Lovagregény

0

Szokták volt mondani, hogy ha az egyik ajtó becsukódik, akkor kinyílik egy másik, akár is ez lehetne az alábbi történet mottója. Szereplője egy olyan ember, akinek pestiesen szólva két élete közül, az egyik megmentette a másikat. Ez a némiképp baljós gondolat akár negatív előjelet is tehetne a cikk elé, azonban erről egy percig sincsen szó. Sokkal inkább egy olyan életútról, amiben némi képzavarral élve eljutunk az autózástól a középkorig

Kismartoni Péter

 

Kismartoni Péternél jobb interjúalanyt nem kívánhatna az ember, ugyanis elég volt egy indító gondolat és máris ömlik belőle a szó és az egymástérő történetek. Néha az ember úgy érzi, hogy semmiből nem állt az élete csak sztorikból. A múltidézés nem kerüli meg a keserűbb részeket sem. Noha a lendület soha nem csuklik meg a monológjában az életének rosszabb pillanatait nem tudja leplezni a tekintete.
A végzettségét tekintve olasz-történelem szakon végzett ma ötvennyolc éves bölcsész, az egyetem elvégzése után mégsem a szakmájához közeli területen helyezkedik el, hanem egy teljesen új terepen próbálja ki magát.
A rendszerváltás idejét éljük, Magyarországon az autóipar kezdi megvetni a lábát hazánkban, egyre-másra nyitják a gyártók a képviseleteiket. Az olaszt anyanyelvi szinten beszélő Pétert is felszippantja a benzingőz, a Fiatnál helyezkedik el, majd hét év után egy rövid időre a csokiiparban próbálja ki magát. Édes másfél év következik a Ferrerónál később pedig a Renaultnál folytatja, amit a Fiatnál elkezdett. A munka mellett egy új szerelme is lesz a haditorna. Az évek múlásával ez a hobbi szinte színes aposztrófként jelenik meg a neve mellett, ami nem csoda, hiszen sokadmagával profi szintre fejlesztik a hagyományőrzést. Szakmai karrierje tizenkilenc év után pálfordulást vesz, véget ér a francia kapcsolat. Új szélbe kell állítani élete hajóját, megpályázza és meg is kapja a diósgyőri várkaptányi állást. Visszatér tehát a gyökerekhez, a történelemhez a kedvtelése pedig immáron hivatássá válik.

Barna András (B.A.): Hogy lesz egy történelem szakos bölcsészből píráros?

Kismartoni Péter (K.P.): Az egyetem elvégzése után szabadúszó voltam, fordítottam, tolmácsoltam. Majd amikor gyarapodni kezdett a család akkor valami stabilabb állás után kellett néznem. Ekkor pályáztam meg FIAT Corporate iroda meghirdetett állását.

B.A.: Volt valami vonzódásod az autók iránt, vagy inkább a szakmai oldal érdekelt?

K.P.: Ugyan az autókhoz semmi közöm nem volt, de a feladat az izgatott. Amikor meghirdették, annyit írtak, az olasz nyelv és műszaki végzettség kell. Ez utóbbi nem volt, de ennek ellenére az esélytelenek biztonságával elküldtem az önéletrajzomat. Behívtak és egy jó másfélórát beszélgettem Amellone úrral, aki akkor a régióigazgató volt. A diskurzus után azt mondta, nem kell a műszaki végzettség, fel van véve! Ha őszinte vagyok, amikor ezt az egészet akkor kezdtük el csinálni, akkor fogalmunk sem volt arról, hogy mi is az az autós píár.
Egy fantasztikus időszak volt. Nemcsak Amellone volt érdekes ember, hanem az egész iroda is. Azért volt érdekes, mert mi a FIAT részvénytársaság repi keretéből éltünk. Akkoriban még – bár ezen most már jót nevetünk – elfordult, hogy alig volt pénz a számlánkon. Volt ugyanis az anyacégnél húsz ember, akiknek az volt a dolga, hogy figyeljék hogyan alakul a líra-dollár árfolyama és ha jó volt csak akkor utaltak pénzt, ha nem volt jó akkor pedig állt az egész.
Persze emiatt nem voltunk túl vidámak. Amikor szembesültünk azzal, hogy mi okozza az időszakos pénzhiányt, akkor azért mi is furán néztünk. Itt van ez a giga vállalat, aminek csak az ötvenszázalékát teszi ki a járműgyártás a másik ötvenben pedig számtalan tevékenység van olyan, biztosítás, élelmiszeripar és turizmus, hogy csak néhányat említsek. És mégis ilyen, ha lehet, ezt mondani bagatell dologtól függött az iroda pénzügyi működése. Egyébként mi annak idején még adtunk el hulladékégetőket, mini erőműveket, műszíveket, pacemareket, implantátumokat. Szóval iszonyú sokrétű volt a tevékenységünk.

Kismartoni Péter
Pár év múlva aztán kezdtek letisztulni a dolgok, ebből a nagy egységből kezdtek kiválni az egyes ágazatok. Önálló lett mezőgazdasági gépek forgalmazása, az Iveco, és a FIAT Autó is függetlenítette magát. Idehaza először a FIAT és a Lancia indult el majd később csatlakozott az Alfa Romeo is. Aztán jött a Maserati, aminek más lett a képviselete illetve a Ferrari, de ez a márka konszernen belül is egy márka a márkában – és ez mai is így van. Tulajdonképpen ekkor alakult ki a modern disztribúciós vonal és ezzel együtt a mai értelemben vett autós píár is.

B.A.: Ha itt jól érzeted magad itt akkor, miért váltottál?

K.P.: Anno, aki a Fiathoz felvett engem az átment dolgozni a békés csokiiparba a Ferreróhoz és hívott magával. Ez szintén egy érdekes időszak volt, ugyanis akkoriban a Ferrero teljesen atipikus multinacionális vállalatként működött, ahol szinte mindent a fejetetején állt.
Michele Ferrero, akivel nekem is volt szerencsém találkozni, egy cukrászember volt, és pont úgy képzelte el a vállalti struktúrát is, mint egy kis cukrászdában. Kell egy pénztár, az lett a pénzügy, ki is kell pingálni a kirakatot, az lett a marketing, kellenek eladó, ők lettek a sale-szesek. Minden, ami más az én voltam; HR, IT, PR. Egy idő után azonban nekem túl nyugodt volt ez a világ az autóipar pörgése után.

Kismartoni Péter

B.A.: Jött a Renault, oda hogyan kerültél?

K.P.: Hívtak! Visszakerültem a pezsgésbe. Alig melegedtem meg szinte rögtön jött a Nissan-Renault házasság és az Alliance. Beesett a Forma 1, aztán beindult a Dacia, rengeteg feladat és rengeteg program volt, aminek tevőlegesen is részese lehettem. Évekig csináltuk a World Series by Renault eseményt a Hungaroringen, amivel nem csak számos díjat hoztunk el, hanem véleményem szerint képletesen vissza is adtuk a pályát a magyaroknak ezzel a hatalmas ingyenes rendezvénnyel.
Ezentúl számtalan jó dolgot és műsort csináltunk a Forma 1-en, ha jól ment a csapatnak, ha nem, mi mindig ott voltunk.

B.A. Képletesen azt mondhatnám, hogy beszélgetésünk idusához érkeztünk, hiszen ennek a sikersztorinak hirtelen vége lett. Miért?

K.P.: Nagyon gyorsan eltelt ez a tizenkilenc év. Egy szempillantásnak tűnik az egész és őszintén mondom, hogy mindig azt hittem, hogy innen engem csak tepsiben visznek el. Aztán, – nem tudom másként mondani – jött egy új ügyvezető, akivel számos dologban nem értettünk egyet és így finoman szólva közös megegyezéssel elhagytam a céget.
Az ember ennyi eltöltött idő után szinte már biztos abban, hogy az élete véglegesen révbe jutott, azonban be kell látnom, hogy manapság semmi nincsen kőbe vésve. Vén fejjel jön a dilemma és az esélylatolgatás. Hétévvel a nyugdíj előtt és az autóiparban eltöltött huszonhét év után gyakorlatilag már senki nem hiszi el neked, hogy máshoz is értesz.

Kismartoni Péter
Ráadásul ma Magyarországon az egy tendencia, hogy az úgynevezett ezüst korosztályt kiveszik a munkából és fiatalokat tesznek a helyükre. Sok fejvadásszal beszélve, ma az is rosszul fest az önéletrajzodban, ha huszonhét év alatt csak három munkahelyed volt, mert ez a rugalmatlanságodat jelenti. Amikor én elkezdtem dolgozni, akkor még erénynek számított egyhelyen sok időt eltölteni, hiszen ez nem jelentett mást, mint lojalitást és azt, hogy hűséges vagy és szolgálod a vállalatot.

B.A.: Azt hiszem, most sokan átérzik a helyzeted. Hogyan oldottad meg ezt hirtelen jött nihilt?

K.P.: Prózaian! Elhatároztam, hogy pihenni fogok, és nem keresek azonnal. Ennek szellemében tavasztól nyárvégéig nem gondoltam munkahelykeresésre.

B.A.: Elérkeztünk az életed egy meghatározó szakaszához, ami irányba fordított, és tulajdonképpen meghozta a szerencsédet is, ha a mai helyzetben ezt lehet klasszikus értelemben vett szerencsének nevezni. Hogy jött a haditorna és ennek holdudvara?

K.P.: Nekem van egy másik életem is immáron tizenhat éve ez pedig a haditorna, ami abból fakad, hogy világ életemben sokkal inkább a fegyverek és a küzdősportok érdekeltek.

Kismartoni Péter

B.A.: Ez jött valahonnan a gyerekkorodból? A fakard varázsáról beszélünk?

K.P.: Igen, gyerekkoromban is meg volt a fakard. Olaszországban cseperedtem gyerekként. Ott ment a Tüzes íjász a tévében, kardoztak, íjaztak – imádtam. Ráadásul mi a római magyar akadémián laktunk, ami egy 400 éves épület tele zegzugos szobákkal, tetővel. Gyereknek ez egy paradicsomi hely volt. Így nőttünk fel a portás fiával. Valószínűleg ez a romantikus állapot komoly nyomokat hagyott bennem. Aztán jött az egyetem, ahol történelemszakot végeztem az olasz mellett.
Talán az említett „fakardos” gyerekkor hatása miatt is a küzdősportok felé nyitottam. Közel négy évig egy aikidóztam egy rendhagyó csoportban.
Ugyanis volt egy mester, aki vállalta, hogy este tíztől éjfélig tart edzést azoknak, akik napközben nem érnek rá. Ehhez persze borzasztó nagy lelkierő is kellett. Hiszen tízkor, amikor más lefekszik, akkor te elmentél edzésre. Aztán a mestert, aki egyébként katonatiszt volt kihelyezték Szalonikibe, és ezzel nagyjából ez a vonal véget is ért számomra.

B.A.: A keleti harcművészetről átváltottál a középkorira, ez, hogy jött?

K.P.: Hallottam, hogy alakult egy csoport a S.A.G.A. ( Schola Artis Gladii et Armorum), ami az Európai Harcművészetek Iskolája. Abbahagytam az aikidót és ebbe az irányba fordultam. Amikor odakerültem, akkor még csak alakult az egész. Abban az időben – a 2000-es években – még nem volt annyira ismert ez a dolog. Volt néhány ember, aki már lehetett látni lovasíjászként, meg az egri csillagokban, és meg-meg jelentek a tévében is, de összességében ez a dolog még nem volt egy ismert fogalom. Igazából még mi is csak a szárnyainkat bontogattuk, de láttuk, hogy vannak már nagy nemzetközi szervezetek. Kódexek, leírások alapján próbáltuk mi is rekonstruálni a korabeli életmódot, majd megpróbáltuk a vívástechnikát is.

B.A.: Nagyjából belőttétek, hogy melyik kort szeretnétek?

K.P.: Kezdetben mindent csináltunk. Mivel római légiók már voltak, léteztek a szőnyi légiósok, voltak gladiátorok, tehát adta magát, hogy mi barbárokként velük csatázzunk. Persze ez olyan volt amilyen, de mi nagyon jól éreztük magunkat. Természetesen ez az idő múlásával egyre jobban letisztult. Az úgy nevezett nagycsapatok kisebb egységekre osztódtak, mindenki kiválasztott magának egy-egy korszakot. Mi is. Számunkra a keresztes kor, a nagyon szigorúan vett Johnnita lovagrend a 12-13. század lett a cél. Ezt kezdtük el feldolgozni és ennek a vívástechnikáját próbáltuk megtanulni és egy kicsit a reneszánszot is, tehát hosszú kardokkal is vívtunk.

Kismartoni Péter
Van egy Hemac (Historical European Martial Arts Coalition) nevű egyesület, tulajdonképpen egy virtuális cég, aminek mi is a tagjai vagyunk. Ők megpróbálják egy évben legalább kétszer összegyűjteni Európából azokat az embereket, akik a középkori harcművészetet művelik. Tehát évente kétszer gyűlünk össze Dijonban és Bécsben az előbbi nyáron, az utóbbi pedig télen van. Dijonban a burgundiai egyetem ad helyet ennek. Jegyzem meg, hogy ezen az egyetemen egyébként fel lehet venni a középkori vívást, mint tananyagot. Szóval összejön itt néhány száz ember és megmutatja egymásnak, hogy mit tud. Sokszor elgondolkozunk azon, hogy egy régi vívómester mit mondana a csörtéinket látván…lehet, hogy sírva nevetne, hogy mit bénázunk.

B.A.: Csak harcművészetekre koncentráltatok?

Kismartoni PéterK.P.: Nem, elkezdtük ennek a kornak az életmód rekonstrukcióját is. Például azt, hogyan élhettek annak idején egy harcitáborban. Amikor felépül egy ilyen tábor, akkor ott teljes átszellemülés van. Gyufával nem gyújtunk tüzet csak kovakővel, kint főzünk, őrizzük a lángot és a sátorban is a földön alszunk.
Ha már itt tartunk, akkor véleményem szerint Hollywood nagyon sok kárt okozott a látványával a történelemnek, mert a nézőknek egyfajta „műtörténelmet” mutat be. Ilyen motívum például a háton hordott kardot, amit onnan valljuk be lehetetlen kihúzni, hiszen nincsen senkinek olyan hosszú keze. De mondok mást, elképzelhetetlen, hogy valaki hat-nyolc nyílvesszővel a testében még mozog. George Duby francia történész le is írta egyszer a halál nem vicces.

B.A.: Nyilván sok élményetek volt az az elmúlt több mint másfél évtized alatt. Mi volt a legemlékezetesebb?

K.P.: Tényleg rengeteg élményünk volt, de talán két dolgot emelnék ki. Az egyik, amikor csináltunk egy Isten ítéletet egy 15. századi anyag alapján. A dolog egyébként röviden arról szól, hogy amikor a bíróság egy perben nem tudott döntésre jutni, akkor azt mondták Isten hozzon ítéletet. A feleknek 40 + 6 nap alatt kellett felkészülniük arra, hogy egyik kioltsa a másik életét. Egyébként nagyon sok változata volt, de az alapok azok nagyjából minden nációnál azonosak voltak. És még egy nagyon fontos része volt ennek küzdelmes végítéletnek, hogy teljes esélyegyenlőség volt. Ha az egyik félszemű volt, akkor a másiknak is letakarták a szemét, ha féllábú volt, akkor a másiknak is felszíjazták a lábát.

Kismartoni Péter

Ezután kezdődhetett csak a küzdelem, aminek a végén a vesztes félnek elvágták a torkát, és így a lelkét elhagyta az ördög. Ezt a rituálét mi előadtuk a Savarián, ott ült 2000 ember, és amikor befejeztük, akkor senki nem nevetett. Azt hiszem sikerült átadnunk az egésznek a lényegét és a közönség megértette, hogy a halál az tényleg nem vicces. Később annyiban módosul ez a rituálé, hogy egy gazdagabb polgár maga helyett beküldhetett egy harcost, ha meg tudta fizetni.
A másik emlékezetes időszak az volt, amikor megkeresett minket Major Balázs régész, aki a Szíriában lévő Margat várát tárja föl. Ez a szentföld egyik legnagyobb juanita helyőrsége, mivel mi is juhaniták voltunk így kerültünk ki, én Fábián Gábor kollégámmal és azért ketten, mert lovag sosem jár egyedül. Szóval ott álltunk Margat várában talpig keresztesben. Körbejártuk az egész vidéket annyiszor öltöztünk be, hogy az nem is igaz. Fantasztikus élmény volt.

Kismartoni Péter

B.A. Volt egy másik korszakod is, ha jól tudom?

K.P.: Ez az egész voltaképpen olyan, mint egy drog, az ember sokfelé kacsingat, leginkább szeretne mindent kipróbálni, így jött el nekem is a 14. század, és alakítottunk egy másik csapatot, amit úgy hívtak, hogy Alba Societas. Anno ennek 1364-ben volt az alapítási éve, és ez nem volt más, mint Toldi Miklós zsoldos serege ő volt tulajdonképpen a brit White Society-nak a Fehér Csapatnak, társaságnak az egyik alvezére. Ez már ízig-vérig a 14. század a vegyes páncélok kora, hegyes sisakok, láncok, bőrvértek szóval egy nagyon izgalmas időszak. Rengeteg helyen felléptünk már és erre az évre is számos felkérésünk van. Szeretünk olyan helyekre elmenni, ahol értékelik a nagyon korhű előadásokat. Így jutottunk el a grünwaldi csata és az azincourti csata 600. évfordulójára is.

B.A.: Gondolom nem egy olcsó mulatság középkori lovagnak lenni

K.P.: Mára erre már egy nagyon komoly iparág épül fel már idehaza is. Jók vagyunk kardokban, páncélokban, kézművességben pedig a csehek és a lengyelek. Mivel a középkorban nem volt konfekcióipar, így a ruházatot ma sem lehet sorozatban gyártani. Minden egyedi, a vászon az lenvászon, a gyapjú, az valódi gyapjú, a páncél az vas, nem rozsdamentes acél, minden olyan, mint ahogy a középkorban volt. Próbál a Távol-Kelet ide betörni, de nem tud.

Kismartoni Péter

B.A.: Akkor egy kisebb vagyon egy ilyen öltözet, akár egy autó ára?

K.P.: Ahogy elnéztem a grünwaldi csata teuton vezérét, az övé mindenképpen, az enyém nagyságrendekkel kevesebb, de komolyan kell kuporgatni, míg teljes lesz a kollekció. Ma egy teljes páncélt összerakni az kb. egy millió forint.
Egyébként a páncélzat kordában is tart. Plusz 3 kg hízhatok maximum, egyébként nem bírom felvenni, mozogni meg pláne nem tudok benne.

B.A.: Nyilván nem ölre megy, de milyen egy ilyen csata?

K.P.: Mindenki tudja, hogy a kardok lekerekítettek, a hegyes lándzsával nem szúrnak. Ez nem arról szól, hogy megöld a másikat, de a történelmet sem tudod megváltoztatni. Ez benne van. Egyébként van olyan csata, ami nagyjából full contact. A wolini csata egy szláv-viking összecsapás, nagyon kemény, voltunk ott, kipróbáltuk, van emlékérmünk, de soha nem mennénk vissza.

Kismartoni Péter

B.A.: Adódik egy kérdés: negyvenkilós páncélban, nehéz kardokkal, hogy lehet egyáltalán harcolni?

K.P.: Egyfelől a páncélzatot szokni kell, másfelől a kard nem nehéz. Az egykezes rövid kard 1 kg, a kétkezes sem több másfélnél. Ha pedig jó a fegyverkovácsod, akkor az tökéletesen ki van egyensúlyozva, és szinte nem is érzed a súlyát. Tehát simán lehetsz szó szerint kardforgató. Nehéz karddal nem tudsz vívni. Nem a Conan a barbárból kell építkezni, az csak egy eltúlzott mese.

B.A.: A családod, hogyan viseli ezt a hobbidat?

K.P.: Elfogadták. Mindig volt valami hobbim, engem ez kapcsol ki. A legkisebb fiam kiskamasz koráig járt velünk, én varrtam neki a ruháit. Amikor elmentünk egy-egy ilyen találkozóra akkor ő az ágyban aludt én meg mellette a földön. Ennek ellenére nem ragadta magával ez a dolog. A középső fiamat már igen, ő már negyedik éve a csapatunkkal van, ő tűzcsővel dolgozik, az megint egy más világ, más felszerelést igényel. A feleségem pedig elfogadja ezt. De mindet egybevetve úgy érzem, hogy az egész családom valahol büszke is erre.

Kismartoni Péter

B.A.: Maradjunk a középkorál, de ugorjunk egyet az időben. Hogy lett a hobbidból hivatás?

K.P.: Jöttünk haza a grünwaldi csatából, aminek most volt a 25. újrajátszása és egy ismerősöm szólt, hogy megjelent egy hirdetés, hogy a diósgyőri várba várkapitányt keresnek. Bevallom, hogy én elsőhallásra nem is nagyon foglalkoztam ezzel az egésszel, de aztán addig-addig unszoltak, míg beadtam a pályázatomat. A feladat nagyon összetett volt a várturizmus fellendítésétől kezdve az üzemeltetésen át a fejelsztéséig, minden benne volt a kiírásban. Ma már tudom, hogy ötvenheten pályázták meg ezt az állás, és egy nagyon hosszú kiválasztási folyamat után én nyertem meg. Így kerültem le a diósgyőri várba, ami nekem nagyon korszakos volt, hiszen ez Nagy Lajosnak a vára, ami mindig a királynék jegyajándéka volt.
Nemrégiben fejezték be a felújítás első fázisát, de jön egy második ütem, amikor teljesen új arculatot fog kapni.

Kismartoni Péter
Egyik nap egy kicsit várkapitány vagyok talpig vértben, ha a helyzet úgy kívánja, a másik nap a létesítmény egyéb ügyeivel foglalkozom. Számos rendezvényünk van, ilyen például a középkori forgatag, a lovagi tornák tere, ahol számos lovas program közül lehet választani.
Amiről a diósgyőri vár mindig is híres volt az, hogy itt viseletes vezetés van. A tárlatvezetők, akik magukat csak a vár népének hívják, korhű ruhákba beöltözve kísérik körbe a látogatókat. Nincsenek teremőrök, itt mindenbe be lehet ülni, ki lehet próbálni. Értelemszerűen a királyné hálójába nem illik belefeküdni, de egyébként interkatív a látogatás. A fazekas vagy a kézművesműhelyben, mindenhez hozzá lehet nyúlni, ezáltal közvetlen és jó hangulata van a helynek.

Kismartoni Péter
Nem mellesleg nagyon jó alapokat kaptam, a kollégák, akik eddig is itt dolgoztak nagyon profi munkát végeztek és végeznek most is. Megpróbáljuk ezeket jó alapokat tovább fejleszteni, hogy ne csak itthonról, hanem külföldről is jöjjenek a turisták. Nagyon fontos és talán az egyik legfontosabb pillérünk az, hogy megpróbáljuk átadni azt a rengeteg tudást, ami az idők során felhalmozódott. Jó lehet, hogy ez nem lehet betenni majd a hátizsákba, de aki elmegy innen az több mint egy élménnyel lesz gazdagabb.

Kismartoni Péter

B.A.: Te a haditorna és a hagyományőrzés profi oldaláról jössz, ha lehet ilyet mondani. Felteszem és a sorok között azt érzem, hogy valami hasonlót szeretnél itt is megvalósítani és széles körben népszerűsíteni. Van erre igény és fizetőképes kereslet?

K.P.: Úgy vélem, hogy mindenképpen van. Magam is meglepődtem, hogy az Utazás kiállításon mennyien jöttek oda hozzánk és mondták el az élményüket. Ez elég jó alapnak tűnik. Egy biztos, hogy kicsivel rosszabb a helyzetünk az egri váréhoz képest, ami bent van a város közepén és nem is volt egy olyan jó píárosunk, mint Gárdonyi Géza. Ide el kell jönni, és csak akkor valósulhat meg, ha vonzó programjaink vannak.

Megosztás

Szóljon hozzá

FIGYELMEZTETÉS! Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek a kiskorúakra káros hatással lehetnek!
Kipróbáltuk a flotta autók emblematikus modelljét a Ford Mondeot. Nézd meg mit tud a megújult csapatjátékos!

» Megnézem «