Tiszta románc

Méhész Mónika a Clean Up Grand Service Kft. megalapítója, és szerintem akár a vidámság szobrát is formálhatnák róla. Bármiről mesélt az életútjával kapcsolatban, az arcán mindig ott ragyogott egy soha el nem múló mosoly, amivel nemcsak felhőtlen könnyedséggel ruházta fel a beszélgetést, hanem egy olyan kontextusba is helyezte, amelyről egyértelműen bebizonyosodott, hogy számára a siker esszenciáját a földön heverő lehetőségek jelentették. Egykor ő sem gondolta volna, hogy mérlegképes könyvelői végzettséggel egy olyan területen épít vállalatot és karriert, mint a takarítás.

Attól a perctől kezdve, hogy tudtam, beszélgetni fogok Mónikával, elfogott egyfajta retró érzés, egy spontán déjà vu. Definiáljam bárhogy is ezt az állapotot, az 1978-ban készült Zebegényiek című film jutott eszembe a Clean Up alapítójának történetéről, amiben egy ajándékba kapott szippantókocsi hozta meg a nem várt egzisztenciális felemelkedést. A családregényből készült szatírában viszont egyértelműen igazolódott az a tény, hogy a degradált szakmáknak is értéke van, mert ha bárki azt gondolja, hogy nincs, akkor így vagy úgy – a szó valós és átvitt értelmében is – a fejünkre hullik a kosz, vagy esetenként más is, hogy szalonképes legyek. Ezzel nagyjából meg is alkottam a magam Clean Up Grand Service Kft.-filozófiáját. A cég ma már ötcsillagos technológiát képvisel az irodaházak, üzletközpontok és egyéb speciális létesítmények takarításában. Az átlátható és korrekt üzleti magatartás mellett sikerét nemegyszer a versenytársak hibái kovácsolták, no meg persze a magasabb ingerküszöb is, ami – tegyük hozzá – elengedhetetlen ezen a területen.

Az egykor családi vállalkozásként induló céget ma már teljes egészében Mónika tulajdonolja, aki az egyik legempatikusabb cégvezető, akivel valaha találkoztam, és persze nem utolsósorban „bevállalós” is, aki tizenkilencre lapot húzva a pandémia nihiljében invesztált ipari mosodába. És ez csak egy megvalósult terv a jövőkép további ötletei között.

Barna András (B. A.): Azt gondolom, hogy az otthonról hozott minta mindig meglapul egy ilyen beszélgetés sorai között. Azon túl, hogy ez meghatározza az ember tartását, inspirálhatja a jövőképét is. Nálad is így történt?

Méhész Mónika (M. M.): Egy teljesen normális értékrendű családból jövök, édesanyám külkereskedő, édesapám pedig asztalos, majd kamionos volt. Az, hogy egy kiegyensúlyozott környezetből jövök, számomra teljesen természetes, ugyanakkor azt gondolom, hogy erre a tényre mint a hitelességem egyik legfontosabb bástyájára tekinthetek.

B. A.: Ezek szerint a vállalkozói lét látótávolságban sem volt a familiáris környezetedben?

M. M.: Nem, de ennek ellenére egészen fiatal korom óta a saját lábamon kellett megállnom, és ebben nem volt semmi különös a számomra. Mérlegképes könyvelőként végeztem, de emellett sportoktatói képesítést is szereztem. Az érettségi után viszonylag gyorsan lettem édesanya, amit azért tartok fontosnak megjegyezni, mert az életemben a sikerek csak jóval később jöttek, mivel számomra mindig a gyerekek és a család voltak az elsők. Természetesen közben dolgoztam, és elindult egy vállalkozásunk is, de alapvetően mindig a második vonalban voltam ez idő alatt.

B. A.: Egyébként a végzettségednek megfelelő pénzügyi vonalon helyezkedtél el?

M. M.: Először sportoktatóként dolgoztam, de hét év után úgy éreztem, hogy nem ez az én „végső utam”, többet éreztem magamban ennél, ezért továbbléptem. Egy német–magyar vállalatnál helyezkedtem el, és lettem úgymond a cégvezető pénzügyi jobbkeze, de a munkám mellett elkezdtem irodaszerek kis- és nagykereskedelmével foglalkozni.

B. A.: Ez végképp messze áll minden olyan tevékenységtől, amit korábban említettél. Hogy találtad meg magadnak ezt a dolgot?

M. M.: Az édesanyám a kereskedelemben dolgozott, és ismeretségi körünkben is számosan, így tulajdonképpen kihasználtuk az ebben rejlő lehetőségeket és kapcsolatokat. Kicsiben kezdtük az édesapámmal felépíteni ezt a vállalkozást, azonban ennek a legfontosabb hozadéka a történetem szempontjából mégiscsak az volt, hogy ezáltal csöppentünk bele a takarításba. Ugyanis egyre több partnerünknél szembesültünk olyan panaszokkal, amelyek elég markáns kritikával illették a takarítás minőségét, mennyiségét és a takarítók megbízhatóságát. Amikor már a harmadik, negyedik helyen hallottunk erről, akkor arra jutottunk, hogy érdemes elgondolkodni a helyzetről. Nem egy kényszervállalkozás voltam, aki „takarítgat” majd valahogy. Már a kezdetek kezdetén is profi módon dolgoztunk a konkurenciához képest és ez a különbözőség nagyon nagy volt már akkor is.

B. A.: Persze ezen a tevékenységen belül is vannak szintek, de azt gondolom, hogy a takarítást minden másnál több sztereotípia veszi körül, elég csak arra szülői intelemre gondolni: tanulj, mert nem lesz belőled más, mint takarító. Ez is végigfutott a benned, amikor elkezdtél ezen gondolkozni?

M. M.: Nagyon furcsa, hogy míg egy tiszta lakásba lépve elismeréssel adózunk a háziasszony irányába, és ha valahol rendetlenség van, akkor azt akár meg is szóljuk… Egy magánlakás esetében az egy minőségi szempont, hogy tiszta legyen, de ha ezt valaki megbízásos viszonyban, nagy területen csinálja másokért, akkor az egy alja munka. Ezt a sztereotípiát el kéne már felejteni! Nyilván soha nem fordult meg a fejemben korábban, hogy valaha is ezzel fogok foglalkozni. Azonban annyira izgatott a megtapasztalt piaci helyzet – a kilencvenes éveket írjuk –, hogy elkezdtem a témában külföldi lapokat olvasni, utánamenni a dolgoknak, még a szövetséghez, a MATISZ-hoz (Magyar Tisztítástechnológiai Szövetség) is elmentem. Óriási volt az elmaradás volt ezen a téren is hazánkban. Míg külföldön már gépekkel takarítottak, addig itthon a felmosófa és a rongy volt csupán. Nem is csoda, hogy csak elégedetlen ügyfelek voltak. Mást akartam, jól akartam csináltam, ami mindenki megelégedésére szolgál.

Végül is úgy döntöttem, hogy kicsiben elkezdeni nem túl nagy kockázat. Tulajdonképpen saját magam stratégiai partnere lettem, és azokat az ügyfeleimet szolgáltam ki, akiknek irodaszereket is szállítottam. Nem várt módon olyan hihetetlenül beindult az egész, hogy egy év múlva eladtam az irodaszeres vállalkozásomat, mert ez a tevékenység kényelmesen eltartotta a családunkat, és emellett még fejlődni is tudtunk. Ez részben annak is köszönhető, hogy a versenytársaink olyan hibákat követtek el, amelyek tulajdonképpen csinálták nekünk a piacot. Úgyhogy én a mai napig is azt mondom: szeretem a konkurenciámat. (Nevet.)

B. A.: Jelen esetben az ember cégvezetőként kialakíthat egyfajta hitvallást, filozófiát a tevékenységét illetően, a hétköznapi ember azonban egy bevásárlóközpontban vagy egy irodaházban a személyzettel fog testközelből találkozni, amelyre nem tekintenek ma sem másként és egy cseppet sem illetnek más sztereotípiákkal, mint mondjuk tíz vagy húsz évvel ezelőtt. A cég attitűdjét hogyan lehet a legalsó szinteken is érvényesíteni?

M. M.: Ez egy olyan humán dolog, amire mindig nagy hangsúlyt fektetek. Mindig nagyon odafigyelek arra, hogy a külső-belső egyensúly meglegyen, mert fontos, hogy a megrendelő és a munkavállaló is elégedett legyen. Természetesen valamilyen módon nekünk is tekintettel kell lennünk a kollégáinkra, akik egy nagyon heterogén közösséget alkotnak. Minden munkahelyre mindenki hoz magával valamit a saját életéből, és nálunk ezek adott esetben sokkal nagyobb szélsőségek között mozognak, mint más munkaterületeken. Nagyon büszke vagyok arra, hogy amikor hozzánk jelentkezik valaki, akkor nemcsak egyszerűen beállítjuk a sorba. A dolgozóinkat megpróbáljuk a lehető legjobban felkészíteni, így akik belépnek, rögtön kapnak egy érzékenyítő oktatást, munkaruhát és abban is biztosak lehetnek, hogy be lesznek jelentve, és ha úgy adódik, még fizetési előleget is adunk, ha az anyagi helyzetük úgy alakul, hogy erre szükség van. De odafigyelünk a beosztásokra, például az olyan dolgozóknál, akik kisgyereket nevelnek. Fontos, és a vezetőim is megértik, hogy az jó, ha egy munkavállaló szívesen jár be dolgozni. „Cserébe” mindenki képben van az elvárásainkkal, tudják, hogy itt dolgozni kell – van, aki akar, van, aki képes rá, és van, aki nem. Ez utóbbi viszonylag gyorsan ki szokott derülni. Büszke vagyok arra, hogy a dolgozóinkban olyan mérvű a cégiránti lojalitás, hogy bármikor ki tudok állítani egy olyan akár tíz-tizenöt fős csapatot is, ami bevethető egy spontán jött munka kapcsán. Szóval én mindig nyugodtan alszom.

A takarítás egyfelől viszonylag könnyen elsajátítható, hiszen sok esetben nem kell más, mint erő, energia és egy kis figyelem, másfelől meg egy szakma. Ma már OKJ-s képzés is létezik ezen a területen, sőt a felsőfokú képesítéssel higiéniai szakasszisztensi végzettség szerezhető.

B. A.: Térjünk vissza oda, hogy ez lett a fő profil. Mi volt a következő lépcső?

M. M.: A négy-öt fős vállalkozásunk elég hirtelen egy ötvenfős céggé növekedett, de az elején csak olyan területeken dolgoztunk, ami nem kívánt meg nagy szakmai tudást. Később persze elkerülhetetlen volt a fejlődés és önmagunk fejlesztése, szóval tanultuk, tanultam a szakmát. Az igazi áttörést az hozta meg, amikor az Ázsia Center bizalmat szavazott nekünk. Akkor hirtelen harmincegy embert kellett felvennem. Kisvállalkozásként ekkor még nem voltak felelősei a területeknek, így az összes interjút és minden ezzel járó dolgot nekem kellett elvégeznem. Viccesen azt szoktam mondani: éppen amilyen munkakört csináltam, olyan sapka volt rajtam. Az Ázsia Center mellett ma már számos különböző épületben dolgozunk: gyárakban, üzemekben, bevásárlóközpontokban, iskolákban, egészségügyi intézményekben stb. Ez a sokrétűség azt is jelenti, hogy minden épület a tevékenységénél fogva más-más takarítási technológiát kíván – de mi képesek vagyunk erre.

B. A.: Közbevetőleg hadd kérdezzem meg: mekkorának kell elképzelnem ezt az épülettakarítói piacot?

M. M.: Konkrét számokat nem tudok mondani, de óriási a piac: nemcsak, hogy sok cég működik, hanem több tízezer munkavállalót is foglalkoztat. Ezekbe a cégekbe persze beletartoznak az épületfenntartó, épületüzemeltető vállalatok is, amelyeknek csak egy része, ága a takarítás. Mi is számos épületfenntartónak vagyunk alvállalkozói is. Nagyon fontos tény azonban – és ez büszkeséggel tölt el –, hogy mi soha nem hirdettük magunkat, és mint korábban említettem, nekünk nagyjából mindig a konkurencia taposta ki a piacot. Az ügyfelek bizalomvesztésének köszönhetően nem pályázatok, hanem ajánlások útján kerültünk szinte minden ügyfelünkhöz. Én tehát sikeremet a „konkurenciának” köszönhetem!

B. A.: Ez a tevékenység könnyen minősíthető, hiszen vagy van tisztaság, vagy nincs. Nálatok hol van a további hozzáadott érték, vagy kissé sejtelmesebben fogalmazva: a titok?

M. M.: Én jó gazda módjára szinte bárhol és bármikor meg tudok jelenni, nem jelent problémát „játszóruhát”, edzőcipőt húzni, és elmenni egy munkahelyi bejárásra. Az elején ez gyakran előfordult, ma már négyszáz foglalkoztatott mellett nehezebben kivitelezhető. De szerencsére megtaláltam azokat a vezetőket, akik által „egyszerre lehetek több helyen”. Szerintem az ilyen fajta kontaktus nagyon fontos tevékenység minden szereplő szempontjából, és az ügyfeleink is méltányolják.

B. A.: Ezek után mondhatjuk, hogy a fejlődés útja zökkenőmentes volt?

M. M.: Tulajdonképpen igen, lépésről lépésre fejlődtünk. Szintén nagyon büszke vagyok arra, hogy soha nem adósodtunk el, nem voltak olyan hiteleink, lízingjeink, amiket ne tudunk volna kifizetni. Az anyagi egyensúly mindig fontos szerepet játszott, és játszik a mai napig is, hiszen a járulékokat és a béreket muszáj időben kifizetni.

B. A.: Ez utóbbi egy különösen érzékeny terület – jól érzem?

M. M.: Igen, mert egyáltalán nincsen jó híre a szakmának ezen a területen. Sok negatív tapasztalatot megélt munkatársunk van. Mondjuk ki őszintén: a cégek jellemzően nem jelentik be normálisan az embereket, a szabadságokat sem fizetik ki rendesen. Mi mást vallunk. Mi a munkavállalóból élünk, ők meg belőlünk, éppen ezért ki kell alakítanunk egy egészséges jövőképet mindkét fél számára, hiszen senki nem gondolhatja, hogy a minimálbérből ma meg tud valaki élni. Mivel mi ilyen stratégiát választottunk, ennek okán nem is mi vagyunk a legolcsóbbak a piacon.

B. A.: Ezt mennyiben akceptálja a megrendelő?

M. M.: Amilyen a juhász, olyan a nyája. Azt gondolom, hogy minden piaci szereplő tisztában van minden körülménnyel, és tudja, hogy mik az árnyoldalak, hol vannak vagy lehetnek a kiskapuk, amelyek egyébként azonnal tetten érhetők egy pályázat ár-érték arányában. Ezzel szemben külföldön nem az árkülönbség döntő, hanem a technológia, az alkalmazott eszközök minősége és mennyisége, vagy a gyakoriság, hogy egy kórházban például hányszor takarítanak le egy mosdót.

Én azt szeretném elérni, hogy ez a szakma elismert legyen, a pályázatok mögött pedig valós szolgáltatás álljon, és ne azon keressen a vállalkozó, hogy valamit nem annyiszor végez el, mint amennyire leszerződött. A Clean Up Grand Service-nél nincsen ilyen. Én egy prezentációban az utolsó munkaruháig levezetek minden költséget, és elosztom tizenkettővel, hogy a megrendelő lássa: ha ezt a tevékenységet maga szeretné megszervezni, akkor ez mennyibe kerülne neki. Egyébként sajnos jellemző az a tény, hogy a takarítás az utolsó, amire sokat nem akarnak költeni. A többség még ma is úgy van vele, hogy legyen egyszer felmosva, és kész. De a mai világ már nem erről szól. A vírus megmutatta, hogy az eddigi higiénia nem elég már. Ezt úgy a magánszféránkban, mint a közterületeken be kell tartanunk. Sok mindenben változtak a dolgok, így az élet már nem lesz olyan, mint régen.

B. A.: Adódik a kérdés: a döntéshozók mennyire igényesek?

M. M.: Egyfelől a pandémia miatt mindenki rádöbbent arra, hogy mennyire fontos a higiénia, másfelől, ha egy rendszerhiba folytán mondjuk hosszú ideig csak gyűlik a kosz, az közérzetromboló. A takarítás mindig akkor látszik, amikor nem történik meg. A pandémia sok mindenre rámutatott, az egészség, a tisztaság értéke jobban felerősödött, mint azt bárki gondolta volna. Sokan rádöbbentek, hogy nemcsak arra van szükség, hogy jobban vigyázzanak a környezetükre, de tudják, érezzék, hogy ezek nem evidens dolgok csak azért, mert van személyzet, amelyik kitakarít. A takarítás eddig is hétköznapjaink része volt, most jelentése lett! Ha tisztaság van, akkor egészség is van, és ha egészség van, akkor bármit meg lehet valósítani. Mert a legfontosabb az egészség. Mi is az emberek egészségét őrizzük.

B. A.: Egyébként lehet egyfajta jellemrajzot készíteni egy-egy cégről az irodája alapján?

M. M.: Egy cégről, hogy jellemrajzot tudnék-e készíteni az irodája alapján azt nem gondolnám, de az ott dolgozó munkatársakról mindenképpen. Találkoztam olyan esettel, amikor a porceláncsészét használta valaki hamutálnak, de talán a legelképesztőbb az volt, amikor egy IT-s kolléga szó szerint bevetette a klaviatúráját fűmaggal, letakarta folpackkal, és várta, hogy kizöldüljön. Nyilván ezek kirívó példák, de ott vannak mellette az olyan hétköznapi dolgok is, mint a munkahelyi konyha vagy a mellékhelyiségek használata. Számszerűsíthető, hogy egy kis odafigyeléssel ezen a vonalon mennyit lehet megtakarítani, a közérzetről nem is beszélve. Az apróságok mindig az emberi hozzáálláson múlnak. Én egyébként nem rejtem véka alá a tapasztalataimat, és adott esetben felhívom a megrendelő figyelmét, ha olyan dolgokkal találkozom, amelyen a saját és a környezete érdekében lehetne változtatni. Általában megértő fülekre találok. Jóllehet javulás tapasztalható ezen a fronton, de még mindig azt érzem, hogy az emberek nem becsülik meg a környezetüket, miközben mi azon dolgozunk, hogy olyan technológiákat, vegyszereket használjunk, amelyek egyben állagmegóvó hatásúak, és célunk, hogy a takarított helyiségek, berendezési tárgyak megtartsák az eredeti állapotukat, és ne egy lelakott képet mutassanak néhány év használat után.

B. A.: Nézd el nekem, hogy bújkál bennem a kisördög, és muszáj megkérdeznem, hogy mennyiben viszed haza a munkát. Tisztaságmániás vagy?

M. M.: Ne képzeld azt, hogy tollseprűvel az övemben és porronggyal a zsebemben közlekedem a lakásban. (Nevet.) Semmiféle megszállottság nincsen bennem e tekintetben, mert az nem lenne életszerű, én pedig szeretem megélni a dolgokat. Szeretem a rendet, de nem gondolnám, hogy bármilyen szélsőség felé hajlanék. Magam takarítok, csak a nagytakarítások alkalmával szoktam külső segítséget kérni. Ha valamilyen mániám van is, az nem a takarítás, hanem a munka, ami sokkal nagyobb függőség, mint az, hogy antibakteriális zónákat hozzak létre a saját lakásomban. A munkafüggőségem szellemében mindig újításokon gondolkozom. Saját kézikönyveket vezettünk be, amelyekben minden egyes épületfajta takarítási technológiája le van írva, ami azért jó, mert a rendszer ennek köszönhetően bármikor automatikusan tud működni anélkül, hogy a minőség látná kárát. Emellett egy saját oktatási tematikát is bevezettünk: az egyes létesítmények egyes helyiségeinek takarítása kisfilm formájában is megtekinthető, függően attól, hogy melyik részlegre van beosztva vagy felvéve az adott munkatárs. A megfelelő képzés után számonkérés van. Azt gondolom, hogy ha ez a dolog nem is egyedülálló a szakmán belül, de egészen biztos vagyok abban, hogy nagyon kevés piacon lévő cégnél létezik hasonló.

B. A.: Hol vagytok ti most a takarítói piac térképén, és személy szerint te hova szeretnél eljutni?

M. M.: Azt gondolom, hogy mi már ott vagyunk a legnagyobb takarítócégek top ötös listájában. Szépen haladunk ezen a vonalon előre, de én más dolgokban is szeretnék lépni, nemcsak üzleti értelemben vagy ebben a szolgáltatásban, hanem emberileg is. Egy folytonosan ötletelő típus vagyok, és ha valamiben fantáziát látok, akkor azt szeretem véghez vinni. Ennek a szemléletnek egy nagyon fontos állomása lett az ipari mosodánk megnyitása. Mindezt akkor csináltuk, amikor megállt az élet az országban. Sokan nem értettek velem egyet, de én csak a jó oldalát néztem a dolgoknak, hiszen racionális értelemben volt idő ezt a projektet alaposan átgondolni, leszervezni, megcsinálni, másfelől megrögzött optimistaként azt mondtam: örökké nem eshet. A mosoda új távlatokat nyit meg számunkra, aminek eredményeként már nemcsak a fővárosra koncentrálunk, hanem reményeim szerint az ország más régiójában is jelen leszünk, és a külföldi munkavállalás lehetőségét is tervbe vettük. Azt gondolom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy csak az lehet az egyetlen cél, hogy a jelenlegi tevékenységünket megsokszorozzuk. Egyébként, amiben a legszívesebben fejlődnék a takarításban, az a technikai háttér: még több saját gépet szeretnék beszerezni, és persze az ehhez társuló technológiát is.

De nem titok, hogy más területen is tevékenykedem már, és ez számomra egy kicsit visszautal a kezdetek kezdetére is.

B. A.: Ha jól tippelek, akkor ennek a sporthoz lesz köze, hiszen ezzel indult a pályád.

M. M.: Jól gondolod, és szerintem egy jó keretet is ad ennek a beszélgetésnek. A tornán keresztül építek egy női közösséget, Monic Gym néven, amelyben visszaköszön az az éra, amit nagyon szerettem. Ez a szerepvállalás az én fejemben azonban már túlmutat az általában véve megszokott kereteken, mert számomra ennek a küldetésnek van egy másik víziója is, ugyanis egy szépségpalotát szeretnék létrehozni a negyven fölötti generáció számára, ahol a szellem, a lélek és a test együtt tud fejlődni, mert én nagyon hiszek az ép testben ép lélek filozófiájában. Ez is egy külön ága lesz az életemnek, ami ma még egy kicsi és leginkább hobbiszerű vállalkozásként működik, de hamarosan nagyon sokrétű szolgáltatást vonultat fel majd.

Mindent egybevetve számomra az a fontos, hogy a gyerekeimnek jó példát tudjak mutatni, amiben igazolást nyer az, hogy mindig tevékenynek, kíváncsinak kell maradni, tanulni kell, és időnként megmérettetni magunkat, még akkor is, ha olykor elbukik az ember.

B. A.: Sajátságos hangulatfestő elemként elég sokszor jegyzem le a cikkeimben, ha nevetni kezd a beszélgetőtársam. Azt hiszem, itt és most csak egyszer fordult elő, de valójában az egész interjú végére odaírhatnám nagybetűvel, hiszen a széles mosoly végig ott volt az arcodon. Felépítettél egy vállalkozást, amihez nemcsak mosoly, következetesség kell, hanem bizonyos szigor is. Tudsz te szigorú is lenni?

M. M.: Talán úgy értékelném, hogy kedvesen vagyok szigorú, ha ez helytálló lehet. Ha elvesztem a valaki iránt a bizalmamat, vagy éppen valami miatt szigorúnak kell lennem, akkor inkább ironikus, cinikus vagyok, és a beszédem is más ívet vesz. Nem vagyok ajtócsapkodós típus, mert túlságosan is emocionális a személyiségem, és nem hagyom, hogy elsodorjanak az indulatok – tulajdonképpen el sem érek addig a pontig, de nyilván voltak olyan helyzetek az életemben, amikor elsodort az érzelem. Ma már ezt is jobban tudom kezelni. Szerencsére a helyettesem, Falka Viktória pár fontos dologban teljesen más típusú személyiség, aki nemcsak szakmailag egészít ki engem tökéletesen, hanem ezekben a helyzetekben is. Fontos volt számomra, hogy ahogy a munkafolyamatot, úgy a cég felépítést is részletesen, átgondolva építsem fel, és olyan munkatársakkal vegyem körbe magam, akik a szakterületükhöz maximálisan értenek. Bár vállalkozó vagyok és az elején minden munkafolyamatba beleásom magam, mégse gondolom, hogy mindenhez is értek. Nem szeretnék olyan dolgokkal foglalkozni, amihez mások sokkal jobban értenek nálam, helyette inkább új dolgokat hozok létre.

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert