Cápeti

Balogh Péter karrierje tanmesei fordulatokkal teli szakmai életút. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Cápák között angyalbefektetőjének története – a szó jó értelmében – motivációs trénerek aranybányája is lehetne, mert ebből az élet írta programból megtudhatjuk, hogy minél nincsen lejjebb, és persze azt is, hogy mindig van fény az alagút végén. Higgyék el, megvan bennem a jóra való restség, mégis egész beszélgetésünk alatt azon dilemmázom, hogy elcserélném-e az életemet Balogh Petyáéval. Arra jutottam, hogyha üthetnék közben néhány „entert”, ami átugorja a kritikus korszakokat, akkor a végeredményt mindenképpen.

Mielőtt bárki megróna a túlzott közvetlenségemért, Balogh Péter nemcsak a Cápatársak Petyája, hanem mindenkié, így Balogh Péter nekem is csak a bemutatkozás erejéig Péter, utána rögtön Petyára váltunk. Főhadiszállása egy csendes I. kerületi utcában található, a szépen felújított 19. századi épület már a modern kor palástja, belül az óriási üvegtáblákkal tagolt irodáknak már jelenkori a dizájnja. Szerencsére a felújításnál nem engedték el a tér egykori hangulatát sem, vakolatlan falfelületek idézik a múltat, ahogy azt a kis tárgyalót is, ahova beülünk beszélgetni. Mementóként egy Cápa magasodik fölénk. A Balogh Levente és Tomán Szabina által mentorált Meska képét – némileg irányított módon – Petya a Cápák között második évadában vásárolta meg. Szerintem nem bánta meg a befektetést, mert alig látni olyan megjelenését, ahol ez az alkotás ne jelenne meg a nyilatkozatai hátterében.

Petya nemcsak egy végtelenségig nyugodt és empatikus személyiség, hanem nagy mókamester is, amit nemcsak a fotózásakor villant meg, hanem történetmesélés közben is. Úgy érzem, hogy talán egy percig bánja, hogy fel kellett állnia az íróasztal mögül, de ez a gondolatom csak egy pillanatig tart, és gyorsan elmerülünk a múltidézés anekdotái között.

Barna András (B. A.): Hogy őszinte legyek, azt gondolom, hogy neked elég lenne csak azt egy kérdést feltennem, hogy meséld el, hogyan jutottál el a Commodore 64-től a Cápák között székéig, s ezzel tulajdonképpen minden későbbi kérdésemet megválaszolnád. Ígérem, hogy ennél szofisztikáltabb leszek, és nem egyszerűsítem le a feladatomat. Hogyan kötöttél soha el nem múló barátságot a számítógéppel?

Balogh Petya (B. P.): Mérnökcsaládból jövök, édesanyám és édesapám is villamosmérnök volt megannyi szabadalommal. Apám okleveles mérnökként sokat járt Indiában kiküldetésben. Szerencsésnek mondhatom magam, mert ennek köszönhetően kaptunk néha Toblerone csokit, és nemcsak karácsonykor került elénk banán, sőt megkóstolhattuk a mangót is, amiről úgy véltük, hogy egy óriási átverés, merthogy óriási magja van. (Nevet.) Tehát voltak olyan élmények, amelyek közelebb hozták hozzánk a világot. Egyszer egy iskolai évzáró után hazaérve édesanyámmal azt látjuk, hogy édesapám hasal a nappaliban a tévé előtt, és egy műanyag dobozzal bíbelődik. Azt mondta, most mutat valamit: begépelt néhány karaktert, megnyomott egy gombot, és a számítógép kiírta, hogy „Szia, Peti!”. Óriási élmény volt.

B. A.: Egyébként korábban volt már valamilyen számítógéppel kapcsolatos élményed?

B. P.: Nem, sőt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen, de lehet, hogy még az iskolában sem tudták. 1984-et írunk, amikor hétéves voltam, és szerintem Gödöllőn az elsők között lett számítógépünk. Az az élmény, hogy engem egy kis programocska a nevemen szólított, olyan meghatározó volt, hogy egyfolytában azon járt az eszem, mit lehet még ezzel a kütyüvel kezdeni, mit tudok én ezzel a géppel még csinálni.

B. A.: Azt gondolom, hogy akkor ezer emberből egy olyan lehetett, akit ez az oldala érintett meg számítógépnek, és nem a játékok.

B. P.: Kétségtelen, hogy az otthoni felhasználók elsősorban játékra használták, de engem valahogy mindig jobban izgatott a dolog másik fele. Például az, hogy én tudok-e játékot csinálni, illetve az, hogy még mit tudok kihozni a gépből.

B. A.: Emlékeim szerint akkor ehhez nem nagyon volt irodalom, mondhatni egy-egy „biblia” létezhetett.

B. P.: Ez pontosan így volt, később aztán lettek újságok és magazinok is. Akkoriban egyébként úgy terjedtek a szoftverek, hogy ezekben az újságokban lehoztak forráskódokat, amiket be kellett pötyögni, és utána az csinált valamit, amin aztán lehetett bütykölgetni, és örülni, hogy ha valami értelmezhető dolog lett belőle. Itt kezdődött nálam az ismerkedés, de néhány éven belül nagyon rácsavarodtam erre az egészre. Nagyon hamar rájöttem, hogy minden másnál jobban szeretnék ezzel foglalkozni.

B. A.: Mi volt az, ami hajtott?

B. P.: Programozóként szerintem az a legjobb dolog – és az életem nagyobb részében programoztam –, hogy nap mint nap van sikerélmény. Mindennap el lehet kezdeni valamit, és be is lehet fejezni. Nagyon jó érzés, hogy amit kitaláltam, az megvalósul, működik, és nem utolsósorban mindennap tanulhattam belőle valamit.

B. A.: A hőskorban honnan jöttek az ötletek, hogy mit akar az ember leprogramozni?

B. P.: A korai időszakomból csak emlékképeim vannak, például amikor egy matematikai oktatóprogramot csináltam az öcsémnek, aki éppen akkor tanult számolni. A gép feladott neki különféle feladatokat, összeadás, szorzás stb. Kiskamasz koromban aztán egyik nyáron nem mentem el a szüleimmel nyaralni, hanem otthon maradtam számítógépezni…

B. A.: Ezt hogyan fogadták? Mondjuk abban szerintem biztosak lehettek, hogy nem forgatod fel a lakást egy őrületes házibuli keretében. (Nevetek.)

B. P.: Ebben tényleg biztosak voltak! (Nevet.) Visszatérve a korábbi kérdésedre: akkor például az izgatott, hogy az utcai telefonok kártyáin hogyan vannak rögzítve az adatok. Azt próbáltam megoldani a számítógépemmel, hogy lehet megnézni, átprogramozni vagy feltörni. Éjjel-nappal ezen ügyködtem, de ahhoz soha nem voltam elég bátor, hogy utána ki is próbáljam. De otthon ez nagyon jó játék volt. Utána nagyon izgatott a hangfeldolgozás, a hangvágás, ehhez szintén írtam programot, később pedig hasonló módon a képszerkesztés, képfelismerés bűvölt el. Mindig voltak olyan területek, amelyek nagyon izgattak, és mindig más aspektusból vizsgáltam ezeket, ezért mindig volt egy projektem, amin dolgozni tudtam.

B. A.: Mit tekintesz a következő korszakodnak?

B. P.: Azt az időszakot, amikor otthonról Budakeszire kerültem, számítástechnika szakos gimnáziumba, és ott kollégista lettem.

B. A.: Ezek szerint ott már voltak „lelki társak is”?

B. P.: Igen, de azt gondolom, hogy a legfontosabb momentum az volt, hogy korábban az általános iskolában volt egy tanárom, aki egyengetett ezen az utamon, és akivel tulajdonképpen együtt fedeztük fel a számítógép világát. Ő partnerként tekintett rám.

B. A.: A partneri viszony azt feltételezi, hogy meglátta benned a tehetséget. Az voltál?

B. P.: Azt gondolom, hogy lépéselőnyben voltam talán a tanárokhoz képest is, hiszen nekem már akkor volt számítógépem, amikor az iskoláknak még nem, vagy éppen az idő tájt szerezték be az elsőket. Szóval jó voltam a magam korához képest, amiben akár az is benne lehet, hogy tehetségem van hozzá, de nem mellékesen az is, hogyha valamivel elkezdünk foglalkozni, mert nagyon izgat minket, és nagyon sok időt beleteszünk, akkor abban jó eséllyel jók leszünk.

B. A.: A gimnázium után jött az egyetem?

B. P.: Paradox módon az egyetem nekem nagyon bejött, és ezért nem jött be. Amit az ottlétem hat hónapja adott, az az, hogy éjjel-nappal számítógépezhettem és programozhattam, és megismerhettem több olyan barátot is, akik meghatározóak lettek a későbbi életemben, és közülük az egyikkel megalapítottuk jónéhány év múlva az NNG-t.

B. A.: Mennyire élted a kockák hétköznapi életét? Volt más is, vagy csak ezzel vetted körül magadat?

B. P.: Az nagyon korán bebizonyosodott, hogy nálam ez egy nagyon komoly addikció, eltökéltség, és csak ebben tudom elképzelni az életem, és aminek folyományaként én egy számítástechnikai céget akarok felépíteni. Már tízéves koromban, amikor jól elpáholtak a játszótéren, és sírva futottam el, nem szitkozódtam, hanem azt kiabáltam vissza, hogy „tudjátok meg, én akkor is egy nagy nemzetközi szoftvercéget fogok felépíteni”. Szerintem azt sem tudták az üldözőim, hogy miről beszélek. (Nevet.)

B. A.: Tisztában voltál a függőségeddel?

B. P.: Nagyon szerettem ezt csinálni. Utólag visszatekintve akkor azt láttam, hogy szegény mindenki más körülöttem, akinek nem volt egy ekkora szerelem az életében. Én hiszek abban, hogyha valaki megtalálja a célját az életben, vagy megvan az benne, hogy ő miben akar jó lenni, az nem feltétlenül született tehetség kérdése. Egy felmérés szerint az emberek nyolcvan százaléka alkalmas arra, hogy megtanuljon programozni, szóval erre nem kell feltétlenül születni. Az kétségtelen, hogy két mérnök szülő nagy előny, mert sok évet lefaragnak a versenyben, de azért lettem jó programozó – szerintem az lettem –, mert rengeteget csináltam. A másik legfontosabb dolog az, hogy egy gyerek mellett legyen valaki, aki jobban hisz benne, mint ahogy a gyerek önmagában. Az én életemben mindig volt valaki, aki elhitette velem, hogy én ebben jó vagyok, jó leszek, és hogy képes vagyok rá.

B. A.: Hogy érünk el a NNG-hez?

B. P.: Fél év után otthagytam az egyetemet, és ezzel némiképp fekete báránya lettem a családnak, mert én vagyok az egyetlen, aki nem szerzett diplomát. Viszont azért hagytam ott, mert tudtam, hogy egy szoftvercéget akarok építeni, és azt is, hogy mit akarok elérni. Azt éreztem, hogy az egyetem nem egy egyenes út az én célomhoz. Az egyetemen annyi minden más dolgot is meg akartak nekem tanítani, ami tartalmában ugyan érdekelt, de nem abban a mennyiségben, amennyiben azt nekem meg akarták tanítani. Beszélgettem egy végzős egyetemistával, hogy programozás tekintetében mi az, ami nekem nagy tanulsága lehet annak, ha én ezt az egyetemet elvégzem. Elmesélte, hogy írtak egy beszédfelismerő, egy képfelismerő programot, és csináltak egy programozási nyelvet. Ezek után hazamentem, és három hét alatt mind a hármat megcsináltam, és azt mondtam magamnak, hogy jó, akkor én most meg is érkeztem.

B. A.: Gondolom, ekkor még mindig nem az NNG következett, hanem az átmeneti időszak 1.0 időszaka.

B. P.: Pontosan, ugyanis időközben megismerkedtem egy „pénzemberrel”. Az egyetemi kollégiumi szobámat lecseréltem egy Vámház körúti bérelt lakásra, ahol volt egy gumimatracom, volt egy székem és egy asztalom, rajta a számítógépemmel. A befektetőm minden áldott nap hozott a Vásárcsarnokból friss zsömlét, Útitárs krémet, egy kétliteres kólát és egy doboz cigit. Ezért én napi tizennégy órán keresztül programoztam heti hét napban, de imádtam. Egy nagyon klassz rendszert találtunk ki három területkörre. Ez nagyon hasonlatos volt a ma népszerű autós, ingatlanos és álláshirdető cégek oldalaihoz, csak akkor még egyik sem létezett. Egy év után, amikor piacra léptünk volna a rendszerünkkel, akkor „elszállt” a winchesterem, és odalett az éves munkám. A gépet elvittük az akkor létező egyetlen adatmentő céghez, hogy leheljenek bele életet, azonban olyan megfizethetetlenül drága volt számunkra, hogy le kellett mondanunk az egészről.

B. A.: 2.0 időszak?

B. P.: Nem sokkal később ismét megkeresett egy befektetői társulás, akik az egészségügyi informatikában szerettek volna fejleszteni: patikarendszert. Ezt a kihívást néhány korábbi egyetemista társammal együtt csináltuk. Gyorsan bebizonyosodott, hogy mi csak programozni tudunk, de nem értünk kellőképpen az egészségügyhöz, és nem volt egy olyan emberünk sem, aki a fejlesztéseinket tesztelhette volna. A program ugyan elkészült, piacra is került, viszont elég sok minőségi probléma akadt. Ezért az üzleti indulása igencsak akadozott, és nem értük el vele azt az átütő sikert, amire mindannyian számítottunk. Ez feszültségekhez vezetett a befektetőkkel, aminek az lett a vége, hogy a fizetéssel kezdtek el minket motiválni, hogy nagyon szépen fejezzem ki magamat. Konkrétan arról volt szó, hogy amíg a rendszer nem működik tökéletesen, addig nem adnak pénzt. Már akkor is tizenhat-tizennyolc órákat dolgoztam, úgyhogy nekem a legkevésbé sem motivációra volt szükségem. De azt tudni kell, hogy az informatikában soha nem simul ki az összes hiba, tehát a megoldás sem pénzkérdés, de persze jó, ha van. A visszatartott fizetésnek az lett az eredménye, hogy először elfogyott az összes papírpénzem, aztán a nagyobb értékű fémpénzeim, nem sokkal később pedig a kisebb értékűek is. A legvégén már csak egy marék egyforintosom volt, ezen vettem zsömlét magamnak. Nem sokszor éheztem életemben, de ekkor volt egy-két nap, amikor nem ettem, de még ezt is elviseltem volna, ám egy szép napon elfogyott a fogkrémem. Az a gondolat, hogy nem tudom megmosni a fogamat, mert nem tudok fogkrémet venni, kiverte a biztosítékot. Ekkor lett elegem, és elkezdtem állást keresni.

B. A.: Közbevetőleg: egészen biztos, hogy a szüleid nem hagyták volna, hogy éhen halj. Nem hívtad fel őket?

B. P.: Nem, mert makacs vagyok. Be akartam bizonyítani, hogy a saját lábamon is meg tudok állni, és hogy önállóan is életképes vagyok. Nyilván, ha szólok szüleimnek, akkor hoznak nekem mindent, még fogkrémet is. (Nevet.) De annyira bosszantott, hogy idáig fajult a dolog, hogy ezt nem akartam meglépni.

B. A. 3.0 következik?

B. P.: Igen. Találtam egy olyan állásajánlatot, amiben egy cég finnországi munkahellyel a NOKIA-hoz programozót keresett havi nettó hatszázezer forintos fizetéssel. Jelentkeztem, és pár hét múlva már ott ültem a repülőn egy csak oda jeggyel és egy bőrönd ruhával.

B. A.: Itt mivel foglalkoztál vagy foglalkoztatok?

B. P.: Egy vezeték nélküli hálózat kifejlesztése volt a feladat, mai nevén wifi, de ezt még ekkor nem így hívták, és még nem volt szabványosítva sem. Három és fél évig voltam kint, ami nagyon jó volt, mert kiszakadtam az akkori nagy magyar valóságból. Egyfelől olyan közegbe kerültem, ami tiszta, fair, átlátható, becsületes és korrekt, másfelől pedig világszínvonalú technológiákkal dolgozhattunk. Egy idő után azonban feléledt a honvágyam, és csak azért maradtam három és fél évig, mert volt az a pénz… Finnországban sok mindent megtanultam, például azt, hogy milyen lehet egy jó cégkultúra, és milyen is lehet egy főnök és egy beosztott viszonya.

Finnországban egyetlen probléma volt: ebben a munkahelyi demokráciában csak nyolc órát lehetett dolgozni, akár volt feladat, akár nem. Mi magyar munkavállalóként nagyon nehezen tudtunk ezzel azonosulni, ezért a rengeteg szabadidőmben otthon elkezdtem játékprogramokat, applikációkat írni. Mire hazajöttem, az ingyen letölthető játékaimnak akkora sikere lett, hogy némelyiket már egymillióan használták. Ekkor határoztuk el a társaimmal, hogy a fejlesztésünket nem fogjuk ingyen adni, és a rákövetkező játékunkat már pénzért lehetett letölteni, ami így már nemcsak erkölcsi, hanem anyagi sikert is hozott. Ez is hozzátett ahhoz, hogy hazajöjjek, mert rájöttem, hogy én már csak magamnak akarok dolgozni.

B. A.: Ekkor ettől a ponttól datálódik az NNG?

B. P.: Igen, megcsináltam a saját cégemet, és ezt a játékvonalat kezdtük el tovább vinni, azonban ez akkor egy nagyon szűk és kicsi piac volt. Sikeresek voltunk, hiszen volt olyan év, amikor hat játékunk, ami az akkori az App store-on fent volt, mind top bestseller termék lett, és nem mellesleg rengeteg díjat nyertünk. De ebből pont nem lehetett még megélni. Azt szoktam mondani, hogy akkor ez még egy nulla milliárdos üzlet volt, nem úgy, mint pár évvel később, amikor megjelent az első iPhone-on az App store.

Némiképp szerencsének is mondhatnám, hogy eközben megtalált minket egy csapat: néhány magyar GPS-forgalmazó, egy térképész, valamint egy izraeli GPS-forgalmazó társaság, akik egy saját navigációs rendszert akartak létrehozni. Megkerestek, mert azt mondták: úgy látják, hogy kütyükben és 3D grafikában mi vagyunk a legjobbak a világon, ezért álljunk össze és csináljunk navigációt. Ez a megkeresés egyébként pont akkor történt, amikor mi megkérdeztük a vásárlóinkat, hogy miért hordanak a játékok kedvért egy kis számítógépet a zsebükben? Azt a választ kaptuk, hogy a navigáció miatt. Hozzáteszem, hogy azt sem tudtuk, mi az a GPS vagy mi az a navigáció, de a kérdés a sok egybeesésnek köszönhetően kellő ismeret hiányában is megoldódott. Az élet tehát eldöntötte számunkra, hogy navigációt kell fejlesztenünk. Mondjuk engem soha nem az izgatott, hogy wifit vagy navigációt kell lefejleszteni, sokkal inkább az, hogy valami olyan dolgot csináljak, amire büszke lehetek, aminek nagy hatása van, és az embereknek hasznos. Azt gondolom, hogy ebben a témában a világszinten is a legjobb csapatot építettük fel.

B. A.: Milyen volt a siker pillanatát megélni, tudni azt, hogy a rendszereteket a világ autópiacának egy jelentős része használja?

B. P.: Tulajdonképpen én ezeket a sikereket nem élem meg ennyire, sokkal inkább azon gondolkozom, hogy mi lesz a következő lépés.

B. A.: Ez a fajta mentalitást hívhatjuk egy programozói hitvallásnak is?

B. P.: Én problémamegoldó vagyok, akit az mozgat, hogy legyen egy izgalmas feladat, amit megéri megoldani. Általában akkor ijedek meg a legjobban, amikor jól mennek a dolgok és jönnek a díjak, mert ez nemcsak a siker elismerése, hanem azt is előrevetíti, hogy nemsokára megjelenik a konkurencia is.

B. A.: Mi vezetett oda, hogy aztán mégis csak eladtad vagy eladtátok a céget?

B. P.: Ez egy bonyolult kérdés. Egyfelől nagyon sok tulajdonosa volt a cégnek, ami mindig hordoz magában feszültségeket, és nálunk is hozott, főleg a többi tulajdonostárs között. Egy sikersztoriban ez kívülről nem nagyon érhető tetten. Nagy dolgokat vittünk végbe, rengeteg jó szakemberrel, sok jó vezetővel dolgoztam ez idő alatt, de egyre inkább azt gondoltam, hogyha váltok, akkor nem életem egyetlen győzelmét dobom el, és egészen biztosan megtalálom majd a további sikereimet másban is. Persze benne volt az is, hogy itt is szétdolgoztam magam, volt olyan hónap, amikor már itthon is csak bőröndből éltem, mert annyit utaztam. Nehezen szántam rá magam a döntésre, de a napokban lesz hat éve, hogy otthagytam az NNG-t mint vezérigazgató.

B. A.: Az NNG-nél már csak cégvezetési feladatokkal foglalkoztál, vagy azért benne maradtál az általad olyannyira kedvelt operatív részben is?

B. P.: Egy folyamatosan és dinamikusan növekvő cég mindenért felelős vezetőjeként ezt már nem engedhettem meg magamnak, mindemellett rengeteget kellett tanulnom. Állandóan képeztem magam vezetőként. Nagyon nagy szerepe lett a későbbi életemben annak rengeteg saját sebnek és tapasztalásnak, amit megéltem itt a karrierem alatt. Amikor kiléptem az NNG-ből, akkor azt mondtam: nyugdíjba megyek, hiszen már van elég pénzem, és dolgoztam már eleget.

B. A.: Azt te sem hitted el, hogy ez így fog történni, ugye? (Nevetek.)

B. P.: De, egy ideig elhittem, mert tulajdonképpen kipurcantam. Miközben nemcsak a tulajdonrészemet adtam el, hanem a lemondtam a vezérigazgatói posztról is, ezzel egy időben a sors megnyomta nálam a „reset gombot” is. Elváltam, elköltöztem otthonról, a céghez sem kellett bejárnom, így minden, ami egész addig kitöltötte az életemet, teljesen kiüresedett. Ekkor kanyarodott vissza hozzám egy egyetemi szál. Ugyanis itt ismertem meg azt a lányt, aki később a második feleségem lett. Az egyetemi időszak alatt egy párt alkottunk, majd jött húsz év szünet, aztán újból egymásra találtunk. Neki nagy szerepe volt már abban, hogy viszonylag könnyű szívvel hagyjam ott az NNG-t. A sors iróniája, hogy ő is akkor hagyta ott a munkahelyét, és ezért együtt újra nulláról kezdtük az életünket. Felállítottunk egy Excel-táblázatot, amiben megterveztük minden elfoglaltságunkat a sporttól az olvasásig. Bevallom, nem tartott két hétig sem, hogy ez a táblázat megdőljön.

B. A.: Ő is ennyire bele tudja vetni magát a munkába?

B. P.: Igen, de szerintem ő ennek ellenére jobban bírja vagy jobban bírná a pihenést, mint én! (Nevet.)

B. A.: Mi töri meg a „nyugdíjas hónapok” nihiljét?

B. P.: Ahogy kiléptem az NNG-től, szinte egyik napról a másikra startup cégek vezetői adták egymás kezébe a kilincset. Az első hat „nyugdíjas” hónapomban több mint száz startup alapítójával, vezetőjével ültünk le beszélni a feleségemmel, Majával. A nyugdíjunk tehát pont eddig tartott, mert azt vettük észre, hogy gyakorlatilag minden lehetséges időpontunk betelt. Elkezdtünk befektetni, mentorálni, és az jött ebből az egészből vissza, hogy az a rengeteg tudás és tapasztalat, amit a karrierem alatt felszedtem és megtanultam, az itt nagyon jól hasznosítható. Én nagyon analitikus gondolkodó vagyok, aki mindent meg akar érteni, és addig gondolkozom, elemzek valamit, amíg nem lesz rá egy elméletem, hogy azt a helyzetet mi okozta. Egyébként ezt alkalmazom a cégvezetésre és az üzletre is, úgyhogy nagyon sok olyan tudás gyülemlett fel bennem, amit az induló startupoknak át tudtam adni.

B. A.: Ezek szerint egy piaci igény talált meg benneteket?

B. P.: Tulajdonképpen igen. A magyar startup-ökoszisztéma – ahogy önmagukat aposztrofálják – az utóbbi tíz évben indult be, és az elmúlt négy-öt évben kapcsolt nagyobb sebességre. Elkezdett pénz ömleni a startupokba, sokkal több lett a befektető és a startup is, ami viszont hiányzott, az a tapasztalat és a tudás volt. Az olyanok tapasztalata, akik már nemcsak láttak felépíteni, hanem fel is építettek egy céget a nemzetközi sikerig.

B. A.: Nyilván ez a tevékenység üzleti alapokon működik, ennek ellenére vagy emellett érzek mögötte egyfajta küldetéstudatot is. Jól érzem?

B. P.: A feleségemmel néha felvetődik bennünk, hogy hol éljük le a hátralevő életünket. Ilyenkor mindig benne van a pakliban az is, hogy nem Magyarországon, hanem külföldön. De aztán ahogy jön ez a gondolat, úgy el is száll, hiszen minden ideköt minket. Anélkül, hogy bevonnám ebbe a politikát, azt azért érezni, hogy nem könnyű mindig rózsaszín szemüvegen keresztül látni az ország jövőjét. Mindig vannak kihívások, és éppen ezért arra jutottunk, hogy mi lenne, ha azért dolgoznánk, hogy ne merüljön fel senkiben az elköltözés gondolata. Mi lenne, ha mi abban segítenénk, hogy a környezetünkben minél több nemzetközileg sikeres cég legyen. Ugyanis a nemzetközileg sikeres cégek egészen más vállalati és társadalmi kultúrát építenek, és máshogy vesznek részt a gazdaságban is.

A magam részéről vallom, hogy a vállalkozóknak van egy nagyon fontos szerepe: ugyanis ha egy országnak jók a vállalkozói, akkor az egy jobb ország is lesz.

B. A.: Hogy kerültél kapcsolatba a Cápák között műsorral?

B. P.: Máté Krisztával már több projekt kapcsán dolgoztunk együtt, így valamennyire ismertük egymást. Mire a Cápák között elindult volna, akkorra nekünk angyalbefektetőként már volt tizenöt-húsz befektetésünk. Ennek köszönhetően a műsor indulásakor az egyik legjobban exponált vállalkozásként jegyeztek minket.

B. A.: Én úgy látom, hogy amit ti csináltok, az majdhogynem egy privát Cápa…

B. P.: Tulajdonképpen igen, amit a Cápák között műsorban képviselek, az nem nagyon tér el attól, amit a hétköznapi életben csinálunk. Amikor Kriszta megkeresett, én már ismertem a külföldi sorozatokat, és amint megkeresett az ötletfelvetéssel, akkor én már tudtam, hogy ezt nagyon szeretném. Nem biztos, hogy a műsorban fogom megkötni életem legjobb befektetéseit, sokkal inkább az a célom, hogy meg tudjam mutatni a világomat, azt, amit én látok ebben a témában. A rendszerváltás után el kellett telnie harminc évnek ahhoz, hogy a vállalkozó szó a helyére kerüljön, addig ugyanis számos pejoratív jelzővel illették.

B. A.: Akkor ez a véleményed szerint már helyére került.

B. P.: Annak, hogy a Cápák között elindulhatott, és ennyire sikeres lett, a legsokatmondóbb konzekvenciája az, hogy a dadusunk – egy hetvenéves hölgy – a szomszédjával tud arról és szoktak is arról beszélgetni, hogy műsorban látott vállalkozóknál mi volt a „hülyeség”, mire nem gondoltak jól stb. Ez is azt igazolja, hogy a Cápák között be tudott hozni a közbeszédbe olyan témákat, amikről addig soha nem beszéltünk.

B. A.: Nem akarom azt mondani, hogy a zsenik átlátnak a káoszon, de ha valaki a műsorban beállít egy ötlettel, akkor te egy pillanat alatt fel tudod mérni annak az életképességét?

B. P.: Azt gondolom, hogy igen, mert nagyon ritkán lepnek meg.

B. A.: Szerinted a többiek is így vannak ezzel?

B. P.: Szerintem javarészt igen, ők is. Ami nagyon nehéz, hogy egy-két perc alatt nem biztos, hogy megértjük, hogy mi van az ötlet mögött, mi az, amit már elértek vele. Néhányan csak nagyon rosszul vezetik fel a dolgot, miközben egy nagyon értékes gondolattal érkezik egy vállalkozó, csak nagyon nehéz kihúzni belőle a részleteket. De persze a fordítottja is igaz: amikor valaki nagyon nagy szavakat durrogtatva érkezik meg a semmivel.

Úgy gondolom, hogy nekem az a fő karakterem – és ezt nem a tévé vagy a műsor adja, hanem ezt magammal hozom –, hogy alapvetően imádom a vállalkozókat. Szeretem azokat az embereket, akik valamit akarnak csinálni, mert a vállalkozásnak ez az egyik legfontosabb mozgatórugója.

B. A.: Te a kezdetek óta ott vagy a Cápák csapatában. Mennyire kell nektek csapatként működni, és mennyire tudtok mondjuk egy évad alatt csapattá válni?

B. P.: A forgatási időszakok nagyon intenzívek számunkra. Két hét alatt forgatunk le egy évadot, amit tulajdonképpen napi tizenkét órában összezárva töltünk. Ebből elég sok idő a kamerák előtt zajlik, de nyilván nagyon sok időt vagyunk a „Cápaváróban” is. Ez alatt rengeteget beszélgetünk és rengeteget tanulunk egymástól és egymásról. Van idő összecsiszolódni, ami azért is jó, mert így a műsorban nem rontjuk el egymás helyzeteit. De amúgy meg mindannyian nagyon önmagunk vagyunk, ami évadról évadra hatással van ránk.

B. A.: Kicsit időzzünk még el a kulisszák mögött! Olyan elfordult már, hogy amikor kijöttetek, akkor valaki a homlokára csapott, hogy ebbe vagy abba a vállalkozásba mégis csak be kellett volna szállni?

B:P.: Volt olyan, hogy amikor kijöttünk a pitchről, akkor szívtuk a fogunkat. Szóval tanulságaink nekünk is vannak. Olyan szempontból tehát ez mégis csak egy realityműsor, hogy mi sem tudjuk, hogy ki van az ajtó mögött. Nyilván több időt töltünk el egy-egy vállalkozóval, mint amennyit a néző lát,

B. A.: Nem féltetek attól, hogy ha ennyire előtérbe kerültök a műsor népszerűsége kapcsán, akkor – csúnya szóval élve – egyfajta „gazdasági celebbé” váltok?

B. P.: Volt bennünk félsz, amikor az első évad adásba került. Nem tudtuk, hogy milyen lesz a fogadtatás, mennyire lesznek kritikusak a nézők. Kinek mennyire fognak beszólni, és mennyire érinti ez majd kinek-kinek a magánéletét. Ezzel szemben lehet, hogy a téma miatt is, a műsor minősége miatt is, a Cápák között nagyon pozitív fogadtatásra talált. Sokszor érzem, hogy még maszkban is megismernek az utcán, a legnagyobb inkognitót az jelenti, amikor leveszem a szemüvegemet, de akkor viszont én nem látok. (Nevet.)

Az amerikai változat tizennyolc éve megy, az ottani Cápák csapata szinte állandó. Meggyőződésem, hogy ők sem azért csinálják, hogy megkössék életük legnagyobb üzleteit, hanem sokkal inkább egyfajta társadalmi felelősségvállalásból, amit nevezhetünk gazdasági nyitásnak is. A Cápák között műsorban mi sem csak üzleti partnerek vagyunk, hanem mentorra és társra is találhatnak bennünk a befektetésre érdemes vállalkozók. A műsort követően elkezdődik a kemény, kitartó közös munka, melynek gyümölcsét később együtt tudjuk learatni.

B. A.: Szerinted ez típusú edukáció össze tudja hozni a társadalmi rétegeket?

B. P.: Mindenesetre mutat egy új dimenziót, amiben nincsenek akkora távolságok, és amiben vannak lehetőségek szélesebb körben. Azt sok történet megmutatja, hogy egy vállalkozáshoz nem nagy vagyonok, lottónyeremény vagy gazdag szülők kellenek, hanem csak munka. Ebben a műsorban az a jó, hogy lehetőséget ad minden olyan vállalkozónak, aki úgy érzi, hogy képes Kishalként megállni a Cápák előtt, amivel növelheti saját esélyeit az üzleti világban.

B. A.: Ha már a szülőket behoztad a képbe, akkor a szüleid mit mondanak a te életedről?

B. P.: Ma már nagyon büszkék, de azért volt pár olyan év, amikor aggódtak értem, főleg, amikor otthagytam az egyetemet. De aztán amikor kikerültem Finnországba, és meglátogattak, akkor már látták, hogy nem lesz nagy baj velem. Azért néhány évvel ezelőtt az édesapám egyszer csendesen megkérdezte tőlem: Peti, lesz még belőled egyszer rendes ember, és lesz egy diplomád? Mindezt csak azért, hogy tudja, biztos helyem van a világban. (Nevet.)

B. A.: Ha nem is a diploma megszerzése, de van valami ötlet benned a következő időszakra nézve?

B. P.: Az mindig bennem van, hogy a jelenlegi munkánkat hogyan tudnánk még hatékonyabban és még magasabb szinten csinálni. Ugyanakkor ebben a jövőképemben benne van az is, hogy egy „körre” visszamennék még egy kicsit vállalkozni, bár klassz dolog a partvonalról instruálni a játékosokat, és edzőként bekiabálni, hogy mit csináljanak. Talán pont azért munkálkodik bennem egyre inkább az, hogy előbb-utóbb szeretnék még egyszer céget építeni.

B. A.: És mi van a programozással, nem hiányzik?

B. P.: Néha hobbiból egy kicsit, de annyi minden van már az életemben, hogy nehéz mindenre időt találni.

(A Cápák között negyedik évadába már jelentkezni lehet a RTL Klub weboldalán – a szerk.)

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert, RTL Klub