Az amerikai álom.hu

Héjja János maga sem gondolta volna, amikor a gyerekeivel a Régiposta utcai McDonald’s kígyózó sorában állt, hogy egyszer majd a világ 45 ezer gyorsétterméből akár egyet is üzemeltet majd. Olyannyira nem, hogy még karnyújtásnyi közelségbe sem került a vendéglátással. A karrierje műszaki vonalon indul, majd sok évet eltölt a használtautó-értékesítésben, később pedig autóalkatrész-kereskedelemmel foglalkozik. Ebben nem találja meg a számítását, viszont a benzinkútbizniszben igen, először egy, majd két Shell töltőállomást üzemeltet. Az idők szele azonban más irányba fordítja: egy franchise-találkozón köt közelebbi ismeretséget a McDonald’s rendszerével. Innentől pedig nincsen megállás, végigjárja az összes lehetséges lépcsőfokot, majd a végén Kecskeméten lép be élesben a gyorsétterem-üzemeltetők sorába. Ma országszerte hét McDonald’s tartozik a keze alá.

Van abban valami szürreális, hogy Jánossal a Nőnek lenni jó konferencián ismerkedtünk meg. Mint a rendezvény egyik legnagyobb támogatója, olyan melegszívű köszöntéssel indította útjára az eseményt, hogy még most is visszacsengenek bennem a szavai. Őt hallgatva már ekkor eldöntöttem, hogy ezt az embert nekem muszáj jobban megismernem. János retorikája pontosan visszatükrözi a személyiségét és a munkája iránti mindenkori alázatát, és ezt a beszélgetésünk alatt sem lehetett nem észrevenni.

Stílszerűen az egyik János által üzemeltetett kecskeméti McDonald’sban találkozunk. A helyszín enteriőrjét be sem kell mutatnom, egészen biztosan mindenki tudja, hogy néz ki egy ilyen gyorsétterem. Az egyedüli kiváltságunk sokakkal szemben ezen a délelőttön az volt, hogy benézhettünk a kulisszákat jelentő előkészítő részbe is, ahol János kalauzol minket a 21. századi konyhatechnológiák között. Őszintén szólva soha nem vágytam rá, hogy valaha is egy gyorsétteremben dolgozzak, de vendéglátóm olyan lelkesen beszél mindenről, hogy az embernek kedve lenni kipróbálni, mit is tud itt kezdeni magával. Jánost is magával ragadja a sürgés-forgás, nem tudja megállni, hogy ne fordítson egyet a sült krumplin, és ha már ott vagyunk, megmutatja azt is, hogyan cseréli le az automata rendszer a sütőben az olajat. „Nem ritka pillanat ez – meséli –, ha éppen hatalmas a hajtás, még ma is beállok a munkasorba, csak akkor nem öltönyben vagyok” – teszi hozzá nevetve -, de ez a rész azonban már csak a történet vége.

Barna András (B. A.): A veled készült beszélgetések nagy többsége a McDonald’s-os életedtől indul, ugyanakkor a nagy egymásra találások, „megérkezések” előtt mindig fordulatokban gazdag életút áll. Gyanítom, hogy ez a te esetedben is így van.

Héjja János (H. J.): Mondjuk az biztos, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen területen kötök ki. Híradástechnikai szakközépiskolába jártam és elektroműszerészként végeztem, majd az érettségi után a Malévhoz kerültem navigációs műszerészként. Két év után tovább akartam lépni és tanulni, ezért jelentkeztem a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolára, repülőgép-vezetői szakra. A főiskola közben megnősültem, úton volt az első gyerekünk is, ezért a diploma után mégsem ezen a területen helyezkedtem el, hanem a polgári életben. A Merkur Röppentyű utcai egységébe kerestek munkatársat, ide jelentkeztem, és felvettek mint használtautó-értékesítőt.

B. A.: Óriási mázlid lehetett, mert ha jól tudom, oda csak kihalásos alapon lehetett bekerülni.

H. J.: Ez pontosan így történt. Az volt a nagy szerencsém, hogy a Röppentyű telepet átépítették, és addig, amíg a munkálatok folytak, az ottani csapatot áttették a cég Öv utcai bázisára. Amikor a Röppentyű utca újból megnyitott, már nem hozták vissza a régi csapatot, hanem új kollégákat vettek fel. Tíz évig dolgoztam itt, életem egyik legszebb időszaka volt, és ez idő alatt hatalmas kapcsolati tőkére is szert tettem. Tulajdonképpen nem is gondoltuk akkor, hogy ez valaha megszűnhet. De semmi nem tart örökké, jött a rendszerváltás, és váltani kellett. Miután ennyi időt eltöltöttem a használtautó-kereskedelemben, majdhogynem kézenfekvő volt, hogy autós területen maradjak. Egy barátommal és egy olasz partner céggel együtt alapítottunk egy közös vállalkozást, és autóalkatrész-kereskedelemmel – leginkább fékalkatrészek behozatalával – kezdtünk el foglalkozni. Egyszerre indultunk az UNIX Tradel. Kimondottan jó kapcsolatban voltunk. Azt viszont viszonylag rövid időn belül látni lehetett, hogy az internet elterjedésével és a vásárlói szokások változásával ,a további fejlődéshez nagy invesztíciók kellenek majd, hogy versenyképesek tudjunk maradni. Ezt az olasz partner nem akarta bevállalni, így más irányba kezdtem el nézelődni. Ekkor jöttek a benzinkutak.

B. A.: Gondolom, az sem úgy indult, hogy becsöngetett az ember a Shellhez.

H. J.: Ha nem is pontosan így, de majdnem. Reggelente a Széchenyi fürdőben jártam úszni, ott került a kezembe egy újság, és abban olvastam, hogy a Shell töltőállomás-üzemeltetőket keres. Beadtam a jelentkezésemet, amit elfogadtak. A Balatoni út tetején, a Tétényi fennsíkon, akkor épült egy új állomás, azt mondták, ez lesz majd az én kutam. Még a boldog békeidőket éltük, amikor még nagyon sokan képesek voltak átautózni a városon csak azért, hogy a Shell-kútnál tankolhassanak. Én is ilyen voltam.

B. A.: Ez alkalmazotti státusz volt, vagy franchise?

H. J.: Franchise-szerű együttműködés volt. Az üzemanyag a cégé volt, az értékesítéséért jutalékot kaptam, a shopban lévő összes áru pedig az enyém volt, ennek a forgalma fedezte a költségeket, és persze ebből adódott a nyereség is. Jó kis csapatot sikerült összehoznom, nagyon jól működtünk, ennek köszönhetően később megkaptam a vállalat akkori zászlóshajóját jelentő Alkotás utcai kutat is. Mind a két kút nagyon jól prosperált, amit az is fémjelzett, hogy megnyertük az ügyfél-elégedettségi versenyt féléves és éves viszonylatban is. A cég jutalomból kivitt bennünket először Maranellóba, majd egy kéthetes thaiföldi útra. Ezt csak azért mesélem el, mert az utolsó nap kigyulladt az a szálloda, amelyben laktunk, 200 ember halt meg, köztük hét magyar is. Szóval igen nagy traumák közepette jöttünk haza, egy szál rövidnadrágban, strandpapucsban.

B. A.: Nyilván erről a cég nem tehetett, mégis vége lett az együttműködéseteknek.

H. J.: Átszervezések kezdődtek, a továbbiakban már nem franchise rendszerben akarták üzemeltetni a kutakat, hanem regionális kútvezetőkre akarták bízni az üzemeltetést. Szóval megint elkezdtem nézelődni. A Balatoni úttól és az ottani benzinkúttól nem messze volt egy területem, ahová már korábban is egy éttermet képzeltem el. A végén mégsem ez lett, mert időközben elmentem egy franchise-találkozóra, ahol megismerkedtem a McDonald’s képviselőivel, és szinte rögtön elkezdtünk tárgyalni. Persze ez azért nem megy úgy, mint a karikacsapás. Megannyi interjú és rosta után jelezték felém, hogy megfelelünk egymásnak. A kis szépséghiba az volt a történetben, hogy vágyaimmal ellentétben nem egy Budapest és környéki egység üzemeltetését kaptam meg, hanem egy vidéki városét, pontosabban választhattam. Több lehetőség közül én Kecskemét mellett döntöttem. Tulajdonképpen ez volt az utolsó aláírás a megállapodásunkon. Ekkor azonban még nem irodát adtak, hanem egy munkásruhát, amivel elindult az egyéves képzésem a cég óbudai étteremében, ami napi nyolc-tíz órából állt. Mindent kellett csinálni, nemcsak húst és krumplit sütni, hanem például takarítani is.

B. A.: Nem tudom, hogy hány éves voltál akkor, de feltehetőleg nálad csak fiatalabbak lehettek a kollégáid. Hogyan élted ezt meg?

H. J.: Negyvenéves voltam, az első oktatóm pedig tizennyolc, de rajta kívül is mindenki fiatalabb volt nálam. Ha másért nem, már csak ezért is mindenben a legjobbnak kellett lennem. A napi gyakorlatok mellett hat tanfolyamot is el kellett végeznem, melyek mindegyike egy újabb elért szintet is jelentett. Mindennek a legvégén pedig ki kellett utazni Chicagóba, és ott elvégezni a Hamburger Egyetem egy kurzusát.

B. A.: Ez utóbbit hogyan kell elképzelni?

H. J.: Pont úgy, mint általában egy egyetemet, ahova a világ minden részéből érkeznek a leendő étteremvezetők és a franchise-partnerek. Ide persze már úgy jut ki az ember, hogy tulajdonképpen mindent tud, ezért itt már nem volt nagy tanulás. A kintlét sokkal inkább azt a célt szolgálta, hogy az ember teljesen átérezze, hogy egy hatalmas család részévé válik.

Akik látták a McDonald’s történetéről készített filmet, azok tudhatják, hogy mi a cég alapvető üzleti modellje, és ez itthon is így működik. Mi sosem leszünk tulajdonosai ennek a rendszernek, csak üzemeltetői. Amit ebben az üzletben látsz, ahol most ülünk, ott az asztaloktól kezdve a konyhai berendezésig, az minden az enyém. Az épület meg a telek pedig a McDonald’sé.

B. A.: Azt, hogy te ezzel valahova megérkeztél, mi sem bizonyítja jobban annál, mint az, hogy nem álltál meg egy üzletnél.

H. J.: Az első kecskeméti egység irányítását még többé-kevésbé ingázással oldottam meg, de rájöttem, hogy ez hosszú távon nem lehet rendszer. Ekkor döntöttünk úgy a családommal, hogy ideköltözünk. Aztán lépésről lépésre haladtunk, és nagyon szépen fejlődtünk. Ennek volt köszönhető, hogy itt Kecskeméten még további két üzletet is nyitottunk, aztán megkaptam Szekszárdot, később Szolnokot – itt azóta két étterem van –, utána jött Gyöngyös, és a legvégén pedig Békéscsaba. Jelenleg hét gyorséttermet üzemeltetek. Közel ötszáz főt foglalkoztatunk, akiknek a fele diák, a másik fele pedig állandó munkavállaló. 2022-ben hatmillió embert szolgáltunk ki, és közel hétmilliárd forintos árbevételt könyvelhettünk el, ami szerintem nagyon szép szám, főleg, ha azt veszem, hogy ezt pár száz forintos hamburgerekből kellett előteremteni.

B. A.: Mennyire szippantott be a rendszer?

H. J.: Én soha nem éreztem azt, hogy beszippantott volna, és azt is pontosan tudom, hol a helyünk az egész vendéglátásban. Azt szoktam mondani, hogy minket használni kell, olyanok vagyunk, mint a farmernadrág, de az sincs rajtunk mindig. De az is biztos, hogy ha úton van az ember, vagy a világ bármelyik országában jár, akkor mindenhol ugyanazokkal a jól bevált ízekkel találkozik.

B. A.: Korábban volt a Covid, most meg a gazdasági helyzet tolt fekete felhőket a vendéglátás fölé. Ezt mennyire hatott ki az üzletmenetre?

H. J.: Szerencsésnek mondhatom magunkat, mert a pandémiát nagyon jól kimozogtuk. Vidéki városokban tőlünk indult el a házhoz szállítás, a drive-in rész pedig a nap huszonnégy órájában üzemelt. A mostani helyzet más. Anélkül, hogy összehasonlítanám magunkat egy klasszikus étteremmel, látni kell, hogy egy négyfős család akár 30-40 ezer forintot is elkölthet egy-egy vendéglői alkalommal. Ehhez képest mi jóval kiszámíthatóbbak vagyunk, arról nem beszélve, hogy ugyanez a négyfős család az éttermi ár töredékéért tud nálunk fogyasztani úgy, hogy utána nem marad éhes.

B. A.: Egy ilyen tűpontosan felépített rendszerben hogy mutatkoznak vagy mutatkozhatnak meg az éttermi különbségek?

H. J.: A kérdés nagyon jó. Amikor valaki betér hozzánk, akkor nem azért jön be, mert itt nagyon jó a szakács, és mert nagyon jól csinálnak bármilyen ételt, hanem azért, mert ez egy McDonald’s, és behúzza a brand ereje. De hogy másodszor vagy harmadszor is ide akar-e jönni, az már azon múlik, hogy milyen tiszta a környezet, mennyire kedves a kiszolgálás, és mondjuk azért, mert adott esetben gyorsabban megkapja a rendelését, mint más hasonló étteremben.

B. A.: És McDonald’s és McDonald’s között is mérhetők a különbségek?

H. J.: Azt gondolom, hogy minden a jó gazda szemén múlik. Jelenleg 112 étterem van idehaza, és 60:40 arányú a vállalati és a franchise-üzemeltetés. Az én esetemben fizikálisan nem kivitelezhető, hogy egyszerre ott legyek mind a hét étteremben, de szerencsére egy olyan csapat áll mögöttem, akiknek többsége már 26 éve velem van. Kecskeméten egy saját kis központot tartunk fenn koordinátorokkal, konzultánsokkal, akik járják az éttermeket, így általuk biztosított a folyamatos jelenlétem. A munkatársaim az én vezetői elvárásaimat követik, és ugyanúgy megkövetelnek mindent, amit én, és amiket más éttermek talán nem. Nyilván a humán oldalon nagyon sok múlik, mert az állandó munkavállalókon kívül dolgoznak nálunk diákok, kismamák is, hogy csak kettőt említsek. Szóval nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, ami mindenkinek jó, de szerencsére ezt a kérdést jól kezeljük.

Hogy valamit jól csinálunk, az egészen biztos, mert már 2006-ban a világ összes McDonald’s étterme közül beválasztottak bennünket a cég legjobb harminc franchise-partner közé. Ez hatalmas elismerés, a szakma Oscarjának számít, és ide nem azért kerül be az ember, mert hatalmas bevételt produkál, hanem mert sok apró dolog emeli ki a többiek közül. Fantasztikus érzés.

B. A.: Huszonhat év hosszú idő. Mennyire teszi ezt az embert függővé és kritikussá is? Mennyire figyeled a versenytársakat, figyeled őket egyáltalán?

H. J.: Jól érzed, az ember bizonyos tekintetben függővé válik és egyben kritikussá is. De ez nem jelenti azt, hogy nem látom meg a jó dolgokat is, azokat, amik például máshol jobban működnek, mint nálunk. Ilyenkor javaslatokat szoktam tenni a vállalatvezetés felé, hogy nézzük meg, ezt vagy azt hogyan tudnánk adaptálni a mi rendszerünkbe. Ugyanakkor azt látni kell, hogy ez egy hatalmas mechanizmus, amit nem könnyű mozgatni. De jó néhány dolgot azért sikerült tető alá hozni közös munkával – például a választék tekintetében. Ilyen volt a csalamádés kolbászos, a libamájas vagy éppen a most futó erőspistás hamburgerünk is.

Én magunkkal is kritikus vagyok, mert az gondolom, hogy például egy Kecskeméten megszerzett negatív tapasztalat kihat a teljes McDonald’s rendszer megítélésére is.

B. A.: Bár még nem esett szó róla, de feltételezem, hogy az üzemeltetési szerződések határozott időre szólnak, aminek a végén biztos van egy opciós lehetőség a hosszabbításra. Lehet ilyen keretek között távolabbra is nézni?

H. J.: Igen, lehet, már csak azért is, mert egy ilyen szerződés húsz évre szól. A két fiam, akik már 41 és 43 évesek, velem dolgoznak. A kisebbik már húsz éve, ő elindult az úgynevezett „second generation”, azaz a második generációs úton. Ebben a pillanatban most a cég egyik vállalati éttermét vezeti, majd konzultáns lesz, és mindezek befejeztével válhat teljes jogú franchise-partnerré. Ennek további folyományaként szépen lassan át tudja majd venni tőlem az éttermeket.

B. A.: Volt ebben valami presszió a részedről, vagy hagytad, hogy a fiaid menjenek a maguk útján, és az, hogy csatlakoztak hozzád, az ő döntésük lett végül.

H. J.: Hagytam őket. A kisebbik fiam pedagógusként végzett, de az iskola mellett itt dolgozott nálam diákként. Az államvizsgája után azonban mégsem oktatási területen helyezkedett el, hanem azt mondta nekem, ő velem akar dolgozni. Azt gondolom, hogy ez volt a lehető legjobb forgatókönyv, mert ebben így nem volt semmi kényszer. Nem titkolom, hogy a döntése a legnagyobb boldogságot jelentette számomra.

B. A.: Szerinted miért döntött így?

H. J.: Az biztos hatással volt rá, hogy nagyon régóta benne van ebben a rendszerben. Ismeri belülről, látta a mechanizmusokat, azt, hogy jó csapatot sikerült felépíteni, és talán imponált neki az én vezetői mentalitásom is, és persze részese volt a sikereinknek is. Ma ő az én jobb kezem.

B. A.: És a nagyobbik fiad?

H. J.: Ő szakács-felszolgáló szakon végzett a Tavernában. és ha nagyon őszinte vagyok, akkor mindig is azt gondoltam, hogy ő lesz a társam ebben. Azonban a McDonald’s nem az a hely, ahol az ember kiélheti a kreativitását, itt nem lehet improvizálni. Egy dolog van: ami le van írva, azt kell csinálni, egy nyomás, egy húzás, és kész. Ez zavarta őt a legjobban, így ő saját utat választott: évekig több étteremet is üzemeltetett. Majd én ösztökéltem arra, hogy váltson, mert jobb helye lenne itt. Ma ő felel az egységek gépeinek, berendezéseinek karbantartásáért és az üzemeltetés biztonságáért. Nagy öröm számomra, hogy ő is megtalálta a helyét a cégben, és annak is, hogy amit csinál, azt nagyon jól csinálja.

B. A.: Ha a nap végén elengeded a hamburgereket, akkor mit csinálsz?

H. J.: Időközben lett egy új családom, a fiaim után nevelek egy kisfiút, és a második házasságomból született egy kislány, ő most nyolcéves. Imádom őt, és szeretek vele minél több időt eltölteni. Ezért általában a hétvége a családé, és ők vannak mindenek előtt. Ugyanis azt gondolom – a hatvanhatodik évemben járok –, hogy az ember soha nem tudhatja, hogy mennyi időt tud még velük eltölteni. Azért dolgozom, hogy az az idő, amit együtt eltöltünk, tartalmas legyen.

Ha a hobbijaimra vagy kíváncsi, abból van bőven. Idén harminchetedik éve vagyok versenybíró a Forma–1-ben. Anno 1986-ban, amikor nálunk is elindult ez a versenysorozat, akkor toboroztak bírókat. Jelentkeztem, felvettek. Elvégeztünk egy nyolc hónapos tanfolyamot a Műszaki Egyetemen, és attól kezdve máig minden versenyen ott vagyok. Óriási szerencsémre már az első alkalommal a bokszokhoz kerültem, szóval én az a versenybíró vagyok, aki az egész versenyhétvége alatt ott van egy adott csapat bokszában, és nézi, hogy mit csinálnak az autókkal. Talán én vagyok az egyetlen bíró is – és erre nagyon büszke vagyok –, aki az összes eddigi 36 futamon kint volt, és remélhetőleg a következő futamokon is kint leszek.

A másik nagy hobbim a repülés – bár nincsen saját gépem –, ha tehetem, akkor összeállunk a barátaimmal, és hasítjuk az eget. Ez egy nagyon nagy szerelem, mert úgy gondolom, hogyha egyszer valaki saját maga emeli meg a „fenekét”, az mindig vágyik majd a repülés után.

Szeretem a régiségeket is – főleg a népművészetet –, legyen az bármilyen. Van egy kis parasztházam Szekszárd mellett, ami úgy van berendezve, ahogy azt kell. Talán ebből a szenvedélyből fakad az is, hogy szeretek piacra járni. Kevés olyan hétvége van, amikor ne látogatnék ki valamelyikre.

B. A.: Úgy tűnik, hogy az életed rendben van. Az utódlás kérdése szinte megoldott, van három fiad és egy kislányod, aki mellett még sokáig fiatal maradhatsz. El tudod képzelni, hogy eljön az a pont, amikor azt mondod, hogy leteszed a lantot?

H. J.: Ezt nem tudom elképzelni magamról, és szerintem a környezetem sem rólam. Ahogy szokták mondani: egy versenyló soha nem tud leállni, mert ha leáll, akkor abból baj lehet. Bár egy idős bácsi egyszer azt mondta nekem, az abbahagyásnak is van művészete, és rájöttem, hogy ez nagy igazság. Akárhogy is alakul majd ez számomra, az biztos, hogy nagyon nehéz dolog lesz, de tisztában vagyok vele, hogy egyszer ezt az egészet majd mégis csak el kell engednem. Ugyanakkor ma még vannak tervek a fejemben. (Nevet.)

B. A.: Most hét étteremet üzemeltetsz, ezt akarod még fokozni?

H. J.: A McDonald’s üzletpolitikája nem engedi, hogy egy üzletben két franchise-partner legyen. Tehát ha eldöntjük, hogy a fiam átveszi őket tőlem, akkor három évünk lesz a teljes átadás-átvétel lebonyolítására. Hogy a meglévőkön kívül nyitunk-e még további egységeket, az rövidesen el fog dőlni, és persze attól is függ, hogy milyen lesz a gazdasági helyzet. Egy üzlet nyitása, azt hiszem, azért még bennem van. (Nevet.)

B. A.: Mi egy konferencián ismerkedtünk meg, ahol te fő támogató voltál. Jellemző rád, hogy segítesz?

H. J.: Én nagyon hálás vagyok ennek a rendszernek, mert általa jutottam el oda, ahova. Éppen ezért én mindig törekszem arra, hogy visszaadjak valamit annak a közösségnek – négy városról beszélünk –, amelyből egyébként profitálunk. Számomra az „adni” nagyon fontos és jó dolog. Amikor ez az étterem megnyílt, ahol ülünk, akkor pont egy kecskeméti koraszülött-alapítványt támogattunk, és azóta is segítjük őket rendszeresen. Segítjük az itteni Wojtyla alapítványt is, ahol naponta 150 hányatott sorsú embert látnak el, őket egy hónapban egyszer én látom vendégül. Hozzám nem tud úgy jönni óvoda, iskola, alapítvány, hogy ne próbálnék meg, és a legtöbb esetben tudok is segíteni. Az árbevételünk közel egy százalékát fordítom ilyen célokra. Ez nálam belülről jön, nem központi döntés. A közösségért tett szerepvállalásom nem marad visszhang nélkül, ötödször kaptam elismerést ezért a hozzáállásomért, de nyilván nem ezért csinálja az ember.

B. A.: Talán egy kicsit szentimentális a kérdés: vissza szoktál gondolni arra, hogy a Rippl-Rónai utcai szakközépiskolából indulva végül is hova vezetett az életed?

H. J.: Sokszor, és nagyon büszke vagyok arra, mit elértem. Egy tisztességes polgári családból származom. Az édesanyám gyógypedagógus volt, az édesapám kereskedő. Kispesten egy 40 négyzetméteres lakásban éltünk, ahol az én szobám gyakorlatilag a hall volt, rajta négy ajtóval.

Ahogy egy barátom mondta: egy üres nejlonszatyorral indultunk el otthonról, az is lyukas volt. És ez tényleg így volt. Becsületes munkával, lépésről lépésre jutottam el idáig. Én hiszem, hogy az élethez szerencse is kell, mert nagyon sokszor elmegy mellettünk a lehetőség. Nekem szerencsém volt, mert pont jókor olvastam el a Shell hirdetését, és jókor voltam ott azon a franchise-találkozón is, ahol a McDolnald’s vezetőivel leülhettem. Mindezek mellett a másik nagyon fontos alapvetés az életem során az a tisztességesség volt, és persze az is, hogy mindig meg kell maradni embernek, és mindig a földön kell járni. Az ember sokszor kevés egy dologhoz, ezért kellenek olyan társak, akik segítik a munkáját. Ma tizenhárom olyan kollégám van, akikkel huszonhat éve dolgozom együtt. A legtöbbjük úgy jött ide, hogy itt lesz két-három hónapig, de még ma is itt van.

B. A.: Ennyi eltöltött év után lehet még szeretni a hamburgert?

H. J.: Igen, én mindennap eszem valamit a kínálatból, mert szeretem. (Nevet.)

Írta Barna András, | Képek: Balogh Róbert