmet forgatott, bakfisként külföldi színészeknek kölcsönözte a hangját, majd lelépett Amerikába. Miután visszatért, a legismertebb hazai médiaszemélyiségek közé tartozott. Éveken keresztül élőben közvetítette az Oscar-gálát, azután hirtelen a cukrászat és a vendéglátás egyedi formája felé fordult. Legutóbb egy sikerlistás ifjúsági könyvsorozat szerzőjeként tűnt fel. És mindeközben folyamatosan imádja a funkyt.

Rojkó Annamária: Nem titok, hogy a médiapályafutásod már kisiskolás korodban elkezdődött, de talán kevesen tudják, hogy annak idején hogyan kerültél a kamerák elé. Elmesélnéd?

Balázsy Panna: Gyerekkoromban az anyukám rendezőasszisztensként dolgozott az Iskolatelevíziónál, amely hétköznap délelőttönként ismeretterjesztő kisfilmeket sugárzott. Egyszer egy kislányról forgattak filmet, akinek kiveszik a manduláját. A történet arról szólt, hogy mindez milyen hatással van a családjára és az osztálytársaira, egyszóval, hogy a kislány mindenkinek mennyire hiányzik. A stáb sehol sem talált főszereplőt a feladatra, és a rendező addig kérlelte anyukámat, hogy hadd próbáljanak ki engem, amíg ő végül beleegyezett. Kilenc éves voltam, szégyenlős, visszafogott kislány, és végig nagyon izgultam. A Heim Pál Gyermekkórházban forgattunk, ahol megismerkedtem az összes nővérrel és orvossal. Két héttel a felvétel után valóban ki kellett venni a mandulám, és kértem, hogy ugyanoda menjünk, ahol a filmen dolgoztunk. A kórházban választhattam, hogy melyik orvos és nővér legyen velem a műtét alatt. A Csillagfény című könyvem éppen arról szól, hogy kétszer veszik ki a mandulám…

– Rendben, ez volt az első filmed, de mi jött ezután?

– Az Iskolatévében nem sokkal később még egy kisfilm következett, amit Visegrádon vettünk fel. A történetre nem emlékszem, de egy római kori sztori lehetett, mert tógát és sarut viseltünk. Remek volt a társaság, nagyon élveztem, jól éreztem magam, de apukám megelégelte a dolgot. Ha ugyanis az ember hetekig forgat, akkor nem jár suliba. Apámmal végül megegyeztünk abban, hogy engem továbbra is érdekel a filmezés, de az elfoglaltságaimat ettől kezdve a tanítás utáni időszakra szervezem. Ezzel kezdetét vette gyerekkorom szinkron korszaka. A Pannónia Filmstúdióban hamar híre ment, hogy délután 2 után rendszeresen ráérek. Elkezdődött nyolc intenzív év, mivel egészen 17 éves koromig szinte naponta – néha késő estig – ott voltam a szinkronstúdióban. Magyar hang voltam a szombat és vasárnap délelőtt futó szovjet, NDK, lengyel és csehszlovák sorozatokban. A Tau bácsira és a Majka, a csillagok küldötte címűre még sokan emlékeznek. A szinkronmunka nem színészi képesség, hanem gyakorlás kérdése és kell hozzá egy kis ritmusérzék is. Egy idő után óriási rutinra lehet szert tenni. Az utolsó nagy dobásom a Házibuli első része volt. Azt hiszem, ezt írják majd a fejfámra is, mert velem kapcsolatban szinte mindenki azt ismételgeti, hogy „te voltál a Sophie Marceau magyar hangja!”. A második rész szinkronizálásakor már Amerikában voltam. Hívtak, hogy jöjjek haza és csináljam meg a második részt is – hajlandóak lettek volna várni is néhány hetet –, de nem tudtam eljönni.

– Középiskolásként is bevállaltad, hogy délutánonként a szinkronba jársz?

– A Madách Gimnáziumban tanultam a harmadik osztály végéig. Azért keveredtem oda, mert Mezei Éva szinkronrendező, a mentoromként úgy gondolta, hogy a színjátszással komolyabban kellene foglalkoznom. A dráma tagozat helyett azonban a C-be kerültem, ami a „selejt” osztály volt. Velünk mindig történt valami, mindig zűrösek voltunk. Így aztán a tanulással nem nagyon foglalkoztam, énekkarra jártam és a szinkronstúdióba. Akkoriban még Páger Antallal, Ruttkai Évával és más neves színészekkel szinkronizáltam. Mácsai Pál, Cseke Péter és Szerednyei Béla alkották az ifjú generációt. Az egyik jelenetben Cseke állt az egyik oldalamon, Szerednyei a másikon. Amikor a filmben elcsattant egy csók, ők a stúdióban két oldalról adtak nekem egy-egy puszit, és én akkor azt gondoltam, hogy soha többé nem mosok arcot.

– Hogyan kerültél az Egyesült Államokba és később talán kalandvágyból jöttél vissza?

– Harmadik gimi után anyukámmal és a második férjével költöztünk Amerikába. Ott érettségiztem, aztán a virginiai George Mason Egyetemen elvégeztem a spanyol és a nemzetközi kapcsolatok szakot. Anyukámék hat év után jöttek vissza, én kilenc évig maradtam. Amikor 1993 nyarán visszajöttem, számomra egy rendkívül izgalmas időszak kezdődött. Egyszerűen más lett a perspektívám azután, hogy az Egyesült Államokban éltem. A nyelvtudás akkoriban még ritka értéknek számított. Idehaza egyre-másra jöttek szembe a lehetőségek. Akkor indultak a kereskedelmi rádiók, majd a tévécsatornák is. ’94 elején kezdtem a Danubius Rádióban dolgozni, ahova egy gyerekkori barátom, Villám Géza ajánlott be. Történetesen egy időben voltunk Amerikában. A Danubiusban három pasival vezettük a műsorokat. A hétórás Szombat esti extázist még ma is sokan emlegetik, és léteznek olyan weboldalak, ahonnan letölthetők a legviccesebb pillanatok. Egy évvel később, a Juventus Rádiónál önálló műszakokkal folytattam; gyakorlatilag ott tanultam meg rádiózni, igazi aranykor volt a kereskedelmi rádiózás történetében. Akkoriban rengeteget utazhattam, sztárokkal, színészekkel, zenészekkel készítettem interjúkat. Ezt az időszakot követte a Radio Bridge.

– A rádiós rutinodnak és az angoltudásodnak köszönhetted, hogy egy tévéstábbal kimehettél a Cannes-i Filmfesztiválra?

– Az MTV Stúdió 94 című műsora eredetileg Albert Györgyit delegálta volna, de később megkerestek, hogy menjek helyette én. Elmondták, hogy mindent előre leszerveztek, nem lesz semmi gond. „Természetesen” odakint kiderült, hogy semmit sem sikerült elintézni. Attól kezdve jártam a különböző standokat és mindenhol megkérdeztem, hogy van-e az előjegyzések között üresedés ahol interjút kérhetünk. Néhány nagy rendezőt sikerült elkapnunk, majd kaptunk egy fülest, hogy Antibes-ban interjút ad a Ponyvaregény című film stábja. Egy luxusszálló hatalmas teraszán várakoztak a különböző nemzetiségű forgatócsoportok. Egyszer csak odajött egy ember, megkocogtatta a vállam, és azt mondta: „öt perc múlva John Travolta? Ráérnek?” Travolta remek interjút adott, és utána jöttek sorban a többiek: Tarantino, a rendező, valamint Bruce Willis, Samuel L. Jackson, és jött Maria de Medeiros, akire egyáltalán nem számítottunk. A Ponyvaregény végül elnyerte az Arany pálmát, ennek a ténynek és az elkészült interjúknak köszönhető, hogy bekerültünk a Stúdió ’94 adásába.

– Az említett szerencsés véletlen miatt pottyantak később az öledbe a televíziós Oscar-közvetítések?

– Az Oscar előtt a Golden Globe átadását közvetítettem. Erre a feladatra Buza Sándor, a Danubius Rádió zenei igazgatója ajánlott, amikor megkérdezték tőle, hogy szerinte ki tudná élőben végigkommentálni a filmes gálát. Ez volt tehát az első alkalom, amelyet az HBO-nál, később pedig az RTL-nél, az Oscar-díj gála követett.

– Az 1990-es években egy ilyen eseményre hogyan lehetett fölkészülni?

– Szép lassan belejöttem. Előzetesen megnézem, hogy kik a jelöltek, és ahány filmet csak lehetett megnéztem. Ezután begyűjtöttem minden rendelkezésre álló információt. Ma már az internet világában ezt könnyű megoldani, akkoriban azonban minden nehezebben ment. A forgatókönyvet és az elhangzó szövegek végső változatát csak a legutolsó pillanatban küldik el, előtte csak egy vázlatot kapok és folyamatos frissítéseket. A díjátadók súgógépről mondják a felvezető szöveget, de ott is figyelni kell, mert a megírt szövegek nem mindig férnek az adásidőbe, előfordul, hogy az utolsó pillanatban kihúzzák a felét. A díjazottak köszönőszövege természetesen spontán, ott születik helyben. Kemény meló éjjel 2-től reggel 6-ig topon lenni, de nagyon szerettem.

– Sokan az MTV Repeta című műsorából ismernek, ahol szemmel láthatóan nagyon felszabadultan vezetted a műsorokat…

– Akkoriban ifjúsági és zenés műsorok készítésében is közreműködtem. Sipos Pál, a Tudományos, Oktatási és Ismeretterjesztő Stúdió vezetője számomra többet jelentett egy átlagos főszerkesztőnél. Klasszikus módon mentorált: látott bennem fantáziát, erősítette, amit jól csinálok, és tudatta, hogy miben kell fejlődnöm. A Repeta általában hetente többször ment adásba. Hol a matek, hol a történelem vagy más tantárgyak egy-egy témaköre került szóba, ami köré többféle könnyedebb és fajsúlyosabb témát, vagy adáselemet is behoztak. Minden alkalommal egy kicsit ránk műsorvezetőkre is bízták, hogy mennyire élünk a színészi vénánkkal. Az adás után mindig kielemeztük a teljesítményt.

– A rádió és a tévé mellé hogy került harmadik „hivatásként” a cukrászat? Vezettél háztartást Amerikában?

– Harminc éves koromig egyáltalán nem érdekelt sem a főzés, sem a sütés. A gyerekvállalásra is csak 30 után álltam készen. A cukrászat sokkal inkább érdeklődés volt, mintsem pályamódosítási szándék. Egy barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy jelentkezünk egy OKJ-s cukrásztanfolyamra. A beiratkozás napján kiderült, hogy elvileg lehetőségünk van a gyakorlat elsajátítására, amennyiben találunk egy cukrászdát, amelyik befogad. Szerencsére ismertem egy azóta már nem létező francia cukrászda üzletvezetőjét, aki tárt karokkal várt minket. Fél éven át heti kétszer-háromszor egész napos műszakokat vállaltunk, és nála elsajátítottuk az alapokat. A záróvizsgával megszereztük az üzletvezetői képesítést is. Az inaskodás idején alaposan beleláttunk a szakmába és egyértelművé vált, hogy egy saját vállalkozás elindításához jelentős tőkére lenne szükségünk. Emellett mindez kemény fizikai munkával is jár, amit akkor még bírtam, de ma már biztosan nem vállalnék.

– A mesterfogások azért biztosan ma is ott vannak a kezedben. Melyik a kedvenc süteményed?

– Most éppen talán a babka, az izraeli csokis kalács, amit a lányaim nagyon szeretnek. Általában nincs időm a munkaigényes gyönyörű francia desszertekre, de rusztikus sütiket örömmel készítek.

– Azt szoktad mondani, hogy amit egyszer lezársz az életedben, azon könnyen túllépsz. A cukrásztanfolyam után új korszakod következett, ami mellett éveken keresztül kitartottál.

– Az étteremcsinálás legélvezetesebb verzióját találtuk ki. Az elképzelés abból állt, hogy hozzunk Budapestre különböző neves külföldi séfeket, akik változó helyszíneken, előbb egyszeri alkalommal – majd a nagy érdeklődés miatt két egymás utáni napon – mindig más borászat közreműködésével készítik el különböző nemzetek – török, francia, olasz – fogásait.

– És erre volt akkoriban fizetőképes kereslet?

– Ezt eleinte nem lehetett tudni. Először csak az ismeretségi körünket mozgósítottuk. Egy 45 ülőhelyes helyiségben tartottuk az első vacsorát, és elsőként egy izraeli szakácsot hívtunk. Aznap este még a csilláron is lógtak. Második nap is telt házunk volt és akkor úgy gondoltuk, hogy ebben az ötletben tényleg lehet valami. Húsz vacsorát szerveztem négy év alatt. Nagyon sok láthatatlan apróság, rengeteg munka kellett a sikerhez, de nagyon izgalmas volt.

– A saját korosztályod a tévéből és a rádióból ismer, a gyerekek azonban ezekről mit sem tudnak. Számukra Balázsy Panna az egyik legnépszerűbb ifjúsági könyvsorozat szerzője. Hoppá, itt egy újabb váratlan fordulat. Ezt hogy csináltad?

– Hét-nyolc évvel ezelőtt, egy buliban egész este a gyerekeinkről beszélgettünk Kolosi Beával, a Líra könyvkiadó vezérigazgatójával. Másnap fölhívott, hogy van-e kedvem gyerekkönyvet írni, mert az alsó tagozatos korosztálynak nincs igazán kortárs irodalma. Azt válaszoltam, hogy kedvem ugyan lenne hozzá – hiszen egy ilyen izgalmas lehetőségre nem mondhatok nemet –, de még sosem próbáltam. Ezt követően találkoztam Csapody Kinga főszerkesztővel, aki mindent tud a szakmáról. Hosszasan beszélgettünk, nagyon meggyőző volt. Megértettem, hogy mi a feladat, de a témán még jó ideig rágódtam. Emlékszem, végül egy olyan délutánon, amikor csend volt és nyugalom, leültem a laptop elé. És mintha elindult volna egy film, írni kezdtem, ami lepergett előttem. Magam előtt láttam egy kilencéves kislányt, ő lett Szentesi Szandra, a regénysorozat főszereplője.

– A gyerekeidről mintáztad?

– Én magam is emlékszem milyen kilencévesnek lenni. Szandra a saját gyerekkori énem, a gyerekeim és a fantáziám egyvelegéből született. Együltömben megírtam az első fejezetet, elküldtem Kingának, aki biztatott, hogy folytassam. Attól kezdve folyamatosan írtam. Azt hiszem, hogy a sokéves tévézés és rádiózás kialakított egyfajta arányérzéket, szerkesztési képességet.

– Hogyan emlékszel, milyen volt kilencévesnek lenni?

– Határozottan emlékszem az akkori belső életemre, és arra is, hogy mi történt velem. A legfontosabb, hogy megtaláljam a hangot. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy működnek a Szandra-történetek.

– A Szandra és a 3. B sorozat első része, a Csuromvíz története a környezetvédelem körül forog. Ez a regény később iskolai vetélkedők és versenyek alapkönyve lett.

– A mai napig ez a legsikeresebb a tizenkét rész közül, most tart a nyolcadik utánnyomásnál. Tényleg nagyon betalált.

– A főhős miért éppen a Szentesi Szandra nevet kapta?

– Egy alliteráló nevet kerestem, de az alakja nem kötődik senkihez. Később írt is nekem egy hús-vér Szentesi Szandra.

– Szandra egy újlipótvárosi bérházban lakik, hasonlóban, mint ahol annak idején te laktál?

– A lakás leírásánál ez nem volt tudatos, de az iskola egy az egyben az én általános iskolám.

– A nyelv, amit a harmadikosok használnak, mennyire volt ismerős, illetve mennyire kellett a saját gyerekeid szóhasználatából merítened?

– Más generáció vagyok, tehát kellett a segítségük ahhoz, hogy autentikusnak tűnjön a stílusom. Egyes témáknál megkérdeztem tőlük, hogy milyen szlenget használnak; milyen zenét hallgatnak, vagy milyen kommenteket írnak a TikTokon. Bizonyos fejezeteket megmutattam nekik és ők mindig segítettek.

– A sorozat kétszer hat részből áll és minden kötetnek Cs-vel kezdődik a címe. Az első hat könyv a 3. B körül forog. Mit történik a második hat részben?

– A Szandra és a csajok könyvek – bár a történet végteleníthető lenne –, a 8. osztállyal véget ér. Az első hat rész után kimaradt egy év. Időközben nagyobbak lettek az olvasó gyerekek is, ezért Szandra kalandjai hatodikos korától folytatódtak. Amikor beütött a koronavírus-járvány, a regénybeli Szandra környezete is ingerszegényebb lett, az ő sulijuk is átállt online oktatásra. A Coviddal kapcsolatos első ilyen témájú kötet a Csokiszuflé volt, amely arról szól, hogy az osztály hogyan alkalmazkodott ehhez a szokatlan helyzethez. Azt hiszem, hogy ebben a 12 könyvben mindent megírtam, amit szerettem volna.

– Ez egyben azt is jelenti, hogy befejezted az írói pályát?

– Semmiképp, azt mindig folytatni fogom. A járvány alatt elkezdtem a családfámmal foglalkozni, ennek nyoma a Szandra sorozat két utolsó kötetében is tetten érhető. Mostanában nagyon izgatnak az ősök, és ennek nyomán elhatároztuk az öcsémmel, hogy írunk egy könyvet a nagyapánkról, akinek tintaüzeme volt a Rózsa utcában. Egyikünk sem ismerte őt, az 1950-es években halt meg. A tervünket elmeséltem egy kedves ismerősömnek, akinek annyira megtetszett a sztori, hogy egy aukciós oldalon rátalált a nagyapám cégének tintaüvegére, sikeresen licitált rá, és nekem ajándékozta.

– Ez egy monográfia vagy egy fikciós történet lesz?

– Apánk feljegyzett az édesapjáról néhány történetet, és én is megtudtam róla ezt-azt. Azonban nem ez a lényeg, mert igazán sohasem rekonstruálhatjuk az őseink életét. Az elképzelés az, hogy mindkettőnk fantáziáját engedjük szárnyalni egy adott struktúra, váz mentén. Remélem, hamarosan lesz időnk megvalósítani ezt a számunkra fontos családtörténeti elképzelést.

– Hogy érzed magad mostanában? Kapcsolatban maradtál a médiával?

– A Next9 PR ügynökségnek dolgozom, ahol szerencsésnek mondhatom magam, mert sokoldalúan hasznosíthatom a képességeimet. Szervezéssel, moderálással és műsorvezetéssel is foglalkozom. Tavaly kiadtunk két mesekönyvet, amit ugyanazzal az illusztrátorral, Rippl Renátával készítettünk el, akivel a Szandra-könyveken is dolgoztunk. Emellett két éve a Blum Alapítvány kommunikációját segítem. Ebben az összművészetekre épülő, óvodapedagógiai személyiségfejlesztő programban a szakemberek hozzásegítik a gyerekeket, hogy kiteljesedjenek.

És ami a legfrissebb hír, hogy április 22-én, a Föld napján, megjelenik vadonatúj környezetvédelmi sorozatom első része, a Földindulás, ami négy gyerek izgalmas kalandjairól szól, és reményeim szerint sok hasznos és beépíthető gyakorlati tanáccsal szolgál a fiataloknak arról, hogyan kéne fenntarthatóan élnünk.

– Igazán nehezen lehetne beskatulyázni, ezért ezzel nem is próbálkozom. Mit csinálsz, amikor semmi dolgod? Egyáltalán, néha van egy kis szabadidőd?

– Ami igazán érdekel, arra mindig van időm. Imádom a filmeket és szeretek színházba járni, főleg akkor, ha egy igazán magával ragadó történetet láthatok. Szeretem a kortárs táncot, a jó könyveket. Imádok főzni és sütni, utazni, kutyát sétáltatni a gyerekeimmel az erdőben. Az önkifejezés legjobb módja a tánc. A barátaimmal eljárunk táncolni, főleg a funky esteket imádjuk, ahol addig ropjuk, amíg csak szól a zene, és vége nincs a bulinak.

Írta: Rojkó Annamária | Képek: Balogh Róbert