Ingben a pólóban

Dr. Molnár Tamás háromszoros olimpiai, Világ-és Európabajnok vízilabdázó egy nagy generáció tagja, aki már aktív sportolóként elkezdi építeni második karrierjét. Abbahagyva a profi sportot jogász doktor olimpikonunk a sportdiplomáciában keresi és találja meg az új kihívást. A Magyar Vízilabda Szövetség alelnöki pozíciója mellett számos hazai és nemzetközi bizottság tagja, a sportág elismert szakembere, ezért ennek okán most nem egy anekdotákkal fűszerezett múltidézés következik, hanem egy némileg formabontó beszélgetés, amiben a sorok között valahol a múlt és a jelen mindig összeér.

Noha Tamás javaslatára a Margitszigeten találkoztunk, mégsem voltunk stílszerűek, mert a Hajós Alfréd uszoda helyett a Grand Hotel lobbijában ültünk le beszélgetni. Tulajdonképpen már a szálló parkolójában összefutottunk, ahol megadva a beszélgetés módját Papesz „csinosba öltözik”. Becenevét a szegedi sporttársaitól kapta még hosszú évekkel ezelőtt – mesélte – „amikor kijöttem a vízből állandóan kipirult a fejem, mint a paprikának, innen a szó és mutációja” – tette hozzá nevetve a rendhagyó keresztlevél a történetét.

Nem engedtük el a jó idő kezét, ezért mielőtt leültünk volna, átsétáltunk a sziget Japánkertjén és így értük el a szálló előcsarnokát. Bár nem került szóba, kitekintve a hall óriási üvegportálján arra gondolok, hogy a sors egy remek komponista, ugyanis a Tokiói Olimpia után nemsokkal ez a park most akarva-akaratlanul is kedves és spontán szimbólumként társult ehhez a délutáni beszélgetéshez.

Tamás nagyon közvetlen társaság, aminek köszönhetően néhány perc alatt az interjú is inkább egyfajta jó értelemben vett diskurzusba fordult át, ahol nem kellett „öltönybe öltöztetni” a kérdéseket. Ennek okán viszont számos irányban elkalandoztunk, ami ugyan nem könnyítette meg a beszélgetés cikké történő megkomponálást, de azt gondolom, hogy ez most így lett jó.

Barna András (B.A.).: Előre bocsátom, hogy nem vagyok a sportág nagy ismerője, az viszont tény, hogy a te generációdon és a ti sikereiteken nőttem fel. A sportkarriered gyerekkorodban kezdődött – mondhatni orvosi rendelvényre -, de nem a vízilabdával, hanem az úszással. Ugyanakkor még ez a momentum sem tud senkit predesztinál arra, hogy a lenn is ragadjon az uszodában, arra meg főleg nem, hogy élsportoló legyen. A te éltedben ez másként alakult.

Dr. Molnár Tamás (Dr.M.T.).: Ez is úgy működik, mint élet bármelyik területe, ahol megvan minden egyes szakmának, tevékenységnek a maga folyamata. Ha ezt megerőszakoljuk, akkor nem lehet ennek a rendszernek a végére érni, és ami a legfontosabb, nem tudunk sikereket elérni. Amikor nyolcévesen lekerültem az uszodába, akkor én valahol egy hendikeppel kezdtem, emiatt gyorsan kedveszegett lettem és két-három eltöltött hónap után rájöttem arra, hogy nem az úszás az, amit nekem csinálnom kell. Ezért az első adódó pillanatban, amikor megjelent az uszodában egy vízilabdaedző toborozni, én kapva-kaptam az alkalmon.

B.A.: Túlkorosnak gondoltad magad?

(Dr.M.T.).: Nem, azt nem gondolnám, sokkal inkább hátrányban éreztem magam a többiekkel szemben, talán kevésbé tehetségesnek is, amiről azt gondoltam, hogy ennek hiányát nagy akarattal sem tudom majd kompenzálni. Ez a gondolat egészen biztosan bennem volt tudat alatt és végül is ezért váltottam a vízilabdára. A saját példámnak egyébként van egy máig érvényes aktuális üzenete. Az ugyanis ma is nagy kérdés, hogyan vigyük le és utána hogyan tartsuk lent a gyerekeket az uszodában. A legfontosabb, hogy olyan közeget tudjunk teremteni, amiben egyfelől a gyerek jól érzi magát és a szülő is motiválónak tartja. Ha ez megvan és emellé társul egy jó szakmai háttér, akkor biztosan elindul a gyerek a fejlődés útján. Az persze egy másik kérdés, hogy később, hogy ugorja meg az adódó akadályokat.

B.A.: A szüleidnek valamilyen közük volt a sporthoz vagy pedig egyszerűen le akarták kötni az energiáidat?

(Dr.M.T.).: Biztos, hogy olyan gyerek voltam, akinek le kellett kötni az energiáit. A szüleim soha nem befolyásoltak abban, hogy mit akarjak csinálni, de megteremették a lehetőségét. Bennük soha nem volt meg az, amit ma sokszor tapasztalunk, hogy ki-ki a saját maga álmát akarja ráerőltetnie a gyerekére vagy gyerekeire, akinek egyébként az adott sporthoz sem kedve, sem pedig tehetsége sincsen. Én egy fél pillanatig sem voltam ilyen helyzetben, imádtam, amit csinálok, amit jól igazol az is, hogy két kezemen meg tudom számolni, hogy utánpótlás koromban hány edzést lógtam el.

B.A.: A szűkebb környezetemben is megtapasztaltam, hogy egy idő után nemcsak a sportoló hoz áldozatokat, hanem a szülei és a környezete is.

(Dr.M.T.).: Aki sportolót nevel – és most nem csak a vízilabdáról beszélek – vagy a gyermeke olyan területen van, ahol a siker „mérhető”, annak nagy megértést kell tanúsítani. A közvetlen környezet számára ez óriási igénybevétel és a káosz az évek múltával csak nő. Már több éve nem vagyok benne az élsportban játékosként, de még mindig szinte tervezhetetlen az életem, nyilván ehhez azoknak a hozzátartozóknak, akik a biztos hátteret nyújtják, alkalmazkodniuk kell. Tehát az ő életük egy fokkal se jobb ebből a szempontból, mint az enyém.

B.A.: Akkor itt megállja a helyét az a mondás: együtt sírunk, együtt nevetünk.

(Dr.M.T.).: Mondhatjuk így is, de én inkább máshonnan közelíteném meg a dolgot és az éltért céltól visszafelé kezdeném a válaszadást. Mi egy szűk szelete voltunk annak tortának, akik ezeket a sikereket elérték. Abban a korszakban, amiben én játszottam huszonegyen voltunk olimpiai bajnokok, miközben biztos, hogy ez alatt a durván tizennyolc év alatt legalább húszezer vízilabdázó volt idehaza. Ebből a húszezerből voltunk mi huszonegyen, akinek ez a siker megadatott, ami számszerűsítve egy ezrelékes arány. Ezért pedig nem kérdés, hogy megérte áldozatokat hozni.

B.A.: Milyen érzés nemcsak megélni ezt a fajta sikert, hanem szembesülni azzal is, hogy egyszer eljön egy nap, amikor kiválasztott leszel és átkerülsz egy másik medencébe, ami akár a siker kapuja is lehet?

(Dr.M.T.).: Leírhatatlanul jó, ugyanakkor biztosan többen érzik magukban a tehetséget, mint amennyien valójában tehetségesek. Ez nem baj, mert az önbizalomnak ez az egyik alappillére és ez adja meg az erőt ahhoz, hogy elindulhass ezen az úton. Olykor nem is rossz, hogyha az önbizalom egy kicsit túl van dimenzionálva, mert ez segíthet a nehézségeken átlendülni. Hogy lásd az arányokat: ma már a tizennégy-tizenöt éves korosztályban is van válogatott. Ezekből a srácokból a későbbiekben három-négy olyan lehet, aki felkerülhet a felnőtt válogatottba, de még ott is csak egy töredékének adatik majd meg az, hogy eredményeket is elérjen. De még ez sem a jéghegy csúcsa, mivel ezen a szinten is megmutatkoznak a tudásbéli különbségek. Szóval minden azon múlik, hogy mennyire van hited és mennyire vagy kitartó.

B.A.: Amikor elindult a te utad, akkor milyen jövőképet vizionáltál magadnak sportolói létben és azon túl, hiszen ez egy véges tevékenység.

(Dr.M.T.).: Az Olimpia, mint vágyott és titkos cél – annak ott kell lennie az álmaid között. Különösen akkor, ha tudod, hogy az ősök, a példaképek elérték ezeket a sikereket, akkor ez megerősíti a hitet abban, hogy ez nem egy lehetetlen küldetés. Magyarországon a vízilabdában olimpiai sikerekről álmodozni nem egy irreális dolog, de ahhoz, hogy ezt a magasságot elérd, a tyúklétrát fokról-fokra meg kell mászni, ugyanis, ha egy lépés is kimarad, az ember nagyon gyorsan lecsúszhat az aljára és utána soha nem éri el a tetejét. Ez sok év, sok lépcsőfok, ami mellé kell, sőt szükségszerű egy olyan támogató közeg is, akik végigkísérnek ezen az úton.

B.A.: Kiket értesz támogató közegen?

(Dr.M.T.).: A csapattársakat, szakmai, egészségügyi hátteret és minden olyan közreműködőt, akik ezt a munkát segítik. Negyven évvel ezelőtt még nem, az én időmben már részben, manapság pedig elmondható, hogy az élsport tudományos kategóriává fejlődött, tehát ma már nem elég pusztán csak lejárni az uszodába vagy a tornaterembe, ennél ma már többről szól a profi sport.

B.A.: Ha már a közeg szóba került, vízilabdás élet milyen belülről? Akikkel én találkoztam, azoknak a szemük sem állt jól – értsd ezt a szó jó értelmében.

(Dr.M.T.).: Szerintem egyfajta csibészség mindig egészséges, ez alól az én vízipólós generációm sem volt kivétel. Ugyanakkor a vízilabdázók egy nagyon összetartó közösség. Nyilván, akik ebbe kívülről kerülnek bele, azoknak sok dolog érhetetlennek tűnik, mert nálunk más a mentalitás, a humor, de sokszor még a beszédstílus is. De véleményem szerint ez nem egy unikális dolog, mert minden sportnak megvan ez a speciális mivolta.

B.A.: A közös cél, az egymásrautaltság csapattá kovácsol, de mennyire válik ez barátsággá az évek alatt?

(Dr.M.T.).: Vallom, hogy ebben a közösségben nem elég csak az, hogy az edzés elejétől a végéig együtt vagyunk, utána mindenki felöltözik és megy a dolgára. Nyilván a barátság mélysége az mindig lehet egy kérdés. Viszont, ha a medencén kívül egy csapat tagjai nem találják meg egymással a hangot, amihez nem kell a szó klasszikus értelmében barátnak lenni, az nagy baj. Nagyon fontos, hogy ne legyen probléma eltölteni az uszodán kívüli szabadidőt egymással, ne legyen probléma a másik gondjáról beszélni vagy a másik örömének örülni, mert ez elengedhetetlen része a csapat sikerének.

B.A.: A jövőkép taglalásakor nem került említésre, de tudvalevő, hogy neked van egy jogi diplomád, bár hivatásszerűen nem használtad.

(Dr.M.T.).: Szerintem nagyon fontos, hogy az ember életében legyen egy másik út, egy másik alternatíva, amit egyébként a mai fiataloknak is szem előtt kellene tartaniuk. Nemcsak a sportban, de az életben sincs semmire garancia, éppen ezért mindig kell egy ásznak lennie az ember ingujjában, amit akármikor elő lehet húzni. Én egyébként műszaki szakközépiskolába jártam, de sajnos vagy szerencsére, elég hamar kiderült, hogy ez pálya nem az én utam lesz. Azt gondolom, hogy legmerészebb álmaiban talán építészmérnök szerettem volna lenni, de az belátható volt, hogy ez pálya a sport mellett nem fog menni, ezért az érettségi után inkább a Szegedi Egyetem jogi karára jelentkeztem. Az időszakra jellemző momentum volt, hogy akkoriban számtalan más klub hívott vagy leigazolt volna, de mindegyikre nemet mondtam, mert nem akartam megszakítani a tanulmányimat. Minden sportolónak szembe kell néznie azzal, hogy a pályafutása alatt bármi megtörténhet, szerezhet egy olyan sérülést, ami a sportolói lét végét jelenti és akkor ott egy hatalmas űr keletkezik. Ezt adott esetben igen nehéz feldolgozni vagy megtalálni a megoldást a hogyan továbbra. Erre minden sportolónak készülnie kell vagy készülnie kellene.

B.A.: Egyetem után?

(Dr.M.T.).: Az egyetem után húsz év profi vízilabdázás következett. A pályafutásom vége felé pedig ugyanaz a kettősség megvolt vagy alakult ki bennem, mint a karrierem elején. Amikor már éreztem, hogy kifelé tartok a vízilabdából – ez, ha jól emlékszem a Pekingi Olimpia előtt lehetett –, akkor már tudatosan a mostani utamat egyengettem és a sportdiplomáciára koncentráltam, ahol a legfontosabb az volt, hogy továbbra is a vízilabdázásban tudjak dolgozni, és ezt a célomat el is értem. Ennek a célnak az eléréshez viszont az kellett, hogy nagyjából öt évvel az aktív pályafutásom befejezése előtt elkezdjek rajta dolgozni, hogy mire azt befejezem, ezt a fonalat azonnal fel tudjam venni. Szóval biztosra mentem, mert el akartam kerülni azt, hogy amikor végleg kimászom a medencéből, akkor nem tudom, hogy mi lesz velem.

B.A.: Egyébként a kettős karrierépítés mennyire tudatos ma sportolói körökben?

(Dr.M.T.).: Megint csak azt kell mondjam, mindenkinek fel kell ismernie, hogy semmi sem tart örökké és mindenkinek meg kell találnia a saját életét a sport után is. A kettős életpályamodell szükségességét és fontosságát már mind kormányzati szinten, mind pedig sportvonalon is felismerték, aminek mára komoly infrastruktúrája és háttere van, ennek köszönhetően minden élsportban tevékenykedőnek van hova nyúlnia.

B.A.: Talán egy kicsit költői lesz a kérdés, de ha valaki ennyire tudatosan készül a „második életére”, és eljön az idő, akkor ezzel a tudattal könnyebb otthagynia a medencét?

(Dr.M.T.).: Az embernek mindig tudnia kell, hogy mikor kell kiszállnia. Húsz év aktív sportolói múlt után egyébként is alábbhagy a vehemencia és kevésbé tartod oda az arcodat, mint a pályafutásod kezdetén. Én mindent elértem ebben a sportban, amit lehetett, volt, amit többször is. Sokkal jobb ennek fényében és így elköszönni a profi világtól, mint mondjuk két-három évet ráhúzva még „csapkodni” a vizet. Nekem sokkal jobban esik, amikor egy kommentárban azt hallom vissza, hogy a csapat új felállásában vajon hogy pótolják, majd Molnár Tamást, minthogy a medencében rozmár módjára bénázva megkapjam azt a kritikát: mit akar még itt ez a vén csont? A vízilabda egyébként is egy fókuszban lévő sportág, ahol, ha jönnek az eredmények Isten vagy, ha nem jönnek, akkor mindentől függetlenül, elengedik a kezedet. (nevet)

B.A.: Letetetted a voksodat a sportdiplomácia mellett, ami felveti bennem azt, hogy aki ilyen irányultságot keres vagy választ, az valamin változtatni szeretne. Szóval van benne egyfajta reneszánszemberi attitűd. Jól látom?

(Dr.M.T.).: Máshonnan vagy máshogyan közelíteném meg dolgot. Én egész életemben más munkát végeztem, mint egy átlagember – az mondjuk más kérdés, hogy soha nem munkának éltem meg. Tisztában vagyok azzal is, hogy az élsportot sokan nem tekintik munkának, mivel klasszikus értelemben nincsen egy látható vagy kézzelfogható gyümölcse, hacsak az érmeket nem tartjuk annak. Szóval, amit az élsportolók csinálnak, az egy egészen más produktum. Ennyi év távlatából valahol morális kötelességemnek is érzem, hogy visszaadjak a saját sportom felé abból a tudásból és tapasztalatból, amit az évek során megszereztem. Az, hogy én a sportdiplomácia útján elindultam, az ennek a dolognak egyfajta eszköze. Egyébként úgy érzem, hogy ma a vízilabdasportban nagyon sokan úgy látják vagy gondolják – az elmúlt tíz év munkája alapján -, hogy én lehetek nemzetközi szinten az az ember, aki egy olyan vezető lehet, akit a szakma is elismer és támogat.

B.A.: A kihívások embere vagy és tudom, hogy mindent imádsz, ami sport és amiben, ha lehet, ki is próbálod magad.

(Dr.M.T.).: Erre szoktam azt mondani, hogy szeretek veszélyesen élni. (nevet) Korábban több szezont is végigjátszottam, Máltán kezdtem el búvárkodni, amit mára igen magas szinten sikerült elsajátítanom. De nem csak ez az egy „őrületem” van.

Két évvel ezelőtt a Budapesti Európa-bajnokságon ismerkedtem meg Tóbiás Mátyással, aki azóta már a barátom lett; az ő kezdeményezésre kezdtem el a sportlövészetet, amit azóta is rendszeresen csinálok. Magába szippantott ez a sportág, aminek én az IPSC-IDPA, azaz szituációs szakágát csinálom, ami iszonyú nagy koncentrációt igényel, s ez a végén egy egészen más leterheltséget jelent, mint általában többi sport. Éles fegyvert használunk és egy épített pályán kell végigmenni, lehetőleg hibátlanul és időre. Ugyan nem vagyok még egy Piszkos Harry, de azt mondják, hogy már versenyeznem kellene, az azonban már megint egy másik magasság. Én egyelőre azért csinálom, mert mindennél jobban kikapcsol.

B.A.: Tehát ha pihensz, akkor is sportolsz?

(Dr.M.T.).: Igen, valahogy így van. (nevet) Például szeretek tollaslabdázni is, ami ugyan megint egy gyilkos dolog, de nagyon imádom, főleg télen.

B.A. Egyébként a gyerekeid is vízilabdáznak?

(Dr.M.T.).: Igen.

B.A.: Nem árnyékolod be túlságosan az életüket?

(Dr.M.T.).: Az elején visszahallottam, hogy ez őket nem érdekli, csak én erőltetem. Szerencsére ez csak a kezdeti befeszülés volt, ma már ki nem hagynának egy edzést sem. Örülök, mert rettentően céltudatosak és rendkívüli akaraterővel bírnak, ikrek egyébként, és nem olyan nemrégen töltötték be a tizenhatot.

B.A.: Szerinted mit nem tudnak rólad az emberek?

(Dr.M.T.).: Remélem sok mindent! (nevet) Ha úgy tetted volna fel a kérdést, hogy milyen embernek tartom magam, akkor arra azt mondom: olyannak, aki nyitott a világra, akit vonzanak az új dolgok, amiket nem fél kipróbálni. Nem félek megmérettetni magamat, sőt ennek okán azt is mondhatom, hogy akkor tudok valamit a leghatékonyabban megcsinálni, ha versenyhelyzetet teremtek.

B.A. Hol van a sportdiplomáciában a versenyhelyzet?

(Dr.M.T.).: A sportdiplomáciában azért versenyzel, hogy benne tudjál maradni. Ebben a szférában meg kellett tanulni azt, hogy az a fajta sportolói mentalitás, amiben az ember évek hosszú sora óta benne volt, az itt teljesen más értelmet kap. Ha valaki a célorientáltságot és mindent mindenáron elérni filozófiát nem tudja egy ilyen közegben politikusan alkalmazni – ami valljuk be egy sportolótól teljesen idegen –, az nem tud megélni egy ilyen közegben. Innentől kezdve pedig már sportpolitikáról beszélünk, ahol a problémák és azok megoldásainak módja sokkal közelebb állnak a politikához, mint a sporthoz. Ha ezt valaki nem tudja ötvözni, akkor a célokat sem tudja elérni és emiatt kipottyantja a rendszer. Itt jegyzem meg, hogy jellemző módon a sportdiplomáciáról csak akkor esik szó, ha kikapunk. Ha nyerünk, akkor már nem rajtunk van a fókusz, és ez így is van rendjén.

B.A.: Hogy látod, nemzetközi szinten milyen erőt képviselünk?

(Dr.M.T.).: Magyarország kis ország, emiatt a súlya is kisebb. Azáltal, hogy az elmúlt tíz évben a világ egyik sportfővárosa lettünk, sok minden megváltozott, ugyanis azzal, hogy nemzetközi sportéletben aktív szerepet játszunk, az a különböző fórumokon a megkönnyíti számunkra a folyamatokat. Ez pedig óriási előrelépés volt az elmúlt tíz évben.

B.A.: Hogy látod a sportdiplomáciai jövődet?

(Dr.M.T.).: Mindenképpen és továbbra is a nemzetközi vonalon tudom magamat elképzelni, mert itt lehet és tudok tenni a legtöbbet ezért a sportágért, mert megoldandó feladatok vannak bőven. Azt gondolom, és valahol büszke is vagyok arra, hogyha bárkit megkérdeznél azok közül, akik ma ott vannak LEN (Európia Úszószövetség – Ligue Européenne de Natation) és a FINA (Nemzetközi Úszószövetség – Fédération Internationale de Natation) bizottságaiban, hogy kiben látják lehetőséget, a képességet, az akaratot, hogy ezt az ágat úgy vezesse, ahogy azt a vízilabda-társadalom elvárja, kilencvenkilenc százalékuk az én nevemet mondaná. Ez számomra pedig mindenképpen egy pozitív jövőképet vetít előre.

B.A.: Ámen!

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert