Szemrevaló fakeretek

Kuntner István édesapját sok mostani vállalkozó megirigyelhetné, hiszen családjából mindegyik fiú az ő nyomdokait követve a faiparban helyezkedett el. A testvérek azonban csak az apai hagyományt vitték tovább, mindegyikük más területen kereste szerencséjét ebben az iparágban. És ahogy már a mesékben is megszokhattunk, ebben a történetben is a legkisebb fiúé lett a legkalandosabb út.

A Kőszeg táblától alig két percre van az a gyártelep, ahol Kuntner István műhelye található. Korábban egy illusztris fehérneműmárka varrodája működött itt, de ma már csak néhány ottfelejtett tábla mesél a múltról. István alkotóműhelye aligha hasonlít egy klasszikus asztalosüzemhez. Ha a műhely egyik sarkában nem bújna meg egy fa satupad és persze a szemüvegek lamináláshoz használt különleges erezetű nemesfa furnérok, akkor kis túlzással azt is gondolhatnám, hogy egy finommechanikai laborban vagyok. Mikro és makro marógépek társaságban kezdünk el beszélgetni, és rögtön a téma közepében találom magamat, hiszen István a fakeretek elkészítésének technológiájával kezdi. Faipari mérnök végzettségű vendéglátóm csendes, nyugodt ember, aki olyan alázattal átitatottan beszél az egyes munkafázisokról és az anyagismeretről, hogy nincs szívem félbeszakítani, miközben ebből az egészből legfeljebb a „fa” szó mond valamit, a többi mintha kínaiul lenne. Nálam már István felesége, Zsuzsi is többet tud a fakeretekről, aki igazi tűzrőlpattant, lendületes nő és hihetetlen elánnal próbál meg minél többet tenni a vállalkozás megismertetésnek sikeréért. Nem is rosszul, hiszen egyre többen ismerik már őket idehaza, de még a külföldi vonal erősebb, ami egy másik szála Istvánék történetének. A szakmai gyorstalpaló után beülünk a cég kis irodájába, itt kezdődik el a Campbell Marson története és Istvánék elbeszélése a fakeretes romantikáról, amit megismerve, a sorstól kapott plusz két dioptriának köszönhetően most már én is más szemmel nézek.

Barna András (B.A.).: Édesapád mestersége után mondhatni nyilvánvaló volt számodra, hogy valamilyen fával kapcsolatos dolog lesz a te életutad?

Kuntner István (K.I.).: Elvitathatatlan, hogy ez nagy hatással volt rám, mivel gyerekkoromban rengeteget voltam apu műhelyében. Azt is mondhatnám, hogy én forgácsot rúgtam, nem pedig a homokot a játszótéren. Igaz, volt egy megingásom, mert a régészet is nagyon érdekelt, de minél többet voltam nála, annál jobban erősödött meg bennem az, hogy én a fával akarok foglalkozni.

B.A.: Édesapád, a bátyád és te is a fa szerelmesei vagytok. Nem merült fel soha egy közös vállalkozás gondolata?

K.I.: Mind a hárman más irányt választottunk. Édesapám leginkább parkettás munkákat csinált, ami később kiegészült nála a kézműves faiparos szakmával. A bátyám elsődleges faipari technikus lett, akik a rönkökből készítenek asztalos alapanyagokat. Én is egy harmadik irányt választottam, mert a technikum után én a faipari mérnöknek jelentkeztem. Nyilván lehettek volna, de végül is nem lettek közös metszéspontjaink.

B.A.: Az ember azt gondolná – főleg ma – hogy egy ilyen jó szakma a kézben még itthon is aranybánya, ugyanakkor ti a pároddal beleugrottatok az ismeretlenbe és kimentetek Angliába. Ez ugyan nem egyedi eset, de miért döntöttek így?

K.I.: Több ismerősünk is kint próbált szerencsét és mi is egyre többször beszélgettünk arról, hogy nekünk is meg kellene próbálni…

B.A.: Miért, kalandvágyból?

K.I.: Ez is benne volt és persze az akkori itthoni körülmények és mentalitás is. Sokan le akartak beszélni erről a dologról minket, ma ugyanezek az emberek azt kérdezik tőlünk, hogy miért jöttünk haza.

B.A.: Azt gondolnám, hogy közel az osztrák határhoz azért „átlóg” onnan valami, ami hatással van erre a mikrokörnyezetre.

K.I.: Kőszegről is nagyon sokan ingáznak, de más ingázni és más valahol ott élni, és ez nem csak Ausztriára és Németországra igaz, hanem Angliára is. Bevallom, mi is kicsit naivak voltunk ebben a kérdésben, sok bátorító ígéretet kaptunk és mi hittünk bennük, azonban kint egészen mással szembesültünk.

B.A.: Végül is mikor mentetek ki?

K.I.: Az államvizsgám után négy nappal már a repülőn ültünk. Londoni ismerőseink azonban közel sem voltak olyan segítőkészek, mint amennyire mondták, így már a kezdetek kezdetén albérletről-albérletre vándoroltunk. Zsuzsi akkor szinte semmit, én is csak annyit beszéltem angolul, amennyi a főiskolai diplomámhoz kellett.

B.A.: Munkát viszonylag könnyen sikerült találnod?

K.I.: Hetekig bújtam a Yellow Pages-t, hónom alatt az önéletrajzommal és dossziéban a portfóliómmal elmentem az összes környékbeli asztalosüzembe. Ennek során találtam meg az első munkahelyemet, ahol aztán három évig dolgoztam. Egy parkettás cég volt, ahol az elején mindent kellett csinálnom, amikor eljöttem, akkor raktár-és termelésvezető voltam.

B.A.: Miért váltottál?

K.I.: Több oka is volt. Egyfelől nagyon sokan csábítottak, másfelől sokszor volt szakmai nézetletérésünk, így továbbálltam és elmentem egy olyan vállalkozáshoz, ahol lakásfelújításokkal foglalkoztak. Asztalos munkákat csináltam, ezen belül mindent, amire éppen szükség volt, a beépített bútoroktól kezdve a parkettázásig. Bizonyos tekintetben nagyon változatos munkahely volt, aminek köszönhetően olyan helyeken is megfordultam, mint a szaudi királyi család holland parki és a VISA egyik vezetőjének a háza, de a munkám során eljutottam Korzikára és parkettáztam Moszkvában is.

B.A.: Úgy veszem ki a szavaidból, hogy megtaláltátok kint a számításotokat. Jól érzem?

K.I.: Igen, megérte, annak ellenére, hogy nem így terveztük. Úgy vágtunk bele, hogy két-három évet kint leszünk, megtanuljuk a nyelvet, egy kicsit egyenesbe hozzuk az életünket és utána hazajövünk – ebből az lett, hogy tizenegy évre kint ragadtunk. Az első három-négy év cudar nehéz volt, ami leginkább a nyelvtudás hiányának volt köszönhető és annak a jónéhány buktatónak is, amire nem számítottunk.

B.A.: Mondhatni a történetetek eddig klasszikusnak mondható, hogyan jött a szemüveg?

K.I.: Mint általában minden ötlet kipattanásában, ebben is van egy meseszerű vonal. Amikor az első cégemnél felmondtam, akkor a tulajdonossal nem szakítottam meg a kapcsolatot. Ennek köszönhetően később is besegítettem neki néhányszor a másik munkahelyem mellett is, leginkább tervezési feladatokban. Közben a sok fizikai munka miatt kezdődő gerincsérvet mutattak ki nálam, emiatt lassítanom kellett és könnyebb munkákat vállalni, végezni. Az említett főnököm, akit Alan Fox-nak hívtak, a társával óriási lakóházakat építettek Koszovóban, később pedig regency stílusú házakat: amelyikből az egyiket a Rita Ora vásárolta meg. A kapcsolatot kihasználva Alain egy dizájner barátja – aki bőrrel foglalkozott – akart egy táskát adni a kollekciójából az énekesnőnek. Mire a főnököm némi iróniával a hangjában megjegyezte neki: „bőrtáskát mindenki tud csinálni, miért nem csinálsz neki valamit fából?” Tulajdonképpen amikor ezt kimondta, akkor csapott a homlokára és – mint szemüveges ember – fogant meg benne a gondolat, hogy szemüvegeket kellene csinálni fából. Ezekután keresett meg. Röviden ez az ötlet története.

B.A.: Ma már tudható, hogy ezt mind a ketten komolyan vettétek.

K.I.: Elkezdetem utánanézni a dolognak és meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon sokan foglalkoznak fakeretes szemüvegek készítésével. Jellemzően ezek mindegyike a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb technológiát követi. Tulajdonképpen az elején én is hozzájuk hasonlóan gondolkoztam. Viszont találtam két olyan céget, akik egy bonyolultabb, ívelt megoldást alkalmaztak, amit később én is.

Másfél éven keresztül dolgoztam ki a saját technológiámat, amihez megszámlálhatatlanul sok viedót néztem meg és írásos anyagot olvastam el, mire a magam módszere kialakult. A gyártáshoz persze jópár gépre is szükségem lett, amit jellemzően saját magam terveztem és csináltam meg, mivel ilyeneket nem lehet boltban kapni. Küzdelmes időszak volt, ami persze tele volt rengeteg vakvágánnyal is.

B.A.: És ezt munka mellett csináltad, vagy csak ezzel foglalkoztál?

K.I.: Amikor elhatároztuk, hogy belevágunk, otthagytam a cégemet és visszajöttem a korábbi munkahelyemre, de ekkor már csak és kizárólag ezzel a projekttel foglalkoztam. A főnököm a pénzét, én meg a tudásomat adtam a dologhoz.

B.A.: Türelmes volt?

K.I: Alapjában véve igen, bár néha megjegyezte, hogy mehetne ez gyorsabban is, ám azt is belátta, hogy ez olyan termék, aminek a gyártását egyetlen könyvből sem lehet megtanulni. Ugyanakkor mind a kettőnk közös célja az volt, hogy a világ legjobb szemüvegét készítsük el, ehhez pedig türelem kell.

B.A.: A Campbell Marson név honnan jött?

K.I.: Ez Alan hozadéka, még ő vette meg a névhasználati jogot a faipari vállalkozásának, de használaton kívül volt. A Campbell Marson – túl azon, hogy jól csengett – egy nagyon régi faipari vállalkozás volt Angliában, akik többek között a királyi családnak is dolgoztak.

B.A.: Mikor érett be a gyümölcs?

K.I.: 2016-ban készült el az első szemüveg, majd ezt követte egy tizenöt darabos kollekció, amit Alanegy ügynök segítségével – aki közel huszonöt éve benne volt már a szemüveg-bizniszben – kezdte el a piacépítést, először Angliában, majd Európában és később megjelentünk Amerikában is.

B.A.: Mennyi idő elkészíteni egy ilyen szemüvegkeret?

K.I.: Ez sok mindentől függ. Ha valaki alapmodellt választ egyszerűbb – mondjuk matt – kivitelben, az akár másfél hét alatt is kész lehet. Ha viszont valamilyen extra kívánsága van, egy különleges furnér, vagy arany, drágakő berakás, akkor ez tovább tart. Összeségében kettő és hat hét között készül el egy szemüveg.

B.A.: Ezek szerint vannak extra kérések? Mi volt a legkülönlegesebb?

K.I.: Talán a legkülönlegesebb egy magasfényű szemüveg volt aranybetéttel és gyémántberakással a szárában, mely utóbbi már természetesen ékszerészi munka. De volt már olyan is, aki Rolls Royce, vagy Mustang emblémát kért a szemüveg szárába. Most is van egy ilyen különleges kihívásom, ahol a megrendelő többek között egy Kalasnyikovot szeretne tetetni a szemüvegére – természetesen fémből.

B.A.: Lehet azt mondani, hogy külföldön jobban ismernek, mint itthon?

K.I.: Ezt nem állítanám, viszont van egyfajta lélektana a dolognak. Külföldön nem engem, hanem a márkát ismerik, idehaza ez pont fordítva van. Azt vettem észre, hogy itthon az emberek szeretik kötni valakihez a terméket, sőt, amikor eljönnek hozzám, akkor jellemzően végigvezetem őket a gyártási fázisokon, így lesz a dolognak egy személyes varázsa is.

B.A.: Beállok én is azok sorába, akik megkérdezik, hogy a végén miért jöttetek haza? És persze ehhez mit szólt a kinti partnered, Alan?

K.I.: Két évre terveztünk, ehhez képes tizenegy évet voltunk kint, ennek ellenére tudtuk, hogy nem akarunk kint letelepedni, mert itthon akartunk családot alapítani. Ugyanakkor azt is elhatároztam, hogy csak úgy költözünk haza, ha a saját otthonunkba költözhetünk, nem pedig albérletbe vagy bárhova máshova. A hazaköltözési szándékunkkal Alan is tisztában volt, elfogadta. Abban maradtunk, hogy a gyártási technológiát véglegesre fejlesztem és utána hazajövünk.

B.A.: Hogy kell elképzelni a ti vállalkozásotokat?

K.I.: Gentlemen agreement alapon működik, ahol az adott szó számít. Noha az üzletben nincsen barátság, a dolog tizenöt éve jól működik, de fontos megjegyezni, hogy a kinti és az itthoni cégnek semmilyen tekintetben nincs köze egymáshoz.

B.A.: Hogy kezdődött az itthoni életetek?

K.I.: Először apu műhelyében, később pedig átköltöztünk ide, ahol most vagyunk.

B.A.: Munka és megrendelés tekintetében?

K.I.: Az elején zömben külföldről, később pedig már itthon, optikusokon keresztül jöttek a megrendelések. Az induláskor apu és egy asztalos ismerősöm segédkezett, később lettek alkalmazottak is, de a brexit és utána a pandémia jócskán visszavetett minket, ma egyedül dolgozom.

B.A.: Mekkora piaca van idehaza a fakeretes szemüvegeknek?

K.I.: Számtalanszor azt érezzük – némileg paradox módon –, hogy sokkal több ember ismer minket, mint amennyi optikus, ugyanakkor a szemüvegeinket mégis csak az optikusok adják el. Az, hogy ki mennyit, az változó.

Én nem szeretnék tömeggyártóvá válni, alacsony darabszámokkal dolgozom, mert nem akarok néhány év múlva belefásulni a dolgokba. Kreatív ember vagyok, ezért arra törekszem, hogy a kereteim személyre szabottak és exkluzívak legyenek, az egyediségét pedig úgyis a vásárlói igények szabják meg, például az olyan esetek, amiről már korábban beszéltünk. De az egyediséget nem csak az jelenti, ha valaki valami nagyon extrát kér. Előfordult már olyan eset is, amikor valaki sehol nem találta meg az áhított keretét és én megcsináltam neki fából.

B.A.: Talán egy kicsit övön aluli a kérdés, de mitől jobb egy fakeretes szemüveg, mint egy hagyományos műanyag és ezen belül mitől jobb a tiétek, mint a versenytársaké?

K.I.: A fakeretes szemüveg exkluzív, személyre szabható és nem utolsó sorban javítható. Ma, amikor a fenntarthatóság napi kérdés, ezekről a keretekről elmondható az is, hogy környezetbarátok, legalábbis kilencven százalékban.

Úgy gondolom, hogy a Campbell Marson azért emelkedik ki a többi közül, mert ezzel és ilyen technológiával, lakkozással rajtunk kívül csak egyetlen cég gyárt kereteket a világon.

B.A.: Honnan szoktál a formához ihletet meríteni?

K.I.: Az optikusoktól sok segítséget kapok, hiszen ők azok, akik napi kapcsolatban vannak az „igényekkel” és elég jól látják, hogy éppen merre halad a trend. De az interneten is szoktam a divatirányokat figyelni és előfordult már, hogy dizájner is besegített. Mindemellett egyfajta szakmai ártalomként mindenhol figyelem a szemüvegeseket és rögtön kiszúrom, ha valaki fakeretest visel, még akkor is, ha az éppen nem a mi márkánk. (nevet)

B.A.: Akkor mondhatni, hogy ha beszabadulsz egy nagy optikai üzletbe, az olyan neked, mint a kisgyereknek a játékbolt?

K.I.: Tulajdonképpen igen, mindig végig szoktam nézni kínálatot, de nem csak a formaviláguk, hanem az összeszerelésük miatt is. (nevet)

B.A.: Mekkora üzlet fakeretes szemüvegeket gyártani?

K.I.: Annak idején azért mentünk ki Angliába és maradtunk kint ennyi ideig, hogy biztos alapokat teremtsünk a jövőnk számára, és amikor hazajövünk, az itthoni életünket ne csak hitelek árán tudjuk majd elindítani. Ez sikerült, mert ma kiegyensúlyozott körülmények között tudunk élni és azt csináljuk, amit szeretünk. Ennek köszönhetően én is jobban ki tudok teljesedni, alkotni és nem csak azért dolgozni, hogy fedezni tudjuk a kiadásainkat. De, ami konkrét kérdést illeti: én úgy gondolom, hogy a szemüvegkészítésben nemcsak a kihívásokat találtam meg a magunk számára, hanem az anyagi biztonságot is.

B.A.: Szoktál más dolgokat is készíteni?

K.I.: Muszáj, hogy néha kimossam az agyam és más feladatokat is adjak magamnak, mert a szemüvegkészítés nagy koncentrációt igényel, aprólékos munka, ami lefárasztja az embert. Ha éppen nem fával foglalkozom, akkor is fával dolgozom csak mondjuk asztalokat készítek. (nevet) Ha pedig nem a műhelyben vagyok, akkor kertészkedni szeretek, mert sokszor hiányzik az ilyen jellegű fizikai munka is.

B.A.: Egyfajta sikert már elértetek, hova szeretnétek vagy akartok eljutni?

K.I.: A személyre szabhatóság ma az élet megannyi területén napirenden lévő dolog és kérdés. Éppen ezért a jövőben én is a teljesen személyre szabott szemüveggyártás vonalát szeretném erősíteni, hiszen nincsen két egyforma orrnyereg, szemtávolság és fejforma sem. Aki rendszeres szemüvegviselő, az tudja, hogy egy jó szemüveg olyan, mintha nem is lenne az emberen. A jövőben szeretném a személyes eladást is erősíteni az értékesítésben, ugyanis számomra nincs annál jobb érzés, amint amikor bejön a vevő és együtt „alkotunk”, aminek a végeredménye egy tökéletes szemüveg. Az irányok tekintetében sok ötletünk van, amiben azt is el tudnánk képzelni, hogy más kiegészítők mellé becsatlakozva egy kollekció részei lennének a szemüvegeink, de sokat gondolunk arra, hogy jó lenne egy saját bemutató üzlet is. A nagyon-nagyon távoli jövőképeben pedig ott van az egyedi bútorgyártás is.

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert, Kuntner István