Kisujjában a város

Budának és Pestnek mindig akadtak legendás figurái. Kávésok és karikaturisták, írók és arisztokraták, Róbert bácsik és füttyös Gyurik. Görbe Márk a legtöbbjük „személyes ismerőse”, sőt lassan maga is egyike lesz a 150 éves főváros különleges alakjainak. A népszerű sétavezetővel egyik kedvelt helyszínén, az Andrássy úton beszélgettünk.

Rojkó Annamária: A különleges sorsú emberek pályája gyakran kanyarít vargabetűt. Önből hogyan lett sétavezető?

Görbe Márk: Fogorvosnak készültem, mert úgy gondoltam, hogy az egy rendes polgári szakma, amiből meg lehet élni, és mellette hódolhatok a régiséggyűjtő szenvedélyemnek. Felvettek a SOTE-ra, de gyorsan rájöttem, hogy az anatómiát, a kémiát, a fizikát – amely tárgyak iránt nem voltam igazán fogékony – szinte szó szerint kell bemagolni. Rendkívül nehéz évek következtek, rengeteg pótvizsgám volt. Három évvel később úgy döntöttem abbahagyom, mert mindez túl sok energiát és időt vett el az életemből. Olyan szakmára akartam váltani, ami az antik tárgyakkal foglalkozik, emiatt úgy döntöttem, hogy régiségkereskedő leszek. A diploma azonban családi elvárás volt, ezért az ELTE művészettörténet szakára jelentkeztem, amely közel áll ehhez a világhoz.

Az egyetemen hamar kiderült, hogy tényleg ez való nekem, ezért nem is volt semmi gondom a tanulással.

– A szakértelem tehát már megvolt, de az elméleti tudást hogyan tudta kereskedői gyakorlatra váltani?

– Nagyon nehezen. Ahhoz, hogy kereskedő lehessek, az egyetem öt éve alatt, szép sorban elvégeztem az ékszer-, bútor-, szőnyeg- műtárgy- és festménybecsüs tanfolyamokat; mindegyik egyéves OKJ-s képzés. Végül a számos végzettségem ellenére sem tudtam elhelyezkedni.
A munkaerőpiacon nem kerestek sem becsüst, sem muzeológust, sem művészettörténészt, illetve, ahol mégis hirdettek ilyen állást, ott több éves gyakorlatot vártak el. Egy rendkívül nehéz év után nagy szerencsém volt, amikor Nagy Magdolna felvett a Hajós utcai szőnyegszalonjába

A hely egyike volt a – régen gyakori, ma már ritka – klasszikus, törzsvásárlói körrel rendelkező üzleteknek, ahol a vevő és a tisztesség az első, talán ezért is zárt be tavaly közel 30 évnyi működés után.

Ma is nagyon hálás vagyok Magdinak, mert amellett, hogy előbb teljes, majd félállásban dolgozhattam nála, közben fokozatosan egyre több megbízást vállalhattam különböző múzeumoknak és sétacégeknek. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy helytörténeti sétákat fogok tartani a budapestieknek.

– Emlékszik a legelső sétavezetésére? Hogyan derült ki, hogy tehetséges ebben a műfajban?

– Már a gimnáziumban sokat foglalkoztam az egyiptomi istenekkel, kedvtelésből megtanultam pár hieroglifát is. Az első idegenvezetésre és előadásra 2011-ben – még egyetemista koromban – az édesanyám kért föl, amikor kéthetes egyiptomi utazást szervezett a tanárkollégáinak, és azok családjának. Addig sosem tartottam idegenvezetést, és aggódtam, mert nem ismertem az ottani helyszínt. Különböző útikönyvek alapján minden templomról részletes térképet rajzoltam, és leírtam, hogy melyik helyiség milyen célt szolgált, mit kell róla tudni. Az volt a szerencsém, hogy az egyiptomi isteneket tényleg nagyon jól ismertem, így amikor beléptem egy helyiségbe, a falról azonnal le tudtam olvasni, hogy kik szerepelnek az egyes jeleneteken. A gyakorlatban ez épp úgy működött, mint később a városi sétákon a homlokzatról történő olvasás, ahol azonnal látom, hogy az épület milyen stílusú és mit jelképeznek a rajta lévő allegorikus figurák. Ezen az egyiptomi úton derült ki, hogy hatással vagyok az emberekre.

– Budapesti sétavezetőként mikor debütált?

– 2017-ben, az úgynevezett Budapest100 rendezvénysorozat keretében a Batthyány téren vállaltam önkéntes sétavezetést. Úgy emlékszem, aznap hatszor tartottam sétákat egymás után, amelyekre nemcsak a regisztrált 25-30 fő, hanem elképesztő tömeg jött el. Akkor és ott nagyon sokan megismertek, közülük kerültek ki az első törzssétálóim, akik mind a mai napig követnek, eljárnak az előadásaimra és a sétáimra.

– A vezetései során elsősorban a művészettörténeti érdekességekről mesél, vagy inkább az épített örökségre koncentrál?

– Egy igazán jó városi séta középpontjában a kultúrtörténet áll, így a képzőművészet, az iparművészet, az építészet, az irodalom, a zeneművészet és a családtörténet egyaránt szóba kerül.

– Városi sétáinak egyik titka, hogy egyes helyszíneken érdekes múltú személyek, művészek és polgárok történeteit eleveníti fel. Ilyenkor a fekete válltáskájából régi fényképek, régiségek, érdekes dokumentumok kerülnek elő. Ennek előkészítése úgy történik, hogy reggel fölkel, megissza a kávéját, és meghatározott sorrendben betárazza a műtárgyakat?

– Így van, bár kávét nem iszom. A sétákon fontosnak tartom, hogy a résztvevők többféle impulzusban részesüljenek. Egyrészt úgy mutatom be a várost, illetve olyan részletekre hívom fel a figyelmet, ami az embereknek eddig nem tűnt fel. Mind a mai napig olykor még számomra is felbukkannak olyan új motívumok, amelyeket korábban nem vettem észre. Másrészt, a programokon valóban kiemelt szerepet kapnak a képes illusztrációk. A régi képek sokat segítenek abban, hogy a jelenlévők jobban beilleszkedjenek az 50, 100, 150 évvel ezelőtti Budapest világába. Emiatt érdekesek a portrék és a történetek is azokról a személyekről, akik itt éltek vagy itt laktak. Régiségbecsüsként a helyszínekhez, személyekhez kapcsolódó tárgyakat azért szeretem bemutatni, körbeadni, mert azok még kézzelfoghatóbbá, valóságosabbá teszik azt a kort, melyről a séta szól. Szerencsére elég nagy a családi gyűjteményem, mert a dédnagymamám és a nagymamám sok mindent megőrzött. Ezek anyagi szempontból nem értékes tárgyak, mert azokat a háború alatt mind eladták, de elég változatos és színes a készlet, amit bemutathatok. Mielőtt otthonról elindulok, fejből tudom, hogy milyen képeket és tárgyakat kell beraknom a táskámba. Nem mindig mutatom meg mindet a társaságnak, de van egy alapkészlet, amelyből válogathatok.

– Akik gyakran sétálnak önnel, előbb-utóbb nemcsak a várost, hanem néhány felmenőjét is megismerik azok közül, akik Budapest életében szerepet vállaltak. Kérem, mutassa be néhányukat az olvasóinknak is.

– Akiket emlegetni szoktam, ők anyai nagyanyám, Udvardy Vilma elődei. Valójában minden úgy kezdődött, hogy a nagymama – akinek a lakása tele volt régiségekkel – rengeteg családi történetet felidézett, amelyek közben sok fényképet mutatott. A gyerekkorom meséi ezekről a rokonokról szóltak. A nagymama dédnagyapja, az általam sokat emlegetett Rémi Róbert – a Közmunkák Tanácsa és a Fővárosi Közgyűlés tagjaként – a 19. század végén nagy befolyással bírt a várospolitikára. Az ő munkásságának kutatásával ismertem meg Budapest történetét, mert az Andrássy Gyula gróf által alapított Közmunkák Tanácsának feladati közé tartozott a Sugárút (később Andrássy út), majd – többek között – a Nagykörút megépítése, a rakpartok és az új Duna-hidak építése. Várospolitikusként Rémi Róbert minden rokonát beültette valamilyen pozícióba.

Szecesszió és divat című sétámon Rémi gyerekei, az üknagyanyám és testvérei is szóba kerülnek. Például ifjabb Rémi Róbert üknagybátyám, aki Munkácsy Mihálynál tanult festőművész is volt, bérelte egy időben a Hangli kioszkot, a Vigadó kertkávéházát. Ez a kis üvegpavilon volt Budapest legelőkelőbb kávéháza, ahonnan jól látszott a budai panoráma. Rémi Róbert lánya, Adél ahhoz az Egerváry Gézához ment feleségül, aki a millennium idején a fővárostól bérelte a Vigadót és az Erzsébet téri kioszkot is.

Az üknagyanyám, Rémi Terézia férje Menyhért Vilmos volt, aki szállodaigazgatóból 40 évesen átképezte magát orvossá, és a cukorbetegség kutatásában jelentős eredményeket ért el. A világon elsőként az ő kutatásai alapján sikerült izolálni a pancreas enzimet. Erről azonban csak kevesen tudnak, mert a Tanácsköztársaság után elvették az orvosi diplomáját, és többé nem enegedélyezték számára a tudományos munkát. Kanadában azonban az ő kísérleteit folytatva sikerült mesterségesen inzulint előállítani. Erről is volt egy sétám Menyhért Vilmos nyomában a Rákóczi úton címmel.

Egy másik üknagybácsi, Rémi Tivadar, mint Somossy Károly vállalkozásainak továbbvivője és támogatója vált ismertté. Somossy alapította az Operettszínház elődjét, a Somossy Orfeumot, majd üzemeltette a Király utca 71. szám alatti szórakozóhelyet. Ez utóbbit Rémi Tivadar vette át tőle, és Budapest legnagyobb mulatójává alakította. Tivadar fiatalon meghalt tüdőbajban. Ha tovább él, lehet, hogy a vállalkozása helyén létrejövő Király Színház az ő égisze alatt fejlődött volna az operettjátszás fellegvárává.

A család a vagyonát – amelyből több szállodát, köztük a mai Nemzeti Szállót is építettek – Rémi Róbert testvérének, Antalnak köszönheti, aki gyermektelen lévén, rájuk hagyta a Nagymező és a Paulay Ede utca sarkán lévő lakóházát és keményítőgyárát.

– A várban, különböző útvonalakon három különleges témájú sétát vezet Budavári legendák, címmel. Az egyiken az apai nagymamájáról is mesél. Őt hogyan kapcsolja Budapest történetéhez?

– Kicsit nehezebben, mint a korábban bemutatott családtagokat, mert Malkova Lídia orosz származású volt. Pontosabban az ősei között a családi legendárium szerint akadtak lengyel nemesek is, akiket kitelepítettek előbb Szentpétervárra, majd az Urálon túlra. Úgyhogy, a nagymama már Ázsia területén született. Később visszatérhettek Szentpétervárra (akkor: Leningrádba), ahol szerény körülmények között éltek, de a nagymama zenét tanulhatott, és hárfaművésznek készült. Végül abbahagyta a tanulmányait, már csak azért is, mert Magyarországra költözött. Görbe nagypapa, aki katonatisztként a Szovjetunióban tanult, feleségül vette és 1956-ban „hadizsákmányként” elhozta magával Budapestre. Több mint ötven éven keresztül élt itt, és ő szerettette meg velem az operát. Tizenkét éves voltam, amikor elvitt a Bolygó hollandira, és emlékszem, hogy nagyon tetszett az előadás. Akkoriban még lehetett olcsó jegyeket venni, ezért később éveken keresztül minden új bemutatót megnéztünk.

– A Budavári legendák I. című sétán egy hajdan titkos helyszín, a hegy gyomrában létesített titkos katonai harcálláspont említésekor kerül szóba a nagymamája…

– Igen, Magyarországon műszaki rajzolóként dolgozott. A zenei és a matematikai készség összefügg, szerintem emiatt volt tehetsége a rajzhoz is. A Honvédelmi Minisztériumban kapott állást, és így többször is járt a várhegy belsejében lévő titkos katonai harcállásponton, ahol olyan tervek készültek, amelyekről állítólag csak az Elnöki Tanács elnöke, a honvédelmi miniszter és néhány tábornok tudott. Ezekről a nagyon titkos tervekről sajnos nekem nem árult el részleteket, utólag csak annyit mesélt, hogy kényelmetlen volt számára miniszoknyában és tűsarkú cipőben járni a pince magas lépcsőin. Mindenesetre a munkájáért megkapta A Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz, ezüst és arany fokozatát is.

– Igazán színes a családfája, a különleges sorsú felmenői szinte megelevenednek, amikor az egyes séták során „véletlenül” szóba kerülnek. Lehet, hogy Pesten és Budán az ön által vezetett csoportok résztvevői tovább őrzik Görbe Márk családi históriáit?

– Bízom benne, hogy igen. Mindenesetre törzssétálók már várják, mikor bukkan fel a sétán Rémi Róbert és Egerváry Géza – csak, hogy a legkedveltebb családtagokat említsem. Egyébként szerintem szinte bárki, aki a felmenőit kutatja, találhat különleges sorsú, rég elfeledett családtagokat. Nálunk – az orosz ágon – a dédnagybátyám cirkuszi erőművészként vált ismertté, akinek fő száma az volt, hogy a mellén áthajtottak egy fával megrakott szekérrel. Jó kézügyessége is volt, így télen, amikor nem lehetett az Urálban mit csinálni, hamis rubeleket gyártott otthon. Miután a cirkusznak befellegzett, medvét idomított. A második világháború alatt – hogy az állat éhen ne pusztuljon –, a medvét elengedte az erdőben. Jóképű, jókötésű ember volt, többször házasodott. A harmadik felesége egy többgenerációs cirkuszi állathipnotizőr család lánya volt. Annyira híres voltak a 2. világháború előtti években, hogy még az olasz királyné is kíváncsi volt a csirkehipnózisos számukra. Akkor hallottunk róluk utoljára, amikor kimentek Amerikába.

A családfakutatás során néhány éve sikerült megtalálnom egy harmadunokatestvéremet, aki korábban sosem járt Magyarországon. Amikor végre eljött, őt és vőlegényét végigkalauzoltam a városon. A lány indiai származású szépség, anyai ágon egy maharadzsa unokája. A Hauer cukrászdától indultunk – megnéztük a családi szállókat, végigsétáltunk a Rákóczi úton, a Ferenciek terén, a Váci utcán, eljutottunk a Vigadóig és a Párizsi Nagyáruházban fejeztük be a sétát –, és minden harmadik épületről tudtam nekik mesélni, hogy az hogyan kötődik a családhoz, ki bérelte, ki birtokolta. Fantasztikus élmény volt számukra, hogy életükben először eljönnek egy városba, ahol ennyi házhoz, műemlékhez kötődik valamelyik ősük.

– Említette, hogy kedveli az opera műfaját, de emellett az Andrássy úti Operaházhoz is szoros a kötődése. Művészettörténészként, sétavezetőként hogyan csöppent az épület-felújítási projektbe?

– Évekkel ezelőtt írtam egy cikket az Operaház blogjára a szfinxekkel kapcsolatban. Összeszedtem minden információt, ami ezekkel az épület két sarkán ülő oroszlántestű, emberfejű szobrokkal kapcsolatos. A régi fotók tanulmányozása közben feltűnt, hogy az a púp, ami a fejükön, a csíkos, kendőszerű koronán látható, eredetileg nem púp volt, hanem egy faragott kobrakígyó, épp olyan, mint az egyiptomi fáraók nemeszkoronáján. Az Operaház felújítási munkálatai során azt javasoltam, hogy mivel a megnyitáskori, 1884. évi állapot visszaállítása a cél, a szfinxeket úgy faragják újra, ahogy azokat Strobl Alajos szobrászművész annak idején elkészítette. Az Andrássy úton tartott sétáim során ezt a javaslatomat rendszeresen említettem, és az egyik alkalommal, amikor épp azt mondtam a csoportnak, hogy a szfinxek eredetileg nem így néztek ki, hátranéztem, és akkor vettem észre, hogy a szobrok fejdíszét az eredeti fotók alapján újrafaragták. Nagy sikerélmény volt számomra, amitől természetesen azonnal vérszemet kaptam. Úgyhogy elküldtem a megfelelő helyre a kocsialáhajtók kovácsoltvas lámpáiról készült régi fotókat, amelyek helyén más lámpák lógtak. És valóban, mind a három kocsialáhajtó fölé visszakerültek az eredetileg Jungfer Gyula által tervezett lanternák.

Kutatóként több, mint tíz éve foglalkozom Feszty Árpáddal, ezért a harmadik kérésem az eredeti Feszty-freskók megtekintése volt. Az Operaház büfétermét eredetileg kilenc, általa készített falkép díszítette. Ezek egy része a 19. században súlyosan megázott, és a falképeket egy másik festő rámázott olajképeivel takarták el, az alattuk lévő freskókról azonban fotóval sem rendelkeztünk. A felújítás vezetője hozzájárult, hogy az olajképek eltávolítása után tanulmányozhassam az eredeti falképeket. Az Operaház megnyitása után kiadtak egy művészi fotókkal illusztrált, igényes ismeretterjesztő füzetet, amelyben a zenei műfaj történetéről Kakas Márton, az Operaház főemléktárosa írt, míg az épület kinézetét tárgyaló részt én írhattam meg.

– Miért éppen Feszty Árpád pályájában és művészetében kívánt elmélyülni?

– Ez a választásom az orosz nagymamához kötődik, mert együtt néztük meg a Párizsi Nagyáruház Lotz-termét, amikor azt a 2008-as felújítás után ismét megnyitották. Mindketten kíváncsiak voltunk. Ő az átalakított Divatcsarnokot szerette volna látni, míg én a művészettörténeti rejtvényfejtést kedveltem. Ugyanis a Lotz-terem falképein és a mennyezetképeken a különböző polgári foglalkozások allegóriái jelennek meg, és különböző kis tájképek, amelyek mintha ablakot nyitnának a környező tájra. Ez Budapest egyik leglenyűgözőbb belső tere. Elhatároztam, hogy a művészettörténet szakon ebből írom a szakdolgozatomat, és elkészítem a festmények „megfejtését”. Nagyon izgalmas feladat volt. Végül sikerült dekódolnom a tizenkét polgári foglalkozás allegóriáját, és újabb tíz évbe telt, amíg – egy kivétellel – az alakok eredeti modelljeit is azonosítottam. Feszty Árpád ugyanis élő emberek után festette meg az egyes alakokat, úgyhogy a képeken például testvérei, Jászai Mari – aki akkor a barátnője volt – illetve báró Kochmeister Frigyes, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, (a kereskedelem allegóriája), valamint a kedvenc cigányzenésze szerepel. A szakirodalom tanulmányozásakor kiderült számomra, hogy a Feszty-körképről ugyan kiadtak néhány könyvet, de a festőművész pályájáról egyetlen kötet jelent meg – mindössze 500 példányban – a művész lányának, Feszty Masának a könyve. Ő annyira szépen emlékezik meg édesapjáról, olyan becsületes, hazaszerető, szorgalmas férfiként írja le, aki aztán élete végén elszegényedett, majd nagy betegen halt meg, hogy úgy gondoltam, történelmi igazságszolgáltatásként megérdemli, hogy foglalkozzanak vele. Kutatásaim során megismertem Feszty Árpád rokonait és örökösét, akitől megvásároltam számos Feszty Árpádhoz kötődő iratot, tárgyat. Ebből az anyagból a szlovákiai Ógyallán, a festőművész szülőfalujában a helyi magyar iskolában rendeztük be a Feszty Emléktermet, amely bejelentkezéssel látogatható. A tárlatról egy kis kiadvány is készült. A helyiek lelkesen ápolják a Feszty Árpád emlékét, én meg itt Budapesten, a sétáimon emlegetem a nevét.

– Többek között a Budavári legendák sétáin is szóba kerül Feszty neve. Hozzá kötődik a turul legendája is, amely rendkívül szórakoztató. Kérem, idézze fel!

– A 19. század végén, amikor az ország a millenniumra készülődött, fontos kérdés volt, vajon hogyan nézett ki a honfoglaló magyarok totemállata, az eredeti turulmadár. A legendás madár eredetével kapcsolatban több feltételezés is elterjedt. Dúcz László őstörténet-kutató szerint a turul nem más, mint a kerecsensólyom, amelynek elterjedése a Kárpát-medencétől a magyarok őshazájáig, Közép-Ázsiáig tart. Hermann Ottó ornitológus a fakó keselyűvel azonosította, Arany János a „tort ül” kifejezésből származtatta. (A költő Múzeum-kerti szobra előtt egy sast ábrázolt turulként Strobl Alajos szobrászművész.) Végül Feszty Árpád volt az, aki modelleket adott a legismertebb – tatabányai – turul megmintázásához, amelynek alkotója ugyanaz a Donáth Gyula, aki később annak kicsinyített mását, a budavári változatot is készítette. Feszty szintén szeretett volna turult festeni – bár lehet, hogy ez is csak egy legenda, mert nem találtam olyan festményét, ahol szerepelne ragadozómadár –, mindenesetre kapott az állatkert igazgatójától két madarat: egy fakó keselyűt és egy szirti sast. A madarak egy időre a műtermébe kerültek, majd vissza az állatkertbe. Onnan már mindkettőt kitömött állapotban szállították vissza Feszty műtermébe. Feszty Árpád a két kitömött állatot kölcsönadta Dontáh Gyulának, aki Jókai és Feszty ötlete alapján alkotta meg Tatabányán a millenniumi emlékművet. A kitömött madarakról fennmaradt archív fotó is jól mutatja, hogy a szobrászművész a keselyű és a sas alapján mintázta a turult, amelynek még a szárnytartása is megegyezik az egyik modelljével. Így valójában nem egy hivatalos turulrekonstrukció, hanem a két kitömött állat szoborváltozata készült el. A huszadik század eleje óta a turulmadár számos ábrázolója – köztük a XII. kerületié is – erről a turulszoborról merített ihletet.

– Művészettörténeti előadásai és a sétái rendkívül népszerűek, az előre meghirdetett időpontokra gyorsan betelik a létszám. Ősztől milyen tematikájú sétákon lehet önnel találkozni?

– Az előadásaimat gyakran az Eötvös10-ben, rendszeres sétáimat a Sétaműhelynél tartom, de „magánzóként” is vállalok megbízásokat, úgy házassági évfordulóra, mint más családi eseményre, amikor végigjárjuk az ünnepelt életének fontos helyszíneit. Dolgozom a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, az Örkény Színháznak és a Szkéné Színháznak is. Ez utóbbi munkakapcsolat úgy született, hogy a Szkéné egyik munkatársa eljött a Boszorkányok a Gellérthegyen című sétámra, és annyira megtetszett neki, hogy kérte, az ő színházukat, illetve annak környezetét is mutassam be.

Azoknak, akik önállóan szeretnék felfedezni a város kultúrtörténeti érdekességeit, az Athenaeum Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő, az Andrássy utat bemutató sétakönyvemet ajánlom. Egészen más jellegű lesz, mint a Sétaműhely által kiadott Görbe Márk bestiáriuma – abszurd városi játék gyerekeknek és fölnőtteknek című sétafüzet, amelyben az érdeklődők egy egész bestiáriumot gyűjthettek össze a belvárosi homlokzatokon található legendás lényekből és állatokból.

Hamarosan egy új útvonalat is ajánlok, amely a legszebb, legmívesebb belvárosi kovácsoltvas kapuk mentén halad. Emellett tervezek egy újlipótvárosi zsidó tematikájú, és egy különleges erzsébetvárosi sétát is, amelyhez szinte ki sem kell majd lépni az Örkény Színház Stúdiójából.

Írta: Rojkó Annamária | Képek: Balogh Róbert