Pulai Imrét feltehetőleg azoknak sem kell bemutatni, akik kevésbé jártasak a sportban. A kenus legenda, aki minden világversenyen állt már a dobogó legfelső fokán több mint egy évtizede már a téli sportokban is jegyzi magát. Először a szánkó, majd a bob következett. Hogy jut el ma valaki a víztől a jégig erről beszélgettünk.
Még jó, hogy ülve beszélgetünk, hiszen a csaknem kétméteres termete mellett úgy érezném magam, mint Gulliver az óriások között. Imre kitűnő kondiban, egy pillanatig sem látszik rajta, hogy túl van az ötödik ikszen. Még ma is napi egyet edz, és ahogy mondja: „ő sohasem vonult vissza!”. Rendkívül rokonszenves egyéniség csibészes mosollyal a szeme szegletében, amiből az ember azonnal sejtheti, hogy minden csínytevésben benne volt/van. Ezt igazolandóan számos anekdotát birtokol, melyből egy szösszenet alább is olvasható lesz.
Mindene a sport, amiből semmilyen sérülés nem tudta kizökkenteni, noha abból volt jó pár, de mindig visszatért a kenuhoz. Aztán váltott, pontosabban a kenu mellé felvette második szaknak a szánkót, később harmadikként pedig a bobot, mely utóbbi szövetségét is megalapította. Elszántan küzd a sportág honi jövőjéért, és tele van ötletekkel. Vallja, hogy a sport összegésze változni fog, amiben a klasszikus ágak mellett újak is megjelennek majd az olimpiai játékok repertoárjában. Bár a 2018-as phjongcshangi játékokról lecsúszott, de hiszi, hogy egy olimpia még benne van.
A dolgos hétköznapokban az észt válogatott kapitánya, de számos nemzetközi csapat trénere tavaly még a vietnami válogatottat is edzette.
Barna András (B.A.): A történeti hűség kedvéért néhány gondolat erejéig beszéljünk a kezdetekről. Hogy lettél te kenus?
Pulai Imre (P.I.): Nyolc-kilencéves koromig úsztam, de nem bírtam a hajnali ötös koránkelést. Állandóan elaludtam edzés után a suliban, ebből persze mindig botrány volt. Ráadásul fáztam a vízben, aki pedig fázik, az ne ússzon. Szóval éreztem, hogy ez nem az én sportom lesz. A fiaim ellenben úsznak, ők túllendültek azokon a kezdeti kríziseken, amiken én nem.
B.A.: Jött a kenu?
P.I.: Igen, egy kis vargabetűvel. Egy nap bejött egy edző a suliba, és kérdezte, hogy ki akar kajakozni? Úszni tudni kell, ez volt az egyetlen kitétel. Úgy gondoltam, hogy kipróbálom az úszás mellett. A kajak nem tartott sokáig, mert az edzőn elment versenyezni, meg szabadságra, mi meg csak lébecoltunk az edzéseken. Volt a kajakosok mellett egy nagy csapat kenus, – voltak vagy negyvenen – az edzőjük Cs. Szabó István volt, aki egy nap odajött és megkérdezte, hogy mi itt mit csinálunk. Mondtuk, hogy kajakozunk. Azt mondta, hogy az egy női sport menjünk inkább kenuzni. Így kerültem oda, egy nagyon jó társaságba.
B.A.: Vitt a csapatlendület?
P.I.: Egyfelől igen, másfelől nagyon jó korosztályos versenyeken tudtam részt venni, inspirált, hogy le tudjam győzni a nagyobbakat. Hétvégenként számtalanszor feleveztünk a szentendrei szigetre, sátoroztunk, úsztunk, amolyan mini edzőtábor volt. Az edző mindig felhúzott két jó verseny hajót, azokat ki tudtuk próbálni. Tulajdonképpen emiatt is szerettük meg nagyon a sportot.
Hogy őszinte legyek, ez hiányzik. Ma ilyet már nem tudsz megcsinálni a mostani korosztállyal.
B.A.: Kalandvágyból sem?
P.I.: Nem sajnos, a mai gyerekekkel nem lehet ezt megcsinálni. Nem akarnak elszakadni az urbánus élettől és nem akarnak sátorban aludni. A másik pedig az, hogy ha már nincsenek ott velük a műszaki kütyük, a telefon, vagy nincsen wi-fi, Internet akkor annyi az egésznek. De miért is lenne, ha kenuzol nem viszel magaddal oda ilyeneket.
B.A. Az eredményeidet végig nézve tetten érhető egy hullámzás. Minek volt köszönhető, hogy ennyire nagy kilengések voltak a pályafutásod során?
P.I.: Egyfelől rengeteg sérülésem volt, magas vékony srác voltam, amire hirtelen került izom is, ez is gond volt, de szöuli olimpia előtt volt például volt egy lapáttörésem. Itt jegyzem meg, hogy ez az olimpia valamiképpen meg is volt átkozva, mert mikor hazajöttem, akkor kaptam egy szívizomgyulladást is, ami miatt megint csak ki kellett hagynom két évet.
A másik ok a teljesítményingadozásra az, hogy a kenu az egy nagyon érzékeny hajó. Nem mindegy, hogy merről fúj a szél és ehhez képest te melyik oldalon evezel, és emiatt mennyit kell korrigálnod, hogy egyenesben tartsd. De az sem mindegy, hogy mennyire hullámzik vagy nem hullámzik a víz vagy hogy melyik pályát sorsolják neked. Ezek mind olyan befolyásoló tényezők, amikre nem lehet igazából felkészülni, és ezen bizony sok múlhat.
B.A.: Mi történt ezzel a lapáttöréssel?
A kenusportba akkor jöttek be az úgynevezett karboncső lapátok. Én is ilyennel mentem, de volt valami hibája, mert eltört én meg beleestem. A törött lapát szára átment a bordáimon, szétszakította a hátizmomat. Három hónapig testhez kötött karral edzettem, mert evezni nem tudtam. Pedig akkor már állt nekem az olimpia, mert két nemzetközi versenyt is megnyertem, sőt az olimpia bajnokot is Ivan Klementyevet.
B.A.: Hogy döntött le Szöul a lábadról?
P.I.: Kint mindenhol légkondicionáló volt, mi azt sem tudtuk még itthon, hogy mi az. Persze akkor ez egy nagyon kellemes állapot volt, mivel kint meg dög meleg. És, ahogy annak lennie kellett jól megfáztunk. Szinte az egész csapat az ágyat nyomta, belém meg a kalcium, C-vitamin injekciót. De nem úsztam meg szövődmények nélkül, így lett a szívizomgyulladás. Nagyon lassú volt a felépülés, edzhettem, de a pulzusom nem mehetett 120 fölé. Így telt a lábadozás időszaka.
B.A.: Mit csináltál két évig?
P.I.: Egy sporttársammal csináltunk egy éttermet. És közben szépen lassan edzegettem. Nem volt rossz időszak, mert egy másik dologban is kipróbálhattam magam. Ez is egyfajta kihívás volt, de amint jobban lettem visszatértem a kenuhoz, az étteremből pedig kiszálltam.
B.A.: Mikor hagytad abba versenyszerű kenuzást?
P.I: Semmiyen látványos visszavonulás nem volt.
B.A.: Azért az ember csak érzi, hogy számítanak-e még rá vagy pedig már nem?
P.I.: Ez igaz, de én azért még később is indultam válogatókon vagy csapatban. Többször nyertünk nagy versenyeket. Edzettem folyamatosan, ahogy ma is, egy tréning most is meg van minden nap. Része vagyok a sportnak a mai napig olyannyira, hogy viccesen azt szoktam mondani a fiataloknak, aki engem nem tud megverni, az ne is kenuzzon tovább.
B.A.: Képletesen szólva, aztán elindultál a lejtőn, hogy jött?
P.I.: Pont kint voltam Floridában és ott elkezdtem gondolkozni, hogy már nincsen bennem az az elán, ami a kenuhoz kell – talán ez némiképp válasz az korábbi kérdésedre – valami mást kellene kitalálnom.
Gyerekként imádtam nézni a bobversenyeket, csüngtem a tévén, amikor közvetítették. Itthon ezt akkor még senki nem csinálta. Én pedig elhatároztam, hogy megpróbálom. Aztán először a szánkót akartam, mert az egyéni sport, és kisebb költség is. Bár azt sejtettem, hogy idehaza ezt sem nagyon fogják támogatni.
B.A.: Fontos volt, hogy egyéni legyen? Nem vagy csapat ember?
P.I.: Nem, nem erről van szó. De, ha egyedül vagy, akkor csak magadra támaszkodsz, ha már ketten vagytok, akkor mindig bele kell kalkulálnod a társadat, aki adott esetben lehet, hogy nem úgy húz, ahogy azt te szeretnéd, nem megy el edzésre, mert nem érdekli annyira a dolog, mint téged…stb. A páros bobban, ha nem tudsz a társadra támaszkodni, akkor megette a fene az egészet.
B.A.: Akkor maradt a szánkó, és fogtad magad és elkezdtél csúszogatni?
P.I.: Tulajdonképpen igen. A szánkósok szívesen fogadtak. Bár mondták, hogy jó-jó, hogy kenu meg élsport meg minden, de ez százhússzal többel megy, mint a hajó. Végül is a sebességtől nem féltem és úgy voltam vele, ha ők meg tudták tanulni, akkor én is megtudom.
B.A.: Sebességfüggő vagy?
P.I.: Nem, de mondjuk szeretek gyorsan menni, de azon a szűk helyen, ahol te a szánkóval mész 120-140 km/órával az nagyon felértékelődik az érzetről nem is beszélve. Itt is fal, ott is fal, nem mehetsz akármerre, mert nincsen féked, mint az autóban. Itt nem tudsz lelassítani, hanem gyorsan kell bevenned a kanyart.
B.A.: Ha már a sebesség szóba került, tegyünk egy vargabetűt a beszélgetésünkben és szakítsuk meg egy jópofa sztorival Én úgy tudom, hogy te egyszer megelőzted Horn Gyulát, igaz ez?
P.I.: Akkor kaptam az Év sportolója címet, és a Fiattól meg egy Barchettát, és erre az ünnepségre kellett lemennem Tatára. Edzésről jöttem, de piszkosul késésben voltam. Látom, hogy megy előttem egy delegáció, nagyjából azért sejtettem, hogy egy helyre megyünk. Nagyon gyorsan utol értem őket – nyomtam neki gondolhatod. Ezek két sáv között mentek, zárták a forgalmat, ahogy azt a filmekben is látni lehet. Én meg villogtam rájuk. Persze nem engedtek el, amikor előzni akartam, akkor rám húztak a kormányt így nem volt mit tenni beálltam a konvojba. Mentünk vagy 180-190 km/órával. Ami egyébként szabálytalan minden tekintetben. Az lett a vége, hogy Tatánál egyszer csak két autó levált és keresztbe fordultak előttem, és kivettek a kocsiból. Aztán megértették, hogy tényleg egy helyre megyünk és mondták, hogy akkor menjek előttük, de csak lassan. Amikor megérkeztem akkor odajött az akkori belügyminiszter és azt mondta: Imikém ez azért durva volt.
B.A.: Szóval elindult a szánkós karrier…
P.I.: Igen el, de az a baj, hogy a sportpolitika itt is mindenbe beleszól. A Nemzetközi Szánkószövetség dönti el, hogy egy versenyen hány akkreditált helyet biztosít. Hivatalosan van 40 férfiszánkós, 25 páros és 30 női hely. Ezen belül az arányokat úgy változtathatják, ahogy ők akarják. Kétszer is beleestem abba, hogy azért nem indulhattam, mert akkor éppen nem 40 férfihely volt, hanem csak 35. Kicsit csalódott is lettem emiatt, így a bob felé fordultam.
B.A.: Még maradjunk egy kicsit a szánkónál. Nyilván ránézésre látható a két sporteszköz közötti a különbség, de technikában hol válik el a kettő?
P.I.: A szánkó gyorsabb, ezzel íven kell menni, nem mehetsz neki a falnak, mert felborulsz. A bobbal viszont mindig neki mész a súlyánál fogva is, de az „vissza is esik”.
B.A.: Honnan volt szánkód?
P.I.: Először egy levetett darabom volt, majd a litvánok készítettek egyet nekem. Levették a méreteket és egy hónap alatt megcsinálták. Ez már sokkal jobb volt, de még mindig nem az igazi, 120 fölött instabillá vált.
Whistlerben álltam vele rajthoz. Odajön hozzám az orosz versenyző, és kérdi: Imikém ezzel mész? Ezzel! – mondom neki, csóválja a fejét. Mondom: ne csóválja, mert ők csinálták. A whistleri pályán akár 160 km/órával is tudsz menni, ha viszont nem olyan jó a szánkód, akkor csak 140-145 km/órával. Az enyém nem volt olyan jó, rövid volt a pengéje, azért nehezen lehetett nagysebességnél kormányozni.
Később sikerült vennem egy használt osztrák szánkót, az már nagyon jó volt, precízen lehetett irányítani.
B.A.: A szánkó után tehát átnyergeltél a bobra.
P.I.: Végül itt is jól indult minden, örültek, hogy lett egy magyar csapat is. Szerencsére a litvánoknál nem annyira merevek a szabályok, hagyták, hogy edzek és tanuljak sofőr papír nélkül is.
B.A.: Csak jogosítvánnyal bobozhatsz?
P.I.: Igen, le kell vizsgázni a pályából is, meg a technikából is. Egyébként szánkóból is vizsgázni kell csak úgy engednek fel a pályára.
B.A.: Hogy néz ki egy ilyen vizsga?
P.I.: Először kerekes szánkóval illetve bobbal kell menned szárazon, majd aztán ráengednek a jégre, először csak az alsóbb szintekről csúszol, majd mész egyre feljebb. Közben az edzők figyelnek, tulajdonképpen ők döntik el, hogy mikor léphetsz egy fokozatot. A tanulás folyamata másfél-két év. Akkor kapsz egy papírt, hogy ezen a pályán csúszhatsz.
B.A.: Milyen egy jó bob, és mekkora jelentősége van ennek?
P.I.: A Forma 1-hez lehet hasonlítani, nem véletlen, hogy a bobokat autógyártók fejlesztik, a BMW, a Mercedes, a Lamborghini. Szélcsatornákban tesztelik őket.
Az amerikaiak csináltak négyes bobra egy szimulátort is, ahol lemodellezték az összes pályát. Ez egyébként egy nagyon nehéz feladat, hiszen míg mondjuk egy autóversenynél jellemzően sík terepet kell lemodellezni, itt azt az érzést kell szimulálni, hogy felmész a falra és onnan le. Láttam ilyen videókat, fantasztikusan megcsinálták, még a szélgép is fújja a levegőt, hogy a hatás tökéletes legyen.
B.A.: Mennyibe kerül egy nagyon jó bob?
P.I.: 80 – 100 ezer euro. Lehet, hogy ebben van némi alku lehetőség is, de nagyjából 80 ezerrel lehet számolni.
B.A.: Személyre szabva készítik?
P.I.: Igen, ez benne a másik lényeg, a harmadik meg, hogy milyen a penge. Én elég magas vagyok, emiatt nekem nagyon nehéz hozzám illő bobot találni illetve bérelni.
Indultunk tavaly világkupán, ott 30. lettem. Először voltunk hetvenen, majd negyvenhatan, ebből lett a harmincadik hely. Itt például a penge döntött. Az edzőm nem tudni honnan, de szerzett egyet, nem mondta meg csak a végén, hogy kicserélte. Négy másodperccel javítottuk meg a saját időnket. Ez pedig nagyon sok…
B.A.: Mitől függ, a penge minősége? Az anyaga számít vagy a kiképzése?
P.I.: Az anyaga a legfontosabb, de az sem mindegy, hogy milyen a hőfoka. Éppen ezért a versenyek előtt két órával ki kell tenni a bobokat, hogy lehűljön a penge, ha túl meleg, akkor kizárnak.
B.A.: Ha meleg, akkor jobban csúszik?
P.I.: Igen, akkor kialakul rajta egy teflonréteg. Voltak olyan csalások. Üreges pengét készítettek, amibe forró olajat öntöttek.
B.A.: Meg lehet ebből élni?
P.I.: Vannak olyan helyek. Először is ezek a sportolók fizetést kapnak. Például a szánkósoknál egy világkupa győzelem 35 ezer euró, a fele a versenyzőé, fele a szövetségé. Van tizenkét verseny, ha jó vagy, utána egész szép lehet a végösszeg. De ehhez még jön a világkupa összetett eredménye azt is honorálják. Minden egyes pályarekord további 50 ezer eurót jelent, és persze ott vannak a szponzori felajánlások is.
Volt olyan osztrák páros szánkós csapat, akik az előfutamban és a versenyen is futottak egy-egy pályarekordot az rögtön kétszer 50 ezer euró volt.
B.A.: Nagyon elgondolkozva beszéltél erről, amiből úgy látom, hogy itthon mi nagyon messze állunk ettől. Mire számítasz?
P.I.: Voltam az Olimpiai Bizottságban, ott mondtam, hogy én imádom a sportomat a kenut, itt vagyok edző is. Azt is látom, hogy úszni úsznak a gyerekek, de kérdem: meddig? Értem én, hogy ez jó statisztikai adat, de mennyien maradnak közülük az élsportban? Ma, alig tudsz az úszósportban olyat mondani, akik olimpiára esélyesek lennének. De a kajak-kenuban dettó ugyan ez van. Bejönnek az extrémsportágak, a gördeszka a BMX, és már itt kopogtat „e-sport” is. Én azt gondolom, hogy a fiatalok az extrémsportágak felé indulnak el. Nem is kell kimenned egy olimpiára, hiszen egy BMX versenypályát pikk-pakk betesznek a város közepére, látványos. Ebből csinálnak egy világkupa sorozatot, és azonnal pénzt is kereshetnek.
Én azt gondolom, hogy nekünk is fel kell zárkóznunk ehhez, mert ha nem, akkor egyfelől klasszikus sportágak már nem lesznek vonzó alternatívák, másfelől pedig lemaradunk az új vonalakról.
B.A.: Hányan vagytok most bobosok?
P.I.: Négyen vagyunk, és most van még egy jelentkező, de erről még nagyon korai lenne beszélni. Ha valóban összeállna a csapat, akkor nagyon neki tudnánk ugrani ennek a négy évnek, és akkor lehetne keresnivalónk a következő olimpián, mert nem vagyunk bénák.
B.A.: És támogat benneteket az MOB?
P.I.: Kapunk 2-3 millió forintot, de mire odaér hozzád, akkora lehet, hogy ennek már csak a fele van meg. Phjongcshangra kaptunk 940 ezer forintot, amihez jött még egymillió szponzori pénz és én is tettem bele. A Síszövetség ellenben 7-800 milliót kapott. Félreértés ne essék, én nem tőlük sajnálom, csak az arányokat nem értem. Egyelőre ez a támogatás a vicc kategóriájába tartozik, amiből sem bobot venni, sem pedig felkészülni nem lehet.
Egy hatéves éves bob 3-3,5 millió forint, ezt csak egyszer kell megvenni és nagyon sok ember tudna megtanulni rajta. A litvánok másolják a BMW bobját, az lehet, hogy nem 60-80 ezer euró, hanem csak 35 mondjuk. Tizenkét millió forintról beszélünk, és egy olyan eszközről, amit utána nem dobsz ki. Szóval egyszerűen nem is értem a hozzáállást.
B.A.: Európában hány pálya van egyébként?
P.I.: 14-15. De ez is állandóan változik, hol ezért, hol azért.
B.A.: Mi nem vagyunk egy havas nemzet, talán ezért sem akkora a támogatási kedv. Te mekkora üzletet látnál ebben a sportban idehaza?
P.I: Én azt gondolom, hogy ha valaki felépítene egy bobpályát – akár állami szinten is – az biztosan beírná magát a sporttörténelembe.
B.A.: Mennyibe kerülne egy ilyet megépíteni szerinted?
P.I.: 4-5 milliárd, de legyen tíz. Nézd csak meg mennyibe került az Úszó Vb, vagy bármi más…
Én egyébként komplexebb dologban gondolkodnék. Kellene mellé építeni két-három síugrósáncot, mert van már nyári grand prix is, ezt simán ide lehetne hozni, manapság nagyon felfutott sportág lett. Ennek a helynek az lenne a nagy varázsa, hogy az egyetlen olyan pálya közel és távol is, ami szinte fővároson belül van, és nem kell 4-500 kilométereket utazni a helyszínig. A síugrósánc fenntartaná ezt az egész létesítményt, amit még számos dologgal ki lehetne egészíteni. Például élményparkkal vagy hasonló pályákkal.
B.A.: Foglaljuk keretbe a beszélgetésünket és térjünk vissza a vízhez. Mostanság mit csinálsz, ha nem a bobsportért korteskedsz?
P.I.: Az észt kenu válogatottnál vagyok kapitány, őket edzem. Emellett persze a fiatal tehetségeket is megpróbálom segíteni. Fontos az utánpótlás menedzselése. Egyébiránt mindig jön valami felkérés. Tavaly amikor befejeztem az észtek felkészítését, utána a vietnámi kenu válogatottat edzettem.
B.A.: Hogy találnak meg ilyen felkérésekkel?
P.I.: A nagykövet úr felhívott, és megkérdezte, hogy elvállalom-e őket. A vietnámi versenyre készültek emiatt lemondták az ázsiai játékokat. Ez náluk négyévente van minden sportágban, aki itt nyer bármilyen számban a saját versenyében az a következő négy évre kap támogatást. Kimehetnek külföldre tanulni fizeti nekik az állam, kapnak plusz fizetést. Ők még sosem nyertek, ezért jöttek ide.
B.A.: Ilyenkor úgy kell téged elképzelni, mint egy játékos edzőt, húzol velük?
P.I.: Á, nem, ahhoz már jobb kondiban kéne lennem. Nem húznak úgy, mint én régen, de azért mennek rendesen.
Eddig sosem nyertek. Most itt voltak két és fél hónapig, utána győztek négyesben és egyéniben is.
