Kőbevésett életút

Jászkarajenőről indul Hovány Márton, a Hovány Autókereskedelmi Cégcsoport alapítójának története, aki a pályaválasztása miatt kerül Budapestre, kitanulja a kőfaragószakmát, majd a mestervizsga után húszévesen vállalkozó lesz szűkebb hazájában. Néhány éven belül a régióban a mesterek mesterévé válik, ami az egzisztenciáját is megalapozza. A legtöbb ember valószínűleg hátradőlve azt mondaná erre: megérkeztem; de ő új kihívásokat keres. Néhány év útkeresést követően mindenét feltéve egy lapra, megnyitja első autószalonját Kecskeméten. Harminc év telt el az első szalagátvágás óta. A jelenleg hét városban, húsz bemutatóteremben kilenc márkát képviselő Hovány-csoport ma nemcsak az egyik legsikeresebb és legelismertebb márkakereskedői hálózat, hanem magukénak tudhatják az ország legszebb Mercedes-Benz-autószalonját is. Noha a beszélgetésünk díszletét a jövőt idéző 6500 négyzetméteres kiállítótér adja, ez a beszélgetés mégsem csak az autókról szólt.

Szerkesztőségünk budaörsi illetősége okán nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a szemem láttára nőtt ki a földből a Hovány-csoport Mercedes-Benz-szalonja. Építésének idejében napi szinten jártam el mellette, így megtapasztalhattam a csillagos márka koncepciójának minden részletre kiterjedő gondosságát, amit talán az fémjelzett legjobban, amikor próba gyanánt a még nyers betonvázba bepróbálták a márka autóit az akkor még képzeletbeli összhatás kedvéért. Ez a pillanatnyi múltidézés kísér el a ma már teljes pompával bíró szalon ajtajáig, ahol elsőként Szent Kristófnak, az utazók és vándorok védőszentjének domborműve fogad, talapzatán egyfajta mementóként Hovány Márton szignójával.

Útban a cégvezető irodája felé az embert körbeveszi a sebészi pontossággal megtervezett enteriőr, mindössze az egyik lépcsőforduló falán lógó Hovány-karikatúra nyom jó értelemben vett fricskát a német precizitás orrára. Úgy vélem, ez a kis lépcsőházi vidámság jól jellemzi vendéglátóm személyiségét, akiben beszélgetés közben felfedezni vélem az életélvező attitűdöt, és megbizonyosodhatok a soha el nem múló optimizmusáról is. Sok mindenben egy húron pendülünk, talán emiatt találjuk meg gyorsan a közös hangot, s ő Márton helyett Marci lesz, én meg András helyett Bandi.

Barna András (B. A.): Sok évvel ezelőtt kőfaragóként indult a nagybetűs életed. Valljuk be, hogy nemcsak akkor, de szerintem ma sem választják sokan ezt a szakmát. Téged mi terelt ebbe az irányba? Volt valami szülői ráhatás, vagy te találtad ki magadnak?

Hovány Márton (H. M.): A kőfaragás egyfajta „b” terv volt, mert teljesen mást akartam tanulni. Az édesapám bérfűrészeléssel foglalkozott, ezért a mi udvarunk mindig tele volt gépekkel, volt traktorunk, motorunk és autónk is, úgyhogy én már tízévesen tekergettem a kormányt. Olykor még a kapun is kimentem, ha a szüleim nem voltak otthon. Szóval sokkal jobban vonzottak a gépek, mint bármi más, ezért aztán mindenáron autószerelő szerettem volna lenni. Akkoriban nagyon nehezen lehetett felvételt nyerni egy ilyen iskolába. Én jó eszű, de eleven gyerek voltam, a falu rossza, ahogy sokszor megkaptam annak idején. (Nevet.)

Ennek ellenére a szüleim mindig nagyon keményen fogtak, és már nagyon fiatalon az édesapám mellett dolgoztam. Az iskola nem nagyon érdekelt, abból éltem, amit az órákon megtanultam, és az erős közepes tanulmányi eredményem nagyon kevés volt ahhoz, hogy bekerüljek az autószerelő iskolába. A pályaválasztást az is nehezítette, hogy a látóteremben nem nagyon akadt más alternatíva. Nem úgy volt, mint ma, hogy egy telefonnal vagy az internet segítségével bármit kiderítek egy perc alatt. Nálunk odahaza, Jászkarajenőn, telefonból a postán kívül csak négy volt: egy-egy az orvosnak és az állatorvosnak, egy-egy pedig a tanácselnöknek és a párttitkárnak. A vége az lett az iskolakeresésének, hogy villanyszerelőnek mentem, útravalóként azzal a sovány vigasszal, hogy ez már majdnem olyan, mint az autószerelés. De, hogy őszinte legyek, nagyon nem szerettem. (Nevet.)

B. A.: Hogy lett aztán a villanyszerelésből kőfaragás?

H. M.: Ceglédre jártam iskolába, és az egyik alkalommal a hazaúton találkoztam a buszon egy falubeli ismerősömmel, akinek elmeséltem, hogy villanyszerelést tanulok, de szívesebben csinálnám inkább a kőfaragást. Szó szót követetett és eközben kiderült, hogy a fia abba az iskolába járt, ahol a kőfaragó szakmát is tanítottak. Ő javasolta, hogy próbáljak meg átjelentkezni, ha ez engem ennyire érdekel.

B. A.: De miért pont a kőfaragás? Nem gondolom, hogy néhány évtizeddel ezelőtt népszerűbb lett volna, mint ma.

H. M.: Két oka is volt: egyfelől sokat faragtam, és agyagból is készítettem kis szobrokat, másfelől otthon sokszor hallottam a szüleimtől, hogy milyen jól keresnek a sírkövesek, nekem is annak kellene mennem. (Nevet.) Szóval megfogadtam minden tanácsot, és beadtam az átjelentkezési kérelmet. Gyakorlatilag azonnal felvettek épületszobrásznak, úgyhogy három hét múlva már a budapesti Várna utcai iskolába jártam, és ezzel együtt kollégista lettem. A beilleszkedés nem volt egyszerű, kicsit hasonlított a katonaévekre – szóval nehéz időszak következett. Szerencsémre a tanrend miatt nem sokat találkoztam a szobatársaimmal, vidéki gyerekként a városba sem jártam ki, így szinte minden szabadidőmben tanultam. Ennek meg is lett a gyümölcse, évfolyamelsőként végeztem, a következő évben pedig a második legjobb tanuló lettem.

Az ezt követő nyári szünetem szomorúan indult: elveszettük édesapámat. Édesanyám pedig arra kért, hogy ha lehet, maradjak vele, ezért átiratkoztam a szolnoki kőfaragó-iskolába, gyakorlati képzésre pedig egy ceglédi sírköveshez jártam. Később ennél a vállalkozónál maradtam ott dolgozni is az iskola befejezése után. De én nagyon maszek akartam lenni, amihez azonban mestervizsgát kellett tennem, ezért az iskola után kijártam a mestervizsga képzést. Szerencsémre minden lépés jól jött ki, így mire befejeztem a kurzust addigra már letöltöttem a vizsgához szükséges két évet is a szakmában, ennek köszönhetően pedig gyakorlatilag azonnal kézhez kaptam a mesterlevelemet. Húsz éves voltam ekkor.

B. A.: Ehhez a szakmához nemcsak egy véső meg egy kalapács kell, hanem némi tőke is. Honnan volt pénzed az induláshoz?

H. M.: Édesanyám adott kölcsön, ha jól emlékszem az összegre, 4500 forintot, ezzel indultam el. A megkeresett pénzt pedig – ahogy szinte a mai napig is – visszaforgattam a cégembe. Szépen fejlődött a vállalkozás, de nemcsak anyagilag, hanem szakmailag is. Többségében sírköveket csináltunk, de előfordultak restaurációs munkák is. Kemény, de szép tíz év volt, amikor ezzel foglalkoztam. Most halottak napján otthon voltam a temetőben, végignéztem azokon a köveken, amiket 35-40 évvel ezelőtt csináltam, még mindig gyönyörűen állnak, és szépek, úgyhogy bármelyik mellé büszkén odaállnék. Ahhoz, hogy jó legyek ebben a szakmában, sokat fejlesztettem, és új formákat is kitaláltam. Talán ennek köszönhető, hogy néhány év alatt megelőztem azokat a környékbeli szakmabelieket, akik már 10-15 éve benne voltak ebben az iparágban és maszekok voltak – mindegyiknél nagyobb lettem.

B. A.: Olyan szenvedéllyel beszélsz erről az időszakról, hogy az ember nem is érti, miért akartál váltani, illetve miért váltottál, hiszen ez a szakma ma is jól jövedelmez.

H. M.: A kérdés jogos. Szerettem a szakmámat, élveztem az alkotást, és jól is kerestem vele, de az igazat megvallva, ez abban az időben egy nagyon nehéz munka volt. Édesanyám udvarában, amikor szárazon csiszoltuk a köveket, olyan por volt, hogy szó szerint egy méterre sem lehetett ellátni, arról nem is beszélve, hogy vastagon állt rajtam is, minden nap úgy néztem ki, mint aki lisztbe esett. Ehhez képest ma már álom ez a szakma. Mi még flexszel és kézzel vágtuk a követ vagy a márványlapot, de manapság már nagyon profi szabászgépek vannak. A kész munkák gyötrelmes szállításáról nem is beszélve, amik rendszeres bosszúságot okoztak. Ezek miatt gondoltam azt, hogy elég volt és váltok.

B. A.: És volt konkrét gondolatod is, hogy milyen irányba fordulj?

H. M.: Nem döntöttem el semmit előre, inkább csak nyitott voltam egy új életre, így amikor megnyíltak a lehetőségek és lehetett vállalkozni az export-import vonalon próbálkoztam. Eleinte néhány autót, illetve játékgépeket hoztunk be, de ezekből és az egész tevékenységből nem sokkal később végleg kiszálltam. Talán a játékgépekből lehet, hogy nem kellett volna, mert akik akkor benne maradtak a játékgépüzletben, óriási összegeket kerestek. Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy számomra az export -import vonal nem jött be. Noha korábban már a látóterembe került az autókereskedelem, még nem bíztam benne annyira, hogy emiatt felhagyjak a kőfaragással. Akkor kezdett el újból érdekelni, amikor idehaza élénkülni kezdett az autókereskedelem, és egyre több márkakereskedés nyílt. Ekkor határoztam el, hogy én is belevágok, és 1991 decemberében megnyitottam az első szalonomat, ami Nissan márka értékesítéssel foglalkozott.

B. A.: Miért pont a Nissan mellé tetted le a voksod?

H. M.: Prózai okok miatt: olyan márkával szerettem volna foglalkozni, amelynek széles a termékpalettája és megbízható.

B. A.: Hittél abban, hogy a Zsiguli-korszak után lesz ezekre az autókra kereslet? Hiszen a KGST-s autókhoz képest ezek jóval drágább kocsik voltak.

H. M.: Tulajdonképpen bele sem gondoltam ebbe, de az első pillanattól kezdve annyira szerettem csinálni ezt az egészet, hogy ingyen is dolgoztam volna. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kőfaragó üzemet sem számoltam fel, inkább átadtam az unokaöcsémnek, akivel egy ideig közösen tulajdonoltuk, majd később végleg megörökölte tőlem. A játékgépekből is volt még néhány, azokat lassan eladogattam, így mindig volt hova nyúlni. De, hogy őszinte legyek, az autókereskedéssel szinte alig kerestünk, szóval, ha csak erre alapoztam volna, akkor ebből a tevékenységemből nem tudtam volna eltartani a családomat. Összességében amit a maszek életemben megkerestem, azt beleforgattam a vállalkozásba. Először a telephelyet vettem meg, majd eladtam a családi házamat, elköltöztem albérletbe, és azt a pénzt is a kereskedésbe fektettem. Utólag belegondolva ez nagyon merész húzás volt, a mai fejemmel egy ilyen lépést nem biztos, hogy megtennék. De nagyon hittem benne. Az első két-három évet teljes eufóriában éltem meg, és nagyon büszke voltam arra, hogy ezt az egészet tető alá tudtam hozni.

B. A.: A Nissan után aztán jött egy másik márka is.

H. M.: Kényszerhelyzetbe kerültünk, mert az akkori importőr, a Nissan Hungária Kft. csődöt jelentett, és emiatt a márkakereskedőknek lépniük kellett valamerre. A legtöbben a Renault és Citroën márkához igazoltak, mi a Fordot pályáztuk meg. A Ford jó vonalnak bizonyult, hajtottunk is érte, aminek köszönhetően 1996-ban megkaptuk a Ford elnöki díját, a „The Charman’s Award”-ot, majd ezt követően még nyolc alkalommal részesítettek minket ebben az elismerésben. Az elmúlt harminc év alatt pedig számos más díjat is kaptunk, amikre szintén nagyon büszke vagyok.

Visszatérve: Kecskemét után Békéscsabán is nyitottunk egy új egységet, ezzel mi lettünk az első olyan hazai márkakereskedő, amelyiknek két nagyvárosban is volt autószalonja. Pár év elteltével pedig Szegeden is nyitottunk egyet. Később a portfóliót is bővítettük, először a Mitsubishivel és a Subaruval, később jött a Volvo és a Mercedes is. A fennállásunk során tizenkét márkával foglalkoztunk. A portfólió folyamatosan szélesedett, ezzel együtt a márkakereskedői hálózatunk is bővült, ami azért érdemel említést, mert minden olyan településre, ahol mi ott vagyunk, oda hívtak minket, ahogy ide, Budaörsre is. Ez annak köszönhető, hogy ahol ott vagyunk, ott jól csináljuk a dolgainkat, eredmények és sikerek vannak.

B. A.: Ezt az idillt ma alaposan tépázza a gazdasági helyzet, mégis kiegyensúlyozottságot érzek rajtad. Nincsenek álmatlan éjszakáid?

H. M.: Amikor 2008 beütött, semmilyen válságkezelési tapasztalatom nem volt, emiatt nem is vettem komolyan az egészet, talán azért, mert tudtam, hogy nem tarthat örökké, és előbb-utóbb vége lesz. Korábban már átéltem brutálisan nehéz időszakokat, amikor azt sem tudtam, hogy aznap reggel mire fogok bemenni, és mivel fogok szembesülni. 2008 viszont más volt, ebben az időben egyszerre több helyen is épültek a szalonjaink, persze mind svájci hitelből. A legdurvább helyzet talán a békéscsabai szalon építésekor adódott, ahova 500 millió forint hitelt vettünk fel 130 forintos árfolyamon 10 évre. Mire a tőketörlesztést elkezdtem, az árfolyam már 190 forint volt, majd az egész ügyletet 305 forinton zártam le 2015 februárjában. És ez csak egy példa a sok közül, a többi beruházásról és a készletfinanszírozásról nem is beszélve, no meg a beszakadó forintról sem.

B. A.: Bármi is történt a múltban, nem tudta a kedvedet szegni, hiszen itt ülünk egy fantasztikus szalonban, aminek nemcsak a mérete lenyűgöző, hanem minden más is benne. Azt gondolom, hogy egy ilyen létesítmény hordoz magában egyfajta üzenetet is.

H. M.: Messze nem akartunk ekkora szalont építeni. Sokkal kisebb léptékekben gondolkoztunk, ami arányosítva annyit jelentett, hogy nagyjából kétmilliárdos költségvetéssel – fele hitelből, fele önerőből – megépülhetett volna a szalon. Azzal, hogy változott a terv és a koncepció, a költségvetés is módosult, ezzel arányosan a hitelösszeg is, ami a végén kétmilliárd forint lett, és a beruházás felét tette ki. Ez a vállalás hatalmas, és nagyon sokat gondolkoztunk rajta, de végül úgy gondoltam, hogy a Hovány-csoport van olyan erős, hogy ezt be tudja vállalni. Amikor a megépítése mellett döntöttem nem a profit állt a fókuszban, hanem az a koncepció, hogy akármennyit is hoz a beruházás, ha a futamidő alatt kitermeli, amennyibe került, akkor én elégedett leszek. Persze van egy érzelmi oldala is, hiszen ez a szép szalon a Hovány-csoport habos tortáján a koktélcseresznye.

B. A.: A magánéletedet – a szó valós és átvitt értelmében – ez az állandóan építkező életvitel megerősítette vagy felőrölte?

H. M.: Elváltunk egymástól a feleségemmel, de nem gondolnám, hogy ez a munka miatt történt. Normális családi életet éltünk, minden évben voltak közösen eltöltött programjaink, szabadságaink. Azt gondolom, hogy sokkal inkább azért ment szét a kapcsolatunk, mert más természetű, más habitusú személyiségek voltunk. Nem tartom magam munkamániásnak, de az tény, hogy amikor egy-egy projektben benne voltam, akkor arra ezerszázalékosan ráfókuszáltam, ami magával hozta azt is, hogy ilyenkor nem tettem le délután ötkor a lantot, sőt, ha kellett húsz órát is dolgoztam egyhuzamban. A gyerekeimre is sokkal kevesebb idő jutott, legtöbbször nem értem haza az esti fürdetésre. Én egyébként a családi létről a régi klasszikus elveket vallom, ahol a házastársaknak megvannak a szerepei, ahol az anya az otthon melegét és összetartását biztosítja, az apa pedig ehhez a feltételeket teremti meg. Ma sokan sokfélét gondolnak erről, de én ebben hiszek. És volt még egy nagyon fontos dolog, mégpedig az, hogy a vállalkozásomba én az utolsó forintjaimat is beletettem, mindent kockára tettem, a házamat, megtakarításaimat, ezért mindennél fontosabb volt számomra, hogy amit csinálok, azt sikerre vigyem. Ha mindez elúszik, akkor nemcsak odalesz egy élet munkája, hanem ezt újból már nem lehet megcsinálni.

B. A.: A gyerekeid hogyan élték meg az évek során az „apahiányt”? Ma mind a ketten itt dolgoznak, ami valahol azt is igazolhatja, hogy elfogadták a családmodellt és azt, hogy nem feltétlenül csak a közösen együtt töltött idő számít, hanem a minta is, amit látnak.

H. M.: Hogy valójában mit gondolnak rólam, azt én is szeretném tudni, de az tény, hogy semmit nem dörgöltek az orrom alá. Azt gondolom, hogy szigorúan fogtam őket, de a konszolidált családi körülmények és az értékrendek megtartása mellett is kényelmesebb életet élhettek, mint az átlag.

B. A.: Te gondolod vagy ők esetleg gondolják, hogy valamikor átveszik tőled a céget?

H. M.: A fiam a használtautó-üzletág vezetője, a lányom pedig itt dolgozik az értékesítésen, mindketten jól végzik a dolgukat, de még rengeteg tapasztalatot kell szerezniük. Ma azt gondolom, hogy még nem jött el az a pillanat, amikor azt mondhatnám, hogy bármelyikük is megérett volna arra, hogy átvegye a céget. De ez csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy egy ilyen gazdasági helyzetben, egy ilyen kihívásokkal teli világban – ha esetleg velem valami történne – jobban járnának azzal, ha egy rutinos és tapasztalt menedzsment vinné tovább a céget. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy arról még nem esett szó közöttünk, ők mit gondolnak erről a kérdésről.

B. A.: A jelenlegi gazdasági helyzet pályafutásod többedik válsága. Ehhez is ugyanazzal az attitűddel állsz hozzá, mint mondjuk a 2008-ashoz?

H. M.: Ez egy horrorisztikus helyzet, hiszen ezúttal vér is folyik, ami borzasztó, ahogy az is, hogy egyáltalán nem tudjuk, hogy mikor lesz ennek az egésznek vége. A nagyhatalmak kezében vagyunk, akik gyengítik Európát, és a legrosszabb forgatókönyv szerint ebbe bele is pusztulhatunk, de nemcsak mi, hanem a világ is. Minket ugyanúgy sújt ez a helyzet, mint majdnem minden más vállalkozót az országban: a bevételeink csökkennek, a kiadásaink drasztikusan nőnek. Azért mondom, hogy majdnem minden vállalkozót és nem mindenkit, mert minden válságnak megvannak a maga nyertesei is. 2008-ban még optimista voltam, mert tudtam, egyszer vége lesz. Ma viszont egyáltalán nem vagyok optimista, és osztom azt, hogy ez a helyzet óvatos becslések mellett is 2030-ig kitart. Az pedig még nagyon kemény nyolc év lesz. Öröm az ürömben, hogy a stabilitásunk jó, és a hitelállományunk is jóval kisebb, mint a korábbi válság idején.

B. A.: Szerinted a prémium márkák 2008-hoz hasonlóan könnyen átvészelik majd ezt a helyzetet?

H. M.: 2008-ban az összes eladást tekintve a kommersz márkák értékesítése a korábbi 45 százalékára, a prémium szegmens pedig a 65 százalékára esett vissza. Szóval akkor is volt drasztikus visszaesés. Az autóipar már most jelentős problémákkal küzd, és ez szerintem még nem a jéghegy csúcsa. Mint minden más területen, itt is nagyon elszálltak az árak. Például egy olyan Ford Kuga, amibe én is nagyon szívesen beleülnék, ma 12-13 millió forint, pontosan ugyanez az autó három-négy évvel ezelőtt 6,5-7 millió forintba került. Ez több mint irreális.

B. A.: Ha már itt tartunk, akkor ne menjünk el amellett, hogy nemcsak az árak változnak, hanem a hajtások is. Valahol azt olvastam, hogy te a hidrogénben hiszel. Tartod ezt álláspontodat?

H. M.: Részben, azonban azt be kell látni, hogy az autóipar akkora lendülettel nyomja az elektromos hajtást, hogy ez elől nem lehet kitérni. Már Kína is ontja az ilyen autókat, és például a Volkswagen sem fog 2030-tól belső égésű motorral gyártott kocsikat készíteni. Tehát hatalmas a tempó ezen a téren. Ugyanakkor jó hír az, hogy egyre többet hallani már a hidrogénről is.

B. A.: Te személy szerint melyiket preferálnád?

H. M.: Én ebben is, mint oly sok más dologban, a klasszikus vonalat követem, és amíg lehet, szívom magamba a benzinszagot. A jelenlegi autóm tizenkét hengeres, de a kisebb is nyolc. (Nevet.)

B. A.: Gondoltad volna édesanyád udvarában a kövek csiszolása közben, hogy valaha eljutsz egy ilyen szintre?

H. M.: Soha nem gondoltam volna, hogy jászkarajenői kőfaragó srácként az életpályám itt fog majd kikötni. Büszke vagyok erre a teljesítményre, és arra is, hogy ezt mindenféle hátszél nélkül és tisztességes munkával értem el, de talán arra még büszkébb, hogy legtöbben elismeréssel beszélnek a dologról.

B. A.: Ez a siker és teljesítmény elegendő volt ahhoz, hogy bekerülj a száz leggazdagabb közé?

H. M.: Először 2007-ben 69.-ként kerültem bele, de sokat vívódtam akkor, hogy engedjem-e. A sors iróniája, hogy egy évvel később már nem voltam benne, ami jobban zavart, mint amennyire örültem annak, hogy belekerültem. Ma a 95–96. helyen lehetek, ami egyébként azt mutatja, hogy ha van is növekedés, de mégsem akkora, mint mondjuk másoknál. Egyébként azt fontos megjegyezni, hogy ez a lista a transzparens cégeket, vállalkozókat sorolja fel.

B. A.: Ha ez a szalon a koktélcseresznye a habos tortán, akkor van még tovább?

H. M.: Hatvankét éves vagyok, és nem mondom, hogy elfáradtam, de talán most egy kicsit elég volt. Pedig, ha őszinte vagyok, akkor mindig kellenek az új célok, mert ahogy a mondás tartja: ameddig építesz, addig élsz. Ezt nagyon a magamévá tettem, de ma, ebben a helyzetben nem nagyon van olyan dolog, amibe belevágnék. Ugyanakkor sokszor érzem, hogy mostani munkából hiányzik a kreativitás, hiszen a jelenlegi tevékenységeink keretrendszere annyira leszabályozott, hogy nagyon kicsi a mozgástér, amiben az emberi hozzáadott értéken túl nehéz az önmegvalósítást gyakorolni.

B. A.: Az első pillanattól kezdve érzek benned egy kis hedonista attitűdöt. Amikor nem vagy „Hovány-csoport” – ha mondhatom így –, akkor hogyan engeded ki a gőzt?

H. M.: Imádom a kulináris élményeket, szeretem a jó borokat, ételeket, de ez utóbbi tekintetében egyre inkább változom. Számos bakancslistás éttermet volt lehetőségem kipróbálni, ugyanakkor mostanság a fine diningtól egyre inkább visszakanyarodom a hagyományos magyar ízekhez. Mert rájöttem, hogy sokszor sokkal szívesebben megeszem egy jó rántott szeletet vagy csirkepörköltet, tejfölös uborkasalátával, mint bármi mást. Utazni nagyon szeretek, és van egy hajóm is, amin szintén szeretek minél több időt eltölteni. Ha kint vagyunk a tengeren, akkor horgászni is szoktunk. Bevallom, én ezzel a dologgal leginkább az időt ütöm el, ellentétben a feleségemmel, aki viszont vérbeli sporthorgász, mégis a legnagyobb halakat én fogom ki. (nevet)

Írta: Barna András, | Képek: Balog Róbert