Több mint menedzsment

Sportszerető ember vagyok, de azt azért túlzás lenne állítani – egy-két kivételtől eltekintve –, hogy bármelyik sportcsatorna oda tud szegezni a televízió elé. Ennek ellenére nálam is előfordul, hogy „az éjjel soha nem érhet véget”. Igaz, a most következő beszélgetés nem pont egy olyan klasszikus értelemben vett sporttörténeti pillanat, amikor dalra fakad az ember, mindenesetre lúdbőrös lett a karom, hogy olyan sportemberekkel beszélgethettem, mint Marozsán Fábián és Valkusz Máté teniszezők, edzőik és mentoruk, Somogyi Zsolt. De hogy hogyan kerültem velük egy pályára – nos, ezzel indul a történet.

Egy kellemes szeptemberi hétvégén a keszthelyi Helikon Teniszcentrumban rendezték meg a Davis Kupa soron következő osztályozó fordulóját, ahol a magyar csapat a törökökkel mérkőzött és győzött. Az edzésnapra a két sportoló mentora, Somogyi Zsolt invitált meg, akivel egy bő évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy másik interjú alkalmával, kapcsolatunk pedig megmaradt. Zsolt a Somogyi Electronik tulajdonos-ügyvezetője, a második generációt képviseli a 40 éves családi cégben, és számára a tenisz múlhatatlan szerelem. Nem csoda, hiszen hatévesen fogott először ütőt a kezébe, junior válogatott, többszörös országos és vidékbajnok és még negyvenkétévesen is játszik a szuperligában. Később a karrier útja mégsem a sport, hanem az üzleti élet felé viszi. Leginkább kapitánynak és vezetőnek tartja magát, amit az is igazol, hogy győri csapatával hét év alatt négy bajnokságot és három ezüstérmet nyert, és mindemellett a Davis Kupa válogatott három tagja is náluk játszik. Valkusz Máté hat, Marozsán Fábián négy éve csatlakozott Zsolthoz, akivel két és fél éve dolgoznak szorosan együtt. Máté jelenleg a 220., Fábián pedig a 91. a világranglistán, aki a spanyol Carlos Alcaraz legyőzésével végleg beírta magát a magyar tenisz történetébe.

Noha a tenisz egyéni sport, rendszeresen csapatként említem őket, amiért némi feddést is kaptam. De olyan szimbiózist véltem felfedezni közöttük – beleértve ebbe Zsoltot és a két fiú edzőjét is –, hogy mindig ez a szó jött a számra. Összejövetelünk végére számomra az is bizonyságot nyert, hogy a két fiú és Zsolt kapcsolata túlmutat a sporttársi viszonyon; barátok, aminek egyik ékes bizonyítéka az is, hogy az interjú alatt többször is egymás nevében is beszéltek.

Ha van bármilyen konklúziója ennek a beszélgetésnek, az az, hogy a sportban, ami már jó régen iparággá fejlődött a világban, léteznek olyan „zöld szigetek”, amelyek némileg szürreális módon nemcsak az anyagi érdekek mentén, hanem az emberi értékekre épülnek, és így fejlődnek.

A dreamteammel a délelőtti edzésük után találkoztam, de még láttam rajtuk, hogy fejükben ott pattog a labda, és persze a hétvége esélylatolgatása. Időbe telt, míg „elnyertem az adogatásukat”, ám utána valódi könnyed, nagy nevetésekkel tarkított beszélgetés következett.

Barna András (B. A.): Ki hogyan került közel a teniszhez?

Valkusz Máté (V. M.): A szüleim élsportolók voltak, így odahaza fel sem merült, hogy én ne csináljak valamit. Számos dolgot kipróbáltam, a teniszhez a bátyám edzésein kerültem közel, de mivel csak ötéves voltam, ezért ütőt nem adtak a kezembe, legalábbis egészen addig, amíg szó szerint ki nem sírtam magamnak. Az edző tehetségesnek talált, ennek köszönhetően pedig szinte már másnap mehettem én is edzésre.

Marozsán Fábián (M. F.): Az édesapám és a testvérem is teniszezett amatőr szinten, általuk kerültem közel a sporthoz. Mátéhoz hasonlóan én is a pálya szélén múlattam az időt, és jobb híján csak labdát szedtem. Egy idő után nekem is elegem lett ebből, játszani akartam. Az édesapám tanította meg nekem az alapdolgokat, majd később, amikor már jobban belerázódtam, elkezdtem versenyekre járni, és szépen elindultam egy karrierépítő úton, ha fogalmazhatok így.

B. A.: Hol volt az a pont, ahol egymásra találtatok?

Somogyi Zsolt (S. Zs.).: Fábi és Máté együtt edzettek a Nemzeti Edzésközpontban, majd mind a ketten lekerültek Győrbe, a férfi szuperligacsapatba, ahol együtt is játszottunk. Itt az idők során egyre jobban megismertük egymást, mondhatni, baráti viszonyba kerültünk. Szóval mindennek az origója Győr volt.

B. A.: Hogyan lépett szintet a közöttetek lévő kapcsolat?

S. Zs.: Tulajdonképpen semmi nem volt eltervezve, kis lépésekkel és problémák megoldásával kezdődött minden, aztán elmélyült a viszony a fiúk és közöttem, egyre jobban megbíztunk egymásban. Mára kinőtte magát ez a dolog, és ez idő alatt tudtam segíteni őket egy jó rendszerszemlélet és hatékonyság kialakításában is, mert azt vallottam, ha már az erőforrásaik megvannak, akkor azokat próbáljuk meg úgy csoportosítani, hogy valóban hatékonyak legyenek, ami pedig hiányzik, azt pótoljuk. Mostanra már menedzsmentszinten működünk, tehát minden őket érintő dolgot felügyelek és próbálok a jó irányba terelni.

B. A.: Fiúk, volt bennetek is egy kimondatlan igény egy olyan fajta mentorálásra, ami Zsolt segítségével egy szépen lassan jó irányban mutató modellé vált?

M. F.: Ebben az egész dologban van egyfajta kölcsönösség. Zsolttól rengeteg segítséget kaptunk pályán belül és kívül is, ami jól kiegészítette a rendszerünket. Szóval, ahogy Zsolt is említette, nem volt semmi eltervezve, de ahogy múlt az idő, az egészbe jól belerázódtunk. Annyira jól és gördülékenyen ment és megy minden, hogy ez nemcsak az én teniszemhez, hanem az életemhez is sokat hozzátett. De szerintem ezzel Máté is ugyanígy van.

B. A.: Mind a kettőtök családjában ott volt a tenisz, ami egy sokáig meglévő támasz lehet, de ugyanakkor valahol véges is. Ezért gondolhatta bármelyikőtök is azt, hogy külső erőforrás – kvázi segítség – kell a jobb eredmények eléréséhez? Az erőforrás esetében nemcsak az anyagi oldalra gondolok.

V. M.: 16-17 éves lehettem, amikor elkerültem otthonról és önállósodni kezdtem, ekkor ismertem meg Zsoltot, aki a győri csapat kapitánya volt, ő segített átvészelni az legkritikusabb időszakomat. Az évek során barátok lettünk, sőt ma már a családunk barátja is.

B. A.: Zsolt, tudom, hogy a tenisz számodra egy örök szerelem, szívügy, de most már egy másik magasságban vagy, ami több a sport szereteténél. Ez már egy misszió, ahogy az egészet mentorálod.

S. Zs.: Egész életemben fontos volt az értékteremtés, és az, hogy ezt pont egy olyan sportágban tehetem meg, ahol én is valaha – nyilván egy másik szinten – ott voltam, még fontosabbá teszi számomra a dolgot, és még közelebb hozza hozzám. Mindemellett imádom a fiatalokat, és persze azt is, hogyha működik egy projekt, és összeáll a rendszer, mint egy puzzle. Nagyon örülök, hogy ez így létrejött, mert az egy óriási érték, amit a fiúk képviselnek.

B. A.: Jó ideje együtt dolgoztok, sőt korábban említetted, hogy már menedzsmentszinten működik a közös munka. Hogyan alakult ez így, és milyen stáb dolgozik a fiúk mellett? Eddig konzekvensen kerültem a szponzor szót, de tény, hogy te egyfajta támogatójuk is vagy.

S. Zs.: A kapcsolatunkból és a teendőimből adódóan nem szeretem, ha menedzserként említenek, noha nyilván vannak olyan részei a munkámnak, amikor ilyen feladatokat is el kell végezni. De én a hétköznapi létben is az emberi oldalról közelítek. Jöhetnek pillantok, helyzetek, hogy valamelyiküknek szüksége van egy barátra, tanácsadóra egy olyan emberre, aki felé bizalommal fordulhat. Minden ilyen esetben átbeszéltük az igényeket, a helyzetet, és ennek fényében tudtam tanácsot adni. Mint a fiúk csapatmenedzsere az én feladatom az egész rendszer kialakítása és a számukra szakmailag és emberileg is legjobb szakemberek kiválasztása és munkájuk összehangolása.

Máté már kilépett a teniszszövetség úgynevezett „Next Gen” programjából, Fábi pedig szintén hamarosan ezt teszi, hiszen ő is eléri a 24 évet. Tulajdonképpen most fognak elindulni az igazi önállósodás felé, és egy ilyen helyzetben jó, ha áll mellettük valaki a családjukon és a barátaikon kívül, aki kellő szakmai tapasztalattal rendelkezik és tud irányt mutatni. Nemcsak abban, hogyan legyenek hatékonyak és sikeresek, hanem abban is, hogyan legyenek jó emberek, ami nagyon fontos.

B. A.: A döntések hogy születnek, akár egy edzőválasztás esetében?

S. Zs.: Az igények megfogalmazódnak, hogy éppen mire van szükség – legyen szó teniszedzőről, kondiedzőről, fizióteraupeutáról, masszőrről, orvosi háttérről, sajtósról, sportpszichológusról, dietetikusról vagy éppen a szponzorokról. Ez egy komplex és felelősségteljes feladat, aminek a megszervezése és összehangolása sok munkával jár együtt. Ugyanakkor minden ilyet meg szoktunk beszélni, több alternatívát is végiggondolunk, és mindig személyre szabottan döntünk. Hiszen a két fiú két különböző személyiség, mindkettejüknek másra van szüksége adott helyzetben és természetesen edzőben is.

M. F.: Én úgy látom, hogy Máté és köztem van egy elég erős párhuzam, hiszen sokszor mind a kettőnknek ugyanarra van szüksége a jó teniszkarrierhez. Ez a két vonal nyilván olykor eltávolodik egymástól, hiszen van úgy, hogy például Máténak éppen több szponzorra lenne szüksége, nekem pedig a meglévő rendszeremet kellene jobban optimalizálni, amihez mondjuk be kell hozni még két szakembert.

B. A.: Tudnál erre példát mondani?

M. F.: Máténak az elmúlt másfél-két évben nem volt egy olyan állandó edzője, akihez fordulni tudott volna, mert a szövetségen belül az edzők kérdésében a rendszer másként épül fel. Ekkor Zsolt segítségével Hajdusik Roman került Máté mellé, akivel felépítettek egy olyan új rendszert, amiből majd ki lehet hozni a maximumot.

Én még az idén én részese vagyok a szövetség „Next Gen” programjának, ami rendben is volt és nagyon hálás vagyok mindenkinek az elmúlt öt év támogatásáért. Tavasszal azonban eljött az idő, hogy az egész rendszeremet újragondoljuk és elinduljak a saját utamon. Ez eddig nagyon jól sikerült, de folyamatosan azon vagyunk, hogy ez még jobb legyen akár egy-két új szakember bevonásával.

B. A.: Mit kell érteni ebben a sportban a rendszer alatt?

M. F.: Itt arra gondolok, hogy legyen egy jó tenisz- és egy jó kondiedző, egy jó fizós, egy jó orvos, dietetikus, és még pár olyan jó szakember, akikkel egy ilyen karrier jól tud működni. De még nagyon sok embert fel lehetne sorolni. De hogy éppen milyen segítőkre van szükség, az személyiségfüggő is, például van, aki sportpszichológussal dolgozik, más pedig kineziológussal. Én például mind a kettővel. Összességében azt gondolom, hogy a meglévő rendszeremben ahhoz, hogy még profibb legyek, mindent még jobban személyre kell szabni. Ezért megpróbáltunk ebbe a meglévőbe vérfrissítést hozni, ennek a lépésváltásnak köszönhetően lett új edzőm is, Balázs Gyuri személyében. Mindemellett egy teljesen új csapatot is kiépítettünk körém, és számomra ez most a legmegfelelőbb felállás. Szóval azt látni kell, és szeretném is, ha mindenki látná, hogy a fejlődéshez tűpontos optimalizálásra van szükség. Mi mindezeket a lépéseket Zsolttal megvitatjuk, beszélünk emberekről, edzésekről, versenyekről, és megbeszéljük azt is, hogy miben kell még továbblépni, és mi kell ahhoz, hogy még sikeresebbek tudjunk lenni. És ennek a jövőben is így kell működnie, hogy még jobbak tudjunk lenni.

B. A.: Máté?

V. M.: Én is részese voltam korábban a „Next Gen” programnak amiért én is nagyon hálás vagyok, de utána hirtelen úgy éreztem, hogy nincsen senkim és semmim. Tulajdonképpen csak elindultam a nagyvilágba, nem volt edzőm, sem kondiedzőm, sem orvosom, sem dietetikusom, sem masszőröm és még barátnőm sem. (Nevet.)

B. A.: De most már van?

V. M.: Ezek közül már mindegyik van. (Nevet.) És ma már mindegyikük hozzám tesz annyit, hogy nagyságrendekkel jobban tudok teljesíteni. Korábban mindig a szövetségi protokoll szerint ment, ami számomra nem mindig volt optimális. Visszatekintve azt gondolom erről, hogy mondjuk tíz lépésből jópár kimaradt. Ezzel szemben ma már hetekkel, hónapokkal előre tudom a programom, hogy milyen versenyeket kell játszanom, és mi kell ahhoz, hogy jól teljesítsek.

B. A.: Ez kicsit keserűen hangzik. Téged hallgatva az merült fel bennem kérdésként, hogy mennyire vagytok ti érzékeny emberek?

V. M.: A tenisz egy magányos sportág, és ezért sem könnyű. Nem olyan, mint a foci, amiben ha nem megy úgy a játék egy adott napon, akkor a társak valahogy majd megoldják. Itt teljesen egyedül vagy, éppen ezért azok az emberek, akik körülveszenek és ott vannak a mindennapjaidban, nagyon meghatározzák a teljesítményedet.

M. F.: Én is hasonlóan szenzitív vagyok. Nekem talán annyival más a helyzetem, hogy nálam volt egy alap, ami működött.

B. A.: Máté, az új időszámításod szerint egy tízes skálán most hol látod magad, testben-lélekben?

V. M.: Nagyjából a hetesnél tartok, és úgy érzem, hogy mostanra sikerült jól összeraknunk a dolgokat, nyilván lehetne mindent még profibban csinálni, hiszen mindennél lehet vagy van jobb.

B. A.: És számodra mi van a tízes ponton?

V. M.: Az lenne a legjobb, ha sosem lenne tízes, mert így mindig arra törekednék, hogy tízes legyek. Nyilván a tízes az lehetne, ha elérted a ranglista legtetejét. Most nagyjából a 225. helyen vagyok, a sérülésem előtt pedig a 200. voltam. De szerencsére rengeteg idő van még hátra az évből, és sok olyan pontom van, ami beszámít majd. A jelenlegi formámat tekintve a 150. helyre tenném magamat, azaz ott kellene tartanom, ha nem jön közbe a sérülésem. Ennek fényében jövőre a 150. helyről szeretnék indulni.

B. A.: Ha már a ranglistánál tartunk: Fábi, te beírtad magad a magyar tenisz történelmébe az Alcaraz elleni győzelmeddel, és olyanok is megismerték a neved, akik nem követik a sportot. Nem mellesleg három hónapja benne vagy az első százban. Hogyan éled meg ezt a dolgot?

M. F.: Kétségtelen, hogy ma már többen ismerik a nevemet, aminek nagyon örülök. Ugyanakkor ezt a győzelmet egy nagyon hosszú út és sok munka előzte meg, amiről nem gondolok többet, mint azt, hogy ez is csak egy állomás a karrieremben.

B. A.: Ilyenkor tipikusan automatikusan megemelkednek az elvárások. Mennyire nehéz viselni ezt a győzelmet? Inspirál vagy nyomaszt?

M. F.: Is-is, mind a kettő, próbálok nem túl nagy hangsúlyt fektetni erre, de mivel elég érzékeny vagyok, ez nem mindig működik. Vannak olyan napok, hetek vagy meccsek, amikor plusznyomásként nehezedik rám, máskor meg egyáltalán nem izgat. Az ember mindig tisztában van azzal, hogy az adott mérkőzés mennyire az ő szintje.

B. A.: Mit gondoltál az Alcaraz elleni meccsről, amiről pontosan tudtad, hogy még nem a te szinted?

M. F.: Valóban nem az én szintem, ugyanakkor azt is gondoltam, hogy amennyire lehet, megpróbálok tisztességesen helytállni. Ez lett belőle. (Mosolyog.) És ha nem is történelem íródott, de egy világelső ellen játszani nagy dolog.

B. A.: Te hol érzed magad tízes skálán?

M. F.: Amikor a Máté megkapta ezt a kérdést, akkor én is elkezdtem ezen gondolkozni. Nekem egy kicsit más az utam volt, mint neki. Az elmúlt időben számos változás történt körülöttem, jött egy szintlépés is, és mindemellett úgy érzem, hogy minőségben is tudtam fejlődni. Mégsem mondanék szívesen számot, mert az ember nyilván mindig a legjobbra törekszik. Még vannak olyan lehetőségek, amiket ki lehet és ki kell használni. Mind a ketten fiatalok vagyunk, remélhetőleg hosszú út áll még előttünk, amiből szeretnénk kihozni a maximumot.

B. A.: Jelenleg a világranglista 91. helyén állsz, de voltál már 82. is, ami szintén azt igazolja, hogy jó az irány. Hogy érzed, a helyeden vagy ezzel a helyezéssel, vagy lehetnél jobb helyen?

M. F.: Azt gondolom, hogy igen, de nem az a cél, hogy ezt megtartsam, hanem hogy feljebb kerüljek.

B. A.: A jelenlegi nemzetközi mezőnyben milyen esélyeitek vannak a feljebb kerülésre? Közrejátszhat ebben az a csapatszellem, amiben ti most dolgoztok, vagy ez főként pénz kérdése?

M. F.: Előrébb lépni mindig lehet, de ahhoz, hogy a csapat működjön, elengedhetetlen az anyagi forrás, támogatás, hiszen mindig lehet jobb szakemberekkel együtt dolgozni. Ugyanakkor mindennél fontosabbnak tartom, hogy mi, játékosok akarjuk ezt az előrelépést és fejlődést, mert igazából rajtunk múlik ez az egész.

V. M.: Én ennek az útnak a legelején járok, és nálam még nincsenek látványos elemei ennek az egésznek, hiszen alig versenyeztem, és nem olyan régen épült fel az a stabil rendszerem, amiről már korábban beszéltünk. Juniorként ugyan nyertem már egy Challanger tornát, de úgy gondolom, hogy igazából most fogok elindulni.

S. Zs.: Ha már a számoknál tartunk: én úgy gondolom, hogy mind a két fiú reálisan látja önmagát. A csapat és azok az emberek, akik őket körbeveszik, tökéletesen alkalmasak arra, hogy ebből a hetes-nyolcas értékelésből akár 9 vagy 9,5 csináljanak. Tudjuk az utat, azt, hogyan kell fizikálisan, ütéstechnikában vagy akár fejben, hozzáállásban fejlődni. E tekintetben a fiúkban abszolút van tartalék. Azt remélem, és már most megkockáztatom ezt a kijelentést, hogy ha két év múlva ugyanígy beszélgetünk, akkor már mind a két játékos ott van a top 50-ben, de ha esetleg nem, akkor is nagyon a közelében.

B. A.: Némileg álnaiv a kérdés: mennyire fokmérő a világranglistán elért hely? De úgyis kérdezhetném: ebben mérik a sikert?

V. M.: Egy teniszezőnek egy évben a legjobb 16 eredménye számít, ehhez 30 versenyt le kell játszani, hogy jó vagy nagyon jó eredménye legyen. Ehhez egy egész évet le kell versenyezni, már csak azért is, mert az évfordulón az előző év legrégebbi versenyeredménypontja kiesik. Tehát mondjuk a január 5-én szerzett pont a rákövetkező év január 5-én törlődik az értékelésből. Jóformán hétről hétre versenyezned kell, hogy a helyezésed megtartsd, vagy az előző évinél jobbat produkálj. Ez egy nehéz feladat, mert évről évre hozni kell a szintet, vagy természetesen még jobbat. Ha bejön egy hosszabb sérülés vagy kiesés az adott évben, akkor az ebből fakadó hátrányt nagyon nehéz ledolgozni.

B. A.: Harminc versenyen részt venni sem kevés, de finanszírozni sem. Mekkora költségvetéssel számoltok, ha ez publikus?

S. Zs.: Egy évre vetítve nagyjából 30 és 50 millió forint között mozog egy-egy játékos költségvetése, a kiadások legnagyobb hányadát az utazások és az edzői díjak jelentik.

B. A.: Gondolom, hogy a bevételi oldal egy jó részét a szponzorpénzek teszik ki, de mennyire lehet támaszkodni a pénzdíjas versenyekre? Hogy részesülnek ebből a játékosok?

S. Zs.: Minél tovább jut a fordulókban valaki, annál nagyobb a pénzdíja, és persze az is fontos, hogy milyen nagy versenyről van szó.

V. M.: A nemzetközi teniszben, ha 250. vagy a világon, akkor nagyjából innentől lehet minimálisan keresni. Addig legfeljebb csak egyensúlyban tarthatod a költségeidet. A 250. helytől már elkezdhet az ember Grand Slam tornákon is játszani, ahol már többet fizetnek, és onnantól lehet már valamelyest profitálni. Ha valaki pedig eléri a top 100-at, onnantól mondhatjuk azt, hogy kezd kifizetődni az egész. Ennek fényében lehet azt mondani, hogy száz játékos él meg jól a teniszből, mert ott már főtáblán vagy Grand Slameken játszik, és egy sor nagy versenyen is, ahol több a szponzor és nagyobb a pénzdíjazás. A feladat tehát, hogy eljussunk a top 100-ba, és ott legyünk legalább öt évig, mert ezután már a nemzetközi szövetség, az ATP is havi díjat fizet.

B. A.: És idehaza ez hogyan működik?

M. F.: 22-23 éves korunkig támogat a hazai szövetség, ha hozzuk azt szintet, amit elvárnak tőlünk, ha nem, akkor minden saját költség. Azokat a pénzdíjakat, amit nyerünk, visszaforgatjuk a versenyzésbe.

B. A.: És idehaza mekkora a támogatói kedv a teniszt illetően?

V. M.: Sajnos e téren nincsen tolongás, ha valaki még támogatóként jelentkezik, akkor az egy teljesen rendhagyó konstrukcióban működik. Kvázi befeketésként, amiből rendszerint a támogató profitálni akar. Szóval olyan, mint Zsolt, gyakorlatilag nincsen.

B. A.: Játszotok párosban is, de előfordul, hogy olykor ellenfelei vagytok egymásnak. Mennyire dúl köztetek a rivalizálás?

V. M.: Szerencsére egyikünkben sincs irigység vagy féltékenység. Semmilyen rivalizálás nincsen közöttünk, azon kívül, hogy próbáljuk egymást utolérni, egészen pontosan most leginkább én a Fábit.

M. F.: A versenysportból nem lehet kizárni a rivalizálást. De azt is látni kell, hogy a jelenlegi élvonalban van 4-5-6 játékos, akikkel mi együtt élünk, együtt edzünk és együtt utazunk, szóval mondhatjuk, hogy szinte mindenki tud mindent a másikról. Az egészséges versengés sajátja, hogy az ember mindig utol akarja érni és le akarja győzni a másikat, ebben nincsen kivetnivaló. És, ahogy Zsolt is szokta mondani, négyen is elférünk a top 100-ban, szóval az legyen a legnagyobb problémánk, ha már bent vagyunk, és egymás ellen kell játszanunk. Szerintem egy ilyen helyzetben mindenki csak összetehetné a kezét, mert odaértünk, ahova szeretnénk, még akkor is, ha az ember mindig többet és többet akar.

B. A.: Majdnem biztos, hogy korai a kérdésfeltevés, de szoktatok azon gondolkozni, hogy mi lesz majd a teniszkarrier után?

M. F.: Részemről röviden az a válasz az, hogy nem. Most nem ez a prioritás az életemben, de jogos a kérdésfelvetés, mert ezen is kell gondolkozni, és nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy még soha nem foglalkoztam ezzel, de még korainak érzem. Nem tudom, hogy Máté mennyire szokott ennyire előre gondolkozni.

V. M.: Én szoktam ezzel foglalkozni, de a magyar példákból kiindulva ma azt gondolom, hogy a későbbiekben nem szeretnék a teniszpályán maradni, legalábbis oktatási vagy profi edzői szinten biztosan nem. Mert úgy gondolom, hogyha már negyven évig napi szinten megszakadtam a tűző napon vagy télen a háromfokos sátorban, akkor ugyanezt nem szeretném folytatni óraadóként a pályafutásom után. Nekem az a célom, hogy a tenisszel meg tudjak teremteni egy jó egzisztenciát, és később vállalkozóként jól tudjam befektetni a pénzemet. És ebben benne van az is, hogy adott esetben fiatal tehetségeket támogassak. És persze sok minden olyat bepótolni, ami a sport miatt kimaradt az életemből.

B. A.: Sok szó esett a kettőtök közötti barátságról, aminek alapfeltétele, hogy megmondjuk egymásnak a tutit, akár az adott játékával szemben, vagy akár jó tanácsként egy ellenféllel szemben. Ez működik nálatok?

V. M.: Ez abszolút működik, akár kendőzetlenül is, de nem vesszük magunkra soha, ha a másik megjegyez valamit.

M. F.: Ha ismerjük az ellenfelet, akkor meg szoktuk beszélni, hogy mire figyeljünk oda. És ez szerintem megint bizonyítja, hogy nem rivalizálunk.

B. A.: Vitán felül áll, hogy hihetetlenül eltökéltek és céltudatosak vagytok. Ha van a teniszen kívül élet, akkor abban mit csináltok olyankor?

M. F.: Nincsen különösebb hobbim, de az autókat nagyon szeretem. Ezen kívül azt a rövid időt, ami van, a családdal, barátokkal töltöm.

V. M.: Ahogyan Fábi is mondta, szabadidőből nagyon kevés van. Ami engem kikapcsol, azok a kütyük, a számítógép és a Playstation. De szeretek főzni, étterembe is sokat járunk, és a barátaimmal is sokat vagyok. Ezek a dolgok töltenek föl.

cím: Majd kitalálom – Edzők

Az interjúhoz afféle szürke eminenciásként a két fiú edzői is társultak. A két szakember – Balázs György és Hajdusik Roman – néhány hónapja csatlakozott a stábhoz, és vált tagjává annak a rendszernek, aminek célja, hogy még magasabb szintre emelje a két sportoló felkészültségét.

Balázs György Fábián edzője, maga is válogatott játékos volt, tíz évet töltött el a Davis Kupa sorozatban. Saját bevallása szerint talán idejekorán hagyott fel az élsporttal. Számos játékos edzője, a Budapest Teniszcentrum egyik alapítója, hat éve itt szakosztályvezető és vezetőedző. Négy-öt hónapja dolgozik együtt Fábival.

Valkusz Máté segítője Hajdusik Roman, aki a Pozsonyi Testnevelési Egyetem után az MTK-hoz került, több magyar játékost is edzett, majd visszatért Szlovákiába, de dolgozik Cseh- és Németországban is. Mátét már nyolc évvel ezelőtt is edzette, de a sikeres együttműködés nem folytatódhatott, mert vissza kellett térnie Pozsonyba. Azt mondja: azért jött vissza Máté mellé, hogy befejezzék azt, amit évekkel ezelőtt elkezdtek.

Barna András (B. A.): Eddig csak kívülről voltatok részesei ennek a beszélgetésnek, és túl sok idő sem telt el azóta, hogy ki-ki együtt dolgozik a maga játékosával. Ti hogyan látjátok ma őket?

Balázs György (B. Gy.): Én azt látom, hogy Fábinak nagyon kellett már egy individuális képzés. Amit korábban a szövetségtől kapott, az jó volt, de amit szerintem a mi kis csapatunk adni tud neki egyénileg, arra már sokkal korábban szüksége lett volna. Úgy látom az együtt eltöltött néhány hónap után, hogy már ez a rövid idő is bennünket igazol, mert minden téren volt eredmény, és az emberi oldal is jól működik kettőnk között. Azt gondolom – és ezt Romi nevében is mondhatom –, hogy minél többet vagyunk együtt a srácokkal, ők annál jobban tudnak teljesíteni.

B. A.: Romi, azt mondtad, hogy most azért is jöttél vissza a Máté mellé, hogy befejezd, amit nyolc évvel ezelőtt elkezdtél. Mivel lennél a magad részéről elégedett?

Hajdusik Roman (H. R.): Máté egy világszintű élvonalbéli játékos volt junior korában. A férfitenisz viszont egy teljesen más világ. Mátét egy zseniális játékosnak tartom, de egy ilyen személyiség mellé vagy jó vezetés kell, vagy egy lélekbúvár. A legfontosabb a párbeszéd: meg kell velük beszélni, hogy merre vezethet az út, mert ha ők elhiszik neked, hogy tényleg arra kell menni, akkor az már a siker kapuja. Nálam némileg előnynek számít az, hogy Mátéval 15-16 éves korában már dolgoztunk együtt. Akkor nagyon sikeres volt a munka, és én nagyon remélem, hogy most is legalább olyan sikeres lesz, mint akkor volt.

B. A.: A fiúkkal latolgattuk a ranglistát. Az edzői oldalról hogy látjátok őket?

H. R.: Általában egyik edző sem szereti ezt latolgatni, ezért máshonnan közelíteném meg a dolgot, már csak azért is, mert egy Davis Kupa-forduló ideje alatt beszélgetünk. Szerintem ez a magyar csapat az első négy között lehet a világon a következő öt-hat évben. Amiből következtetni lehet az egyéni teljesítményükre is.

B. Gy.: Ez szép dolog lenne, és egyet is értek ezzel, és azzal is, hogy én sem szeretek számokról beszélni. Én nagyon örülök, hogy Fábi benne van az első százban, és ennek már három hónapja, de volt már 82. is. Ez szuperül hangzik, de a legfontosabb, hogy ki tudja hozni magából a maximumot, és ne legyen sérült. A magam részéről a december–januárt várom, amikor már készülünk az év első Grand Slam versenyére. Szóval én annak örülnék, ha tiszta fejjel, egészségben és teljes erőbedobással el tudná kezdeni a 2024-es évet. És ha mindez megvan – hogy számot is mondjak –, akkor egy ötvenen belüli hely sem egy teljesen elrugaszkodott vágy az ő esetében.

H. R.: Szerintem mind a két srác nagyon tehetséges. Ugyanakkor a teniszben az igazi kihívás a top 100-ba kerülés, mert az már valamit jelent. Fábi már bent van, Máté számára pedig az a legfontosabb, hogy bekerüljön, és biztosan benn tudjon maradni. Minden, ami ezután jön vagy jöhet, az csak jó dolog lehet.

Írta: Barna András, | Képek: Balogh Róbert, Bor Péter, MTSZ