Szekszárdtól Los Angelesig

Budavári Fülöp influenszer, műsorvezető, modell. Huszonöt éves koránál fogva tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy még nincsen múltja, csak jövője. Ez a megállapításom azonban sántít, hiszen Fülöp már mozgalmas életutat tudhat maga mögött. A social media platformjain százezrek követik, kipróbálta magát reality show-ban és televíziós műsorvezetőként is. Sokan azt gondolhatják, hogy alább a „siker, pénz, csillogás” története következik – de tévednek. Fülöp eddigi életútjának kulisszái mögött ugyanis húzódik egy kevéssé ismert másik szál, amikor nemcsak önmagával kellett megküzdenie, hanem a környezete kendőzetlen válaszaival is. Ez a múltbéli lenyomat vezette arra, hogy a karrierje építése mellett létrehozza az Együtt a bántalmazás ellen nevű alapítványát.

Online interjú készült, ugyanis beszélgetésünkkor Fülöp éppen Amerikában tanul, a legmagasabb szintre akarja emelni az angolnyelv-tudását, miközben a munkavállalói vízumát is intézi. Soha nem találkoztunk, mégis úgy beszélgetünk, mintha a múlt héten hagytuk volna abba a diskurzust. Történetét hallgatva Andersen rút kis kacsájának meséje jut eszembe. Arra gondolok, hogy milyen paradox, hogy valaki életének egyik legnagyobb béklyóját levetve – a túlsúlyt és az ebből fakadó atrocitásokat megszenvedve –, önmagával szembefordulva válik sármos férfivá, és ebből kovácsolja később a maga sikerét. Fülöp elmondása szerint azonban nemcsak a kilókkal kellett megküzdenie, hanem a változás lelki oldalával is.

Barna András (B. A.): Amikor felkészülök egy interjúra, sokszor előfordul, hogy alig találok anyagot a beszélgetőtársamról. Esetedben ez nem így történt, csak úgy özönlik mindenféle az internetről, ugyanakkor ezek szinte mindegyike a bulvársajtóból származik. De a celebritások érmének is két oldala van: a kevésbé ismert felén olvasható az, hogy ki-ki honnan jutott el valahová. Te honnan indultál?

Budavári Fülöp (B. F.): Szekszárdi vagyok, az iskoláimat is ott végeztem, és akkor jöttem fel Pestre, amikor érettségi után főiskolás lettem. De mindennek az eredője a szülővárosomhoz nyúlik vissza, pontosabban az iskolai éveimhez.

B. A.: Hogyhogy?

B. F.: Én egy enyhén szólva is túlsúlyos gyerek voltam. Nem bújt meg emögött semmilyen hormonális vagy genetikai ok, vagy probléma. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a jó ételeknek, persze a nagymamám palacsintáinak sem, a sport vagy a mozgás pedig egyáltalán nem létezett számomra. Ez vezetett az elhízásomhoz, ami persze magával hozta azt is, hogy az iskolában én voltam a dagi, akinek mindenki mindig beszólt. A tornaórák egy rémálommal értek fel, szinte semmilyen gyakorlatot nem tudtam rendesen elvégezni, ezért újra és újra támadási felületet szolgáltattam az osztálytársaim előtt. Persze nekem is kínos volt, ahogy kinéztem, ezért sokszor direkt otthon hagytam a felszerelésemet, hogy még csak levetkőzni se kelljen, mert szégyelltem. Kamaszként középiskolában ez tovább fokozódott, sokszor kirekesztettnek éreztem magam a kövérségem miatt. Annyira belém ivódtak a napi szintű kendőzetlen megjegyzések, hogy már magamat sem szerettem. Állandóan traumatizált állapotban voltam emiatt, sokszor elgondolkoztam azon, hogy ha már magamat sem szeretem, akkor hogyan várhatom el másoktól, hogy szeressenek engem.

B. A.: És a szüleid nem figyelmeztettek arra, hogy a mértéktelenség nem fog sehová vezetni, illetve csak a még nagyobb elhízáshoz?

B. F.: Dehogyisnem. Ráadásul édesanyám és édesapám soha nem rejtik véka alá a véleményüket, úgyhogy rengetegszer figyelmeztettek.

B. A.: A szüleid mivel foglalkoznak?

B. F.: Édesanyám köztisztviselő, az édesapám pedig vállalkozó. Négy-öt éves lehettem, amikor elváltak.

B. A.: Ez nem volt kihatással a későbbi mentális állapotodra?

B. F.: Érdekes, de nem. Én csak azt érzékeltem, hogy karácsonykor vagy a születésnapokon két helyről kaptam ajándékokat. És szép dolog vagy nem, amikor meg nem értettnek éreztem magam valamelyiküknél, akkor a könnyebb ellenállás irányába mentem.

B. A.: Mikor döntöttél úgy, hogy életmódot váltasz?

B. F.: Egyszer szokás szerint ültem a szobámban és nyomkodtam a számítógépemet, és amikor édesanyám benyitott, akkor hátrafordulva a legnagyobb természetességgel azt mondtam neki, hogy én lefogyok. Nem lehetett nem észrevenni, hogy minden kétely kiült az arcára, de csak mosolyogva bólogatott. Ugyanakkor attól a pillanattól elkezdtem fogyókúrázni.

Egyébként minden korábbi és a későbbi döntésemet így hoztam meg. Nem vagyok rá büszke, de középiskolás koromban igen sokat dohányoztam, és egyszer, amikor elfogyott a cigarettám, feltettem a kérdést magamban: miért is csinálom ezt? Másnaptól nem dohányoztam. Valahogy a fogyással kapcsolatban is így volt. Az, hogy ilyen a személyiségem, nagyon sok mindenben lendített előre később, és tulajdonképpen a mai napig is így van. Ha elhatározok valamit, akkor nem azon gondolkozom, hogyan valósítsam meg, hanem másnap már konzekvensen úgy állok neki bárminek. Innentől kezdve nem is létezik olyan verzió a fejemben, hogy az adott dolog nem valósítható meg.

Tizenhat éves koromra alaposan lefogytam, és utána – édesapám javaslatára – kezdtem el konditerembe járni, hogy mégis kinézzek valahogy. A középiskola végére már elég jó fizikumom lett, és a „kis dagi” lett a bezzeggyerek a suliban, akinek elsőként kellett bemutatnia a gyakorlatokat a testnevelésórán.

B. A.: Az „új” fizikai állapot egy minőségi változást is hozott az életedben?

B. F.: Nyilván mindenhonnan kaptam a pozitív visszajelzéseket, és többször megkerestek modellügynökségektől is. Mégis hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy ezt a testi változást lelki oldalról is feldolgozzam. Ugyanis sokkal nehezebb volt átkonvertálni az agyamban azt a képet, hogy valóban én vagyok az, akit a tükörben látok, és nem pedig az az önbizalom-hiányos kövér kisgyerek, aki voltam. Ezt a dolgot sokkal nehezebben dobtam le magamról, mint a kilókat. Nagyjából húszéves koromtól tudatosan dolgoztam ezen a mentális problémán, aminek hatására a személyiségem is sokat változott. Az önbizalmam megerősödésével sokkal nyitottabb lettem mások felé is.

B. A.: Nyilván az énkép fejlesztése mellett volt egy másik életed is, ami ezzel párhuzamosan alakult. Tudom, hogy jártál a Budapesti Gazdasági Egyetemre (BGE), de később máshogy döntöttél a folytatást illetően. Hogyan alakult az életed a középiskola után?

B. F.: Ahogy sokak esetében történik, úgy én sem tudtam, hogy merre vegyem az irányt. A szüleim részéről nem titkolt vágy és bizonyos fokig elvárás volt, hogy legyen egy diplomám. Tulajdonképpen ezért is jelentkeztem a BGE kereskedelmi és marketing szakára, de két év után rájöttem, hogy ez engem nem érdekel. Mindeközben sorra kerestek meg modellügynökségek, a képekből lett egy viszonylag jó portfólióm, amit posztolgatni tudtam a social mediában. Ennek köszönhetően ki is alakult egy kisebb követői táborom. A közösségi médiában szerzett tapasztalatok hatására döntöttem úgy, hogy a későbbiekben szeretnék majd a tévézéssel foglalkozni.

Azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy amikor elkezdtem posztolgatni ezeken a felületeken, akkor még nem is nagyon beszéltek influenszerekről, és ha mégis, ez akkor sem volt egy jól definiálható tevékenység – és nem is voltunk sokan. Ebből a szempontból szerencsés voltam, kisebb volt a verseny. Ha valaki ma szeretne ebbe belevágni, az előtt sokkal nehezebb feladat áll, hiszen a kezdetek óta annyit változtak a social media platformok felhasználási szokásai, hogy most sokkal nehezebb követői tábort építeni.

B. A.: Az kétségtelen, hogy ma már lassan szakmává fejlődik az influenszertevékenység, amiből nem mellesleg jól meg lehet élni, ha jól csinálja valaki. Neked mi hozta az első anyagi sikereket?

B. F.: Egy energiaitalos cég megbízása, amiért annyi pénz kaptam, mint az akkori fizetésem fele – ez nagyon inspirált. Ekkor már sokkal tudatosabban készítettem a tartalmakat, hiszen nem volt elég csak egy-egy fényképet posztolni. Kisebb videókat készítettem, és mindennap kikerült három-négy történet a mindennapjaimról is. Ennek köszönhetően jelentősen megnőtt a követői táborom, ami magával hozta a nagy cégek megkeresését is. Ezek a sikerek megerősítették bennem azt az irányt, ami már korábban is megfogalmazódott bennem a televíziózással kapcsolatban.

B. A.: Ma mekkora ez a követői tábor?

B. F.: Minden platformot egybevetve nagyjából 300 ezer fő.

B. A.: És ezek után jött a TV2 akadémiája?

B. F.: A közösségi médiában volt lehetőségem kipróbálni magam, tudtam például, hogy milyen vagyok, és hogyan beszélek kamerába. Amikor bekerültem az akadémiára, igen nagy agilitással vettem részt mindenben. Az osztálytársaim közül én voltam mindig az, aki – bármilyen feladatról is volt szó – elsőként jelentkezett. Talán később ennek köszönhettem azt is, hogy ebből a csapatból én lettem az egyik olyan kiválasztott, aki szinte rögtön képernyős munkát kapott. Így jött elsőként a Ninja Warrior háttérműsorának vezetése, ahol rögtön bedobtak a mély vízbe, és olyan emberekkel – például Till Attilával, Lékai-Kiss Ramónával – kellett interjúkat készítenem, akiket korábban én is csak a televízióban láttam. Ezután következett a Sztárban sztár leszek háttérműsora, amit először a Kadlecsek Krisztiánnal csináltam, majd egyedül, később pedig a Farm VIP. Az amerikai tartózkodásom miatt most a tévés vonal háttérbe került, de szerencsére a kapcsolat továbbra is él, amikor hazamegyek, már vár egy újabb tárgyalás.

B. A.: Amerika hogyan, miért jött a képbe?

B. F.: Azt már korábban is érzékeltem, hogy Magyarország a méreteinél fogva egy behatárolható piac, tehát valahol van egy limit a számokat illetően. Elvileg, ha valaki jól beszél angolul, az majdnem mindegy, honnan posztol, de ez azért nincsen egészen így. A lokáció nem mindegy, ahogy az sem, hogy ott milyen impulzusok érik az embert, nem beszélve arról, hogy a helynek, az országnak szemléletformáló hatása is van – szóval a hitelességet tekintve ez nem elhanyagolható szerintem. Úgy gondoltam, hogy az otthoni tapasztalataim és elért eredményeim, teljesítményem alapján kipróbálom magam itt, ebben a környezetben is. Nyilván először a modellkedéssel, mert ez volt a legkézenfekvőbb. De most jelenleg nem ezért, hanem a nyelvtanulás miatt vagyok itt. Napi négy órában tanulok anyanyelvi tanároktól, de van egy külön tanárom is azért, hogy az angolnyelv-tudásom, nyelvismeretem annyira amerikai legyen, hogy azzal például műsort is tudjak vezetni.

B. A.: Mennyi esélyed van arra, hogy kint műsorvezető legyél?

B. F.: Ha azt nézem, hogy az elmúlt fél év alatt hány helyre jutottam el és milyen kapcsolatokra tettem szert, akkor erre megvan a lehetőségem.

B. A.: Nyilván ha az embernek van egy mentora, és nemcsak leszáll a repülőről, ahonnan beleveti magát az amerikai létbe, annak egy fokkal könnyebb a helyzete. Téged várt valaki?

B. F.: Nem, teljesen egyedül érkeztem ki, és valóban ott álltam a reptéren, és azt néztem, merre induljak. Óriási segítségemre volt – és ez nem pénz kérdése –, hogy korábban már kerültem hasonló élethelyzetbe. Amikor a gimnázium után feljöttem Budapestre – pénz és kapcsolatok nélkül –, meg kellett tanulnom egyedül érvényesülni. A szüleim 40 ezer forinttal tudtak támogatni, ami a semminél ugyan több volt, de minden máshoz édeskevés. Szóval teljesen önerőből, nulláról kellett felépítenem a pesti életemet és a karrieremet. Ez a képesség, megtapasztalás nagyon sokat segített abban, hogy Amerikában is el tudjak kezdeni egy életet. Az itteni „life coachom” azt szokta mondani nekem: olyan vagyok, mint egy folyadék, beszivárgok mindenhova. (Nevet.)

Azt gondolom, hogy az érvényesülésben nagyon segített a nyelvtudásom, ami már akkor is nagyon jó volt, amikor kiérkeztem. Ugyanakkor az, hogy valaki jól beszél, vagy tud ezen a nyelven akár vicces is lenni, az már egy másik szint. Én több mint fél éve, amióta kint vagyok, ezt tanulom. Folyamatosan angoltanfolyamokra járok, amiben van akcentuscoaching is, ahol addig gyakorolunk például egy bizonyos szöveget, amíg az a végén teljesen amerikainak nem hat. Ezt nagyon fontos sarokpontnak tartom, ahogy azt is, hogy az ember képben legyen mondjuk az aktuálpolitikával, és erről úgy beszéljen, hogy a mondanivalóját közben meg tudja tűzdelni idevonatkozó helyi poénokkal is. Én hihetetlenül sok energiát fordítok arra, hogy ezeket elsajátítsam, mert szerintem egy műsorvezetőnél elengedhetetlen, hogy adott esetben vicces és szórakoztató tudjon lenni.

Mindemellett azt is tapasztalom, hogy Amerikában nagyon sokat tesz az ember imázsához, ha van valakinek egyfajta ismertsége. Persze ez egy elég felszínes közeg, de ha valaki „felcsapja az Instagramot”, és ott mondjuk egy százezres követőtábort lát, akkor – sajnos vagy nem – másként néznek rád. Ez nekem mindig is a segítségemre volt.

B. A.: Kétség nem fér hozzá, hogy eltökélt szándék a részedről az, hogy itt építsd tovább a karriered.

B. F.: Azt mondanám, hogy több mint elég erős bennem az a vágy, hogy itt is megmérettessem magam. Nagyon szerencsés vagyok, hogy Magyarországon már kipróbálhattam magam ebben a műfajban egy országos kereskedelmi csatornánál. Tisztában vagyok azzal, hogy az angolom sohasem lesz olyan, mint azé, aki ideszületik, de legalább megvan az az előnyöm egy másik jól kinéző fiatal sráccal szemben, hogy én már szereztem némi tapasztalatot a tévézésben, amit itt nem sokan mondhatnak el magukról. Egyébként nagyon sok az ambiciózus fiatal, nagyon sokan szeretnének ilyen területen dolgozni, nulláról elindulni viszont nagyon nehéz.

B. A.: Érzem benned a lelkesedést és az elszántságot, de nyilván te is tisztában vagy azzal, hogy egy ilyen piacon betenni a lábad az ajtórésbe, az jókora kihívást jelent. Hogy látod, van annak reális esélye, hogy előtted ajtók nyíljanak meg?

B. F.: Volt egy időszak, amikor csak arra hagyatkoztam, hogy bízom magamban, és megyek előre, és biztos, hogy lesz valami, mert ennek sikerülnie kell. Ugyanakkor én nem úgy jöttem ki, hogy azonnal műsorvezető akarok lenni, mert arra semmi esélyt nem láttam. Csakúgy, mint otthon, itt is a modellszakmán belül és annak környezetében kezdtem el kiépíteni a kapcsolataimat. Ennek köszönhetően már a tavalyi fashion weeken is ott tudtam lenni, és az idein is ott leszek modellként.

B. A.: A modellvilág ennyi ajtót meg tud nyitni?

B. F.: Igen, ahogy mondtad, ennek köszönhetően tudtam betenni a lábamat az ajtórésbe. Innentől pedig már csak rajtam múlik, hogy mennyire tudok élni a lehetőséggel. Nem olyan régen kaptam egy meghívást a BOSS-tól Elton John Oscar-partijára, ami itt az év egyik legnagyobb eseményének számít. A Grammy-díj átadója után olyan rendezvényekre jutottam el, ahol számos hírességgel összefutottam, igaz, itt azért nem túl nehéz ismert emberekkel találkozni. Ha egy ilyen helyzetben az ember jól áll hozzá a másikhoz, laza, és jól kommunikál, akkor ezekkel az ismert emberekkel nagyon jól el lehet „haverkodni”, sokkal jobban, mint általában azt a legtöbben gondolnák. Sőt, kellemes dolog szembesülni azzal, hogy ők pont ugyanolyan emberek, mint mi, de nyilván az őket körül vevő hype miatt más az optikájuk.

Az is tény – és nem akarok álszent sem lenni –, hogy azoknál a szerencséseknél, akiknek jók a testi adottságaik, alapvetően könnyebben indulnak el azok a folyamatok, amik ahhoz kellenek, hogy valaki a szórakoztatóiparban sikereket érjen el. Ugyanakkor a külcsín mellé kell a megfelelő személyiség is.

B. A.: Mennyire tettél fel mindent egy lapra?

B. F.: Szerencsére azok a nagy cégek, amelyekkel otthon is együtt dolgozom, a kintlétem alatt sem pártoltak el tőlem, és a TV2-vel sem szakadt meg a kapcsolatom, számítanak rám, ha hazamegyek. Ez megnyugtató helyzet, ebből mindig tudtam és tudok erőt meríteni. Nem sok olyan ember tud ilyen stabil hátteret maga mögött, de nekem mindig volt és van is több opció a tarsolyomban arra az esetre, ha ezen a vonalon valami miatt nem sikerül érvényesülnöm.

B. A.: Térjünk vissza egy kicsit a beszélgetésünk elejére, ami valahol keretbe is foglalja az interjúnkat, hiszen éppen az alapítás fázisában van az Együtt a bántalmazás ellen nevű alapítványod. Ezt a korábban átélt traumák miatt hívtad életre?

B. F.: A gondolat már jó két-három éve megfogant bennem, azonban azzal, hogy kijöttem, a projekt alapítvánnyá alakulása egy kicsit lelassult. Ugyanakkor aktívak vagyunk a Facebookon, és az Instagramon is rendszeresen kerülnek fel anyagok a felületünkre a témával kapcsolatban. Erre van egy külön csapatom, grafikusok, szövegírók, akik segítik a mindennapi megjelenéseket. Nonprofit szerveződés vagyunk, de nagyon jó érzés, hogy már van mögöttünk céges támogatás is.

B. A.: A bántalmazásnak többfajta szintje ismert. Te elsősorban a saját fiatalkori tapasztalataid miatt tetted a hangsúlyt a verbális bántalmazásra?

B. F.: Alapvetően igyekszünk a bántalmazás minden aspektusával foglalkozni, de a fókuszban valóban a gyerekkori verbális bántalmazás áll. Amikor gyerekkoromban megéltem ezeket a helyzeteket, már akkor eldöntöttem, hogy ha egyszer majd elegen fognak hallgatni rám, vagy olyan helyzetben leszek, amikor sok emberhez tudok szólni, akkor majd szeretnék fellépni a dolog ellen, és az ügy szószólójává válni.

B. A.: Sejtettem, de mégsem tudatosult bennem, hogy nálad ez ilyen mély nyomokat hagyott.

B. F.: A megélt szituációk nyilván hagytak bennem nyomokat, emlékeket, de ma már ezt azért élem meg jól, mert a traumáimat feloldottam egy szakember segítségével. Ha nem így történt volna, akkor ma másként nyilatkoznék erről.

B. A.: A szüleid mit szólnak a pályafutásodhoz? Ezt már csak azért is kérdezem, mert említetted, hogy soha nem rejtették véka alá a véleményüket.

B. F.: A véleményüket most sem kell kétszer kikérnem tőlük, de mint általában a szülők teszik – még ha tele is voltak korábban szkepticizmussal –, ők is mindenben támogattak. Azért azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy szülő legyen a talpán, aki végignézi, hogy a gyereke a kisvárosi létből hirtelen teljesen egyedül felköltözik Budapestre, ott elkezd műsort vezetni Magyarország egyik legnagyobb kereskedelmi tévécsatornájánál, majd nem sokkal később fogja magát, felül a repülőre, és elmegy Los Angelesbe szerencsét próbálni. Ez egy merőben eltérő életút attól, amit ők a gyereküknek elképzeltek. Sokkal inkább azt gondolták, hogy valami olyan pályát választok, amit majd lokálisan lehet csinálni. Nem csoda, ha folyamatosan voltak aggályaik, hiszen ez a választott életút nem egy biztos egzisztencia felé mutatott. Amikor viszont megjöttek a sikerek és a pozitív visszajelzések, akkor megnyugodtak, és még inkább mellettem álltak. Ez egészen addig tartott, amíg újból ki nem jöttem Amerikába, mert akkor újból jöttek a kétségek. Ugyanakkor azt is látják, hogy idehaza nekem már sok mindent sikerült megvalósítanom, és ennek okán jó eséllyel gondolják velem egyetemben azt, hogy ez Amerikában is sikerülni fog.

Írta: Barna András, | Képek: Budavári Fülöp