„Az úgy volt…”

Egészen biztos vagyok abban, hogy a Janikovszky név rengeteg ember számára ismerősen cseng, hiszen a népszerű írónő generációkon átívelő és örök érvényű dolgokat fogalmazott meg könyveiben. Ehhez a munkássághoz jelentősen hozzájárult Janikovszky János, Janikovszky Éva fia is, aki ugyan nem lépett édesanyja nyomdokaiba, de mint azt olvasni fogják, a vágy mindig benne élt az anyai vonal folytatásában. Az élete azonban teljesen más irányt vett: villamosmérnök, majd mérnöküzletkötő lett, ma pedig több lábon álló üzletember, a Móra Könyvkiadó tulajdonosa és az első vállalkozó, aki luxusruhaüzletet nyitott az Andrássy úton. „Kire ütött ez a gyerek?”

Talán elnézik nekem, ha egy picit formabontó módon ágyazok meg a következő beszélgetésnek, de nem tudom mentesíteni magam attól a soha el nem múló nosztalgikus romantikától, amit az Andrássy út és szűkebb környéke jelent számomra. Közel három évtizedet éltem itt akkor, amikor még az előző rendszer keresztlevelét viselték az utcatáblák. Akkor, amikor még a Népköztársaság útja és a Bajcsy-Zsilinszky út kereszteződésében egy dobogón álló rendőr irányította a forgalmat és az Erzsébet teret is Engels térnek hívták. Akkor, amikor a forgalomirányítás pulpitusa mögött egy azóta beépített foghíjtelek tűzfalain óriási fényreklámok demonstrálták a modern 20. századot, és persze egészen más üzletek kísérték végig az embert a Hősök teréig, mint ma. Noha a jó sors már évekkel ezelőtt a szűkebb, majd tágabb agglomerációba száműzött, minden egyes alkalom, amikor itt járok vagy csak végigsuhanok Budapest egyetlen sugárútján, kellemes emlékekkel tölt el. A mostani interjú előtti spontán jött séta sem múlik el bennem érzelemmentesen: óhatatlanul is kézen fognak a hetvenes évek és ezzel együtt képletesen a kora ifjúságom kirakati portáljainak emlékei is.

Csak rövid elmélkedésre jut idő, hiszen mire pontot teszek a gondolataim végére, megérkezem az Andrássy út 5. elé, ahol egykor női fodrászat működött, s ahová még édesanyám is járt szépítkezni. Az üzlet helyén ma Ermenegildo Zegna luxusférfiruha-butikja található, amit a leggyakrabban úgy aposztrofál a média, hogy előbb volt itt, mint a Louis Vuitton. Az 1910-ben alapított milánói divatcég hazai képviselője, Janikovszky János tizenhat évvel ezelőtt nyitotta meg Zegnát, ami akkoriban az első fecske volt a divat főutcájában.

János a hatvanas éveinek közepén járó üzletember, korát meghazudtoló kondiban van, eleganciája tökéletes lenyomata az általa képviselt márkának. Sármos megjelenését az idő már megszórta néhány ezüstös tinccsel, de tekintetében ott az örök mosoly; kifejezetten bohém pasi benyomását kelti. A több szekcióból álló elegáns üzlet belső részében ülünk le beszélgetni, ahol az interjú apropóját akár a nemrégen megjelent Janikovszky Éva-könyv, A Naplóm is jelenthette volna. Ezt a történetet a MiNők magazinunk hasábjain tettük közzé, mert mi most egy egészen más históriára voltunk kíváncsiak.

Barna András (B. A.): Attól, hogy valakinek az édesanyja író, még nem biztos, hogy a fiának is azzá kell válnia. De majdnem kizárt, hogy az a mindennapos irodalmi közeg, miliő, amiben te felnőttél, ne lett volna hatással az emberfiára. Mégsem a humán oldal felé fordultál, hanem mérnök lettél. Miért vetted erre az irányt?

Janikovszky János (J. J.): Erre szokták azt mondani, hogy ez valahogy így alakult. Egyébként újságíró akartam lenni, amit talán több dolog is igazol. Egyfelől az, hogy amikor mostanság néha „lapozgatom a múltat”, akkor a kezembe akadnak olyan dolgok az otthoni ereklyék között, amiket én írtam. Egy-egy ilyen emlék kapcsán mindig elgondolkozom azon, hogy valahol legbelül én is az írói pályára készültem. Sőt később, amikor már a villamosmérnöki karra jártam, az egyetemi újságokban is jelentek meg írásaim, egyszer még egy versem is. Tehát a lappangó késztetés egész biztosan bennem volt, és persze szerettem is írni.

B. A.: Akkor miért nem?

J. J.: Édesapám azt mondta, hogy az én igazságérzetem mellett nem javasolja ezt a szakmát, mert ha újságíróként igazat akarok írni, ebben a rendszerben az nem fog menni. Azt gondolta volna az ember, hogy ez csak a szocializmus idejére igaz, de úgy tűnik, hogy ez valahogy átível a rendszereken.

Az írás mellett már gyerekfejjel is imádtam üzletelni. Kisiskolás koromban kétforintos sztárképekről – Sophia Lorenről és másokról – csináltam másolatokat, amiket aztán később eladtam az osztálytársaimnak nyolcvan fillérért vagy egy forintért, hogy csak egy példát említsek a legkorábbi éveimből. (Nevet.)

B. A.: Elvégezted a villamosmérnöki kart, mégsem maradtál a pályán…

J. J.: Nem, mert nem éreztem magamban sem elég tehetséget, sem műszaki elhivatottságot ehhez a szakmához, viszont megalkottam a saját törvényemet, a „hitvallás-ohm” törvényét, ami úgy szól: utálom az ellenállást és a feszültséget, az áram pedig magas. (Nevet.) Ebből gondoltam úgy később, hogy nekem nem erre a pályára, hanem inkább a kereskedelmi vonalra kell nagyobb hangsúlyt fektetnem. Így kerültem el egy külkereskedelemmel foglalkozó vállalathoz mérnöküzletkötőnek, ahol számítógépek értékesítésével foglalkoztam. Kimondottan nagy előnyt jelentett, hogy fiatal voltam és egyedülálló. Ha a főnököm felhívott délután ötkor, és megkért, hogy ezt vagy azt még intézzek el, akkor én azonnal hadra fogható voltam, amit később persze elismertek. Nem sokkal ezután – huszonnyolc évesen – kikerültem az NSZK-ba, Düsseldorfba irodavezetőnek, ahol magyar számítógépes termékek kereskedelmével foglalkoztam. Egy-két év után láttam, nagy importigénye van a vállalatnak és ezzel együtt más magyar cégeknek is, ezért a kapcsolatrendszeremet kamatoztatva elkezdtem más dolgokkal is kereskedni. Egyébként a fenti „törvény” csak azt a vágyamat fejezte ki, hogy szerettem volna önálló tevékenységgel lehetőleg sok pénzt keresni.

B. A.: Az egyszeri ember egyszeri kérdése: jelentett valami előnyt vagy javította a reputációdat, hogy tudták, kinek a fia vagy?

J. J.: Tudták, de ez relevánsan semmit sem számított azon túl, hogy 1978-at írunk, amikor édesanyám már sikeres írónő volt, és mindenki nagyon szerette.

B. A.: A világlátásodnak köszönhető, hogy most egy exkluzív üzletben beszélgetünk?

J. J.: Azt hiszem, hogy ez korábbra nyúlik vissza. Nálunk családi hagyomány, hogy mindenki tud németül, ezért nem volt apelláta, nekem is tanulnom kellett. Az általános iskolában még csak oroszul tanultunk, de én már akkor német különórákra jártam. A gimnáziumban persze angolul is tanultunk, de anyu ezt kevésnek ítélte meg és különórákra is beíratott. Az üzleti életben elért sikereimet sok szempontból annak köszönhettem, hogy angolul és németül tárgyalóképes voltam, ha nem így lett volna, akkor huszonnyolc évesen egészen biztosan nem küldenek külföldre. Azt gondolom, hogy a magam generációjában kevés üzletember tud két nyelvből felsőfokú nyelvvizsgát felmutatni. Emlékszem, hogy amikor elkezdtem dolgozni, még akkor is csiszoltam a nyelvtudásom. Nap mint nap munka után felszálltam a Majakovszkij utca (ma Király utca) sarkán a négyes-hatos villamosra, és mentem a Rigó utcai nyelviskolába. Elég tudatosan készültem rá, hogy egyszer majd külföldön dolgozom.

B. A.: Egyszer csak eljött a váltás ideje. Mi jött a külker után?

J. J.: Összedőlt a rendszer 1989-ben, ami engem az NSZK-ban ért. Végignéztem, ahogy mi, magyarok, óriási, világraszóló hangulat mellett kiengedjük az NDK-s turistákat, majd ledőlt a berlini fal, amit gyakorlatilag egyenes adásban néztem végig. Mint ahogy azt is, ahogy Genscher beszél a prágai nagykövetségen. Elképesztő, hihetetlen, felemelő pillanat volt.

B. A.: Hogy élted ezt meg?

J. J.: Meglepődtem, mert nem számítottam rá, hogy ez ilyen elementáris sebességgel fog megtörténni. Azt éreztem, hogy itt és most egy történelmi lehetőség bontakozik ki egy olyan magamfajta kisember számára is, amilyen én voltam. A rendszerváltás 1989-ben következett be, és én 1990. január 30-án már céget alapítottam úgy, hogy még kint dolgoztam, de havi rendszerességgel hazajártam. Létrehoztam egy kereskedelmi vállalkozást, tudtam, hogy kereskedni akarok, mert csak így lehet majd igazán pénzt keresni. Az akkor alapított cégem még a mai napig is létezik, csak a neve változott meg a profilváltás miatt.

B. A.: Ez a cég mivel foglalkozott, foglalkozik?

J. J.: A Chicco termékek, az Intex strandcikkek és a Maxi Cosi gyerekülések forgalmazásával. A nagy történelmi fellendülést számunkra azonban az hozta meg, amikor a babatermékekre megszereztük a Walt Disney-licencet tizennyolc kelet-európai országra. Több mint száz termékből álló portfóliónk volt a cumisüvegtől kezdve az előkéig, amit Thaiföldön és Kínában gyárttattunk.

B. A.: Hogy jön szembe az emberrel egy ilyen lehetőség?

J. J.: Nem szembejött, hanem én láttam meg ebben a lehetőséget. Ugyanis a cég szempontjából nem lehetett egyedüli stratégia, hogy mindent importálunk, amire van igény, hanem valamire specializálódni kell. A Walt Disney egyébként nagyon kemény feltételeket szabott, akkor is fizetni kellett egy úgynevezett. minimál garanciát a jogokért, ha egy darab terméket sem adott el az ember.

B. A.: Ha jól emlékszem, az Andrássyn volt egy Chicco bolt…

J. J.: Igen, de azt még Giber János csinálta, utána jöttünk mi 2004-ben, és forgalmazzuk azóta is a termékeket. De azt kell mondjam, hogy ezeknek az úgynevezett mono brand store-oknak ma már nincs létjogosultságuk, mert mindenhol lehet mindent kapni. A legtöbb multinál már régiós központi beszerzés történik, nem helyi. Emiatt nem téged fog megkeresni egy Müller, egy DM vagy egy másik szupermarket-hálózat, hanem közvetlenül a gyártóval tárgyal több országra. Szóval borzasztóan megváltozott mára a kereskedelem, mert a magyar piacot is elérte a globalizáció és annak minden következménye.

B. A.: Figyelve a változások szelét úgy érezted, hogy egy újabb lábat kell növeszteni?

J. J.: Megmondom őszintén, hogy nagyon szerencsésnek érzem magam, nemcsak azért, mert jókor és jó helyre születtem. A rendszerváltáskor harmincöt éves voltam, az alkotói erőm teljében, a legintenzívebb férfikorban, ekkor jött a Móra Könyvkiadó privatizációja, de mindemellett azt éreztem, hogy szeretnék még alkotni. Fiatalkorom óta szeretem a szép ruhákat, a belük áradó stílust, a kifinomultságot, de ez előbb szolgált adalékként, csak később apropóként.

B. A.: A kereskedői szakma valahol meg is követeli a jólöltözöttséget…

Ehhez nem is fér kétség, de élt bennem egyfajta küldetéstudat is. Amikor 1978-ban elkezdtem dolgozni a külkereskedelemben, az első külföldi útjaimon csak ruhákat vettem magamnak. Vásároltam egy zakót, egy farmert, egy bőrcipőt, egy pulóvert, és amikor ezeket felvettem, akkor úgy éreztem magam, mint egy herceg. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de e tekintetben kicsit ki is lógtam a munkatársaim közül, akik jobb híján a magyar konfekcióipar akkori választékából ruházkodtak. Nekem megérte az 53 márkás napidíjból spórolni egy jobb ruhára, mert az ember utána egészen másként festett a partnerei előtt, arról nem beszélve, hogy csajozni is jobban lehetett, ha az ember normálisan nézett ki. (Nevet.) Szóval nekem a ruha mindig is fontos volt. Egyszer egy outletben vettem magamnak egy Zegna öltönyt, és amikor elkezdtem hordani, akkor úgy éreztem, hogy a föld fölött járok. Ez olyan hatással volt rám, hogy elkezdtem célirányosan körbenézni, hol vannak Zegna-butikok a világban. És kiderült, hogy körülöttünk minden fővárosban nyílt már Zegna üzlet, csak Pozsonyban és Budapesten nem.

B. A.: Több mint másfél évtizede itt vagytok. Banális kérdés, hogy mi a titok?

J. J.: 2005-ben nyitottunk, és mire ez a beszélgetésünk megjelenik, már tizenhat évesek leszünk. Roppant büszke vagyok erre a tizenhat évre, hiszen itt az Andrássyn ennyi időt csak az anyacégek bírtak ki. Mondjuk, ha egy Louis Vuitton vagy egy Gucci bezárna, akkor már valószínűleg nagyon nagy bajnak kellene lennie, de ez remélhetőleg nem fog bekövetkezni. Az Ermenegildo Zegna üzletet franchise-rendszerben üzemeltetjük, ahol nagyon szigorúak a szabályok, megkötések. Amikor szezonális kollekcióváltás van, akkor nincs mese, az új kollekciót meg kell venni. Nincsen más forgatókönyv, mert akkor megszeged a szerződést, felmondanak és bezárhatsz.

B. A.: 2005-ben is más volt a világ és most is. Más volt a fizetőképes kereslet akkor is és most is. Az induláskor mit tettél a mérlegre?

J. J.: Kedvenc közmondásaim egyike: a tett halála az okoskodás. Így aztán, nagyon őszinte leszek: amikor döntésre jutottam, egyetlenegy Excel-táblázatot vagy megvalósulási tervet sem készítettem. Ugyanis annyira hittem abban, hogy egy ilyen üzletnek idehaza van létjogosultsága, hogy nekem mondhatott bárki bármit. Ha egy ilyen üzlet megél Belgrádban, Bukarestben vagy Prágában, akkor itthon is meg fog élni, csak oda kell figyelni, jó csapattal, jó helyen kell nekikezdeni. A Váci utcában egy ilyen üzletnek semmi keresnivalója, mert ott nem luxus árut keresik a ténfergő turisták, hanem a szuveníreket.

Nekem két dolog lebegett a szemem előtt: hogy megtaláljam egyrészt a legjobb szakembereket, akik majd viszik a boltot, értenek hozzá, hitelesek, van kapcsolatrendszerük, másrészt a megfelelő helyet, ami nem lehetett más, mint az Andrássy út, a legimpozánsabb hely a fővárosban, a világörökség része, és amíg világ a világ, az is marad a palotáival, a történelmi kisugárzásával.

Ugyanakkor aggódva nézem a világ alakulását, hiszen azzal szembesül az ember, hogy egyre többen,egyre többet vásárolnak az interneten, és ez szerintem óriási hiba. Egy olyan üzletnél, mint a miénk, ennek nem lehet létjogosultsága, hiszen a vásárlás élményéhez hozzátartozik nemcsak a ruha megérintése, felpróbálása, hanem a közeg, a hely, a személyzet, a kiszolgálás is, ahol évek múltán is ugyanaz az arc köszön vissza a törzsvevőinkre, mint tíz évvel ezelőtt. Nálunk van olyan kolléganő, aki a nyitás óta itt dolgozik, de az üzletvezető kollégám is túl van a tízéves munkaviszonyon. Ezt kevés üzlet mondhatja el magáról. Büszke vagyok rájuk! Ha mindent a neten vásárolunk meg, ne csodálkozzunk, hogy a városokban nem marad más, mint sok-sok bedeszkázott kirakatú bolt a hozzá tartozó állatvilággal.

Nekem ez az üzlet a szerelmem, rendkívül sokat kaptam tőle. Sokan kérdezik, hogy megéri-e. Nos, óriási pénzeket nem lehet vele keresni, de felemelő érzés belépni ebbe a miliőbe és tudni, hogy ezt én hoztam létre.

B. A.: Ha jól emlékszem, akkor az Andrássy út 5. alatt régen egy fodrászüzlet működött, mellette pedig egy nagy virágbolt…

J. J.: Igen, jól emlékszel, tényleg így volt. Mind a két üzletet valamikor a harmincas években alakították ki, és nem tudom, hogy miért, de akkoriban az eredeti gyönyörű boltíveket óriási, összenyomott üvegportálokkal váltották ki, amik teljesen tönkretették a homlokzatot. Nem is értem, hogyan engedhették meg ezt. Amikor idekerültünk, akkor gyakorlatilag visszaállítottuk az eredeti állapotot, boltíveket, kvádereket, amire nagyon büszke vagyok, megjegyezve azt is, hogy ennek hatására a mellettünk lévő üzletek is hasonlóan cselekedtek, ami szintén nagyon jó érzés.

B. A.: Visszatérve: az Excel-táblázatok helyett ezek szerint megérte csak az elszántságodra alapozni?

J. J.: Tizenhat év egy vállalkozás életében elég hosszú idő ahhoz, hogy olykor-olykor ne kerüljön hullámvölgybe. Ilyenkor mindig eszembe jutott a brit Blood, Sweat & Tears együttes, ugyanis volt a mi történetünkben is néhány vérrel, verítékkel és könnyekkel átvészelt korszak is, de kibírtuk. A végeredmény pedig a vevőinktől kapott sok-sok elismeréssel minket igazol.

B. A.: A másfél évtized elég hosszú idő ahhoz is, hogy az ember magán érezze a trendek változását. Hogyan alakult át a divat?

J. J.: A Zegna rengeteget változott, elsősorban azért, mert a divat és a világtrendek is változtak. Ellentétben a 2005-ös vagy 2010-es időszakkal, ma kevesebben járnak például öltönyben, és a nyakkendőviselet sem olyan, mint például tíz éve. Ma már egészen másra tartanak igényt a vevők, sokkal lazábbak vagyunk. A formalitás visszaszorult, és ez a változás látszik a mi választékunkban is. A divat rendkívül innovatív iparág lett, már nemcsak a klasszikus és megszokott alapanyagok jelennek meg a repertoárban, hanem egészen meglepő fejlesztések is. A Zegna, ahogy a többi világmárka is, elkezdett a fiatalabb korosztály felé nyitni, ami egyetlen kérdést vetett fel, hogy vajon ez a generáció képes lesz-e megfizetni ezt az árszintet. Nos, ma már szerencsére nemcsak meglett üzletemberek vásárolnak Zegnát, hanem a húszas-harmincas éveikben járó ifjú menedzserek is, akik korábban nem tartoztak a vevőkörünkbe.

B. A.: Hogy látod, idehaza mennyire jólöltözöttek a férfiak?

J. J.: Az üzlet egyik legkellemesebb hozadéka számomra és kollégáim számára, hogy minden évben három-négy alkalommal lehetőségünk van kimenni Milánóba, a Zegna show roomba, ahol – kiválasztva a teljes kínálatból – mi rakjuk össze a budapesti bolt választékát. Ez nem szakemberként is óriási élmény, ahogy az is, hogy az ember ilyenkor megtapasztalja, hogyan öltöznek az olasz férfiak. Sokszor úgy érzem, mintha nem is egy bolygón élnénk. Olaszországban még egy kisvárosban is van legalább egy férfiruha üzlet, ahol a kispénzű ember is össze tud válogatni magának egy-egy olyan szettet, amelyben úgy néz ki, mintha egy divatlapból lépett volna ki.

Itthon sem rossz a helyzet, közel sem olyan, mint amikor elkezdtem dolgozni. Akkor sokan úgy mentek el egy tárgyalásra, hogy a sötét öltönyhöz fehér zoknit és világos cipőt húztak. Na, az tragikus volt. Mára felnőtt egy-két olyan generáció, akiknek már nem a feleség teszi ki reggel, hogy mit vegyen fel. Ami ma nekem visszatetsző, hogy sok jómódú üzletember úgy gondolja: a legfontosabb üzleti öltözet az óra, mindemellett nincsenek jól felöltözve, és nincsen stílusuk sem.

B. A.: Ennyi idő után kialakult valamilyen exkluzív vagy személyesebb nexus az anyacéggel?

J. J.: 2003-ban kezdtem el tárgyalni, 2004-ben írtuk alá a szerződést a Zegnával, de azoknak a munkatársaknak, akikkel én akkor kapcsolatban álltam, már az írmagjuk sincs meg, kivéve a tulajdonost. Azok, akik a kelet-európai régióért voltak a felelősek, legalább háromszor cserélődtek le. Az elképesztő fluktuáció és a divatcégek közötti szakember-cirkuláció miatt egyszerűen nem is tud kialakulni meghittebb vagy személyesebb viszony. Ennek ellenére minket úgy emlegetnek a milánói központban, mint „historical partner”, azaz történelmi partner. Ugyanis nincs olyan franchise partnere a Zegnának Kelet-Európában, de nyugaton is csak nagyon kevés, amelyet ne adtak volna el vagy ne zártak volna be, vagy éppen ne ment volna tönkre.

B. A.: Minek tulajdonítod a magad stabilitását?

J. J.: Azt gondolom, hogy egyrészt a Zegna brand a világ egyik legjobb márkája, amit az is bizonyít, hogy Amerikában az évente megszondáztatott prémiumpiacon, a vásárlók között már többször lett a legjobb és végzett az első helyen. De talán ennél is fontosabb az, hogy jól kell választani, ám azt is hozzátéve, hogy ez nem az én ügyességemnek köszönhető, hanem szerencse is. Ugyanis, ha egy olyan márkát választottam volna, amelyik az évek során eladja magát mondjuk egy Louis Vuitton-csoportnak vagy akárki másnak, vagy tönkremegy, vagy kockázati tőketársaság veszi meg, bevezetik a tőzsdére, akkor az nem jó a világszerte létező ötszázötven Zegna-boltnak se, de egy olyan kis franchise-üzletnek, mint az enyém, egészen biztosan a halálát jelentette volna. Tehát óriási szerencse, hogy egy olyan családi vállalkozást, márkát sikerült választanom, amelyiknek nincsenek ilyen szörnyű tervei, illetve nincsenek rákényszerítve arra, hogy ilyen lépéseket tegyen.

B. A.: Te egy energikus ember vagy, akinek mindig van egy ötlete. Van a fejedben esetleg további elképzelés, ami további lábakat növeszthet?

J. J.: Mostanság ingatlanfejlesztéssel vagyok elfoglalva, de egyéb kereskedelmi tevékenységbe biztosan nem vágnék bele. A meglévőkre vigyázok iszonyatosan.

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert