Bruckner Szigfridtől a forró bádogtetőig

Élvezi a reggeli ébresztő futásokat, a városban gyalog vagy bringával közlekedik. Különleges eszköztárú művész, aki őszintén fogalmaz és kimondja a véleményét. 2015 óta a Vígszínház tagja, korosztályának vezető művésze. A Junior Príma díj mellett a társulattól megkapta a Varsányi Irén emlékgyűrűt, a Ruttkai Éva, és két alkalommal az Ajtay Andor emlékdíjat. Jelenleg tíz darabban játszik, tízféle korban és helyszínen tízféle nőt. Szilágyi Csengével a színházi öltözőjében beszélgettünk.

A Vígszínház kapcsán ma is sokan emlegetik a „Várkonyi-korszakot”, amikor olyan fantasztikus színészgeneráció tagjai játszottak együtt, mint Ruttkai Éva, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Bárdi György és Benkő Gyula. Az utóbbi években újra egy markáns stílusú, különleges fiatal művészcsapat határozza meg a Víg stílusát. Ön is érzi, hogy Szilágyi Csenge, Wunderlich József, ifjabb Vidnyánszky Attila és a társulat nagyjából egykorú tagjai önálló művészi közösséget alkotnak?

– A fiatalos lendület mellett, kíváncsiságunk révén alkotunk közösséget. Minket a különleges dolgok teremtésére való vágyakozás köt össze. Sokszínűek vagyunk, de az elmúlt öt-hat évben az ízlésünk hasonlóvá vált. Szerintem a színházcsinálásban a közös ízlés megtalálása a legfontosabb. Ez nem azt jelenti, hogy minden ponton egyezik a véleményünk, nagyvonalakban azonban igen. Amikor például azt mondom, hogy piros, akkor a társulat jónéhány tagja, a piros szín ugyanazon árnyalatára gondol, mint én.

– Mikor döntötte el, hogy a színészi pályát választja?

– Egy iskolai diákszínjátszó versenyen, hetedikes koromban én volt Bruckner Szigfrid a Négyszögletű Kerek Erdőből. Az élmény, hogy gyerekként elnyertem a legjobb epizodista díját, óriási motiváció volt. Kaptam egy oklevelet is, amin az szerepelt, hogy én voltam a legjobb. Szerintem a versenyeken nyert kupák, könyvek vagy a futóversenyen kapott érmek nagyon sokat jelentenek egy kisgyereknek, meghatározhatják azt is, hogy merre indul el. Én ezután a díj után döntöttem el, hogy színész leszek.

– Ez volt tehát a kezdet, de középiskolásként hogyan készült a pályára?

– Ének- és beszédtanárokhoz jártam, és táncórákra is. A középiskolában egymást követték a szavalóversenyek, és nyaranta a színjátszó táborok. Az Összpróba Alapítvány színjátszó táborába jártam. Drága volt a részvételi díj, de anyukámék valahogy előteremtették. Előfordult, hogy a balatonföldvári Kultkikötő szórólapjait osztogattam, posztereket terjesztettem, cserébe Nagy Viktor, a Kultkikötő igazgatója és az Összpróba vezetője elengedte a tábor részvételi díját.

– Első jelentkezésre fölvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Novák Eszter és Selmeczi György osztályába. Az egykori osztálytársai közül kivel tartja a kapcsolatot?

– Annak idején összetartottunk, sőt vértestvéri szerződést kötöttünk, de valójában nem volt túlságosan szoros a közösség. Wunderlich Józseffel jó barátok vagyunk itt a színházban, és Nagy Dániel Viktor is közel áll a szívemhez; sajnos ő a közelmúltban elhagyta az országot.

– Az egyetem után a Centrál Színházhoz szerződött. Miért jött el?

– A Centrálban – magán színház lévén – a szórakoztató előadások élveznek előnyt, amelyekben elsősorban a „nagy nevekre” építenek. Néha adódott egy-egy szerep, de Puskás Tamás igazgató nem engedhette meg magának, hogy kockáztasson vagy kísérletezzen a fiatalokkal. Ott nem gondolkodhattak abban, hogy lépésről lépésre, egyre nagyobb szerepekben kipróbáljanak. Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója, aki az egyetemen minden vizsgaelőadásunkat látta, egyszer csak felhívott, hogy szerződjek át ide, és én igent mondtam.

– Átjött, és szinte azonnal megkapta Dorothy szerepét a Marton László rendezte Óz, a csodák csodája című zenés mesében. A közönség szerette, mégis levették a műsorról. Miért?

– Nagyon jó előadás volt, de előbb a Covid miatt kellett szüneteltetni, később több műszaki dolgozó is távozott a színháztól és rendkívül költségessé vált a díszletet felépítése, illetve bontása. Nyolc órát vett igénybe az építés, ráadásul folyamatosan rongálódtak a díszletelemek a forgószínpadon. Végül gazdasági szempontok miatt vették le a műsorról, de elmondhatom, hogy 119-szer játszottam, ami jelentős szériának mondható.

– Azt követően egyre komolyabb szerepek következtek, az utóbbi időben pedig számos főszerep. Mennyit játszik egy hónapban?

– Átlagosan tizenhat-tizenhét este állok színpadon.

– A fiatal színészek csoportja belesimul a nagy egészbe, a teljes társulatba? Az idősebbek közül Hegedűs D. Gézáról például köztudott, hogy rendszeresen játszik a fiatalokkal, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanáraként tanítja és menedzseli őket…

– Úgy érzem, hogy az egymásra nyitott érdeklődés az idősebbekkel is összeköt, ez egy oda-vissza kapcsolat. Börcsök Enikő – aki annak idején befogadott az öltözőjébe – mindig azt mondta, hogy ő is tanul tőlem. Nagyon sokat jelentett, hogy idősebb színésznőként nem akarta fitogtatni a tudását és tapasztalatát, hanem azt mondta, hogy a szemléletemmel, a frissességemmel és a közös energiánkkal én is adok neki. A példája nyomán megfogadtam, hogy idősebb koromra is megőrzöm a fiatalabb kollégák iránti kíváncsiságot. Bár csak 32 éves vagyok, de már ma is gyakran eljárok a színművész hallgatók vizsgaelőadásaira. Itt van a nyomomban az alattam lévő generáció. Odafigyelek rájuk, mert teljesen más a világuk, vagy más lett a világ, amiben színházat kell csinálni.

– Néhány hete a pályakezdő fiatalok vették át önöktől a stafétát – azaz egy kivételével az összes szerepet – a H. Vecsei Miklós által írt és ifjabb Vidnyánszky Attila által rendezett Kinek az ég alatt már senkije sincsen című, nagyon sikeres és népszerű előadásban. Hogy élte meg, hogy mostantól nem önök, hanem egy új nemzedék játssza a darabot?

– Annak idején ezt az előadást mi is átvettük a debreceni színháztól. Már akkor is fájdalmasnak éltem meg, hogy elhoztuk tőlük. Most is ezt érzem, mert – ki kell mondani, hogy – az embernek fájdalmas érzés másnak átadni a ruháját. Ritkán fordul elő ilyesmi, egészen egyedi dolog. A legendás előadásokban, mint a Padlás vagy a Dzsungel könyve – amelyek generációkon keresztül műsoron vannak a Vígszínházban – az egyes színészek benne maradhatnak az előadásban, igaz, már más szerepben. Azt hiszem, hogy a Kinek az ég alatt… esetében csak így lehetett megoldani, hogy a darab műsoron maradhasson. Ez egy rendkívül fontos előadás, és ha ez az ára, akkor a frissítéssel biztosan jó döntés volt.

– Molnár Ferenc Liliomja kapcsán egyszer azt mondta, hogy az ön által játszott főszerepek között Julika szerepe igazi jellemformáló karaktert jelentett. Kétségtelen, hogy a közönségben felmerül a kérdés: vajon ez a fiatal lány miért tart ki az utolsó percig a szélhámos és goromba Liliom mellett?

– Éppen emiatt volt személyiségformáló hatással rám. Az általam játszott többi nő, Sally a Kabaréból, vagy a Macska a forró bádogtetőn Maggie-je erős személyiségek, az ő kabátjukat könnyen fel tudtam venni. Julikának azonban nem volt kabátja. Kezdetben úgy éreztem, hogy ő megfoghatatlan. Mekkora szíve lehet annak a nőnek, aki akkor is tűr és kitart a párja mellett, ha arcon csapják. Azt hinné az ember, hogy olyan kis gyenge teremtés, akivel mindent meg lehet csinálni. De rá kellett jönnöm, hogy valójában ő a legerősebb a világon, és éppen azért, mert mindent kibír; világot betöltő szíve van. Akkor éreztem meg, hogy mindent máshogy kell játszanom, mint addig.

– Találkozott-e más, hasonlóan meghatározó személyiséggel az eddigi pályáján?

– Annak idején, a Kabaréban Sally Bowles szerepével kapcsolatban is hasonlóan éreztem, és most itt van Maggie is, a Macska a forró bádogtetőn női főszereplője. Erről a karakterről ugyancsak úgy gondolom, hogy egyfajta mérföldkő az életemben.

– Beszélgetésünk idején, mindössze három-négy előadás mehetett le Tenessee Williamsnek ebből a színművéből, de érezhető, hogy ez a Valló Péter rendezte darab a Vígszínház egyik kikezdhetetlen előadása. Ezúttal különböző generációk tagjai játszanak együtt. Milyen volt a próbafolyamat?

– A végére azt éreztem, hogy összecsiszolódtunk, és igazi csapat lett a teljes szereplőgárda. Hozzá kell tennem, hogy ez az idilli állapot csak aránylag kis számú szereplő esetén jöhet létre. A darabban nyolc felnőtt és két gyerek játszik.

– Maggie hatalmas mennyiségű szöveget mond a darab elején, miközben folyamatosan játszania kell a színpadon…

– Valóban, az első felvonás kezdetétől majdnem ötven percen át folyamatosan jelen vagyok. A próbák során végig azt éreztem, hogy nincs elég időm, nem tudom begyakorolni, nem leszek kész a premierig Maggie alkatának kidolgozásával. A szöveg megtanulása ugyanis csak az alapját adja az egésznek. Egy ideig az volt az érzésem, hogy a saját konyhámban többet nyűttem és mondogattam a szerepet, mint a színpadon. Mintha az otthonomban készült volna a szerep. Később, amikor elkezdtünk próbálni, hirtelen rám szakadt minden, amit ez a nő érezhet. A főpróba előtt azután megbetegedtem, és folyamatosan azon gondolkoztam, hogy miért gyulladt be a torkom. A magánéletemben mindent kimondok, és arról vagyok ismert, hogy ha valami bánt, nem fogom be a számat. Egyszer csak rádöbbentem, hogy a darabban lévő titkok és kimondatlan igazságok azok, amik megbetegítettek. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de jelzi, hogy egy nagy főszerep esetén a színésznek mennyire kell azonosulnia az általa játszott karakterrel.

– Mi a véleménye a televíziós sorozatokról? A színház mellett nagy népszerűséget hozhat egy-egy sorozatszerep…

– Hat éve vállaltam utoljára ilyesmit. Játszottam a Tóth Jánosban és két évadot a Korhatáros szerelemben. Azóta minőségi okokra hivatkozva nem vállaltam sorozatszerepet. Napjainkban borzalmas forgatókönyvek alapján, jó színészekkel készülnek szörnyű sorozatok. Amikor bemutatnak egy új szériát, mindig megnézem az első két részt és – bocsánat, de a szakma nevében – szégyellem magam. Olyan kerettörténeteket írnak, vagy olyan mondatokat adnak a színészek szájába, amelyektől az egész műsor, úgy ahogy van, gagyi lesz. Magyarországon a Netflix és az HBO Max korszakában vétek megtenni ennyi tehetséges színésszel, hogy mindössze ez jusson nekik.

Nekem mindig is a színház volt az első, az utóbbi öt évben filmet sem forgattam. Gyűlölök castingokra járni, mert nem értem, hogy lehet, hogy azokon a rendező legtöbbször nincs jelen. Nagy játékfilmek és sorozatok szereplőválogatásán is előfordult már hasonló. Ha megkeresnek elolvasom a jelenetet, és mindig megmondom a véleményemet. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszik, sőt az is lehet, hogy hosszú távon ezzel kiírom magam a filmes szakmából. Tavaly decemberben azonban váratlanul felhívott Nagy Borús Levente filmrendező, aki azt mondta, hogy ragaszkodik hozzám. Elárulta a partnerek névsorát – Péterfy Bori, Zsótér Sándor, Kovács Tamás, Kálid Artúr, Nagy Zsolt és Schmied Zoltán – odaadta a forgatókönyvet, ami annyira izgalmas volt, hogy nem bírtam letenni. Azt éreztem, hogy végre olyan szöveget olvasok, amire azt mondhattam: erre vártam.

Túl vagyunk a forgatáson, amelyet nagyon élveztem. A film címe Éger. Több idősíkban játszódik, nagyon izgalmas félig krimi, félig családtörténet, hosszú monológokkal. A bemutatót őszre tervezik.

– A próbák és előadások között mivel tölti a szabadidejét?

– Megkísérlem behozni azt a sok lemaradást, ami akkor keletkezik, amikor próbálok és játszom. A baráti kapcsolataimban és a magánéletemben is folyamatosan próbálom visszaépítgetni a hiányokat. Regenerálódom, feltöltődöm, olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy ne használódjon el a testem és a lelkem, amikor majd újabb lavinaként érkezik egy új próbaidőszak. Szeretek főzni, és élvezem a reggeli ébresztő futásokat a Városligetben vagy Margitszigeten. A városban biciklivel járok, de mostanában nagyon rákaptam a sétára is.

– Követi a divatot, érdekli az öltözködés?

– Számomra az öltözködést a színházi jelmezek jelentik. Az egyes előadásokban a jelmez ugyanúgy a szerepemhez tartozik, mint a szöveg. Egy új előadás tervezésekor nagyon értékelem, ha a jelmeztervező nem kidolgozott koncepcióval érkezik, hanem ő is közös munkának tartja a feladatát. Tihanyi Ildikó például, akivel a Kabaréban dolgoztunk, nagyon nyitott volt arra, hogy jól érezzem magam a színpadon, ezért szinte közösen találtuk ki a jelmezeket. Ugyanígy történt Pusztai Judittal a Diktátorban. Fontos számomra, és minden részletében nagyon izgat, hogy egy ruha, amit rám varrnak, esetleg rám igazítanak, vagy egy színpadi cipő, hogy áll rajtam. Az egyes öltözeteket is ugyanolyan aprólékosan próbálom – például a gyorsöltözések miatt pontosan tudnom kell, hogy hol vannak a gombok – ahogy a szöveget tanulom. A Vígszínház varrodájában megtanultam, hogy mi az, ami jól áll, hogy meddig érjen egy ruha vagy a ruhának az ujja, és azt is, hogy milyen sokat jelent, ha az anyag szélét felvágják, vagy kicsit bőven hagyják.

A magánéletemben azonban legszívesebben mindig mackónadrágban és edzőruhában járnék. Másnak ugyanis a hétköznapokon nincs értelme. Otthon felkapok valamit, délelőtt bejövök a színházba, itt átveszem a próbaruhám, majd visszaveszem a reggeli cuccom és hazamegyek. Estére visszajövök, és van olyan előadás, amely alatt ötször kell különböző jelmezekbe bújnom. Előadás után tényleg nem vágyom másra, csak egy kényelmes mackóra. Emiatt talán értehető, hogy nem szeretek ruhát vásárolni és próbafülkékbe járkálni. Mindez túl sok energiát vesz el az életemből. Én nem vagyok „fashion színésznő”, kirohannék a világból, ha márkák hirdetésére kérne fel egy dizájner, mert azokkal képtelen lennék azonosulni. Közben azért csodálkozva nézem, hogy hány olyan színésznő látható a médiában, akinek jut ideje és energiája öltözködni, és kitalálni a szettjeit. Titkon persze vágyom rá, hogy egyszer majd én is ilyen legyek.

– Ha sorozatokban nem is látjuk, de jellegzetes hangját időnként kölcsönadja néhány világsztárnak. Abban a műfajban az ön számára mi jelenti a mércét?

– Dolgozik néhány szinkronrendező Magyarországon, akikkel meghatározó filmeket készítettem. A közös munka során nagyon sokat tanultam a szakmáról. Ha ők kérnek fel, többnyire elvállalom a munkát, még akkor is, ha kisebb szerepről van szó, vagy esetleg olyanról, ami nem az én világom. A sorozatokat azonban lemondtam, mert a színházi munka mellett nem fér bele, hogy folyamatosan a stúdióban legyek. Ma már csak az SDI Media Hungarybe és a Mafilmbe járok. Döntést kellett hoznom, meghúztam a határvonalat, mert nagyon sok a szinkronstúdió és nem akarom elaprózni magam.

– Ki az a színésznő, akire büszke, hogy a mozikban az ön hangján szólal meg?

– Lady Gaga, a Csillag születik című filmben. Énekesnőként nagyon nagyra tartom, és színésznőként is egyre nagyobbra. Büszke vagyok rá, és természetesen nem titok, hogy erre a szinkronra kaptam a Selmeczi Roland díjat.

– Véleménye szerint a szinkronizálás egy fajta színészi alakításnak is felfogható?

– Azt hiszem, igen. Ezeket filmeket a magaménak érzem, úgy tekintek rájuk, mintha a szerepet is én játszottam volna. Talán ezt igazolja, hogy a Csillag születik után sokan gratuláltak, a szakmabeliek mellett az ismerőseim is jelezték, hogy nagyon jól sikerült. Jó érzés volt, hogy az eredeti karakter mögé oda tudtam tenni a saját személyiségemet.

– Mi lesz a következő bemutatója?

– A Presser 50 című koncertre készülök, amelynek apropója, hogy ötven éve mutatták be a Képzelt riportot, amellyel elkezdődött Presser Gábor és a Vígszínház közös története. Én az Átkozott élet című dalt éneklem a Jó estét nyár, jó estét szerelem című előadásból. A Pesti Színházban hamarosan elkezdünk próbálni egy nagyon izgalmas, friss improvizációs alapokon nyugvó előadást Kincses Rékával, akivel annak idején Pentheszileia Program című előadást is készítettük. A társulatból tízen veszünk benne részt. A darabot Székely Csaba írja, és a magyar megosztottságról szól.

Írta: Rojkó Annamária | Képek: Balogh Róbert