Felvezető kör

Répa Kata egykor maga sem gondolta volna, hogy egyszer majd él-hal az autókért, azt meg pláne, hogy egyike lesz azoknak, akik a női nem részarányát erősítik majd a ralisportban. A benzingőz iránti szeretete lassan bontakozik ki, viszont múlhatatlan lesz, majd jó néhány év versenyzői lét és idény után szögre kerül a bukósisak. A navigátori székből átül a médiaoldalra: számos verseny sajtófőnöke, bejárja a rali-világbajnokság pályáit, külföldi lapokban publikál, majd az RTL Klub Autómánia című műsorának társműsorvezetője lesz, később több autós-sportműsor kommentátora – e lapszámunktól kezdve pedig magazinunk autós rovatának házigazdája is.

Aki nőként olyan életutat tudhat maga mögött, mint Répa Kata, arra kissé hímsoviniszta módon könnyen ráfoghatnánk, hogy fiúnak készült, csak lánynak született. Ebben van is valami igazság, mert édesapja sok mindenre megtanította, így nincs is elveszve, ha otthon fúrni-faragni kell. Azonban Katát semmilyen kapcsolat nem kötötte az autókhoz, olyannyira nem, hogy a szüleinek még jogosítványuk sem volt, sőt az autók sem is érdekelték őket– meséli történetének elején. A jég akkor tört meg nála, amikor marketingesként egy olyan cégnél helyezkedett el, ahol támogatták az autósportot. A hivatali utak során egyre jobban magába szippantotta a közeg, aminek köszönhetően egy szép napon nemcsak egy navigátori ülésben találta magát, hanem új életben is.

Barna András (B. A.): Mi hozta el azt a pálfordulást az életedben, hogy végül is beültél egy versenyautóba?

Répa Kata (R. K.): Minél többször jártam versenyekre, annál jobban élveztem a légkört, egyre több embert ismertem meg, egyre jobban beleláttam ebbe a sportba, személyesebbé vált a kapcsolatom. Egy idő után pedig már rendszeresen eljártam versenyekre, megszerettem, sőt el is varázsoltak a hangos és erős autók, már nemcsak muszájból követtem a bajnokságot. Egy nap a mezőny egyik pilótája, Katona Zsolt, megkérdezte tőlem, hogy nem akarom-e magam kipróbálni navigátorként. Bárhogyan is viszonyultam kezdetben az autókhoz, a ralihoz, ehhez az egészhez, már a múlté volt és azt gondoltam magamban: ezt azért semmiképp nem kéne kihagyni. (Nevet.)

B. A.: És te nem hagytad ki.

R. K.: Minél több időt töltöttünk a teszteléssel, annál jobban erősödött bennem a vágy, hogy én ezt tényleg akarom és jól akarom csinálni. Meg akartam tanulni ezt a szakmát, amihez nagy szerencsémre – például az Oroszlán testvérektől – sok segítséget kaptam. Egy Szilveszter Rally jelentette a tűzkeresztséget és egy új élet indulását is, hiszen a következő szezonban Zsolttal már hivatalos versenyzőpárosként vettünk részt az országos bajnokságon.

B. A.: Hány női versenyző volt ekkor?

R. K.: Nagyon kevesen voltunk ekkor még a mezőnyben, ami még inkább inspirált arra, hogy még jobb legyek, be szerettem volna bizonyítani, hogy nekünk nőknek is ott van helyünk egy olyan sportágban, amit leginkább a férfiak űznek. Ma már persze egészen más a helyzet, és jó, hogy ez így alakult.

B. A.: Végül is jó néhány év versenyzés után szögre kellett akasztanod a bukósisakot. Kellett?

R. K.: Négy teljes szezont versenyeztem végig a bajnokságban három pilóta mellett, de néhány más versenyzőnek is navigáltam eseti jelleggel, sőt másik szakágakba is belekóstoltam. A pályafutásomnak egy versenybaleset vetett véget: egy gokarttal az időmérőn nekicsapódtam a palánknak. Azután magát a versenyt ugyan megnyertem, de a sportkarriert jó időre fel kellett adnom a sérülés miatt. A felépülésem után már csak egy alkalommal ültem versenyautóba, Talmácsi Gábor mellé.

B. A.: Előtte gondoltál ebbe a karrierbe többet is, hogy esetleg pilótaként is kipróbálod magad?

R. K.: Abszolút volt bennem egy ilyen vágy. Az meg olajat öntött a tűzre, hogy Rolf Schmidt, az Schmidt Racing vezetője egyszer meghívott Ausztriába egy tesztre – miután látta, hogyan vezetek –, ahol Sperrer Renault Megane versenyautóját kellett vezetnem. A nap olyan jól sikerült, hogy Rolf felajánlotta, elküld egy „jeges autósiskolába”, ahol tovább képezhetem magam. Sajnos azonban ez már nem valósulhatott meg a már említett balesetem miatt, szóval így nem lettem pilóta. A ralisportban eltöltött intenzív időszak rendkívül sokat adott nekem, és az elkövetkezendő éveimet is alapvetően meghatározta. Továbbra is nyakig benne maradtam ebben a sportban, rengeteg sajtómunkát végeztem. A Mecsek Ralinak és a Gyorsasági szakág versenyeinek évekig voltam a sajtófőnöke, hét évig a rali-világbajnokság futamairól tudósítottam, ami felejthetetlen élményeket, sok máig tartó barátságot és rengeteg tapasztalatot adott. Mondhatom, hogy bőségesen kivettem a részem az autósportból.

B. A.: Nem gondolnám, hogy az ember ilyen múlttal valóban a háta mögött tudja hagyni ezt a világot, legfeljebb más irányba tolódik a szenvedély, vagy az intenzitása csökken.

R. K.: Ez így is van, mert szinte egyik napról a másikra a médiában találtam magam, az Autómánia kért fel társműsorvezetőnek. Később ez a vonal nemcsak ismertséget hozott, hanem más lehetőségeket is, például ennek köszönhetően vezettem a DTM-futamok élő közvetítéseit, sőt a 24 órás Le Mans-i versenyt is, ez utóbbinál Dávid Sándor és Zengő Zoli is részt vett vendéndégként, amit kifejezetten nagyon élveztem. Mindezek mellett számos újságban jelentek meg az autósporttal kapcsolatos cikkeim. 2000-ben jutottam el először a rali-világbajnokság egyik futamára, Kenyába, ahol megismerkedtem egy francia fotóriporterrel, Pascal Hiuttal, akivel azt követően hét évig dolgoztunk együtt, és jelentettünk meg anyagokat francia, spanyol, sőt japán magazinokban, és négy évkönyvet is kiadtunk angol és francia nyelven a közös munkánk során, amire a mai napig szintén nagyon büszke vagyok.

B. A.: Olyan lelkesedéssel beszélsz, hogy úgy érzem, te akkor megérkeztél valahova, ugyanakkor ma már teljesen mást csinálsz.

R. K.: A pályaívemben bekövetkezett egy sajnálatos törés. A szüleim betegsége miatt hirtelen fel kellett hagynom ezzel a mozgalmas és érdekes élettel, és emiatt sok idő kimaradt. Később, amikor már megtehettem volna, hogy visszatérjek, szembesülnöm kellett azzal, hogy nagyot változott az autósport világa, nemcsak itthon, hanem a világbajnokság futamain is. Szemmel láthatóan kevesebb fotós és újságíró állt már a gyorsasági szakaszok mentén. Az autók mellett az információáramlás is felgyorsult, ma már rövid időn belül minden elérhető a világhálón, így aztán sokkal nehezebb lett volna újból felvenni a szálat. Időközben egy homlokegyenest más területre tévedtem, ami aztán kifordította a sarkából a korábbi életem: meghatározó tapasztalatot szereztem a közigazgatás kommunikációs területén majd állami cégeknél is, ahol a mai napig is marketinggel, kommunikációval foglalkozom. Az elmúlt öt év során viszont ismét közel kerültem az autókhoz, igaz, már az elektromos hajtásúakhoz.

B. A.: Nem hiányzik az a miliő, ami az autósport egészét jellemzi? Hiszen te láttad kívülről és belülről is.

R. K.: Dehogyis nem! Bár érdekes, hogy az elmúlt időszakot jellemző csend után felpezsdült körülöttem az élet. Az idén felkért a Rally Rádió stábja – ők már nemcsak hallhatóak, hanem tévés közvetítéseket is csinálnak egy-egy versenyről –, hogy csatlakozzak hozzájuk. Úgyhogy a legutóbbi Dunakanyar Rallyn már én is részese lehettem ennek a munkának, amit nagyon élveztem. Jó érzés volt ismét visszakerülni ebbe a közegbe, beszélgetni a régi és az új ismerősökkel. Lesz idén még egy nagy visszatérés, a Mecsek Rallyn, ahol ismét részt veszek majd a sajtóiroda munkájában, de úgy tűnik, hogy ez csak a kezdet, mivel máshonnan is megkerestek már, és időközben a ti felkérésetekre is igent mondtam.

B. A.: Mi egy más műfajt képviselünk. Mit gondoltál, amikor megkerestelek ezzel az ötlettel?

R. K.: A kérdésre a válasz összetett: egyfelől régóta ismerem a lapotokat, amit nagyon kedvelek, úgyhogy nem is kellett sokat gondolkoznom a válaszon. Másfelől szeretem magát a kézben tartható, minőségi újságot, a nyomtatott műfajt, ezért duplán jó érzés ebben tevékenykedni és részesévé válni a tartalomnak. Ugyanis hiszem azt, hogy ezzel hozzáteszek ahhoz is, hogy a nyomtatott sajtó, mint az egyik klasszikus médium, sokáig velünk tudjon maradni.

Ami a dolog szakmai részét illeti, azt különösen izgatottan élem meg, mivel rég volt, amikor ilyen anyagokat írtam, azóta pedig jócskán megváltozott az autóipar és vele együtt a holdudvar is, tehát egyfajta édes kihívásként élem meg a feladatot, de egyvalami biztosan nem változott meg ezzel kapcsolatban: mégpedig a női látásmódom.

B. A.: Úgy tűnik, mintha visszakerülnél a régi kerékvágásba, legfeljebb a tempó nem ugyanaz. Nem hiányzik a sebesség és a vezetés?

R. K.: Valószínűleg abba is gyorsan vissza tudnék zökkenni. (Nevet.) De tudom kárpótolni magam, mert szerencsére az évek során lett egy jó kis autóparkunk otthon: igazi klasszikusok, közöttük egy Alfa Romeo GTV, egy szintén Alfa 145-ös és egy első generációs Fiat Uno. Nagy szerelmeim, ezért nagyon vigyázok rájuk, és csak ritkán vannak használatban, bár közülük csak a GTV lakik garázsban. Persze a 3000 V6 a favorit, és amikor elhatározom, hogy most eltöltünk egymással egy kis időt, annak a randinak különös rítusa van. Beleülök, elindítom, hagyom duruzsolni megmelegedni egy kicsit, átvesszük egymás rezgését, ezalatt én kitakarítom az agyam, és csak a hangjára és arra figyelek, ahogyan életre kel, aztán szépen lassan elindulok… És ettől a pillanattól kezdve érzem azt érzem, hogy jó helyen vagyok, és minden rendben van.

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert, Répa Kata