Tomán Szabina személyében új taggal bővült az RTL Klub Cápák között második évadának befektetői csapata. A Dreamteam cápanője bevallottan sokáig nem nézett túl szűkebb hazája, Tatabánya határán, egészen addig, amíg egy nap a szó valós és átvitt értelmében meg nem kopogtatta a vállát egy lehetőség. Életútja akár a szegény ember legkisebb gyerekének története is lehetne.
lllusztris budai környezetben található Szabina cégének központja. Aki még nem járt itt, az teljes joggal gondolhatná azt, hogy ide belépve míves irodák sora fogadja majd, azonban ez csak félig igaz. Ugyanis az épületet körülölelő zöld pázsitszőnyeg egy roppant elegáns üzlet előszobája. Ha nem tudnám, hova jövök, akár azt is gondolhatnám, hogy ékszerboltban vagyok. A pillanatnyi lányos zavar egész biztosan látszik rajtam, de a kolléganők gyorsan oldják a helyzetet, hellyel kínálnak, amíg Szabinának szólnak. Ahogy leülök, szinte állhatok is fel, vendéglátóm már meg is érkezett. Szabina le sem tagadhatná energikusságát, nagy lendülettel jön, szerintem a föld fölött jár, úgy suhan. Úgy érzem, örök mosoly van az arcán, belépőjében sokkal inkább a vidám bohémság a tetten érhető, mintsem az üzletasszonyi attitűd.
Az irodájába invitál, így van időm körbenézni a helyiségben, melynek enteriőrje tökéletes összhangban áll az üzletdizájnnal. Bármiben le merném fogadni, hogy nem találnék itt egyetlen olyan motívumot sem, amihez ne lenne köze.
Némiképp szimbolikus módon a beszélgetésünk a fotózás miatt a csúcson – az épület tetején –kezdődik, pedig a Szabina története egészen lentről indul.
Barna András (B. A.): Egy-két üdítő kivételtől eltekintve az a tapasztalatom, hogy leginkább a bulvár vett téged a tollára. Így, amikor summáztam az olvasottakat, akkor az volt az érzésem, hogy nagyon sok mindent meg lehet tudni rólad, de valahogy mégis keveset. Honnan indult a kezdetek kezdete?
Tomán Szabina (T. SZ.): Elég hamar felnőtté váltam, illetve váltunk a testvéreimmel együtt. Tatabányán születtem, és itt is éltem tizenhat éves koromig. A szüleim elváltak, édesanyám egyedül nevelt bennünket. Sajnos nagyon hamar elment, de nagyon boldog vagyok, hogy az egyik unokájával, Amirával a nagyobbik lányommal még tudott találkozni. Ezek után a családi egységet a testvéreim jelentették.
B. A.: A testvéreid hogyan élik meg a sikereidet?
T. SZ.: Nagyon támogatóak. A bátyám nem, de a nővérem itt dolgozik nálam, ő a logisztikai vezetőm, és emellett a legfőbb bizalmasom és bástyám. Úgy vélem, mind a mai napig megmaradtunk annak a családnak, amilyenek mindig is voltunk, talán ezt jól fémjelzi az is, hogy ha együtt vagyunk, soha nem beszélgetünk a munkáról.
B. A.: Modellként indult a pályád, ez kislányos vágy volt a részedről, vagy volt emögött valami megbúvó exhibicionizmus?
T. SZ.: Áhh, egyáltalán nem! Sőt több generációra visszamenőleg a családunkban sem volt olyan, aki közel állt volna ehhez a világhoz, nemhogy a színpadhoz. Sokkal prózaibb jövőt képzeltem el magamnak. Kereskedelmi iskolába jártam, és azt gondoltam, hogy egyszer majd lesz egy kis közértem Tatabányán, amit majd jól elvezetgetek. Az pedig a legmerészebb álmaimban sem fordult meg, hogy elmenjek innen, nemhogy az, hogy a jó sorsnak köszönhetően egyszer majd bejárom a fél világot.
B. A.: Hol kezdődött a „mese”?
T. SZ.: Az utcán. Megszólított egy Haász Sándor nevű srác, aki Tatabányán modellügynökséget akart csinálni, és ő kapacitált engem, hogy nekem itt lehetne keresnivalóm. Engem annyira nem érdekelt a dolog, hogy többször is legyintettem erre az egészre. Viszont ő annyira állhatatos volt a kérdésben, hogy a végén adtam a dolognak egy esélyt. Ezek után nevezett be az „Év arca” versenyre, ahol második helyezett lettem, és aminek folyományaként szinte azonnal kaptam egy római megbízást.
B. A.: Nem féltél tizenhat évesen?
T. SZ.: Az események annyira gyors egymásutánban történtek, hogy szerintem megijedni sem volt időm. Tulajdonképpen egyik nap még útlevelem sem volt, másnap pedig már azon kaptam magam, hogy ott ülök egy Rómába tartó repülőgépen úgy, hogy nem beszélem a nyelvet, nem tudom, ki fog várni, és sorolhatnám a rizikófaktorokat. Azóta többször is belegondolok abba, hogy ha ma ugyanezt a lányom megcsinálná, akkor mit is mondanék neki.
B. A.: Ha már az anyai aggódást említetted, a te édesanyád mit szólt ehhez az egészhez?
T. SZ.: Ő pontosan ugyanúgy nem tudott a modellvilágról semmit, ahogy én, és sem közel, sem távol nem volt olyan, aki elmondhatta volna, hogy erre vagy arra oda kell figyelni. Így aztán azt mondta: próbáld ki, és jelentsd, hogy mi újság. Azt azért hozzá kell tennem, hogy három gyerek után az anyukám kellően edzett volt, és ismert eléggé ahhoz, hogy tudja, a jég hátán is megélek. (Nevet.)
B. A.: Annyi mindent hallani a modellszakmáról, ráadásul ehhez még egy sor sztereotípia is társul. Mindemellett van, akit tönkretesz vagy megesz a siker, ami sok esetben káros szenvedélyektől sem mentes. Te hogyan tudtad kikerülni ezeket a buktatókat?
T. SZ.: Én már gyerekkoromban is nagyon céltudatos voltam, és amikor ebbe belevágtam, akkor is pontosan tudtam, hogy mit szeretnék. Egész egyszerűen felvázoltam magamban a lehetőségek egész sorát, hogy mint modell mit érhetek el. Nekem az volt a célom elsődlegesen, hogy ezzel a munkával pénzt keressek. Amikor már profiként mozogtam ebben a világban, akkor pedig kis célokat tűztem ki magam elé, például olyanokat, hogy melyik fotóssal, tervezővel vagy sminkessel szeretnék együtt dolgozni. Az is tény, hogy a divatvilágot semmilyen szempontból nem vették olyan komolyan, mint például manapság. Ezzel szemben napjainkban azt láthatjuk, hogy az óriási divatházak körül hatalmas pénz és befolyás összpontosul.
A modellszakma nagyon sokszor megkapta korábban, hogy ez milyen könnyű dolog, mert nekünk csak jönni-menni és mosolyogni kell, de ez egyáltalán nincs így. Én kis túlzással azt mondhatom, hogy a hajtás miatt sokszor azt sem tudtam, hogy melyik városban ébredek fel, mert a reggeli fotózás után már szálltam is a repülőre és mentem át egy másik helyszínre, utána pedig egy harmadikra, mindezt úgy, hogy nem voltam még húszéves, és nem volt mellett senki, és mindent magamnak kellett elintéznem, megoldanom. Egyébként ez az időszak volt életem egyik legjobb tréningje, ahol megtanultam nemcsak rendezni a soraimat, hanem azt is, hogy mindig előre tudjak gondolkozni.
B. A.: Tudvalevő, hogy a modellszakmában, egy bizonyos kor fölött illik a hogyan továbbon gondolkozni. Ha már a céltudatosságodat említetted, akkor te is már menet közben nagyjából tudtad, hogy merre fogsz menni, ha abbahagyod?
T. SZ.: Igen, és tulajdonképpen elég hamar, már huszonöt éves koromban abbahagytam a modellkedést. A pályám alatt ugyanis én annyira intenzíven és sokat utaztam, hogy úgy éreztem, belefáradtam egy kicsit ebbe az egészbe. Másfelől ez idő alatt egy sor klasszikus élmény kimaradt az életemből, például a gyerekkori barátaim elkoptak, hogy csak egyet említsek. Persze eközben a világ minden táján szereztem újakat is, de azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy az már csak a távolság miatt is egy más minőség.
B. A.: Magányos voltál?
T. SZ.: Igen, amolyan társas magányban éltem, ugyanis a munkahelyi csapat szinte állandóan, városról városra, országról országra változott, így tulajdonképpen mindig én voltam az új, akinek ebbe a közegbe bele kellett simulnia. Szóval ebből a szempontból ez egy igen labilis szakma.
B. A.: Ott tartottunk, hogy huszonöt évesen abbahagytad a modellkedést…
T. SZ.: Hazajöttem, és férjhez mentem. Ahogy az előbb is említettem, a kifutón eltöltött bő nyolc év alatt annyit jöttem-mentem és alkalmazkodtam, hogy nagyon vágytam már a magam biztonságára és életére, saját családra, saját otthonra, saját házra, az ezt nyújtó kohézióra.
B. A.: Mondhatjuk, hogy a modellkedés után megérkeztél egy általad vágyott helyzetbe, életbe?
T. SZ.: Részint igen, részint nem, hiszen én is elváltam. De ennek ellenére összességében a családról, a házasság intézményéről, az alapértékekről ugyanazt vallom ma is, mint a kezdetek kezdetén, de nyilván elérkezik az a pillanat, amikor racionális döntést kell hozni, és az nem filozofikus alapon születik.
B. A.: Ez egy szép lezárása volt ennek a gondolatnak, viszont maradjunk annyiban még ennél az időszaknál, hogy a mostani vállalkozásod origója is innen datálható.
T. SZ.: A modellmúlt minden szakmabélitől megkövetel egyfajta életvitelt, aminek alaptézise, hogy mindig formában kell lenni, tehát bizonyos paramétereknek meg kell felelni.
A kislányom születése után harminc kilóval voltam több, ami semmilyen módon nem volt vállalható számomra, és nem is éreztem jól magam benne. Azonban a régi jól bevált módszerek, a pár napos éhezés, a teljesen szénhidrátmentes étkezés és az egyéb praktikák egy kisgyerek mellett már nem működhettek, így elkezdtem tudományos alapokra terelni a diétámat. Elindítottam egy olyan fehérjediétát, amihez a termékeket Szlovákiából szereztem be. De nemcsak fogyasztottam, hanem elkezdtem a termékek forgalmazását is.
B. A.: Ennek a módszernek a kipróbálása egy spontán gondolat volt?
T. SZ.: Abszolút, egy ismerősöm lánya fogyott le ezzel a módszerrel húsz kilót, és amikor megláttam, és megismertem a rendszert, azt mondtam: hogy ez kell nekem! (Nevet.) Olyan elszántság volt bennem, hogy visszanyerjem a régi formámat, hogy elkezdtem Pozsonyba járni ehhez a szakemberhez. Meg is lett az eredménye, ugyanis néhány hónap múlva minden felesleg lement rólam. A sikerélménynek köszönhetően nemcsak azt határoztam el, hogy én ezzel a dologgal sokkal többet és mélyebben akarok foglalkozni, hanem kialakult bennem egy sokkal tudatosabb élelmiszer-vásárlási szemlélet is.
Elkezdtem olyan előadásokra járni, itthon és külföldön is, amelyben tökéletes képet kaptam arról, hogyan működik az emberi szervezet. Például a nőknél a hormonális háztartás hogy befolyásolhatja a hízást, a fogyást, vagy a férfiaknál milyen problémákat okozhat egy tíz-húsz kilós elhízás. Szóval nagyon elkezdtem beleásni magam ebbe az egészbe.Miután nálam sikeres volt a diéta, ezért sok barátnőm, ismerősöm kérte ki a véleményemet, akiknél később aztán szintén működött a dolog. Ezzel tulajdonképpen elkezdődött egyfajta Szabina diétája, Szabina segít „mozgalom”, ami már sokszor túlmutatott pusztán a baráti segítségen, és ez elgondolkoztatott.
B. A. És ekkor döntötted el, hogy ebből vállalkozás lesz?
T. SZ.: Igen, és az első lépcsőben azzal a szlovák portfólióval kezdtem el az értékesítést, amivel már a korábbiakban a barátaimnak, rokonaimnak segítettem. Őszintén szólva nem is lett volna értelme változtatni, hiszen ez a diétarendszer közel huszonöt éve működő dolog, amit nem a szlovákok találtak ki, hanem egy amerikai, francia és angol orvosokból, élsportolókból álló A rendszer biztos alkalmazásának szempontjából fontos volt az is, hogy tudjam, milyen egészségügyi kizáró okok jöhetnek szóba. Elkezdtem egy saját vállalkozásban gondolkodni, szakemberekkel konzultálni a témában.
B. A.: Ez nem volt a kelleténél nagyobb bátorság?
T. SZ.: De, nagyon nagy bátorság volt. Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mint amikor tizenhat évesen teljesen egyedül ott ültem egy Rómába tartó gépen. Szóval elmentem és kerestem a munkámhoz szakembereket, olyanokat, akik a legjobbak közé tartoznak a szakterületükön. Először egy dietetikust, később pedig egy belgyógyászt, majd egy nőgyógyász is csatlakozott, és ők a mai napig is velem dolgoznak, így végigkövették a Tomán fejlődését. Azt fontos tudni, hogy mi nem táplálékkiegészítőket gyártunk, hanem szárított eljárással készített élelmiszereket, így fontos volt, hogy megfelelő partnert találjak, ami egy francia gyár, külön fejlesztői csapattal és laboratóriummal, akik mindenben tudják a vállalatomat támogatni. De az egészben nincsen semmi varázslat vagy csoda adalékanyag, viszont van mellette egy szolgáltatással egybekötött életmódváltóprogram, ami korábban még nem volt Magyarországon. Szóval ez nem egy csodaszer, és én nem találtam fel semmit, csak képletesen szólva összeraktam a „legót” úgy, ahogy nekem abban a pillanatban tökéletesen működött. Rájöttem, hogyha nekem működik, akkor tud majd működni másoknak is mára pedig több ezer vendégünknek segíthettünk. Ma elmondhatom, hogy jó legó módjára minden mindennel illeszkedik.
B. A.: Az elhivatottságod nyilvánvaló, de attól, hogy van egy jó dolog, egy jó termék, még nem válik üzletté. Hogy lett ebből vállalkozás?
T. SZ.: Önmagában a vállalkozói lét nem állt távol tőlem, mert ugyan a kifutót elhagytam, de a divatszakmát nem, így már korábban is szerveztem kisebb divatbemutatókat, fotózásokat. Amikor az általam képviselt diétamódszer már túlmutatott a „márkanagyköveti státuszon”, és a barátok és ismerősök mellett megjelentek az ismerősök ismerősei is, akkor ezen el kellett gondolkoznom, és azt mondtam: igen, ez az amivel szeretnék foglalkozni és elindítottam a saját vállalkozásomat.
Hoztam egy döntést, és felvettem hitelt, amiből még több, még jobb termékeket és még több szakembert tudtam magam mellé venni. Nem volt könnyű az indulás, meg kellett találnom azt a gyárat, ahol igazi partneri kapcsolatot tudtunk felépíteni és prémium minőségű termékeket létrehozni együtt, igazodva a piaci elvárásokhoz is. Voltak nehéz helyzetek, csalódások, de egy olyan marketingkommunikációval indítottam, amivel sikerült hamar megerősíteni a márkát a piacon. Nagyon fontos a személyes konzultáció, az hogy a vendégekkel kéz a kézben haladunk az életmódváltásban. Rengeteg módszer létezik ezen a piacon, mind a módszerrel, mind a termékekkel most már a vendégek visszajelzései alapján is, igazoltan egy nagyon jó vállalkozást, majd egy franchise rendszert sikerült felépíteni, amiből egy sikeresen működő vállalkozás is lett.
B. A.: Mekkora bátorság volt egy nagy hitelbe beleugrani?
T. SZ.: Nagyon nagy, tulajdonképpen akkor mindent egy lapra tettem fel. Én abban az időben a gyerekemnek és a cégemnek éltem. A második gyerekem ez a vállalkozás volt és nem feküdtem le volna nyugodtan, ha nem kockáztatok és nem teszek meg érte mindent.
B. A.: Ha már a kockázatot említed, akkor közbevetőleg hadd kérdezzem meg, hogy mielőtt belevágtál, végeztél-e valamilyen piaci környezettanulmányt. Mert az rendben van, hogy szűk körben sikereket értél el, de azért valljuk be, a diétás módszerek ma már iparággá fejlődtek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
T. SZ.: Amikor beütöd a böngészőbe azt a szót, hogy „diet”, akkor kevesebb, mint fél másodperc alatt egymilliárd találatot dob ki a gép. Ez nemcsak azt jelentette számomra, hogy a területnek rengeteg szolgáltatója, terméke van, hanem azt is, hogy az embereket érdekli a dolog, és ha ebben az olvasatban nézem, akkor ez egy aranybánya. Egyébként nemcsak nagyon akkurátus voltam a kérdés feltérképézésében, hanem már tapasztalattal és tudással a hátam mögött analizáltam a találatokat. Ennek ellenére én is eltévedtem, de később rájöttem, hogy ha a termékeimet azzal a tudással és információátadással ötvözöm, aminek a birtokában vagyok, akkor ez unikálissá teszi a módszert, és tulajdonképpen ezzel a metódussal működünk a mai napig is.
B. A.: Mit gondolsz, mi volt a sikerhez vezető út második lépése?
T. SZ.: Mindenképpen az a tőkeinjekció, amit a hitellel bevállaltam, ám hozzáteszem: ezzel nagyobbat álmodtam, mint gondoltam. Korábban szinte mindent egyedül csináltam, a termékkiszállítástól a csomagoláson át az összes adminisztratív feladatig. De ezzel a hitellel megvalósultak azok az álmaim, amiket korábban terveztem. Ugyanis ettől a ponttól minden az „álmaim forgatókönyve” szerint valósult meg a profi dizájntól kezdve, a kollégák és szakemberek kiválasztásáig. A termékfejlesztés kapcsán rengeteget utaztam, aminek eredményeként egy francia cég mellett tettem le a voksomat, akikkel én nagyon jól együtt tudok működni, mert személyre szabottan tudják legyártani a termékeket. Ma, azt gondolom, tudom, hogy olyan kollégákkal vagyok körbe véve, akikben egyfelől száz százalékig megbízhatok, és akik a brandemet és az én nevemet úgy képviselik, ahogy kell a saját szakterületeiken.
B. A.: Hogy lett ebből később franchise-hálózat?
T. SZ.: Az első viszonteladóim a korábbi vendégeim közül kerültek ki. Eleinte számomra csak a partneri hálózat kiépítése volt a cél. Tulajdonképpen az első három-öt forgalmazómmal nagyon sok időt töltöttem, ami az elején igazi családias hangulatot kölcsönzött az egész vállalkozásnak, de később, ahogy ezek a pontok bővültek, már fizikálisan sem fért bele, hogy ilyen mélységig tudjon működni. A kontextus további hozzáadott értékeként ezek a vállalkozások igazi zászlós hajókká váltak, hiszen nemcsak a termékben, a márkában, hanem bennem is nagyon hisznek. És egy ilyen helyzetben nagyon jó együttműködni.
Később eljött az a pillanat, amikor olyan méretet ért el a hálózat, hogy a partneri szerződések miatt ezt már központilag igen nehéz volt kezelni, és ennek fényében hoztam meg azt a döntést, hogy átalakítjuk az együttműködéseket, és franchise-rendszerben működtetjük tovább a hálózatot. Ez a minőségi változás olyan biztosíték, ami mind a két fél számára előnyös.
B. A.: Lassan el is érkezünk a jelenhez. Hogy csöppentél be a „Cápák” közé?
T. SZ.: Előzményként egy kicsit mindenképpen távolabbról kell indítanom. Hogy őszinte legyek, annyira el voltam foglalva a saját brandem építésével, hogy nem nagyon tekingettem más üzleti lehetőségek felé, miközben az sem titok, hogy akadtak olyanok, akik betársultak volna a Tománba befektetőként. Aztán néhány évvel ezelőtt becsatlakoztam egy női vállalkozóknak szóló mentor programba, ami annak köszönhető, hogy lettek felszabadult energiáim és talán ezek összessége is közrejátszott abban, hogy megkerestek.
B. A.: Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem, hogy egy ekkora „melót”, ennyi emóciót, ami ehhez a márkához köt, meg tudnál osztani egy befektetővel?
T. SZ.: Ez egy érdekes aspektusa a dolognak, ugyanis én onnan datálom az üzletasszonyi mivoltomat, amióta eszembe jutott az, hogy akár társulhatna is valaki a Tománba. És ez azért van, mert már nem érzelmi, hanem gazdasági alapon döntenék a Tomán fölött. Nem adnám el, nem engedném el, de ha olyan ajánlatot kapnék, vagy jönne egy befektető egy olyan társjelölttől, akivel el tudnám képzelni a jövőt, akkor igent mondanék. És ebben a hipotézishalmazban bizonyos mértékig zanzásítva benne van a Cápák között filozófiája, legalábbis üzletasszonyi, mentorálási és befektetői szempontból mindenképp.
B. A.: Ha már a társulás, befektetés szóba került, amikor ott áll előtted a műsorban egy vállalkozó, akkor mit mérlegelsz?
T. SZ.: Én ott üzletasszony vagyok, ha valahova berakom a pénzem, akkor vagy az emberben kell hinnem, vagy a termékben és üzleti vállalkozás ötletében.
B. A.: Mikor dobban meg a szíved a legjobban?
T. SZ.: Amikor kinyílik a fal, és egy női vállalkozó lép be rajta, tulajdonképpen alig várom, hogy adjon egy jelet, amibe bele lehet kapaszkodnom. (Nevet.) Őszintén szólva annak örülnék a legjobban, ha akibe én ma befektettem, az mondjuk öt év múlva ott ülne a helyemen. Sajnos, és ezt ki lehet mondani, ma még mindig túlsúlyban vannak a férfiak a potenciális befektetői körben, nemcsak itt, hanem a világ bármelyik országában. Úgy gondolom, nem csak a magam nevében beszélek akkor, amikor azt szeretném, ha ez az arány kiegyenlítettebb lenne.
Azt gondolom, hiszem, hogy a műsort figyelemmel követő vállalkozó nők számára, akik még nem kapták meg a kezdőlökést, inspiráló lehet, hogy a Cápák között ott ül egy nő.
B. A.: Mit adott neked a Cápák között műsor? Bár még fut az évad, de nyilván vannak már visszajelzések, és belülről te is nyilván levonsz magadban egyfajta konzekvenciát. Milyen kihatással volt az üzletmentedre, milyen visszajelzéseket kaptál a szűkebb és tágabb környezeted részéről?
T. SZ.:Összességében nagyon pozitívan hatott rám a produkció, nagyon jó, hogy részese lehetek, és sikerült könnyen beilleszkednem a többi Cápa már összeszokott csapatához. Mind az üzleti életben, mind a magánéletben rengeteg tanulságot és tapasztalatot hoztak már az első találkozások befektetéseim csapataival is. Tartottam tőle, hogy miként fog hatni rám ez az új helyzet. Az üzletben én is másként viselkedem, mint otthon a családdal.
A Cápáktól azt a tanácsot kaptam, hogy adjam saját magam, ne próbáljak meg megfelelni, más lenni, mint ahogy egyébként hétköznap reagálnék egy-egy helyzetben. Ez bevált. A felismerésen, hogy szigorú vagyok egy-egy helyzetben, azon kicsit meglepődtem, amikor visszanéztem az eddigi adásokat, de azt is tudom, hogy az üzleti életben ez így működik. Ezzel egyensúlyban van azért az, hogy a női lágyságot és azt a bizonyos női megérzést is fel tudom mutatni.
B. A.: Nem tudom véka alá rejteni azt a megállapításomat, hogy a második évad kifejezetten közvetlenebb hangvételű, mint az előző, ahol te, mint Cápanő – némi képzavarral élve – jó tyúkanyó módjára gardírozod a dreamteamet. Remélem nem veszed zokon ezt a megállapítást.
T. SZ.: (Nagyon nevet.) Ebben a közegben egyáltalán nem veszem zokon, de egyből rögtön hozzáteszem azt is, hogy nagyon megszerettem a fiúkat, mert mindenkitől nagyon sokat tanulok. De azt gondolom, hogy a női energia egy olyan dolog, ami az üzleti életben talán kevésbé ismert. Én nem hiszem azt, hogy egy üzletasszonynak nagyon keménynek, „tökösnek” vagy érzelemmentesnek kell lennie, és például iszonyúan a számok világában kell élnie. Én azt gondolom, hogy a női létemből adódóan azon kívül, hogy hoztam valamit, és van egy üzleti világom, hátterem, amit felépítettem, én nő, anya is vagyok, és az is maradtam, és ez a gondoskodás, amit te is felvetettél, bizonyosan ebből fakad.
B. A.: Ha a beszélgetésünk utolsó stációjának alcímet kellene adnom, akkor valószínűleg az „értelem és érzelem” lenne. A Tomán ma számodra értelem vagy érzelem, avagy mi jöhet a Tomán után?
T. SZ.: A céljaim kézzelfoghatóak, de egyre nagyobbak, mert egyre nagyobbat álmodom. A következő nagyobb álmom pedig az, hogy úgy támogassam meg a Tománt egy másik vállalkozással, amivel még nagyobb lehet, és még jobban tud működni.
B. A.: Mi a soron következő álmod?
T. SZ.: Az álmaim csúcsát az amerikai piacra történő belépés jelentené, de középtávon Közép- és Kelet-Európában szeretnék terjeszkedni és a portfólióm szélesítését is tervezem.
B. A.: Számomra nehezen hihető, hogy bármikor is le tudsz állni, pedig nyilván van ilyen, vagy kell, hogy ilyen legyen, akkor mit csinálsz?
T. SZ.: Én azért elsősorban családanya vagyok, és ezt soha nem áldoztam be. Ebben a kérdésben én is és a párom is nagyon következetesek vagyunk, tehát a telefonomat és a laptopomat öt után nem veszem fel és nem nyitom ki, legfeljebb csak késő este, amikor már a gyerekek lefeküdtek. És ez a hétvégékre is igaz. A párommal egymás mentsvárai vagyunk, így nagyra értékeljük nemcsak a közösen, hanem a családdal elöltött időt is, így otthon soha nem beszélünk munkáról. Színes életet élünk, sokat járunk színházba, és ha a helyzet úgy hozza, akkor a nővérem segedelme mellett egy-egy hétvégre is megszökünk.
