Kezdőlap Magazin 2019 Az óraépítő

Az óraépítő

264
0

Szerintem nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, tízből kilenc pasinak óramániája van. Ha az illető nem is mániákus, egy jó óra akkor is megdobbantja a szívét csakúgy, mint mondjuk egy jó autó látványa. Ez a velünk született rajongás azonban a legritkább esetben fajul el odáig, hogy nekiálljunk órát készíteni. Legalábbis többségünknél egészen biztosan nem. Persze ahogy mondani szokás, kivételek mindig akadnak. Varga Balázs is egy ilyen kivétel.

Varga Balázs óraépítő

Sokat vacilláltam azon, hogyan lehetne aposztrofálni Varga Balázs történetét. Azt is írhatnám, hogy elképesztő pályafutás, ami a maga vargabetűit leírva tulajdonképpen a véletlenek sorozatán keresztül teljesedik ki, és válik mára egyfajta különleges karrierré.
A harmincas éveinek vége felé járó fiatalember fotóskofferszerű táskával érkezik. Az interjúnk után még tárgyalni megy, ezért a nagy cókmók a kezében, ami – mint kiderül – nem más, mint egy mini óraszalon. A kis bőröndben bársonyos gondoskodásban egymás mellett sorakoznak az elkészült alkotások, amik mellé megannyi sokat látott és különleges alkatrész társul.
Bevallom, némi feszengést érzek a beszélgetésünk első perceiben. Ez talán egyfelől annak szólhat, hogy nem is tudja, milyen messziről indítsa történetét, másfelől pedig annak a szerény és ki nem mondott megállapításnak, hogy ő tulajdonképpen szakképzettség nélkül lett az órásszakma egyfajta szürke eminenciása. Végül is a balassagyarmati gyökereitől indulunk.

Varga Balázs óraépítő

Barna András (B.A.): Klasszikus esetben az lenne az első kérdés, hogy lettél te órakészítő, és elő is fog jönni ez a kérdés is a diskurzusunk során. De igazából te kezdetben nem is errefelé vetted az irányt. Hanem merre?

Varga Balázs (V.B.): Kicsit ellentmondásos módon, annak ellenére, hogy mindig is vonzott a mérnöki pálya, német nyelvtanárnak készültem, de elbuktam a szigorlaton, ami némileg a kedvemet is szegte, így nem folytattam tovább ezt a vonalat. Inkább édesapám nyomdokaiba léptem, aki munkavédelmi szakmérnök, többszörös szakértő, és igen magas szinten is végezte és végzi a munkáját. Mondjuk úgy, hogy beálltam mellé az iskola után. Tulajdonképpen érdekelt is ez a terület, ami feltételezhetően annak is volt köszönhető, hogy gyerekkoromban milliószor bementem vele dolgozni, ha úgy adódott. Ez volt az első munkahelyem, és bíztam abban, hogy itt majd el tudom indítani az életemet. Az itteni munka azonban csak félsiker volt, mellette mindenféle egyéb dolgot is elvállaltam, hogy kiegészítsem a fizetésemet. Aztán később a cégnél, ahol külsősként dolgoztunk, kiírtak egy pályázatot, ahol én futottam be nyertesként. Így lettem egy nagyvállalat országos munkavédelmi vezetője.

Varga Balázs óraépítő
Az új munkaköröm rendkívül stresszes volt, két gyárért is feleltem, és szinte egyedül csináltam mindent. Néha azt éreztem, hogy nem munkavédelmis vagyok, hanem egy Excel-tábla-menedzser. A helyzetet úgy próbáltam meg orvosolni, hogy elkezdtem keresni valami olyan dolgot, amivel teljesen ki tudom kapcsolni az agyam.

B.A.: És mire jutottál?

V.B.: Mindenfélére gondoltam, végül eszembe jutott, hogy nagyjából hatéves koromban megjavítottam a nagymamám csörgőóráját. Nem tudom, hogyan sikerült, de valószínűleg ez mellékes is. A sikerélmény viszont megmaradt az emlékeimben, és új erőre kapott bennem. Ennek az emléknek a nyomán elkezdtem felújítgatni mindenféle régi órát, persze nem bonyolódtam nagy mélységekbe, az esztétikai megújítás volt a cél. Az elején az egész nem szólt másról, mint a kikapcsolódásról, csak jóval később kezdtem el azon gondolkozni, hogyan lehetne ebből egy kis pénzt csinálni. De még ekkor sem igazából az üzleti része vonzott a dolognak, hanem inkább a kihívást kerestem a munkában. Jellemzően először az ismeretségi körömből kerültek ki a munkáim, később az interneten kutakodtam, és pár ezer forintos órákat vásároltam, amiket felújítottam.

Varga Balázs óraépítő

B.A.: Mi volt a következő lépcső?

V.B.: Később, amikor ez már úgy-ahogy ment, elkezdtem olyan órákat is keresni, amiket itthon nem lehetett kapni. Ezek alapvetően orosz órák voltak. Felvettem a kapcsolatot különböző orosz cégekkel, és onnan hozattam be olyan, viszonylag kis értékű időmérőket, amiket az európai piacon nem lehetett kapni. Mindez úgy bonyolódott, hogy egy kukkot sem beszéltem oroszul, az ottaniak pedig angolul. Szóval kalandos volt a levelezés e tekintetben, magyarról angolra, onnan oroszra és vissza. Őrülten kaotikus volt. (nevet)
Mindeközben elkezdtem gyűjteni a régi szovjet zsebórákat, a Molnijákat. Egyszer az jutott eszembe, hogy ezek az órák olyan jó méretűek és szépek, hogy simán elmennének akár még karórának is. Elkezdtem utánanézni az interneten, létezik-e ilyen beépíthetőség. Először a magyar oldalakon, ott nem volt találat, viszont az angol nyelvű keresés már hozott sikereket. Ez lendületet adott ahhoz, hogy én is megpróbáljam. Fél évig készültem fel az első beépítési folyamatra, és egy másik fél év volt, mire ez el is készült. Az is az igazsághoz tartozik, hogy egy órástól kértem segítséget, aki a dolog oroszlánrészét elvégezte. Ekkor én még tulajdonképpen csak az ötletgazda voltam. Két-három napi viselés után egészen konkrétan a kezemről vették meg az órát a munkahelyemen, egy olyan áron, ami mindenféle realitást nélkülözött.

B.A.: Hányat írunk ekkor?

V.B.: Ha jól emlékszem, ez 2012 tájékán volt. De ugye megint nem volt órám, úgyhogy nekiálltam a következőnek. Ennél viszont már megfordultak az arányok, és javarészt én csináltam mindent. Elkészült, megint boldog voltam, de csak két napig, mert megint megvették a kezemről. Akkor jöttem rá, hogy én itt valamibe nagyon beletenyereltem.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt, előttem is voltak már olyanok, akik hasonló beépítésekkel foglalkoztak, csak én nem találtam rájuk valamiért.

 

Ez volt az a választóvonal, amikor komolyabban elkezdtem foglalkozni a dologgal, olyannyira, hogy néhány hónappal később otthagytam a munkahelyemet, és megalapítottam a cégemet is óragyártásra. Ez utóbbi is kalandos volt, ugyanis én nem vagyok órás. Úgy emlékszem arra a napra, mintha ma lenne. Álltam a hivatali ablak előtt, és azon „totóztunk” az ügyintéző hölggyel, hogy minek nevezzük a tevékenységemet. Kiderült, hogy az óragyártáshoz nem kell órás végzettségűnek lenni, viszont ahhoz kell, ha mondjuk elemet akarok cserélni. Kicsit nehezen volt érhető ez számomra, de a lényeg az volt, hogy a probléma megoldódott és eleve erre a tevékenységre szerettem volna kiváltani az engedélyt.

B.A.: Nem volt túl bátor dolog 19-re lapot húzni, és mindent felégetve egy teljesen új irányba elindulni?

V.B.: De, egy bizonyos fokig meg is lett a böjtje a dolognak. Két pokoli év következett, hiszen munkahelyem már nem volt, de még nem ismert senki.

B.A.: Nem gondoltál arra, hogy társulj?

V.B.: Voltak lehetőségeim arra, hogy befektetőkkel társuljak, volt közöttük például egy hihetetlenül jólelkű, becsületes ember és egészen biztosan nem klasszikus befektetőként állt volna hozzá a dologhoz (mellesleg azóta is a visszatérő vásárlóim között van). Nehéz szívvel – mert akkor nagyon jól jött volna bármilyen segítség – több embernek is nemet mondtam. A makacsságomnak az volt az oka, hogy a kezdetek kezdetén elhatároztam, hogy ezt egyedül fogom végigcsinálni. Mégpedig azért, hogy ha egyszer valaki vagy valakik megkérnek arra, hogy meséljem el a történetem, akkor el tudjam mondani nekik, hogy én ezt az egész vállalkozást – ami tulajdonképpen egy stresszkezelő bohém dolog volt – húszezer forintból indítottam el annak idején. Erre nagyon büszke vagyok. Egyfelől azért, mert nagyon jó ezt kimondani, másfelől meg azért, hogy ha valaki ezt a történetet egy rossz időszakában hallja, akkor tudjon ebből valamit meríteni. Hozzátéve azt, hogy úgy építettem fel ezt az egészet, ahogy tudtam, a maga hibáival együtt. És ez igaz a weboldalkészítéstől kezdve az alkatrészbeszerzésig mindenre.

B.A.: A két sötét év után hogyan láttad meg az alagút végét?

V.B.: Saját márkás órákat szerettem volna készíteni, így jött létre a Phestom, mely márkanév tulajdonképpen egy mozaikszó. Megjegyzem, hogy a Phestom szóban, a márka logójában és a cégemben is minden apró részletnek van valami jelentősége. Először a Molnijákból, pilóta jellegű számlappal csináltam órákat. A logómban a szárnyas motívum tehát a repülésre utal, a közepén a „dp” elem pedig egy szimbolika, ami egybeolvasva ötvözi a múltat fémjelző orosz F betűt, és nem mellesleg az angol főnix szó kezdőbetűjét is jelzi.

Varga Balázs óraépítő

B.A.: Az alagút végét tehát az jelentette, hogy elkezdtél saját márkás órákat készíteni?

V.B.: Nem, sajnos nem. Építettem néhány darabot, volt is belőle készletem, de be kellett látnom, hogy nem ismernek. A zsebóra-beépítéses megkereséseim tartottak úgy-ahogy életben, és nem utolsósorban a szüleim, akik nagyon hittek bennem és ebben a dologban is. Mindennek ellenére, hogy őszinte legyek, a második év végén már erősen gondolkoztam egy B terven is.
Hogy az áttörés mikor következett be, azt valójában nem is tudom. Egy biztos, hogy volt egy vevőm, aki egyszerre megvette két órámat is. Tulajdonképpen ez a két óra húzott ki a slamasztikából, ezután kezdett arra tőkém lenni, hogy tényleg el tudjak kezdeni az egésszel normálisan foglalkozni.

B.A.: Szájhagyomány útján terjedtél, ha lehet ezt így mondani?

V.B.: Igen, abszolút. A legritkább esetben hirdetem magam, mert magamévá tettem egy Horatius-idézetet, ami egyben a filozófiámmá is lett: „Az alkotót alkotása dicséri.” Úgy gondolom, hogy ha valami jó, akkor ahhoz nem reklám kell, hanem ajánlás. Ezért a gondolatért minden bizonnyal számos marketinges megkövezne. Talán ez alól az adhat felmentést, hogy én nem vagyok egy üzletember, hanem csak egy vidéki srác, aki szeretett volna elérni valamit, és úgy érzi, hogy most eljutott egy olyan szintre, ami már nagyjából az, amit ő gondolt. Ma ott tartok, hogy határaimat feszegetem.

Varga Balázs óraépítő

B.A.: Ma mi az irány? Leporoltad a saját márkát, vagy másra koncentrálsz?

V.B.: Az irány kettős. Egyfelől megy a zsebóra-beépítés, aminél most a minél több kézimunka lett a fő csapásirány. Másfelől a saját márkán is folyamatosan dolgozom, aminek a keretei között több projekt is zajlik. Ennek egyik gyümölcse a kezemen látható expedíciós óra, ami egy valódi túlélő időmérő. Tényleg túlélő órának terveztem, ugyanis rendkívül komplex körülmények között kellett volna működnie; őserdőben, sivatagban és az antarktiszi körülmények között is. Ennél az óránál nemcsak a méret és a külső védelem kitalálása volt a kihívás, hanem a speciális belső rész elkészítése is. Tudni kell, hogy minden szerkezet egy optimális hőmérséklet-tartományban szeret vagy tud igazán jól működni. Nagy hőingadozás esetén elfordulhatnak problémák. Tehát a feladat összefoglalva az volt, hogy az óra szélsőséges körülmények között is működni tudjon, és kellően védett legyen.

Varga Balázs óraépítő
Az óra teljes tesztje még nem volt meg, de azt már tudjuk, hogy a meleget igen jól bírja. Ebben az órában az az unikális dolog, hogy van benne egy, a test melegétől működő adaptív hőpajzs, ami teljesen passzív módon egy mikroklímát hoz létre a belső térben. Ez egyébként egy nagyon egyszerű fizikai elven alapuló technológia, csak bonyolultan hangzik, és nem mellesleg jól is. (nevet) A megoldással egyébként rögtön két legyet ütünk egy csapásra, mivel ezzel a technikával az ütéscsillapítást is megoldottuk. Egyet viszont nem lehet elmondani az óráról, mégpedig azt, hogy szép lenne, viszont jó vagy jó lesz, annak ellenére, hogy ennek a fejlesztésével most leálltam.

B.A.: Milyen szerkezet van benne?

V.B.: Ebben kifejezetten kérésre egy kvarcszerkezet van, de én automatával gondoltam eredetileg, amiben fogaskerekek, olajok vannak. A kvarcszerkezet azért lett benne tulajdonképpen, mert az eredeti tervek szerint nem lett volna semmilyen más időmérő a túrázónál, csak az az óra, ami a kezén van. Ez a végén azért dőlt meg, mert biztonsági okokból kapott még egy műholdas telefont is, ami viszont mutatja az időt. Nem kockáztathattuk azt, hogy ha valami közbejön, akkor lekési a rá váró repülőt.

Varga Balázs óraépítő

B.A: Ezek szerint maradtak a zsebóra-beépítések?

V.B.: Részben, de itt is prioritást kellett váltanom, mert nagyon sok munkám lett. Nem feltétlenül volumenben kell érteni, hanem munkaórában kellett az energiáimat átcsoportosítani. Erre azért volt szükség, mert egy napon azon kaptam magam, hogy szinte csak lupén keresztül látom a családomat és a kisfiamat.

B.A.: Hány munkaórát vesz igénybe egy zsebóra átalakítása?

V.B.: Legkevesebb 30 órát tölt az asztalomon több fázisban, de az szinte mindennek az alapja, mondhatni a legegyszerűbb változat. Ha minden résztvevő munkáját számoljuk, akkor 45-50-ről beszélünk és ez eloszlik nagyjából másfél-két hónapra. Az eddigi legkomolyabb elkészítése 320 aktív munkaórát vett igénybe.

B.A.: Egy nap mennyit lehet fölötte görnyedni?

V.B.: Ez sok mindentől függ, nagyjából 10-12 órát, de lehet, hogy ezalatt csak egyetlen alkatrészt készítek el. De ezt sem lehet egyfolytában, mert minél jobban koncentrálok és fáradok, annál nagyobb a hibázási lehetőség, és akkor kezdhetek mindent elölről. A szemterhelésről nem is beszélve. Én legtöbbször szabad szemmel dolgozom, de ha lupé van rajtam és szerszámkeresésre felnyitom a másik szemem, és nagyjából három percig nyitva van, akkor olyan fejfájást sikerül összeszednem, hogy aznapra meghalt a munka.

Varga Balázs óraépítő

B.A.: Az elején kiderült, hogy nem vagy órás. Hogyan fogadott be ennek ellenére az órásszakma?

V.B.: Én nem veszem el egy órás munkáját sem, és mindig megadtam nekik a tiszteletet. Magam is dolgozom órásmesterrel. Benne vagyok például Vályi Huba tanár úr csoportjában, ami egy órás szakmai fórum, és ahova meghívtak egyébként. Mindenki tudja rólam, hogy nem vagyok órás. Úgy vélem, bármelyik szakmabeli érzi, hogy megfelelő alázattal kezelem a helyzetet. Nem vagyok rest kérdezni, érdeklődni. Nincsen egyetlen olyan pillanat sem, amikor azt érezhetné bárki is, hogy én egy órásnál többet tudok.

B.A.: Banális kérdés következik: de azért meg tudsz javítani egy órát?

V.B.: Igen, ma már meg tudok, de az sem titok, hogy mindezt autodidakta módon tanultam meg, a legkülönbözőbb módokon, ha kellett, YouTube-videóról. Kétségtelen, hogy ezt jó néhány orosz szerkezet bánta. (nevet) Ma már bátrabban belenyúlok egy bonyolultabb órába is, de van néhány olyan márka, amihez még mindig nem érzem magam elég felnőttnek.
Most úgy néz ki, hogy teljesülhet egy álmom, és építhetek egy Patek Philippe-et, ami számomra az órák etalonja.

Varga Balázs óraépítő

B.A.: Mit takar jelen esetben ez az átépítés?

V.B.: Egy Patek Philippe zsebóraszerkezetet építenék át karóratokba. A megbízó kifejezetten arra kért, hogy mindent tegyünk bele a projektbe, amire a Phestom jelenleg képes, de nyilván maradjunk a jó ízlés határain belül. Túl egy szakmai vágy beteljesülésén, ez egy presztízsmunka is, amiben az ember meg tudja mutatni, hogy mire képes. Ez egy nagyon fontos dolog, és nem a pénzről szól.

B.A.: Képzeletben már most hallom a hozzáértők felzúdulását, úgyhogy a legnagyobb tisztelet mellett meg kell kérdeznem, hogy miért jó egy zsebórát karórává alakítani. A te részedet még értem, mert ez egy technikai bravúr és az önmegvalósítás egy fajtája, de a viselőjének?

V.B.: A tudat, az, hogy egy antik órát hord a kezén egy olyan korszakból, amikor karóra még nem létezett, ez egy erős motiváció lehet. Régebben azt gondoltam, hogy azért, mert mostanában a nagyméretű órák a divatosak, de egyre többen keresnek kisebbet is, tehát ez megdőlni látszik.

Varga Balázs óraépítő
Az engem illető részben van igazságod, hiszen az alkotói vágy és a végtermékben megtestesülő sikerélmény nálam így teljesedik ki. Mindennek ellenére azt gondolom, hogy amit én megcsinálok, azt elvileg bárki más is meg tudná csinálni. Emiatt ásom bele magam olyan dolgokba, amik speciálisak, és csak rám jellemzőek. Azt remélem, hogy ettől az egyediségtől gondolja majd valaki, hogy adott esetben engem keres meg, ha beépítést akar csináltatni, vagy éppen a saját márkámból akar vásárolni egy darabot. Csak példaként: 2017-ben húsz egyedi fejlesztésem volt, amiből mondjuk ötöt-hatot észre lehet venni bárkinek, van újabb öt-hat, amit csak hozzáértő szemmel lehet, és van még mellette nyolc olyan, amit csak én tudok.

Varga Balázs óraépítő
Számomra tehát az a fontos, hogy az óráim a rám jellemző stílust, gondosságot és technikai megoldásokat adják vissza, függetlenül attól, hogy zsebóra-átépítésről vagy pedig saját márkás fejlesztésről legyen szó. A visszajelzések pedig egyértelműen azt igazolják vissza, hogy e tekintetben jó úton járok. Szó esett az elején arról, hogy jelenleg a határaimat feszegetem. Egészen pontosan viszont inkább a jelenleg használt technológia határait értem el, amit már csak egy nagyobb, látványosabb ugrással tudok átlépni. Aki ismer, tudja, hogy amikor ilyet mondok, akkor már régen túlvagyok a gondolati szakaszon. Legközelebb talán már erről fogunk beszélgetni.