Rádi László pályája tanmesei fordulatokkal tűzdelt karriertörténet, amiben a szorgalomra és folytonos tanulásra épül minden, no és persze a kitartásra. Beszélgetésünk alatt egyetlenegyszer sem hangzik el az a két szó, hogy „szerencsém volt”. A vállalkozók egy klasszikus sikersztorija az övé, amelyben szokás szerint nem feltétlenül az elért cél jelenti a lényeget, hanem az odáig vezető út, és az ember, aki azt végigjárta.
Rádi Lászlót már több mint másfél évtizede ismerem. Kapcsolatunk rendhagyó módon vált felebarátivá, mert gyakorlatilag hosszú éveken át csak telefonon beszéltünk. A vonalvégről éltem meg a karrierje fejlődését, aminek időközi summája következik, de immáron személyesen.
Ma már mindenképpen más megítélés alá kerülnek a vidéki vállalkozások, de néhány évvel ezelőtt még egyáltalán nem volt így. Mátészalkának – ahol e karrier kicsúcsosodik – nem volt túl jó a reputációja, pedig tulajdonképpen itt épült fel az ország első ipari parkja és itt épült fel a Maxliner Hungary Kft. bázisa is két lépcsőben. A kerítésen belül rögtön azt érzi az ember, hogy itt sarkosan elvágólag rendben van minden. Ez az épületen belül sincsen másként.
Amikor Lacival kezet fogunk, úgy érzem, mintha tegnap találkoztunk volna, pedig hát van annak már vagy nyolc éve is. A negyvenes évei végén járó üzletember jó nagy ívet írt le az útkeresésben, míg megtalálta igazi küldetését az autóipar egy különleges szegmensében. Vállalkozásait folyamatosan végig kísérte a benzingőz, noha egykor matematika–fizika szakon startolt a debreceni egyetemen, később pedig közgazdász végzettséget szerzett. Ma elsődlegesen pick-up felépítményeket és kiegészítőket forgalmaz, épít be, autókat alakít át a speciális igényeknek megfelelően, nagy darabszámban.
Barna András (B. A.): Nagyon közhelyes kérdésekkel kezdem: hogyan lettél vállalkozó és miért, és milyen út vezetett odáig, hogy így boldogulj?
Rádi László (R. L.): Amikor a rendszerváltás szele ide is elért, kétségtelenül hatással volt ránk, ahogy mindenki másra is. A hirtelen jött szabadság persze nem jelentette egyből azt, hogy vállalkozásba kezdjen az ember, akkoriban ezt az érzést leginkább a bevásárlóturizmus testesítette meg.
A gimnázium után a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen matematika–fizika szakra jártam, és engem tulajdonképpen ott ért a rendszerváltás, aminek hatására elkezdtük megtanulni azt, hogy mi az a politika és mi az a piacgazdaság.
A nyolcvanas évek hiánygazdasága idején a sógorom, aki egyébként agrárvonalon dolgozott, kitalálta, hogy felújítás helyett inkább egy új karosszériába építi át a meglévő autóját. Ebben az időben alkatrészhez jutni még igen nehéz volt, talán az adta számára az ötletet, hogy elindítson egy autóalkatrész-kereskedelemmel foglalkozó vállalkozást, ahova aztán engem is odacsábított. Később a bátyámmal és vele megalapítottunk egy ezzel a tevékenységgel foglalkozó céget. Ez 1991-ben történt. Nagyjából innen lehet számítani a dolog origóját. Minden, amit azóta csinálok kapcsolódik ehhez a szektorhoz, vagy ebből indult ki. Később, 1993-ban, a fehérgyarmati autóalkatrész üzlet nyitásakor lettem egyéni vállalkozó is.
B. A.: Ha jól emlékszem, akkor nem ennek apropóján ismerkedtünk meg, hanem kenőanyagok kapcsán.
R. L.: Igen, van egy máig is működő vonala a tevékenységünknek, ami ezzel foglalkozik. Speciális ipari kenőanyagokat és Energy Release ipari súrlódáscsökkentőket forgalmazunk. Ezt a céget 2004-ben alapítottam, kifejezetten az amerikai importra, de ez a vállalkozás most kissé háttérbe szorult a Maxliner mellett.
B. A.: Akkor továbbfejlődött az autóalkatrész-ágazat?
R. L: Igen. Elsősorban minden márkára kiterjedő kiskereskedelmi tevékenységet folytattunk. Mondhatom, hogy a piacra akkor kilépő Unix Trade és a Bárdi fivérek egyik legnagyobb vevői voltunk. Később lettem Bosch-nagykereskedő, akkubázis is. Ebben a szegmensben talán azért értünk el sikereket, mert – kicsit előre gondolkozva – szakmai szlenggel élve: „polcra rendeltem” nyugati autóalkatrészeket, amivel jelentősen nőtt a boltjaink választéka. Ilyen nem nagyon fordult elő vidéken. A szakma öregjei csak legyintettek, mert ők azt mondták, hogy legalább tíz év kell, míg ez a piac érdemben beindul. Szerencsére nem nekik lett igazuk. Ekkor már tíz-tizenegy alkalmazottal dolgoztunk.
B. A.: Megmaradtatok családi vállalkozásnak?
R. L.: Igen, és ez így van a mai napig. Igaz, ma már mindenki – bátyám, sógorom – külön-külön viszi a saját cégét. Én másban láttam a jövőt. Úgy véltem, látva a nyugatot, hogy a nagy importőrök fogják vinni ezt a piacot, amivel elég nehéz lesz konkurálni vidéki székhelyről.
Az e-kereskedelem sehol nem volt még ekkor. A kilencvenes években még ultramodernnek számított, ha betárcsázós modemen tudtunk rendelni mondjuk a Unixtól.
Emlékszem elképesztő kísérletekre. Például a Unix Trade egy tv-toronyban rendelt szabad frekvenciát. Ez ma már nagyon viccesen hangzik, de az sem kevésbé megmosolyogtató, hogy 1993-ban 120 ezer forintot kellett fizetni egy analóg telefonvonalért. Ekkor egy pedagógus körülbelül 11 ezer forintot keresett. Ma már ez szinte hihetetlennek tűnik, hogy ilyen volt a hőskor.
Összegezve azt mondhatom, hogy az említett nagyok kinőtték magukat, saját ágazatukban igen sikeresek lettek. Én úgy véltem, valamire specializálódni kell. Több oldalhajtással is próbálkoztunk, de a végére két dolog maradt: a speciális ipari vegyi áru és a pick-up alkatrészek kereskedelme. A döntés kézenfekvőnek tűnt, hiszen ezen a téren már kialakult egyfajta stabil szakmai tapasztalatunk és egy ehhez kapcsolódó, jól működő kapcsolatrendszerünk. Úgy véltem, hogy ez annyira egyedi része a szegmensnek, hogy ezzel nehezen lehet majd versenyezni. Persze kihívással is járt, de ezen gondolat mentén jött létre a Maxliner Hungary Kft. tizenöt évvel ezelőtt. Az első évben rögtön a mínusz kettőre süllyedtünk, mivel az egyik nagy partnerünk csődje rengeteg pénzt elvitt tőlünk. Mire sikerült gatyába rázni a dolgainkat, jött a világválság.
Két lehetőségünk maradt: vagy kiárusítunk mindent és bezárunk, aztán más irányba indulunk, vagy pedig megpróbálunk túlélni, bízva abban, hogy egyszer lesz fentebb. A döntés, mondhatom, egyszemélyi volt, annak minden kockázatával. De végül is nem adtuk fel, és folytattuk.
B. A.: Akkor mekkora volt a céglétszám?
R. L.: A legkisebb létszámunk három-négy fő volt, és amennyire lehetett, minimalizáltuk a költségeket. Ez idő tájt ez volt a legjobb megoldás, amit választhattunk. Ismét elkezdtünk mindent újból felépíteni, apró kis sikereknek örülhettünk. 2012 körül már lehetett érezni, hogy egy újabb fellendülés jöhet, és ekkor érkezett el annak az ideje is, hogy megvalósítsuk, amit 2006-ban elterveztünk.
Ekkor még Fehérgyarmaton béreltünk egy pár ezer négyzetméteres telephelyet. 2013-ban indítottuk el a mátészalkai bázisunk kialakításának első fázisát, tulajdonképpen azt a helyet, ahol most beszélgetünk. Ez egy műhelyből, egy raktárból, egy összeszerelő csarnokból és egy fényezőüzemből állt. A második etap, egy nagyobb épület pedig 2017-ben épült meg, majd 2018-ban folytattuk a gyártó részleg bővítését. Jelenleg 4500 négyzetméter üzemi és raktárterületünk van, ami a valóságban és kapacitásban ennél többet jelent. Vásároltunk két olyan mobil polcrendszert, ami az egyik épületünkben 70, a másikban 100 százalékkal növelte meg a magasraktári raktárkapacitásunkat.
B. A.: Az infrastrukturális fejlődés mit hozott magával?
R. L.: Elindítottuk a saját gyártást, összeállítottunk egy olyan pick-up tartozékpalettát, amiről merem állítani, hogy talán Európában is, de Közép-Európában egészen biztosan egyedülálló. A saját termékeink mellett a világ legnagyobb és legkorszerűbb felépítménygyártójának a képviselete vagyunk, és az utolsó nagy európai gyártó termékeit is mi forgalmazzuk. Ezek a gyártók a pick-up piac elsődleges beszállítói, tehát azt a gyári minőséget hozzák, amit mi is képviselünk általuk.
Az igazi mérföldkövet a Maxliner történetében az jelentette, hogy elindítottuk a komplex járműépítési megoldást. Ez azt jelenti, hogy a gyárból közvetlenül hozzánk érkezik meg az autó, akár alvázas, akár platós kivitelről legyen szó, és mi a szivargyújtótól a futóműemelésig mindent megépítünk, átalakítunk rajta úgy, ahogy azt a vevő megrendelte. Biztos vagyok abban, hogy idehaza mi végeztük a legális átalakítások többségét. Vannak olyan termékcsoportok, ahol a mi cégünk az egyetlen, amelyik sorozatátépítési engedéllyel rendelkezik. Termékfejlesztésre és hatósági engedélyezésre minden évben jelentős összeget fordítunk.
A tiszta jogi helyzetnek köszönhetően szerződött partnere vagyunk több importőrnek, a Toyota Central Europe-nak, a Ford Közép-Kelet Európának, a Porsche Hungáriának, a Wallis Automotive Europe-nak.
B. A.: Ma hányan dolgoztok?
R. L.: 26-28 fő a létszámunk. Egyelőre viszont nem gondolom, hogy ezt tovább tudjuk növelni, aminek részben az az oka, hogy ez egy nagyon szűk és hullámzó piac. Szerencsére jól tudunk alkalmazkodni a hektikus körülményekhez. A stratégiánk pozitív hozadékaként ma ott tartunk, hogy a nehéz üzemi körülmények között dolgozó autóknál – legyen szó például rendőrségi, honvédségi járművekről – eljutottunk arra a szintre, hogy nem azt adjuk el, amink van, hanem azt gyártjuk és építjük meg, amire az ügyfélnek szüksége van. Hogy ez működik, azt jól példázza, hogy elnyertük a Porsche Hungária alvállalkozójaként 140 Volkswagen Amarok átépítését, de lent a műhelyben készül a Nemzeti Közművek számára kilenc darab Toyota Hilux speciális kialakítása is.
B. A.: Említetted a hektikus üzletmenetet. Ezekhez a hullámzó körülményekhez hogyan lehet alkalmazkodni? Mindig van egy B terv?
R. L.: Az én agyam harminc éve folyamatosan jár, tehát olyan nincs, hogy ne legyen még egy ötlet a fejemben. Nyilván ezeknek csak a minimális része valósul meg. De vallom, hogy egy ilyen kis családi céget két dolog tud életben tartani: az egyik a folyamatos tanulás, illetve a világ és a piac változásainak követése, a másik pedig a megújulásra való törekvés. Mindig valami újjal kell előállni. Úgy gondolom, ha ugyanazt a dolgot próbálod mindig ismételni, akkor lehet ugyan, hogy az egy pár évig működik, de egy idő után vagy az igény szűnik meg, vagy később túl sokan csinálják már, és a tortából egyre kisebb szelet jut majd.
Mi, amikor nem tudjuk kihasználni a kapacitásunkat, akkor vagy raktárra gyártunk, vagy terméket fejlesztünk, mert erre a nagy munkák idején kevesebb idő jut.
B. A.: A cég beruházásai már saját erőből készültek el?
R. L.: Nem azért feljesztettünk, mert pályázat volt, hanem azért kerestünk pályázati lehetőséget, mert beruházásokra készültünk. Az egész 2017-es projekt megvalósulásának költségvetésében elenyésző hányad volt a pályázati összeg. A legutóbbi beruházásunk, az új csarnok és a fényezőüzem bővítése kis technológiai módosítással nagyságrendileg nettó 320-330 millió forintba került. De ez ne tévesszen meg senkit, mert amikor a tulajdonviszonyok után szoktak érdeklődni, akkor mindig azt mondom, hogy a bank után rögtön én jövök. (Nevet.) Komolyra fordítva a szót, azt gondolom, hogy ma jobbak a hitellehetőségek, főleg a jól prosperáló cégek számára. Közgazdász vagyok, de nem látok a jövőbe, ám úgy vélem, egyre közelebb vagyunk ahhoz az időhöz, amikor a trend megfordul. Ma ugyan kisebb kockázatú hitelekkel lehet kölcsönhöz jutni, de ami nagyon fájó, az a forint árfolyama jóformán bármelyik valutához képest.
Importtermékeink és alapanyagaink jelentős része thaiföldi. Ugyanakkor importálunk ausztrál és amerikai termékeket is. Thaiföld a világ első pick-up gyártója és forgalmazója, csak ebből a kategóriából 550 ezer darabot adtak el a helyi piacon. Azt még hozzáteszem, hogy a teljes thaiföldi autógyártás több mint kétmillió darab. A nálunk futó pick-upok jelentős része is ott készül. Az erős piaci részesedés miatt a háttéripar egy jelentős része is odatelepült. Tehát ha pick-upról vagy annak tartozékáról beszélünk, akkor majdnem teljesen természetes, hogy az thaiföldi. Ennek több oka is van. Az első, hogy a japán gyártók megtalálták azt a politikailag stabil és nem kommunista országot, ami igazából gyarmat sem volt soha, és odatelepültek. Ebből lett az, hogy a Toyotától a Hondáig minden cég gyárt valamilyen mennyiségben autót Thaiföldön.
A thaiföldi gazdaságnak is vannak problémái, de pont az ellentéte a miénknek: ott ugyanis túl erős a nemzeti valuta, a thai baht, ami az elmúlt tíz évben a duplájára erősödött. Ez minket fájóan érint, mert az üzletre mért hatását igen nehéz már érvényesíteni az árainkban. A helyzetet tovább nehezíti a kínai tömeggyártás erősödése. Hiába a gyengébb minőség, ezzel a problémával nekünk is szembe kell néznünk. Az anomália az, amikor szembesülsz azzal, hogy amerikai céggel szerződsz, és az áru Kínából érkezik. Szóval órákig lehetne ragozni az ilyen és ehhez hasonló történetek sokszínűségét. Egy biztos, hogy az aftermarket piac jelentős befolyásoló és nem mellesleg megtévesztő tényező is, már ami a minőséget illeti.
B. A.: Hagyjuk most a közgazdaságtant, és egy gondolat erejéig engedd meg, hogy kicsit emocionálisabb húrokat pengessek. Nem akarom, hogy megkövezzenek, de kíváncsi vagyok arra, hogy a térségi elhelyezkedésből származott-e valami hátrányotok, vagy előfordult-e miatta negatív megítélés. Korábban nem volt túl jó PR-ja a városnak. Nem volt nehezebb elindulni innen?
R. L.: Értem, mi a kérdés, és nem is sértődöm meg, hiszen tények vannak. Az, hogy itt kezdtem el felépíteni a jövőmet, a lokálpatriotizmusomnak köszönhető, ami a gyökerek és a természet szeretetéből adódik. Ha nem itt élnék, akkor is visszajárnék. A szatmári táj, a folyó és a sok holtág semmivel nem összehasonlítható a számomra. Én imádom. Nyilván, ha egy hegyi embert elvinnél az alföldre, az soha az életben nem fogja megszokni a végtelen síkságot, és fordítva is így van. De ha már valamilyen szinten a lokálpatriotizmusnál tartunk, akkor mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy ahol most mi vagyunk, az az ország első ipari parkjai között van. Mátészalka az ország első települése, ahol a 19. század végén először felgyulladt a villany a háztartásokban. Arról nem is beszélve, hogy Európa optikai fellegvára is, ahol a Magyar Optikai Művek egyik nagy egysége üzemel, és kisebb részben még ma is prosperál, más hasonló profilú – például a Zeiss – cégekkel egyetemben. A rossz megítélését az egykori feketevonatnak köszönheti, aminek itt volt a végállomása. De ma már ez csak a múlt.
A kérdés érzelmi oldalán túl, mondhatni, edzettebbé tett az a küzdelem, hogy Mátészalkáról és Fehérgyarmatról építettem fel egy ilyen céget. Nyilván mérlegre tettem más a kockázati tényezőket is. A mai napig jó érzéssel tölt el, ha egy ügyfél többszáz kilométerről is személyesen hozzánk jön el egy autó átalakításra.
B. A.: Hétköznapi nyelven: szólva olcsóbb itt?
R. L.: Először azt hittem – ez a tévedéseim egyike. (Mosolyog.) Valamelyest olcsóbb ugyan, az ingatlanárakat nézve, de ha megtérülést nézek, akkor drágább itt. Talán a munkabér minimálisan alacsonyabb, mint Budapesten vagy annak vonzáskörzetében, de ez sem minden tekintetben igaz. A szakembereket itt is meg kell fizetni. Több pro és kontra felsorolható a vidéki székhelyválasztással kapcsolatban.
Az élet mindig felkínál páratlan lehetőségeket, nekem például azt, hogy Amerikában vihettem volna tovább egy vállalkozást. Nem mertem felvállalni, mert nem tudtam eldönteni, hogy ezzel jót vagy rosszat teszek-e a gyerekeimnek.
B. A.: Hány gyereked van?
R. L.: Kettő, egy lányom és egy fiam. A lányom 2018-ban végzett nemzetközi gazdálkodási szakon, a fiam másodéves az egyetemen, programozónak tanul. A lányom egyébként itt dolgozik a cégnél, tanulja azt, amit az iskolában nem tanítanak meg és természetesen tapasztalatot is szerez.
B. A.: Szeretnéd, hogy tovább vigyék a vállalkozást?
R. L.: Természetesen nincsenek idekötve, és ha úgy alakul, nem is lesz kötelező a családi vállalkozásban dolgozniuk. De a lelkem mélyén nagyon szeretném, ha tovább vinnék a boltot. Sokat elmélkedem ezen. Egy kicsit tudományosan is foglalkoztam a family business és az úgynevezett átörökítés kérdésével. Sőt elvégeztem egy MBA-t is, hogy a családi vállalkozások problémáinak tudományos megközelítését és a válságmenedzselést jobban megismerjem. Ha belegondolunk, akkor ma azt láthatjuk, hogy a rendszerváltás időszakában létrejövő vállalkozások tulajdonosainak java része már a hetvenes éveiben jár. Az ismeretségi körömben nem egy olyan élethelyzetet látok, ahol ez a probléma húsbavágó kérdésként jelentkezik, mert az új generáció nem akar az ősök nyomdokaiba lépni.
Ez egyfelől egy érzelmi kérdés, hiszen egy élet munkájáról van szó, aminek a folytatása bizonytalan, ha nem viszik tovább. Nyilván mindennek van egy értéke, egy cégnek is, amit el lehet adni, a vagyont pedig fel lehet osztani. Ugyanakkor ez a pénz egy idő után elfogyhat. Ha az utódok tovább tudják működtetni a vállalkozásokat, akkor az még generációkat eltarthat, és tud tovább fejlődni. Mélyebben beleásva magam a dologba, az látszik, hogy a negyvenes évek környékén, a második világháború után a családi cégek története véget ért. Ez a tradíció tetszhalott állapotba került az elkövetkező hetven évre, ami egyben a jelenség kultúrájának elsorvadását is jelentette.
Én egyébként kötöttem a gyerekeimmel egy „megállapodást”, mert ők eredetileg külföldön vagy Budapesten képzelték el a jövőjük folytatását. A lányommal az egyezségünk arról szól, hogy dolgozik a cégünknél, és megtanulja azt, amit csak a gyakorlatban lehet igazából elsajátítani, azután dönt.
B. A.: A szüleid mivel foglalkoztak egyébként?
R. L.: Édesapám vasutas volt, az édesanyám postás, szóval, ha én ne adj’ isten, rendőr lettem volna, akkor kiadtuk volna a nagy ívű mondás klasszikus hármasát. (Nevet.) A viccet félretéve: amióta az eszemet tudom, a szüleim mindig csináltak valamit a munka mellett. Az édesapám komolyan méhészkedett, ami már tradíció a családunkban, mivel négy-öt generációra visszavezethető ez a tevékenység.
B. A.: Hogyan regenerálódsz általában a munka után?
R. L.: Talán mondanom sem kell, hogy imádok horgászni, hiszen ez a sok víz a környezetemben szinte vonzza ezt a hobbit. Emellett a kert is kikapcsol, ahogy az olvasás is. Viszont ez utóbbi csak akkor hatékony pihenés, ha nincsen túl sok dolog a fejemben. Ha van, akkor öt oldal után visszakapcsolok munkaüzemmódba. A cég profiljával együtt jár a sok utazás, ilyenkor igyekszem a kellemeset a hasznossal összefésülni.
B. A.: Hallgatva téged, úgy érzem, a klasszikus vállalkozói sorsot élted, amelyben minden megvolt, és ami bizonyos tekintetben ellenállóvá is teszi az embert. Fel tud még idegesíteni valami?
R. L.: Természetesen fel tud, bár az elmúlt húsz év valóban harcedzetté tett. Az olyan szavak, mint a „szerintem”, „ő azt mondta”, a „nem én voltam”, a „tökéletes” és az „így szoktuk” kifejezések időnként kihoznak a sodromból, mert a hibák nagy része valahol ezekre vezethető vissza.
B. A.: Volt már szó B tervről, öröklésről. Hogyan látod a jövőt?
R. L.: Közhelyszerű, de annyira felgyorsult minden, hogy folyamatosan tanulni kell és haladni a korral, mert ami ma helytálló, az holnapra már elavul. Hiába az egykor jól elsajátított tudás, ma már ezzel nem lehet életben maradni, csak a megszerzett tapasztalat segíthet, de az is csak akkor, ha képezi mellé magát az ember. Az, hogy ma van piaca a pick-up kiegészítőknek, nem jelenti azt, hogy pár év múlva is lesz.
Vannak nagyon távlati terveim, de inkább a közeljövővel érdemes foglalkozni. És most ne beszéljünk a jó eséllyel bekövetkező válságról, és ne beszéljünk a gazdasági problémákról. Önmagában a környezetvédelmi előírások szigorodása akkora csapást mérhet erre az iparágra, ami szerintem igazából még nem is tudatosult az emberekben. A változtatások, legyenek azok akármilyen kicsik, elő fognak idézni egyfajta pillangóeffektust, ami minden bizonnyal ránk is kihat majd. De erre mindenképpen fel lehet készülni. Nekünk egyelőre szerencsénk van, hiszen azok az autók, amelyekkel dolgozunk, teherautóknak számítanak, és rájuk egyelőre nem vonatkoznak „olyan szigorú” szabályozások, mint a személygépkocsikra. De ez csak egy átmeneti állapot.
Bízom benne, hogy ezzel a vállalkozói szemlélettel, növekvő kapacitásunkkal, a folyamatosan bővülő termékpalettával és komplex szolgáltatásainkkal a Maxliner hosszú évekig befolyásos szereplője lesz a pick-up piacnak.
