Habbal, hab nélkül

Noha dr. Kántor Sándorral, a Magyar Sörgyártók Szövetségének igazgatójával történt találkozásom apropóját a szakmai szervezet alapításának harmincéves évfordulója adta, azt már az első néhány perc után sejtettem, hogy ez a diskurzus túlmutat majd a gyertyafújáson. Ugyanis beszélgetőtársam karrierútját megismerve talán nem túlzás azt állítanom, hogy személyében egy valóságos polihisztort ismerhettem meg. Sándor rendkívül sokrétű érdeklődésének köszönhetően életútja szerteágazó és színes; olyan ívet ír le, míg elér egy iparágat átfogó szövetség igazgatói megbízatásáig, hogy annak etapjai külön-külön is megérnének egy-egy cikket. Ezért aztán jó sokszor elkalandozunk az interjú alatt, de ezek a vargabetűk rendre mindig visszakanyarodtak a söriparhoz.

Sándorhoz órát lehetne igazítani, hajszálpontosan a megbeszélt időpontban áll be az Émile étterem parkolójába. Az interjúinknak rendszeresen helyet adó egység most még az álmosabbik arcát mutatja: a jó értelemben vett zöld nihilben még csak néhány vendég üldögél. Szerencsénkre az első kellemes tavaszi napok egyike van, így mi is a kerthelyiség mellett döntünk. Egy pillanatig tobzódunk a helykínálat tárházában, majd egy csendes kis szigetet választunk beszélgetésünkhöz.

Sándor is azon interjúalanyok egyike, aki leginkább szakmai vonalon nyilatkozik, így aztán alig-alig találni róla személyes információt. Vegyészmérnöki végzettsége révén akár már a pályája kezdetétől odaképzelhetnénk őt az élelmiszeriparba, azonban annyi minden érdekelte a hadi- és a gyógyszeripartól kezdve az agrárgazdaságig – hogy csak néhány említsek –, hogy egykor az ő jövőképében fel sem merült ez a terület. Ha nem mondaná, az elbeszéléséből akkor is érzékelni lehet, hogy kihívásokat kereső személyiség, akit mindig az új feladatok sarkallnak. Az évek során számos területen megméretteti magát. 2018-ban kap megbízást a Magyar Sörgyártók Szövetség vezetésére, s ezzel egy olyan iparági környezetbe érkezik, amelyben nemcsak számtalan kihívásnak kell egyidőben eleget tennie, hanem eközben a konszenzus megteremtésére és fenntartására is törekednie kell.

Barna András (B. A.): Lehet, hogy hangulatromboló lesz a kérdésem, de a kémia aligha hiszem, hogy nagy általánosságban a legnépszerűbb tantárgyak közé tartozna. Te vegyészmérnök lettél, mi volt, ami megfogott?

Dr. Kántor Sándor (Dr. K. S.): Már nagyon korán elkezdtek érdekelni a természettudományok, sok ilyen tárgyú könyvet olvastam a föld geológiájának történetéről, az egzotikus halakról, a nagy felfedezőkről, és a rajongásom a színes élővilág iránt az iskolai évek alatt csak fokozódott. Az általános iskola után az akkoriban igencsak humán irányba orientált Veres Pálné Gimnáziumba (VPG) mentem, ahol a kémiatanárnőm – dr. Szereday Éva –, látva az érdeklődésemet, rögtön meginvitált az iskola egyetlen természettudományos műhelyébe, a kémiaszakkörbe, ami miatt még az iskola énekkarából is kikért. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a negyedik évben egyszerre jártam a VPG-be és a Petrik Lajos vegyipari szakközépiskolába. Szóval amikor végeztem, akkor az érettségi mellett szereztem egy laboránsoklevelet, így nem utolsósorban egy szakmát is.

B. A.: Ha ennyire érdekeltek a természettudományok, akkor például az orvosi pálya kézenfekvő választás lehetett volna. Nem gondolkodtál ezen?

Dr. K. S.: Kezdetben lehetett bennem ilyen irányultság, mert az általános iskola utolsó évét követően a Természettudományi Múzeum biológia-szakkörének tagjaként nyári diákmunka keretében részt vehettem az állatkerti állatok gondozásban, ami egy kitüntető lehetőség volt akkoriban, de a pályaválasztás idejére kialakult kémiai orientációm miatt már sokkal jobban vonzott a vegyipar.

B. A.: A tudásvágyat örökölted valamelyik szülői ágról?

Dr. K. S.: Biztos vagyok benne, hogy a szülői minta is közrejátszott az irányultságomban. Édesapám alapvetően villamosmérnök, de emellett történelem- és filozófiatanári oklevele is van. Tőle egyébként nemcsak nagyon sok bátorítást kaptam, hanem megerősítést is, hogy a széleskörű érdeklődés és a természettudományos tudás nagyon fontos dolog, és ennek kifejlődéséhez a szüleim minden segítséget megadtak.

B. A.: Az elköteleződésed a kémia irányában tűpontosan megfogalmazta, hogy merre menj tovább a középiskola után?

Dr. K. S.: Nem egészen. Az érettségi után nem tudtam eldönteni, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem, vagy pedig a Gödöllői Agrártudományi Egyetem felé vegyem az irányt. Egy év gondolkodási időt adtam magamnak, ez alatt pedig a Vegyészmérnöki Kar Kémiai Technológia Tanszékén dolgoztam laboránsként. Ez az időszak kellőképpen megerősített abban, hogy nekem a vegyészettel kell foglalkoznom. Ennek ellenére nem volt zökkenőmentes az egyetemi életem kezdete, egy-két alkalommal el is gondolkoztattak rajta, hogy jó helyen vagyok-e, de később kisimultak a hullámok, és harmadikban már az évfolyam legjobbjai közé tartoztam.

B. A.: Az egyetem befejezése után volt kész terved, gondolatod, hogy merre indulj el?

Dr. K. S.: Az egyetemi éveim alatt megfogalmazódott bennem a vágy, hogy ott maradok, hiszen ez abban az időben és abban a környezetben egy nemcsak kiszámítható és elismert életpálya volt, de teljes mértékben megfelelt volna a természettudományos érdeklődésemnek. Azonban jött a rendszerváltás, hirtelen kinyílt a világ, és én szinte azon nyomban „belekeveredtem” egy nemzetközi ifjúsági szervezet, a Junior Chamber International (JCI) munkájába, ahol egy év után a szervezet- és vezetőfejlesztés területét vezettem a magyar elnökség tagjaként.

B. A.: Csak közbevetőleg: mivel foglalkozott a szervezet?

Dr. K. S.: A JCI a múlt század húszas éveiben alakult egyesült államokbeli ifjúsági szervezet, aminek nagyon tömören az a missziója, hogy tagjait olyan vezetőkké fejlessze, akik jobbá, értékesebbé teszik a környezetüket, miközben ezen önkéntes szolgálatuk által maguk is fejlődnek.

B. A.: Ez az időszak megvilágosodást hozott számodra?

Dr. K. S.: Igen, mert azt gondoltam, hogy ebben a kinyílt világban nekem nem biztos, hogy az egyetemi katedrán kell majd állnom tanárként. Időközben ledoktoráltam, de már ekkor figyeltem az engem érdeklődő menedzseri területeket, különösen a nemzetközi cégeknél. Egyidőben jelentkeztem a Procter & Gamble két állásajánlatára. Az egyikben szakmai külkapcsolati vezetőt kerestek, a másikban termelésirányítási vezetőt. Mindkettőt elnyertem és végül az előbbit fogadtam el. Noha ez a pozíció a kutatás-fejlesztés alá tartozott, és kifejezett igény volt a pozíció betöltésére a tudományos háttér, a feladat az volt, hogy a státuszt betöltő személy a vállalat teljes külkapcsolati hálóját kezelje, amibe beletartozott a kommunikáció is. Úgy éreztem, ez a terület az, ahol a széles ismeretigényemet megélhetem, fejlődni is tudok, de az eddig tanultakat is jól tudom hasznosítani. Innen nézve ugye már nem is tűnik annyira bonyolultnak, hogy évekkel később hogyan is jutottam el a sörszövetség vezetéséig. (Nevet.) Ma is óriási szerencsének tartom, hogy egykor itt kezdtem el dolgozni, nemcsak azért, mert a cég rendkívül jó volt, hanem azért is, mert nagyon-nagyon sokat tanultam ebben a feladatkörben.

B. A.: Mégis váltottál. Miért?

Dr. K. S.: Öt év után fel kellett tennem magamnak a kérdést: menni vagy maradni? A továbblépés mellett döntöttem, mert az FMCG, azaz a gyorsan forgó fogyasztási cikkek logikája a betöltött pozíció szemszögéből minden területen nagyjából azonos volt, ezért már nem éreztem benne a kihívást. A GJW magyarországi irodájánál helyezkedtem el a lobbi terület vezetőjeként. Abban az időszakban a londoni alapítású GJW volt a lobbizás a nemzetközi szintér „enfant terrible”-je, így az itt eltöltött három év rendkívül hasznos időszak volt, hiszen közben nagyjából az összes iparág magyar és nemzetközi részlegébe beleláttam.

B. A.: Ezek szerint tudatos döntés volt a részedről, hogy nem egy rokon, hanem egy teljesen más területen helyezkedtél el?

Dr. K. S.: Kifejezet célom volt más iparágak megismerése, hiszen rengeteg dolog érdekelt, például a hadi- és gyógyszeripar vagy az agrárgazdaság is, hogy csak a három legizgalmasabbat emeljem ki, de foglalkoztam a közlekedés- és infrastruktúra fejlesztéssel is. Noha ezeket a szektorokat jól megismertem, az nem volt vitás, hogy a vegyészmérnöki végzettségem látens módon mindig ott irányította az érdeklődésemet a háttérben. Időközben elvégeztem egy angol–magyar nyelvű MBA képzést, ami nagyon sokat segített abban, hogy megértsem az egyes üzleti területek logikáját és eligazodjak bennük. Később két fő területen mozogtam: a biotechnológia és a szénhidrogén ipar területén.

B. A.: Ez a „mozgás” ezeken a területeken milyen státuszokat jelentett?

Dr. K. S.: Voltam a magyar olajipar kommunikációs igazgató-helyettese, egy 16 vállalatból álló ipari csoport vezérigazgató helyettese, két amerikai biotechnológiai gyógyszergyár és egy FMCG cég magyarországi corporate affairs igazgatója, valamint egy agrármulti tizenhét országért felelős corporate affairs vezetője a Magyarországtól Törökországon át Izraelig tartó régióban. Ez különösen izgalmas feladatot jelentett, hiszen – egyfajta speciális hozzáadott értékként – tizenhét különböző ország, háromféle forrásból eredő kultúrája tette rendkívül színessé a növénytermesztés és növényvédelem fejlesztésével, élelmiszerbiztonsággal és fenntarthatósággal kapcsolatos munkámat.

B. A.: Ez sok hely és sok feladat, akár két ember önéletrajzát is kitenné. Milyen hosszú etapokról beszélünk?

Dr. K. S.: Általában két-három éves időszakokról. Talán a váltások első hallásra soknak tűnnek, de már a 2000-es évek elején is jól látható volt, hogy a munkahelyeken és a szakmai területeken történő átalakulások rendkívül gyors üteműek lettek, így már a cégek sem élethosszig tartó időszakra köteleződnek el valaki iránt. Ezt és két gazdasági válságból eredő átszervezést látva a magam részéről úgy gondoltam, hogy ha az egy-egy helyen eltöltött időszak alatt megvolt minden, amit attól a közegtől vártam, akkor új kihívást kerestem. A Sörszövetség ebből a szempontból egy unikális hely, mert lassan ötödik éve vagyok itt.

B. A.: Ha már így felvezetted, akkor kérlek, meséld el, ide hogyan kerültél!

Dr. K. S.: Mielőtt idekerültem, már újra az FMCG szektorban dolgoztam, ott ajánlották egy beszélgetés során a figyelmembe, hogy megüresedik ez a pozíció, mert a korábbi igazgató külföldre megy.

B. A.: Majdnem biztos vagyok abban, hogy ez nem az a klasszikus eset, amikor valaki bemegy a HR-osztályra, és ott elindul a felvételi interjúk rögös útján. Hiszen itt a tagok egyben versenytársai is egymásnak, és talán emiatt sem mindegy, hogy ki kerül ebbe a vezetői székbe. Viccesen úgy is kérdezhetem, hogy ki a főnök főnöke, aki téged végül is fölvett?

Dr. K. S.: Jó a kérdés. Tulajdonképpen iparágon kívülről már az sem magától értetődő, hogy kinél kell érdeklődni, ha az ember meg szeretne pályázni egy ilyen pozíciót. Végül is én az egyik tagvállalatnál jelentkeztem, ahol átmehettem a szakmai szűrőn, mert valaki berakta az önéletrajzomat a javasolt jelöltek közé. Később a szövetség tagjainak első számú vezetői közösen, ketten-ketten, két körben hallgattak meg. Gondolom addigra minden olyan korábbi helyről referenciát szereztek, ahol releváns lehetett a tapasztalatom ehhez a feladathoz. A sikeres interjúk után, de a végleges döntésük előtt, még az elődöm véleményét – ami szintén nem szokványos metodika – is kikérték velem kapcsolatban, és tulajdonképpen ezzel a mozzanattal zárult a kör, és bíztak meg a Sörszövetség vezetésével.

B. A.: A Sörszövetség immáron harminc éve létezik, tehát létjogosultsághoz nem fér kétség. Annak idején mi hívta létre a szövetséget?

Dr. K. S.: Korábban volt egy söripari egyesülés, a Magyar Söripari Tröszt, ami a magyar söripar érdekképviseleteként is funkcionált, de elsősorban a termelés koordinálása volt a feladata. Magyarországon a rendszerváltás előtt egy hiánygazdaságra épülő termelés folyt, a trösztnek pedig az volt a feladata, hogy régiónként az ellátást biztosítsa, ami nem volt mindig könnyű, mert hol volt kellő mennyiségű sör, de nem volt üres üveg vagy rekesz, hol volt elég üres üveg, de nem volt elég belevaló sör. Ma merőben más a helyzet. Nem az kérdés, a termelés szempontjából, hogy van-e elég sör, hanem az, hogy a sok különböző sört hogyan lehet a lehető legjobb minőségben és gazdaságosan legyártani. Jött a privatizáció, és lassan valamennyi sörgyárunk külföldi tulajdonba került, a tulajdonosokat pedig már egészen más szempontok vezérelték: például a termelés folyamatossága, a minőség javítása és a portfólió bővítése. Ahhoz, hogy a külföldi befektetők a saját szempontrendszereik alapján tudjanak működni, óriási invesztíciókra volt szükség, mert a rendszerváltás idején a sörgyáraink technológiája, gépparkja hihetetlen elavultnak bizonyult. Ez a fejlesztés már akkor is évente öt-hatmilliárd forint befektetés jelentett a cégek tulajdonosai részéről. Nyilván egy nagy multi csak akkor fog belekezdeni egy ilyen léptékű fejlesztésbe, ha a befektetését biztonságban tudja, és ennek egyik sarokpontja a hatékony érdekképviselet. Más szóval, a Sörszövetség lényege a kezdetektől napjainkig, hogy biztosítsa a folyamatos a termék- és technológiafejlesztést azáltal, hogy az ezen a területen folytatott befektetéseknek és tevékenységeknek az értékét meg- és elismerteti a magyar társadalommal és a kormányzattal.

B. A.: Ma hogyan néz ki a sörfogyasztásunk?

Dr. K. S.: A privatizálás idején 100 liter/fő volt, ma 64 liter/fő, de ez utóbbi értékben benne van a Covid pandémia hatása is. Anélkül körülbelül 73-74 liter lenne az egy főre eső magyar fogyasztás.

B. A.: A covidtól eltekintve a csökkenést a többi alkoholos ital térnyerésének a rovására lehet írni?

Dr. K. S.: Nem feltétlenül. Azt gondolom, hogy az elmúlt harminc évben Magyarországon tapasztalt alkoholfogyasztás csökkenésben a legnagyobb szerepet az játszotta, hogy tudatosabb lett a fogyasztók egy nagy hányada, akik már nem a mennyiséget, hanem a minőséget preferálják.

Ez a sörfogyasztásra különösen igaz. Az elmúlt években lezajlott a második sörforradalom pontosan arról szólt, hogy miként lehet a fogyasztó számára magasabb értékű, izgalmasabb terméket előállítani. De ezt nem a sörfőzők maguk találták ki, hanem egy nagyon igényes sörkultúrát kialakító fogyasztói réteg követelte ki. Ebben óriási szerepet játszottak egyes újhullámos kisüzemek, amelyek ezekre az igényekre válaszul elkezdtek olyan minőségű specialitásokat gyártani, amire aztán nem maradhatott el a válasz a teljes söripar részéről sem.

B. A.: Ha már a forradalom szóba került: hány magyar sörforradalom volt?

Dr. K. S.: Három időszak tekinthető a sörgyártás szempontjából forradalminak. A nulladik forradalom kezdetét a söripar szabad versenyes fejlődését elindító, 1843-ban kiadott “Pesti Serrendtartás”-hoz köthetjük, ami a rákövetkező évtizedben megalapozta a technikailag, technológiailag túlhaladott céhes serfőzés végét és az ipari sörfőzés kezdetét. Ez amúgy meglehetősen hosszú időszak volt, mert egy-egy sörgyár megépítéséhez hatalmas tőkére volt már akkor is szükség. Az első magyar sörforradalmat akkor éltük meg, amikor a rendszerváltozás környékén megjelentek az első kézműves sörfőzdék, és magukkal hoztak egy szemléletbeli változást, amit a magyar söripar is követett. Amikor ennek hatására már a kisfőzdéknél és a nagyüzemeknél is kialakult egy széles portfólió, és már sok jóminőségű sör volt a piacon, akkor merült fel a kérdés, hogy miként tud az iparág tovább fejlődni. Amerikában, ahonnan tulajdonképpen a második magyar sörforradalom táplálkozott, egy időben már annyira uniformizáltak, hasonlóak lettek a sörök, hogy a fogyasztók szinte kikövetelték a kis sörfőzdéktől az új, karakteresebb ízeket. Az Újvilágnak ez a szele olyan tíz évvel ezelőtt idehaza is elérte a kisüzemi sörgyártókat, amelyek méretüknél fogva rugalmasabban tudtak reagálni ezekre az új trendekre, hiszen nem kellett hatalmas fejlesztésekbe fogniuk, és ennek hatására rögtön el is kezdhettek kísérletezni.

B. A.: A kis sörfőzdék jelenthetnek bármilyen konkurenciát a nagy gyártók számára?

Dr. K. S.: A kisüzemek átlagosan kétezer hektolitert sört gyártanak évente, a nagyok kétmillió hektolitert. A kicsiknél alkalmazott technológiában alacsonyabb az automatizáltság, nagyobb eltérések lehetségesek a végtermékben, míg a gyárak alapvető minőségi paramétere az egyes tételek közötti azonosság. Ami a legfontosabb különbség, hogy az eltérő üzem és vállalati méret következtében más a logisztikájuk, a marketingjük és ebből eredően a fogyasztói célcsoportjuk. Úgyhogy ezt a két kategóriát sohasem tekintettem egymás konkurensének, hanem sokkal inkább egymás támogatóinak. Az az inspiráció, amit nyert a magyar sörgyártás a kisüzemektől – például az ízgazdag felsőerjesztésű, majd az erősebb és később a gyümölcsös ízesítésű sörök megjelenése –, az az ipar számára egy fontos lehetőség volt. Ez ösztönözte a söripart a folyamatos technológiafejlesztésre, a felsőerjesztés bevezetésére, a komlózottsággal való „játékra”, a hideg komlózás alkalmazására és a gyümölcsös sörök kifejlesztésére. Talán ennek az időszaknak a legnagyobb vívmánya, hogy a nők számára is érdekessé vált a sör, mint frissítő ital. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az az út, amit egy új technológia bevezetéséig meg kell tenni ahhoz, hogy az nagyüzemi gyártásban megvalósulhasson hosszú, nagyon költséges, és jókora kockázattal jár. A kisüzemek már pár liter előállításával is tudnak technológiai kísérletekét végezni, míg a nagy gyártók csak több ezer literrel. És ha a gyártástechnológia a helyére is kerül, de a piaci igények és a fogyasztói preferenciák felmérése rosszul sikerül, az a nagy tétel gyártójának és forgalmazójának óriási veszteséget jelent.

B. A.: A trendek ma merrefelé mennek?

Dr. K. S.: Ma egy új trend beindulásának vagyunk részesei, mégpedig az alkoholmentes sörök egyre nagyobb térnyerésének. Az alkoholmentes sörök előállítása magasan fejlett, drága technológiát igényel, olyan terméket kell előállítani, ami tökéletesen visszaadja a klasszikus sör ízélményét. Az előállításuk már csak azért is nagy kihívás, mert a legfontosabb vagy a leglényegesebb alkotóelem, az alkohol, hiányzik a termékből, amivel egyes aromák is eltűnnek.

B. A.: Egyébként mi az oka az alkoholmentes és nem mellesleg az ízesített sörök térnyerésének?

Dr. K. S.: Az ízesítettlen alkoholmentes sörök térnyerésének titka két dologban rejlik. Az első a technológiai fejlődés, ami ezen a területen óriási. Tíz évvel ezelőtt két fő technológiával lehettet alkoholmentes sört előállítani, ma 5-6 féle technológia és ezek számtalan kombinációja áll rendelkezésre. Ezekkel már olyan termékek is előállíthatók, amelyek vagy nagyon hasonlítanak az alkoholos változatra vagy egyedi termékként, alkohol nélkül is harmonikus ízvilágot bontanak ki a fogyasztásuk során. A másik ok a tudatos alkoholfogyasztás egyre növekvő térnyerése.

Az ízesített sörökkel kicsit más a helyzet. Ebben a kategóriában több rejtély van, aminek – például a meggyes sör óriási sikerének – csak a magyar lélek mély ismerete adhatna magyarázatot. A meggyes sör bevezetéséhez a nemzetközi vállalatok menedzsmentjei csak nagyon vonakodva adtak zöld utat, ma pedig olyan kötelező termék, ami Magyarországon minden gyártó kínálatában megtalálható. Ezen a területen nincs a sikerhez vezető más út, mint különböző ízváltozatokat kell ajánlani a fogyasztónak és bízni kell abban, hogy az elképzelés kellően megalapozott volt és a vásárlások igazolják a terveket.

B. A.: A Magyar Sörgyártók Szövetsége funkciója túlmutat a puszta érdekképviseleten. Mi a további hozzáadott értéke a szövetség működésének?

Dr. K. S.: A társadalmi felelősségvállalás területén a tudatos alkoholfogyasztásra nevelés az egyik nagyon fontos küldetésünk, ugyanakkor számtalan más fontos kérdéssel is foglalkozunk, ezek egyike a körforgásos gazdaságra történő átállás. A magyar söripar az egyetlen, amelynek önálló alumíniumdoboz-begyűjtő rendszere van, és ezt a saját költségén üzemelteti. A visszaváltó rendszer alapja egy nagyon komoly, magyar szabadalmon alapuló technológia, ami a dobozokat a visszaváltáskor még összegyűrt állapotban is képes felismerni. Talán kevesen tudják, de 2014-ben, Magyarországon került először a dobozokra a visszaválthatóságot jelző felirat. Ez remek dolog, amit természetszerető emberként nagyon fontosnak tartok, ugyanakkor nagyon szkeptikus vagyok a környezetvédelem régóta fennálló és ma is a legaktuálisabb kérdéseit tekintve.

B. A.: Kifejtenéd, pontosan mire gondolsz?

Dr. K. S.: Az egyetemi doktori disszertációmat környezetvédelmi jellegű témából írtam, a klórozott szénhidrogénekkel szennyezett levegő tisztításának technológiájáról. Ennek keretében egyedüli magyarként ’90-ben és ’91-ben is részt vehettem a Brit Nemzetközösség környezetvédelmi szemináriumán a Kelet-Angliai Egyetemen, Norwichban. És meg kell mondjam, hogy sajnos azok a kérdések, a globális felmelegedés és a biodiverzitás csökkenése, amelyek a kilencvenes években már ott felmerültek, a mai napig időszerűek. Hiába kerültek ezek szóba már az ENSZ 1992. évi nagy riói környezetvédelmi konferenciáján is, az Earth Summiton – ahol még a JCI tagjaként, a japán kormány támogatásával egyedüli magyarként szintén részt vettem -, az elmúlt harminc évben komoly eredmények nem lettek felmutatva ebben a két globális kérdéskörben.

De a söriparra visszatérve: a körforgásos gazdaság egy nagyszerű gondolat, ami kimondja, hogy tekintsük erőforrásnak és alapanyagnak azt, ami a gyártás és fogyasztás során létrejön. Ha ezt is a környezetvédelem egyik elemének tekintjük, akkor ez az elmúlt évtizedek legnagyobb előrelépése a termelés fenntarthatósága területén. Szerencsére a fenntarthatóság és az abban legjelentősebb elem, a körforgásos gazdaság a söriparban központi helyet foglal el. A téma az iparág minden egyes vezetői értekezletén felmerül, mivel számos területet érint a vízfelhasználástól kezdve a hulladékgazdálkodáson és újrahasznosításon át a logisztikáig. A modellezési technológiánk pedig lehetővé teszi számunkra, hogy ma már pontosan meg tudjuk mondani egy termék CO2-lábnyomát és lássuk, melyek azok a pontok, ahol ez az érték tovább csökkenthető.

B. A.: Noha kétségtelenül nemesek a célok, ám minden közös lépés megtételéig előfordulhatnak érdekkülönbségek. Mennyire nehéz ezeket összefésülni?

Dr. K. S.: Az én szerepem a közös munka során első sorban az, hogy megértsem az eltérő érdekeket, megtaláljam a különböző megoldási lehetőségek elfogadható irányait, majd olyan légkört teremtsek, ami a különböző alternatívák további vizsgálatát, megvitatását és a mindenki számára megoldás közös keresését ösztönzi. Másképpen megfogalmazva: az egyes érdekek ismerete és tiszteletben tartása, a kérdéses szakterület mély ismerete, valamint őszinte, hiteles és az adott körülményekhez igazított kommunikáció a sikeres „összefésülés” receptje. Ha az érintett vezetők rövid távon gondolkodnak, akkor ezt megvalósítani nagyon nehéz, de ha hosszú távon, mint ahogyan a mai söripar vezetői, akik 5-10 éves távlatokban is látják a döntéseik súlyát, akkor ez viszonylag könnyű feladat.

B. A.: Annyira átszellemülten beszélsz a söriparról, hogy adódik a kérdés: mennyire vagy sörivó, és mennyire vagy kritikus az általad képviselt terület termékeit illetően?

Dr. K. S.: Korábban inkább boros voltam, de egy ideje a sört részesítem előnyben. Bár szakmai indokai is lehetnének, ez inkább egy korszakos váltás nálam. Ami pedig a kritikusságot illeti: akik ismernek tudják, hogy mindegyik termékről megvan a véleményem és ha sörről van szó, bízhatnak abban, csak a legjobbat fogom választani vagy ajánlani az aktuális kínálatból.

B. A.: A pályafutásod szerteágazó – és akkor a mentori tevékenységedről még nem is beszéltünk –, mégis valahol egymásba fűződő szakaszokból áll. Ez a pulzáló, állandóan kihívást kereső karrierút mennyire vetült ki a magánéletedre?

Dr. K. S.: Nagyon, úgyhogy emiatt későn is állapodtam meg. Bevallhatom, a sok feladatot és kihívásokat kereső személyiségem a magánéletben is csak igen nehezen tudott lenyugodni. De mindennek eljön az ideje, így ma már házasságban élek. (Nevet.)

B. A.: Életed bármelyik szakasza került szóba, sosem éreztem azt, hogy munkamániás lennél, sőt sokkal inkább azt éreztem, hogy amit csinálsz, arra nem munkaként tekintesz. Viccesen úgyis feltehetném a kérdést: ha a nap jelentős szakaszában is jól érzed magad, akkor a másik felében mi kapcsol ki?

Dr. K. S.: Nagyon szeretek sportolni és utazni, az utazás aktív formáját művelni, például hegyet mászni. Nyaralásaimon az olasz, az osztrák és a svájci Alpok csúcsai között lehet engem leginkább megtalálni, hosszabb ünnepnapokon Európa kultúrvárosaiban barangolva, legutóbb Szarajevóban. A természetközelség nagyon-nagyon fontos számomra, így ennek megfelelően választottam sportot is magamnak: korábban hegyi kerékpároztam, ma már inkább csak golfozom. Azért esett nem is olyan rég erre a sportra választásom, mert amikor az ember kint van a pályán, akkor órákon keresztül a labdára koncentrálva mindent elfelejt, már csak azért is, mert óriási kihívás, gyakorlatilag lehetetlen azt minden alkalommal jól megütni. Végezetül meg kell említenem a kikapcsolódás számomra legkedveltebb formáját, a baráti beszélgetéseket.

B. A.: Ha keretezni akarnám a karriered eddigi történetét, akkor annak a legelején lehetséges alternatívaként felmerült a tudományos kutatás és katedra gondolata. Most, sok évvel később, a tudásátadás nem merült fel benned, hogy újra felállj az oktatói pulpitusra?

Dr. K. S.: Az oktatás kérdés több okból is releváns, de erről azonban még korai beszélni. Annyi biztos, hogy nem zárkózom el a gondolattól. Szerintem nagyon előremutató az, ha olyan előadó kerül az egyetemi oktatásba, aki üzleti vagy termelési területen tett szert tapasztalatra, mert az elméleti tudást a valódi gyakorlat problémáihoz tudja kötni. Most azonban még a söripar új korszakának, az elkövetkezendő 30 évének megteremtésében veszek részt. Azon dolgozom a hagyományosan nagy sörtermelő nemzetek vezetőivel, hogy elinduljon egy, a sörrel kapcsolatos európai tudományos kutatási keretprogram, ami megalapozhatja a mélyebb tudásunkat ennek az italnak a táplálkozástudományi, egészségügyi és társadalmi hatásairól.

Írta: Barna András | Képek: Balogh Róbert