La Brute: egy szörnyeteg Porsche szívvel

Úgy tartja a mondás: cipésznek cipője… Hiába áll rendelkezésére minden: a bőr, a cérna és a szakértelem ott hever előtte az asztalon, mindig a megrendelő az első. Tulajdonképpen valahogy így van ez az autóépítőkkel is. Aki mindig másoknak dolgozik, annak a saját projektje éveken át csak bakokon áll a garázs sarkában, félig lecsiszolva, az alkatrészek pedig feliratozott dobozokban porosodnak. Az ember ritkán veti vigyázó szemét az építők saját autóira, aztán olykor akad egy kivétel.

A sivatagból mentett Dauphine

Justin Cashmore is leginkább barátoknak és ügyfeleknek épít autókat, de a laposan és szélesen terpeszkedő, krómlökhárítós Renault Dauphine az a gép, amit végre saját magának alkotott meg. Justin laza, gyakorlatias figura, aki a technikai részletekbe merülve is képes megőrizni a hétköznapi józanságát. Miközben a kaliforniai sivatag rozsdatemetőjéből megmentett francia kisautót járjuk körbe, viszonylag hamar rájövünk, hogy ez a projekt sokkal többről szól, mint puszta fémről és lóerőről. Kétségtelen, hogy ez a négykerekű egyfajta lázadás a modern kor sterilizált autóipara ellen.

Justin úgy véli, az autóépítés olyan, mint a szendvicskészítés. Ha valaki más készíti el a szendvicsedet, az mindig egy kicsit más lesz, mint ahogyan te csináltad volna. De amikor te magad vágod a kenyeret, akkor pontosan olyan lesz, amilyet akarsz. Lehet, hogy nem olyan tökéletes, mintha egy profi séf rakta volna össze, de a tiéd, és némiképp pont úgy jó, ahogy van.

Ezt az elvet követve az autó tulajdonképpen úgy épült meg, mint egy RC-modell. Csak a külső héj maradt a Renault-ból: a tető, a motorháztető, a csomagtérfedél és talán néhány centinyi eredeti fém a szélesített sárvédők körül. A kasztnin belül már semmi sem emlékeztet a hajdani francia kisautóra, ami eredetileg a háború utáni időszak válasza volt vagy inkább kényszerű megoldása. Egy egyszerű, háziasszonyoknak szánt bevásárlóautó volt, amit később milliószámra gyártottak, aztán szépen lassan az idő és a rozsda martalékává váltak.

Porsche-szív a lemezek alatt

Justin azonban valami egészen mást álmodott a lemezek alá. A hátsó ülés helyén egy kompresszoros VR6-os motor lapul, ami egy első generációs Porsche Cayenne-ből származik. A váltó egy hatsebességes Volkswagen-egység, keresztben beépítve. A futómű teljesen a saját agyszüleménye, amiben békésen megférnek egymás mellett a NASCAR stabilizátorrudak és egy Yamaha R1-es motorkerékpár hátsó rugóstagjai. Hogy a kép még szürreálisabb legyen, az autó jobbkormányos, méghozzá mindenféle praktikus ok nélkül. Egyszerűen csak három évet élt Japánban, és az építésnél ez érződött helyesnek.

Paradox módon a vezetés nyersessége pont attól zseniális, hogy visszavisz az alapokhoz. Egy alig ezerkilós, bukócsövezett kasztni, mögötte a bömbölő motorral – ez önmagában sem egy hétvégi délutáni sétakocsikázást vetít előre. Justin korábban sportmotorokkal járt, de a lánya születése után abbahagyta. Hiányzott neki az a zsigeri megélés, amit a két kerék adott, és ezt akarta visszakapni úgy, hogy közben azért legyen körülötte némi biztonságot adó fém is. Nincs szervókormány, nincs fékrásegítő, és a kipörgésgátlót is hiába keressük.

Lázadás a túlelektronizált világ ellen

Őszintén szólva elgondolkodtató a kontraszt a mai, túlelektronizált világgal. Ma már az autók évről évre könnyebben vezethetők. Ott a sávtartó, az automatikus vészfékező, az adaptív tempomat, a kormány, ami finoman visszahúz, ha átléped a fehér vonalat. Lassan a telefonok maguktól válaszolnak, a hűtők megrendelik a bevásárlást. Minden egyes rendszer arra van kitalálva, hogy levegyen egy döntést a vállunkról, mi pedig hagyjuk is nekik. Justin Cashmore viszont épített egy autót, ami ezt határozottan és hangosan visszautasítja, meghagyva a vezetés tiszta örömét annak, aki a volán mögött ül.