Pécsi Istvánról egy pillanatig sem túlzás azt állítani, hogy ő is azon emberek közé tartozik, akik lovon születtek. A Kincsem Park ügyvezető igazgatója lendületes ember, akinek szinte minden mondatában megjelenik a lovak, a lósport iránti szeretet és szenvedély, s persze a szűnni nem akaró tenni akarás is. Pécsi István célja nem kisebb, minthogy a lósport jól látható és méltó helyet foglaljon el nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi sport térképén is. Az is kiderül a következő beszélgetésben, hogy honnan indult és hol tart ma ez a folyamat.
Így utólag visszagondolva volt annak valami szimbolikája, hogy vasárnapra időzítettük az interjú időpontját. Ennek köszönhetően a Kincsem Park hangulata és a futamok háttérzaja akarva- akaratlanul is társult a beszélgetésünkhöz. Ez utóbbi kedves intermezzóként csak akkor erősödött fel, amikor egy-egy befutó erejéig a szemünket mindannyian a falon lévő televízióra szegeztük. Pécsi István irodája egyébként éppen olyan, amilyennek egy ilyen helyet az ember elképzel. Fajsúlyos stílbútorok és karómintás fotelok lakják be a teret, a falakon pedig korabeli grafikák emlegetik fel a 19. század lósportjának motívumait. Az irodát uraló terebélyes íróasztalon Széchenyi, egy versenyagár és Kincsem bronzszobra, no meg egy sokat látott távcső spontán kompozíciója szolgáltat fotótémát.
István több mint húsz éve dolgozik a Kincsem Parkban, nem túlzás azt állítani, hogy ez a hely sok szempontból a második otthona. A szakmai pályafutásának mementóját a szobájából jól látható egykori tribün kommentátori állása adja, ahonnan tulajdonképpen minden elindult. 2014 óta a „tribün” összes lépcsőfokát megmászva haladt előre pályáján a Kincsem Park ügyvezető igazgatója.
Barna András (B.A.): Azt tudni lehet rólad, hogy a lovak iránti szeretetet nagy részben egy otthonról jött örökség.
Pécsi István (P.I.): Egy nagyon sportos családból jövök. Az édesapám öttusázó volt, és az öttusa kapcsán került kapcsolatba a lóval, lovakkal. Ennek köszönhetően, amikor itt tanult Pesten, elkezdett lóversenyekre járni. Tulajdonképpen óriási szerencséje volt, mert a hatvanas évek közepén nagyon intenzíven és nagyon fiatalon élte meg az Imperial-korszakot. Imperial volt az a ló, aki ebben az időszakban a szocialista lóversenyzés szimbóluma lett, és aki hihetetlenül nagy tehetséggel és képességekkel rendelkezett.
B.A.: Közbevetőleg: ezek szerint nem Budapesten éltetek?
P.I.: Nem, győri vagyok, ott éltem meg a fiatal éveimet, és édesapám nyomdokait követve öttusáztam, tehát lovagolni a sport révén tanultam meg én is. Igazából akkor szippantott ez az egész végképp magába, amikor tizenhat évesen felkísértük az egyik csapattársamat a repülőtérre, majd elmentünk lóversenyt nézni. Ez mély nyomokat hagyott bennem. Csodálattal néztem az angol telivéreket, és nagyra értékeltem a zsokék lovastudását is.
B.A.: Ennyi évvel a hátad mögött ma már tudod ki, a jó zsoké?
P.I.: Az a jó zsoké, akivel nagyon gyorsan fut a ló. Egyébként technikailag nagyon sok mindent meg lehet tanulni, ugyanakkor a legjobb zsokék kezében van egy olyan plusz érzék, amit nem – azt hiszem, ez a titka az egésznek.
(Ezt a cikkünket teljes terejedelmében elolvashatja a MiFérfiak Magazin nyári számában.
Magazinunkat megvásárolhatja az Inmedio és Relay hálózatában, valamint az OMV, a MOL, a SHELL és a LUKOIL kiemelt töltőállomásain.)
